Alföld - 48. évf. 4. sz. (1997. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Witold Gombrowicz

Európai napló

Részletek Witold Gombrowicz: Dziennik (Napló) című, 1971-ben Párizsban megjelent kötetéből

Berlin

Lady Macbeth. Egyre csak mossák és mossák a kezüket... (ez a kezdet).

A csapok. A fürdőszobák. A kézmosás higiéniája... mégiscsak.

A hosszú lábak és az a fakó tekintet - és a nyak és a bőr színe... csupa-csupa önzés... (Na és mondja, a svédek?) A norvégok, a hollandusok?)

A pincérek. A balett. Megbízhatóság. Soha nem vesződnek. Semmi gáncsoskodás. Előzékenyek. (A német mint színész.)

Szeretik hát a maszkot és a játékot? (A kérdést innen is lehet nézni, egyáltalán, sajnos, minden lehet.)

Elszigeteltek. Együttműködnek, ami annyit tesz, hogy csak részben adják oda magukat a másiknak, kizárólag a feladat keretein belül. A világ átformálása és szükségleteik kielégítése elfedi a magányukat. Korán nősülnek. Utóvégre az asszony is hasznosítható, ha munkára fogják...

Észak, észak... Mennyi bennük a saját maguk és mennyi bennük az, hogy egyszerűen északiak (és az angolok? a svédek? a dánok?) Erre így felelhetsz: az északiság vonásai meghatványozódnak bennük és hallatlanul zárt tömeggé teszik őket. S végül szárnyakat kapnak tőle. Elragadó szárnyakat! (Így is lehet. Ha egy valaki töri a fejét sok másik tízmillióról... mindent lehet...).

A német, aki németekre ítéltetett.

A német, aki németekre ítéltetett - ez a legegyszerűbb változatban azt jelenti: ki másban bízna, ha nem a saját mérnökében, tábornokában, gondolkodójában? Mindig is a német munka volt a szolidabb. A németség: ez az a nemzet, ahol a munkás bizalmat táplál az elit iránt, s az elit bizalmat táplál a munkás iránt. Igaz, elveszítettek két nagy háborút, de sakkban tartották az egész világot, s amíg nem törték le őket, vezéreik győzelemről győzelemre vezették őket: a gyárban, a háborúban, minden egyes feladatuk elvégzésében... Hitler, igen, ő is elsősorban bizalom kérdése volt.

S mert képtelenek voltak felfogni, mennyire primitív, el kellett hát hinniök, hogy zseniális...

Egy párhuzam: a lengyel, akit a kudarcok alakítanak azzá, ami, és a német - akit a győzelmek.

Nem tehetségesebbek, csak jobban tartanak a kontárkodástól, ami idegen tőlük... (a villanyszerelő arca, aki a vezetéket javítja a felvonóban, koncentrált, fájdalmas, majdnem mártírarc).

Stb., stb. Haladhatnék a véletlenek önkényes egymáshoz fűzése mentén, kiderítendő hová vezet... Például a szemek - és a szemgödrök, a munka mint egyfajta mechanika, az, ahogy eljutnak az evéshez, a pihenés és a mozgás viszonya, vagy például mi az, ami mindig mögöttük marad, bármerre haladjanak... (Sok mindent el lehetne itt mondani; kétségkívül előnyömre válik, hogy megóvtam magam azoktól a sematikus fogalmaktól, amelyekben ők vergődnek, akár a kalitkában...)

Ne tájékozódj.

Ne olvass se könyvet, se újságot.

Ne nézd a falat.

Ne érdeklődj túlzottan semmi iránt.

Ülje a kávéházban és bámulj ki az utcára.

(Feljegyzések, amelyeket a Kurfürstendammon egy kávéházban vettem papírra, amíg Zuzanna Felsre vártam.)

Nem, Nem Berlinről írok, hanem magamról - ezúttal Berlinben -, nincs is jogom másról írni. El ne veszítsd a saját témádat!

Megismerkedtem más művészekkel is, akiket szintén a Ford Alapítvány hívott meg, akárcsak engem. Beszereztem magamnak egy-két jobb öltönyt. Befejeztem a naplóm korábbi fejezeteit, amelyek Argentínából történt elutazásomat és párizsi tartózkodásomat tartalmazzák. Egyre több meghívást kapok: hangversenyek, kiállítások, kollokviumok.

