Alföld - 48. évf. 3. sz. (1997. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Vörös István

A könyv és a szerző

Schein Gábor: Elhangolás

Archaikus hangot keres új kötetében Schein Gábor. És ezt a hangot meg is találja. Sőt, több ilyen hangot is talál. De egészen másról van szó, mint a vers egyszerű stilizációjáról, álruhába öltöztetéséről. Ebben a könyvben Schein a létezés lehetséges formáit keresi. A létezés alatt most szükségszerűen csak a versben való létezésre és a vers számára kijelölt létezésre gondolok. Két egymással érintkező dologra. A költő nem szerepet vesz elő, hanem az irodalmi tradíció egészét felhasználható formaként kezeli. Ezért van az, hogy sokkal kötöttebbnek érezzük ezt a költészetet, mint ahogy azt a pusztán verstani statisztika indokolná.

Ezt a könyvet mintha csak kényszerűségből jelentette volna meg a költő, és valódi létformájául a hangot szánta volna. Mert hang vagyok, akárcsak ők, írja. Ő maga is, aki a versben megszólal, csupán hang. Ez mindenesetre reális helyzetfelmérés, és pontos megkülönböztetése költői és személyes énnek. Aki a versben beszél, csak hang. De ők is csak hang. Ők, a lusta füvek és akaratos mohák, akik hantomra nőnek majd, így folytatja ugyanazt a verset, épp a címadót, az Elhangolást. Nincs mit tennünk, rögtön a dolgok közepébe kell vágnunk, hiszen a cím nagyon pontosan jellemzi a kötetet. Akár műfajmegjelölés is lehetne egy másik cím alatt, ha persze lenne ilyen műfaj, és lenne a kötetnek másik címe. De nincs. Hirtelen ötlettől hajtva akár a posztmodern szó magyar fordításának is javasolni merném ezt a kifejezést, ha nem értenénk a magyar irodalom belső használatában azért mégis valami mást ezen a szón.

Schein Gábor kötete inkább archaizál, hangokat keres, és kap fel szinte mindenhonnan, beletömi a versbe, ami néha jóformán kétfelé szakad, két önállóan is olvasható szövegre. Pontosabban: két, inkább önállóan olvasható szövegre, amelyeknek belső határait nyomdai megoldásokkal vagy zárójelekkel szinte mindig jelzi a szerző. Figyelmesség ez az olvasóval szemben, akinek a létezését úgylátszik feltételezi a költő, ami, mondhatná bárki, természetes gesztus, csakhogy ebben a kötetben egyéb dolgok létezésében korántsem olyan biztos, aki beszél. Tehát a nemlétezővel épp az olvasó révén találkozhat a létező, mondja a kötet belső logikája.

A kötet belső logikája. A továbbiakban inkább a könyvről, mint a szerzőről fogok beszélni, olyan nagy ugyanis a távolság a kötetben megszólaló hangok, és a szerző mint magánszemély (vagyis bármilyen feltételezhetően létező magánszemély) között; és annak ellenére, hogy több hang szólal meg benne, az egész könyvet egységesnek lehet tekintetni - de erről még később részletesebben szólok -, sőt önálló és a maga módján egységes lírai énként fogom kezelni és meg is személyesítem a címe által.

Miképpen működteti az Elhangolás a nemlétet? Meglehetős intenzitással. Olyan ez a könyv, mint egy fekete lyuk, ami mindent elnyel, és semmit nem bocsát ki. Elfelejtik a dolgok bennem magukat, vallja be (Phaedra /3/). Ebből a tényből pedig már sokminden következik. Gyanakodnunk kell, hogy létünk már rég belecsúszott a nemlétbe, mintegy a születés negatívját megjelenítve. Honnan tudhatjuk, hogy nem vagyunk már holtak? (Tér kúttal /1/). Elválaszthatatlan ebben a kérdésben a lételméleti vizsgálódástól az ars poetika-jelleg. Mert ha figyelmesen forgatjuk magunkban ezt a mondatot, észre kell vennünk, hogy Descartes sokat emlegetett mondatának a parafrázisa. Nem vagyok, tehát írok, vagyis az Elhangolás felől tekintve inkább: nem vagyok, mert megírnak. (De ott van ennek a mondatnak a hátterében Csehov is.) A megírás és megsemmisítés érzékeny viszonyát is megjeleníti az Elhangolás:

ha rajzolnék neked egy házat, csak azért

tenném hogy kiradírozzam. a helyén

ellakhatnál míg összetartják a falakat

a rostok. én pedig őriznélek és

(ha rajzolnék)

Ott hagyom félbe ez idézetet, ahol a versszak is abbamarad, hogy a kíváncsi olvasó ha eddig nem tette, a folytatás miatt kezébe vegye a könyvet. Itt, most ennyi is elég. Az Elhangolás úgylátszik a szülést tekinti a nemlét kezdetének, amiben alighanem van is valami, abból a szemszögből, ahonnan ő nézi a dolgokat mindenesetre mindenképp. Az egyik verset így kezdi: Lebegne más, mint az ő halála. Majd pár sorral arrébb már: méhednek gyümölcse átbuggyan testeden, mondja, ahogy tükröz a bőr, / s alatta már halódik (Lebegne más). Itt nem a „kezdetemben a vég" elioti dialektikájáról van szó. Sokkal általánosabb bizonytalanság, hogy nem tudhatók pontosan a nemlét határai, és mintha rég közelebb húzódnának, mint ahogy azt mi a mindennapi rutin alapján gondoljuk. A nemlét bennünk van.

Ez a kötet egyrészt mintha nem is akarna lenni, mintha csak elhangzani akarna, másrészt viszont mintha pontosan tudná, hogy mi az a tartomány, amelyben létezik, amelynek a létezéséhez szorosan kötve van. Az elhangolás az irodalomban van, mondhatnám az irodalomban történik, ezért korlátoztam a bevezetésben a létezést a versben való létezés és a vers által való létezés fogalmára, amely a fent elmondottak fényében az Elhangolásban egyet jelent a nemlétezéssel, amiből egyáltalán nem következik, hogy az Elhangolás, vagy maga Schein Gábor tagadná az irodalom létezését. Épp ellenkezőleg. Állítja, azáltal, hogy kötetét a létezőből az irodalomba próbálja elhangolni. Nem egyszerű rájátszások és szerepjátékok sorozatáról van szó, hanem inkább mutálásról és mutációról. Nem számíthatok semmire, ami valóságos, így az Elhangolás a Tűzfal című versben.

Marad tehát az irodalom. A kötet legelső verse a magyar irodalom legelső