Mégiscsak azt hiszem, hogy ama negyedszázaddal ezelőtti Történés volt az, ami a magamfajta, némiképp történelmietlen, tengerentúli jövevénynek elűzte szeméből az álmot... vagy inkább beleűzött az álomba... Mert az idill itt párban jár valami förtelemmel, ami iránt lehetnek kétségeink, hogy mai förtelem-e vagy tegnapi - avagy végsősoron ma vezetjük le a tegnapból. A berlini kutyákra például kifejezetten illik a „korrekt" kifejezés, ám láttam alvó kutyákat, s rajtuk, valahonnan sokkal mélyebbről jövően ott ül a förtelem. Beszélgetés közben is nemegyszer meglepő borzalmak hangzanak el, mintegy a ma és a tegnap közt feszülve - vagy csak álmodtam például (mert ez az időzavar még az ember álmaiba is belopakodik), hogy azt mondta valaki: „Tudja, uram, hogy itt a közelben van egy kórház, ahol azokat a nyomorékokat tartják örökre bezárva, akik túl szörnyen festenek ahhoz, hogy akár a legközelebbi hozzátartozóiknak megmutassák őket. A családjuk meg azt hiszi, hogy meghaltak." Vagy azt mondják: - ott a fal túloldalán volt Hitler bunkerja. (Volt vagy van? Mert ma is megvan, ha már nem is mint bunker.) Azt mondják: - Ó, a háború, azok voltak csak a rémes évek! Vagy: - A háború óta özvegy vagyok, a férjem és a fiam odaveszett. Elcipeltek a börtönbe és megmutattak egy normális, napfényes szobát, a mennyezeten vasgyűrűk, ezekre húzták föl azokat, akik szembeszálltak a Führerrel - talán nem is húzták föl őket, csak megfojtották (mert nem értettem jól, néha kimondottan rosszul értettem, ahogy gyakran előfordul az emberrel a hegyekben vagy a nagy folyók mentén, egyszóval azokon a helyeken, ahol a természet átmegy fantasztikusba). És ismét: ez „volt" vagy „még van"... bár nem egészen, hisz rajta hagyta nyomát az idő vasfoga. E módfelett tisztességes és mélyen erkölcsös város utcáit róva ugyanis nemcsak kutyákkal találkozhattam, amelyekből előbújt a szörnyeteg, hanem ember-szörnyekkel is - mert ugyan ki kezeskedne érte, hogy mondjuk, épp ez az úr nem fonta-e jobb kezét annak idején valakinek a torkára, és nem is eredménytelenül. Éppen mert oly megdöbbentő erővel képesek úrrá lenni múltjukon, néha alig hihető, amit mondasz... S ez az a pont, ahol a nyüszítés, az ostoba és makabrikus kutyavonyítás egybeesik a tiszteletreméltó óhajjal, hgoy végre normálisan kellene élni.

Hogy miféle pont, a bűn vagy az erény helyszíne? Nekem, aki Argentínából jöttem, és se a történelemben, se az itteni szokásokban nem lehettem járatos, egyfolytában az a benyomásom volt, hogy Berlin, akár Lady Macbeth, lélegzetvételnyi szünet nélkül mossa a kezét... És hogy a nemzedék, amely e kulisszák közt lépett ki az életbe, ez a valójában mindent újrakezdő, a múltat elsöprő, hatalmas megújulási és megtisztulási hullám meghatározó szerepre tett szert - csakhogy engem e német fiatalság nem is fogadhatott a bizalmába, hisz hol németül, hol franciául bicegő eszmecseréink az igazi közeledést nem tették lehetővé.

Valamennyi velük való találkozásom közül 1963 szilveszterét őriztem meg emlékezetemben a legmegbízhatóbban, amikoris egy ifjú festő műtermében búcsúztam az óévtől, ahová görög barátom, Kriszosz Joachimidesz révén kerültem. Belépve az emeleti műtermet uraló félhomályba és megpillantva az éjszakai ifjakat, ahogy elterpeszkedtek a heverőn, ácsorogtak a sarokban, egyből az jutott eszembe róluk, hogy hozzá vannak láncolva a saját kezeikhez. A kezek voltak a legintenzívebbek, betöltötték a szobát, hol egymásra hágtak, hol elernyedtek, erősek, nagyok, tiszták voltak, gondosan kimanikűrözött körmök, szép civilizált kezek. A fejek meg olyasféleképp csatlakoztak a kezeikhez, ahogy a felhő száll a föld fölött. (Nem volt újdonság ez számomra, annak idején, még Argentínában Roberto Santucho így tolta-vonta el magát a saját kezeibe.)

Gyilkos kezek? Dehogy, hisz újak, ártatlanok... Újak és nem ugyanazok, és persze mégis ugyanazok... Mi a különbség? Más a szem, más a haj, más a száj, más a mosoly? Egy arany-kék ifjú barátságosan a kezembe nyom egy pohár whiskyt, de a kezét onnan nyújtja felém, a szeme onnan pillant rám... Egy másik a vállamra teszi a kezét, teljesen testvériesen, ám ez a testvériesség is onnan jön, s halál lesz... nem is tudom, barátságos vagy ellenséges halál... Ebben a pillanatban egy elbűvölő kislány jópofáskodva megvonja a vállát, szerelemről van szó, a szerelemről, no jó, de az se volt más, mint szerelem, erdő, az önmaguk elé szerelmesen, diadalmasan kinyújtott kezek erdeje, heil, alkotó kezek! Marhaság! Hess, hess! Rémképek! Oly európaiak (ezzel az Európával nem találkoztam Párizsban), nyugodtak és szabadok, csipetnyi sovinizmus vagy nacionalizmus sincs bennük, globális léptékű, tágas horizonttal, igen, ez volt a legmodernebb ifjúság, amilyennel csak módom volt találkozni. Még csak nem is mentegetőztek a múlt miatt, a félhomályban is jól látható volt, hogy az már nem az ő ügyük, ők már valami mást, valami újat képviselnek. Szakadj el! „Gyere, menjünk, mit akarsz az ő Achilleszükkel!"

Egy nemzedék, amelynek mintha szülője sem lenne, egy szülők nélküli, múlt nélküli vákuumnemzedék - csak annyi, hogy hozzá vannak láncolva a kezeikhez - bár ezek a kezek már nem öltek, inkább a tervezéssel, a számlákkal, a gyártással, a termeléssel voltak elfoglalva. És gazdagok... fantasztikus zakók, gyönyörű órák... az autóik meg odalent parkolnak az utcán...

Ez tehát magas szinten civilizált fiúk luxusvilága... itt, Európa szívében... s az én fejem mégis újra meg újra előáll a gyilkosság asszociációjával. S hogy némiképp ellensúlyozzam német dadogásomat, beidéztem Goethe Hier ist der Hund begraben-jét, és mindjárt oda is szegődött hozzám egy eltemetett kutya, azaz dehogyis kutya, egy hajdani társam, akivel egyidősek voltunk, s aki talán épp itt nyugszik a közelben, a csatorna mentén, a házak alatt, hisz az utolsó harcok idején sűrűn tarolt az ifjak között a halál. Egy csontváz, amely itt rejlik valahol a közelben... Közben a falat néztem, s észrevettem fönn, magasan egy kampót, majdnem a mennyezet alatt, egy kampó magányosan, tragikusan beverve a meztelen falba, nincs iszonyatosabb, mint ez a kampó, odafönn, beverve, egy kampó, a falba, magasan, beverve, a meztelen falba. Vajon ezek az européer luxusifjak - gyökértelenek és magányosak - egyáltalán kitalálhatták volna, hogy mi jár a fejemben? Jól tudtam, hogy előttem nem akarnak „németek" lenni, ahogy én se akartam nekik „lengyel" lenni - de az is lehet, ki tudja, hogy ők már egyáltalán nem kívánnak németek lenni, kiléptek a világba, mindent elölről kezdtek, s csak a legtágasabb horizontok után éreznek vágyat. No de a kampó ott a falban! Whisky. Bor. Szendvicsek, sütemény, gyümölcs. Nagy beszélgetések és flörtök. Mindig valami másról beszéltek, Brecht, Grass, az egyetem, az utazás, Lessing. Ahogy közeledett az éjfél, úgy nőtt bennem a kíváncsiság mit kezdenek az Idővel? Mit kezdenek az Új Esztendővel? Mit tesznek, ha eljő a perc, amelyben a Múlt és a Jövő egymásbaér? És? Ütött az óra, durrantak a pezsgősüvegek, és ők mosolyogva, sok boldogságot kívánva, egymást átölelve elmaszatolták magunkak ezt a veszélyes órát. Görögországba utazol? Láttátok Benrath kiállítását? Piers Read Angliában van. Meglátod, jövőre már Frau leszek. Ez a berlini szilveszter nem volt más, mint egy teljesen nyugodt, polgári óesztendő-búcsúztatás, igazi Idő és történelem nélkül.

Ők hát magánemberek. Én meg, aki mindig is azon voltam, hogy magánlényként éljem az életemet, képtelen voltam tapsolni nekik. Világpolgárok. Európaiak. Csak az a kampó a falban, beverve, beverve... csak az a csontváz-testvér, az a halál itt, nem messze... és a kezek, a kezek e megfoghatatlan túlereje... Fölhajtottam még egy whiskyt! Ott, akkor ama szerelmesen halálos parádékon az ifjakból előcsalták a kezüket, fel, fel, ó, az előrenyújtott és előre vivő kezek erdeje... ők meg csak haladtak a kezük után... Most viszont e kezek nyugodtak, dologtalanok, magánkezek, és mégis, és hiszen újra azt láttam, hogy hozzá vannak láncolva a kezeikhez, bele vannak taszítva a saját kezükbe.

A német kezek Berlinben... mi tagadás, jó ideje gyanakodva méregettem őket... nyomasztóak, mert sikeresebbek, komolyabbak, mondhatnók, minden munka, amit a német kezek végeznek el, tökéletesebb... Ám az a teljes üresség, az a halálos némaság, ami e kezekben rejlik, csak akkor lett nyilvánvaló számomra, amikor szemembe ötlöttek az elárvult ifjak összejövetelén, ebben a romjaiból újjáépült, jellegtelen városban, amely egy sziget... egy ideiglenes sziget... Egyikük sem tud miben megkapaszkodni. Goethe Németországának nagy hagyományát már túlságosan kompromittálta, ami utána következett. Az új Európa jelszava nem bizonyult elég élőnek. Egyébként is ők - most már - féltek a jelszavaktól, a programoktól, az ideológiáktól, még a moráltól is, a lelkiismeretesség német moráljától úgyszintén, amely lám sátáni kihágásokhoz vezetett. Mi maradt hát? A munka. És tisztában voltam vele, hogy mindegyikükre vár valami tennivaló, valami konkrétum, a vizsgák, az iroda, a műhely, a festészet vagy talán épp az irodalom, termelés, gyártás, technika, dolgoztak és kidolgoztak, miközben sok mindent átdolgoztak, s ez egyelőre értelmet, funkciót, szerepet jelentett számukra... a kezek e szörnyű ürességében és némaságában... a valószerűtlen történések Berlinjében. Ilyesféleképp rajzolódott ki előttem ez a német ifjúság: mintha ököllel dörömbölne a külvilág falán, meg akarván tudni, ki is ő valójában, hogy aztán a külvilág átformálásával, majdan az út végén saját én-tudatra is szert tegyen. De hányszor dörömböltek már a németek faltörő kosként a világ falán, hogy eljussanak e titok nyitjához. Ismétlem: ha az ember kapcsolatba kerül velük, bármennyire lesújtó, tudomásul kell venni, hogy náluk mindig komolyra megy a játék: ez aztán véletlenül sem másodlagos nemzet, így valójában vaktában haladnak előre, nem utánoznak, csakis teremtenek, tiszta lappal, mert szűzföldre lépnek. Fogalmuk sincs, mi lesz, de arról sincs, hogy mi lehet vagy nem lehet. Ó, azt a különösséget és magányt, ami a valódi tartalmuk, aligha lehet szavakba foglalni (még ha tettetik, akkor sem, sőt akkor a legkevésbé), s ahogy uralják a dolgokat, abban van valami téboly, emberi mivoltuk mintegy előhang a jövendő, ismeretlen emberi létezéshez, miközben úgy „funkcionálnak", hogy az öt legközönségesebb német is kiszámíthatatlan egységgé tud összeállni... nem is olyan egyszerű ez... Állj! Állj! Ébredj zord álmaidból, ébredj! Végülis ez ifjaknak békés privátkezük volt, s ugyan miféle vágyakat táplálhattak? Autó, feleség és gyerek, előremenetel... ennek jegyében szorgoskodtak... hogy a lehető legtisztességesebben éljék le az életüket, ez minden. A kampó? A hulla itt, nem messze? A kezek erdeje? Ezek már csak az én hozzájuk fűzött kommentárjaim.

És valóban nem tudom, mitől is kellett tartanom: hisz soha nem találkoztam ifjúsággal, amely náluk humánusabb és egyetemesebb lett volna, demokratikus és ártatlan... úgy értve, becsületesen, nem hazug módon az... békés... Csakhát... a kezeik!

Különös és szép: e nyugodt arcok, mérlegelő tekintetek, pontosság, nyugalom, jókedv... s mindez jó ütemben a jövő felé tart. A német rabszolgája a németnek. A németen uralkodik a német. A németet meghatványozza, űzi, hajtja, szárnyakkal látja el a német. De az egész abszolút nyugalomban történik.

A félhomály jól láthattam, hogyan kezelik egymást, akár féloldalt állnak, akár szemtől szemben, hogyan kondenzálják németségüket, s tudtam, hogy „egymás közt" sokkal irgalmatlanabbak... vagy csak védtelenek.

Termelés! Technika! Szaktudás! Ha az apák nemzedékének Hitler lett a veszte, úgy a mai német ifjúságnak könnyen lehet a szaktudás az átka. A szaktudás, amely a technika absztrakt dimenziójában egyesíti őket, még bármit megtehet velük...

Hogyan is láthatnák meg és foghatnák föl a saját drámájukat ezek az ifjak - ha egyszer az nem szerepel a napi programjukban?

Képzeljük el, hogy az egyiket megkérdem, szereti-e a lekvárt. Igenlőleg felel. De ha tagadólag felelne, az ugyanazt jelentené... Hisz az igényei, az ízlése, a kedvenc ízei mind annak függvénye, hogy a többi német mit mond magáról, azaz abból a figurációból következik, amit itt és most ők együtt alkotnak. Egymás közt az ízlésüket is megváltoztathatják...

Amikor hajnalban kiléptem a fagyos utcára, már kihunyt a berlini szilveszter, az autók tele utasokkal, az arcokon még ott a bohém éjszaka. De már érezni, hogy közel az elcsendesülés és az álom... e csupa pénztárca, karóra, gyűrű és csupa elsőrendű pulóver városban, amely elvesztette múltját és jövőjét.

Az viszont nem is lehetett kétséges, hogy a város holnap újra dolognak lát, még magasabb fordulatszámon és olyan ütemben, amit naponta kissé még gyorsítani lehet; a munka pedig szolid lesz és normális, mintha az égvilágon semmi sem történt volna, azaz egyre gyümölcsözőbb... egészséges munka... Az utcák kényelmesek, szépen sorjázó zsenge fák, masszív, jó karban lévő, nyugalmat sugárzó házak... Berlin olyan benyomást kelt, akár a kiegyensúlyozottan, magabiztosan haladó ember, csak éppen azt nem tudni, hová tart. Mit művelnek ezek itt magukkal? - tűnődtem befelé, s a kérdésben a „művelni" egyszerre kétféleképp hangzott: „művelni valamit" (elvégezni) és „művelni magával valamit". Ó, te pampákról jött utazó, nem ítélsz-e elhamarkodottan és részrehajlóan? Hisz amióta Cannes-ban kiszálltam a repülőgépből, egyfolytában azt látom, hogy egész Európa belevakul a munkába... s nem találtam senkit, aki ne lenne csavar a gépezetben, ne lenne valaminek a funkciója, miközben a - hódító és őrül - zsenialitás elhagyta az embert, aki legfeljebb felfoghatatlan vibrálás lehet a hajszolt tömegek szemében. Goethe? Goethe helyett - itt a gyármonstrumok képviselik a kreativitást. Legfeljebb Berlin a maga légüres terében, a maga vibrálásával egy lépéssel előbbre van ebben az irányban...

Egész berlini tartózkodásom alatt még véletlenül se találkoztam egy Goethével, Hegellel, Beethovennel vagy bárkivel, aki legalább távolról rájuk emlékeztetett volna. Bizonyára nincs itt hiány kitűnő műszaki tehetségekben, de a szellem zsenialitása az emberekből a termékbe, a gépbe szökött, az ékszíjak suhogásában nyilvánul meg, ott zseniálisak ők... önmagukon kívül...

Az egészségük! Az egyensúlyuk! A jólétük! Ó, mennyire mulattatott ez néha, micsoda vicc ez, minő történelmi tréfa, hogy épp itt, a katasztrófák kellős közepén élnek a legkényelmesebben az emberek, és itt keresnek a legtöbbet. Milyen nevetséges, hogy a várost romokba döntő és lángtengerbe borító bombák ezrei alól egyszerűen kimásztak a felszínre - és mintha mi sem történt volna, pirospozsgás arccal és ráadásul neszeszerekkel, fürdőszobákkal... Botrány! Hol itt az igazság... az egyszerű jóízlés!

Jó lenne, ha végre felfognánk és megjegyeznénk, hogy ez az aszketikus és vallásos nemzet (noha az isten eltűnőben van) kétféle értelem, kétféle valóság felé tart. A bőröndök, neszeszerek, villanyborotvák - no igen, ez az, amivel kényeztetik és babusgatják magukat; ám egyúttal ez az egész magával ragadja és felemeli őket. De hová? Merre? Ez a kérdés, se nem könnyű, se nem banális. Mindenesetre nem szabad elfelejtenünk, hogy számukra a luxus többnyire áldozat, a kispolgári nyugalom keserű feszültség, s amíg a havas utcák a déli napsütésben szikráznak, ők meg jámboran meg-megállnak a kirakatok előtt, azon tűnődvén, hogy még mivel halmozhatnák el magukat, addig fenn a hegyeikben vagy akár a pusztáikon gyűrődések és lavinák támadnak, s ők kénytelenek ügyefogyottan botladozva, dirrel-durral, ezerféle dübörgés közepette megtenni az új lépést az Ismeretlenbe.

A legkevésbé sem szeretnék politikát keverni az írásaimban...

Lehet, hogy ez ostobaság, hisz a Szövetségi Köztársaság hirtelen gazdasági újjászületése egész Nyugat-Európára rányomta a bélyegét, és történt, ami történt stb., stb., stb. Ezt tudjuk. Most viszont hull a hó, mindent befed a fehérség, amiről kis híján megfeledkeztem, nagy fehér csönd, lágy hófüggöny, álmos, makacs, lassan hulló, minden elsimító havazás... Álom. Álom. Elegem van már abból, hogy éber megfigyelő legyek, jobb szeretném az álmaimat mesélni, álmos vagyok, az éberségem is egyfajta álom, időnként mintha fölébrednék, elkezdek tárgyszerűbben beszélni, de mindjárt a homlokomra száll egy-két álmosító hópehely... Elaludtam, amikor eljöttem Argentínából - és mostanáig nem ébredtem föl. Hó. Álom. Ha már megteszem itt a magam megfigyeléseit... akkor jó lenne, ha az álom, amennyire csak képes rá, feloldaná e látleletet.

Royaumont

Amikor búcsút vettem Berlintől, múlt év májusában, Royaumont-ban telepedtem le, mintegy 30 km-re Párizstól. Ez egy XIII. századi apátság, ahol egykor maga Szent Lajos kereste a szerzetesek kegyét, ahonnan állítólag egy ideig Franciaországot kormányozták, monumentális gótika, mind a négy oldalról négyemeletes falak, kerengők, boltívek, rozetták, oszlopok - egy csöndes park mélyén, amely tele poshadt zöld vizű csatornával és tóval.

Az épület fele üresen áll - „visszhangos" refektóriumok, hatalmas termek, tiszteletet parancsoló, latinnyelvű sírfeliratok -, a másik fele azonban lakott, hisz a szerzetesi cellákat, beleértve azt is, amelyben Szent Lajos élhetett, a Párizsból ideérkező értelmiségiek és művészek igényeihez igazították. Én állandóan beteg voltam. Mondhatnám úgy is, hogy lábadoztam a berlini kórház után, dehát nem nagyon akaródzott javulni az állapotom, úgy éreztem, a rejtélyes méreg továbbra is ott tanyázik bennem, nyavalyogtam, gyengélkedtem, sétálgattam a gesztenyék alatt, álmatagon kibotorkáltam az útra, a hídra, ücsörögtem a kövön, elnéztem édes Franciaország előttem kibomló selymét - a ligeteket, lankákat, dombokat -, amelyet ritmikusan sorjázó, áttetsző acéltornyokra erősített magasfeszültségű vezeték szelt keresztül. Lenéztem, de kedvetlenül, levert lélekkel, a teli táltól elforduló kutya pofájával, és szép lassan visszairányítottam lépteimet a ház felé, eltűntem a vaskos falak, a gótikus boltívek alatt.

A reggeli borotválkozás közben, nyakamban a törölközővel, látom az ablakból a parkon áthaladó figurákat: a professzort, aki egy félreeső helyre vonszolja a nyugágyat, a két finom napernyős dámát, a csatornát nézegető festőt, a diákot, a fűben szétpakolt könyveivel. Pár naponként azonban idegenajkú csoportok verték föl az idillt, egyszer hatvan biológus, máskor negyven etnográfus vagy tizenhét parapszichológus (láttam őket az ablakból), hisz Royaumont fontos tudományos-kulturális központ, ahol nemzetközi konferenciákat, továbbá felolvasásokat, hangversenyeket, szemináriumokat tartanak. Kezdetben azt hittem, hogy egyáltalán nem lesz itt rossz nekem, vonzóbbnak tűnt, mint egy szokvány szálloda unalma - s minthogy Párizsban nem lakhattam (hisz Párizs bömbölő, üvöltő, bűzlő, agyonhajszolt gépkocsi-apokalipszis lett), megelégedéssel töltött el, hogy itt egyszerre élvezhetem a lágy természetet és a Café Flore-t meg a Sorbonne-t, sőt Japánt vagy akár Ausztráliát.

De amikor első nap beléptem a kisebbik étkezőbe, amely az állandó vendégek és a cercle-tagok számára volt fenntartva, a jelenlévők derűs tapssal fogadtak - s mint hamarosan kiderült, nem sokkal előttem hosszabb időt töltött itt Alan Kosko, aki a Naplóm francia fordításán dolgozik, s előszeretettel vitatta meg a legkülönbözőbb nyelvi problémákat az asztal körül ülőkkel. Így többektől hallhattam: - Hát jól meggyötört bennünket az a Kosko a maga naplójával!

Az ebédlőasztalnál Monsieur André d'Hormon elnökölt, ez a felettébb disztingvált öregúr, aki valamikor Pekingben „diplomáciai tanácsos és politikai tanácsadó" volt a kínai kormány mellett, negyvennyolc esztendőt töltött Kínában (és ha hinni lehet a pletykának, a császárné kedvese volt). Ám ez a kínai tartózkodás nyomtalanul lepergett róla, úgy festett, mint aki ki se tette a lábát a Quartier Latinből; sajtszakértő, salátaínyenc, Anatole France, Zola és Renan rajongója, ráadásul nagyothallott, ami egyáltalán nem zavarta abban, hogy igazi francia cordialité-vel ő vezesse a társagást. - Ki ez az úr? - kérdezte diszkréten a szomszédját, amikor feltűnt egy-egy új arc. - Ez X. szerkesztő, Z. professzor, Y. költő! - harsogta fülébe a mellett ülő úr. - Ön ugyebár irodalmár. Lengyel, kérem szépen, lengyel. Elárulná nekem, hogy a mai francia írók közül kit tart a legtöbbre? - Sartre-ot! - kiáltottam. - Kit? Sartre-ot? Sartre, ce n'est rien du tout, mon ami! És Racint szereti? - Jaj, nem! - harsogtam.

- Mi? Nem? Dehát figyeljen ide:

...Quoi! Pour noyer les Grecs et leur mille vaisseaux

Mer, tu n'ouvriras pas des abimes nouveaux?

- Jó, hát megteszi! - vágtam rá. - Mi? Tessék? Mit mond ez a monsieur? Hogy megteszi? Dehát excusez moi, mon cher ami, ön mégiscsak túloz... stb.

Nem csupán d'Hormon úrral folytattam ilyesféle - süket és önfejű - eszmecserét. Emlékszem, egy értelmiségivé vedlett dáma arról faggatott, osztom-e Simone de Beauvoir nézeteit a modern nő speciális kérdéskörét illetően. Azt feleltem, hogy közelebb érzem magamhoz Vilmos császár „K. K. K.", azaz „Kinder, Kuche, Kierche" álláspontját, ami annyit tesz, hogy gyerek, konyha, templom. Micsoda, micsoda, abszolút zavar, azt kérdi, hogy komolyan mondtam-e, amit mondtam, hogy komolyan, de...

De mire jó ez a játék, éppen itt? És egyáltalán... miféle játszhatnékom lehet Párizs művészi-szociológiai-pszichológiai krémjével, amelyhez itt mártásként a XIII. századi gótikát szervírozzák fel? És egyáltalán... mit játsszak... én, a beteg?

- Imádom magát, különös képessége van rá, hogy hülyét csináljon az emberekből! - tett nekem forró vallomást az egyik fellázadt royaumont-i diák, Jacques Clauvel.

- Royaumont jót tesz az ember idegeinek - hittem el néhány nap múltán a gondnok Crespelle úr mondását. - Royaumont jót tesz majd a maga idegeinek, minthogy maga teszi majd tönkre a mások idegeit - szentenciázott nekem.

Ami az én elővigyázatosságomat illeti... Mindenesetre inkább játszom, mint...

Hogy én Royaumont-ban enfant terrible leszek és afféle zabolátlan flótás - hát persze, annál inkább az, Royaumont minél descartes-ibb, racine-ibb, voltaire-ibb - minél etnologikusabb, historiofizikusabb, logisztikusabb, kibernetikusabb - minél több benne a rozetta, a hattyú és a Szent Lajos. A lényeg azonban, hogy sikerült bilincsbe verve is táncolnom, jaj, micsoda nyomasztó teher volt rajtam, minő száz pudos súly! A betegség komolysága, a humorérzék teljes hiánya, ami szenvedő szervezetem sötét zugaiból áradt, valamiképp összefonódott (mintegy a saját hátam mögött) tartózkodási helyem kellemesnek nem nevezhető jellemzőivel. Ez a középkori épület hajnalban kettőkor, háromkor nem tartozott a legderűsebb helyszínek közé... amikor a gyomrom fényesnek nem mondható állapota éjnek idején kivert az ágyból, nem állítom, hogy túl nagy magabiztosság töltött volna el a hosszú folyosón, a mélyén a kísértő halovány visszfénnyel, s míg egyetemes álom borult mindenre, egyszerre nyomasztani kezdtek a vastag falak, és megéreztem a túlsó épületszárny lakatlan termeiben honoló magányos és súlyos ürességet, a mindenfelől szorongató űrt, tele halott, érvényét vesztett, elszállt idővel. E dermedt csöndben csupán az öreg d'Hormon úr átszellemült suttogása szűrődött ki valahonnan, aki nem tudván aludni, órákon át Mallarmé, Rimbaud, Racine verseit szavalta a szobájában, mintha litániát mondana... Mi lenne, ha egyszer így a folyosón bolyongva, szembetalálnám magam egy Anomáliával, nem, nem szellemre, kísértetre gondolok, ez túl gyermeteg lenne, csak egy Anomáliára, hisz az azért komolyan vehető, hogy a sok-sok élet és az életet elfojtó sok-sok halál többévszázados egymásrarakódásából esetleg létrejött valami fermentum, valami, ami valóban meglepne, ha itt a sötét folyosón egyszerre belebotlanék. Az ember tudniillik egyfolytában ilyesféléket vár... és erre van felkészülve... Egyébként én magam voltam a betegség, azaz az anomália, vagyis olyasmi, ami minden szellemnél közelebb áll a halálhoz, s attól féltem, hogy nem félek eléggé.

Miután egy évig csak a németekkel foglalkoztam, most kíváncsian néztem a franciákat.

Amikor Berlinből ideérkeztem, az első hetet egy Párizs melletti villában töltöttem, s maradék erőmmel újra és újra odavánszorogtam az ablakhoz, hogy ismét szemügyre vegyem őket. Lássam, hogyan festenek a németek után.

Azok az európaiak, akiket Dél-Amerikában vetett partra a sors, mint búskomorságba esett hajótöröttek vagy mint kagylók meg algák a szárazon, enerváltak voltak... itt ezek saját nemzetük kebelén, mint a gyümölcs a fán, jó szaftosak.

Azon tűnődöm, valóban elhamarkodottak, tévesek voltak első párizsi benyomásaim, melyeknek korábban két fejezetet is szenteltem naplómban, amikor a hosszú amerikai tartózkodás után - most egy éve - újra megpillantottam Párizst. A párizsiak, akiknek volt szerencséjük elolvasni írásomat a Les Lettres Nouvelles hasábjain, húzták az orrukat. Egy levél például az egyik francia irodalmártól: „Maga gyűlöli Párizst, amihez joga van. Ám ezeken az oldalakon hiába is keresnénk azt a frissességet és őszinteséget, amiből naplója más lapjain oly sok van. Maga itt meglehetősen elcsépelt és elnyűtt sémákkal szolgál, mintha nem is akarna bekerülni e városba, inkább dacosan szembehelyezkedik vele... S természetesen kiderül, jobban, mint bármikor, mennyire átszabja a valóságot, mennyire hozzáigazítja saját szubjektív elképzeléseihez."

Rendben, átszabom a valóságot, annál is inkább, mert ez a napló se nem riport, se nem jegyzőkönyv... Az, hogy én leírom a világot, a poémák törvényszerűségei szerint működik, a világ az én szenvedélyem által fejeződik ki, és a szenvedélyem a világ által. No de miféle szenvedélyt öltem én Párizs leírásába?

Ezek a royaumont-i franciák - jól tudtam -, úgysem ismerik ki magukat az ilyes dolgokban. Amolyan elit-népség, amely mindenek ellenére hajlamos elismerni, hogy „ember, ez a szó büszkén hangzik", ám akkor azt is el kell fogadnia, hogy „ifjúság, ez a szó naivul hangzik".

Hagyjuk hát e feszélyező nosztalgiával teli szócskát... tudom, ismerem... magam is meglobogtattam néhányszor, márcsak a hecc kedvéért is az érettek büszke orra előtt! Párizs? Nem annyira Párizst vettem én tűz alá azokban a jegyzeteimben, inkább Európát - pontosabban azt a Párizst, mely az európai esztétika felsőfokú kifejeződése. Mert ó, Európa, ó, Párizs, bennetek a szépség civilizáltan jelenik meg, azaz organizáltan, sőt mi több, a kellő feladatmegosztás jegyében: egyesek azért vannak, hogy termeljék a szépet, mások azért, hogy fogyasszák. Az ember, az emberi nem szépsége kettészakad bennetek: költemények írására és költemények előadására, képek festésére és képek megtekintésére, a smink gyártására és a smink felpakolására, balett-táncolásra és a balett megtekintésére.

Ez a folyamat pedig azt célozza, hogy az ember válassza le magáról a szépséget, ami így külső, objektív dolog lesz... és többé nem fáj... és nincs rajta mit szégyellni... Engem, az én költő énemet viszont az a vágy hajtja, hogy az emberszabású szépségnek visszaszolgáltassam a maga eredeti vad, megszégyenítő, könyörtelen tartalmát... a maga személyes tartalmát...

Nézd, ott, ahol a gyerekkor már végetért és a felnőttkor még nem kezdődött el, ott tizennégy és húsz között borul virágba az ember. Csakis ez az életkor a teljes szépség ideje. Az emberiségnek megvan a maga halhatatlan báj- és szépségtartaléka, ám - sajna, sajna! - ez elválaszthatatlan az ifjúságtól. Ó, nem elég elvont képeken csodálni a szépet, úgy nincs benne semmi drasztikus, tessék ott és abban felfedezni, ami elmúlt, ami már nincs, az ifjúságban, amely alacsonyabb rendű...

Többé-kevésbé ez volt a kiindulási pontom ahhoz a szatirikus képhez, amelyet Párizsról festettem.

Hajolja múló idő folyója fölé, Nárcisz, és próbáld elkapni a csillogó-tovatűnő vízben azt a könyörtelenül varázsos arcot...

Pályi András fordítása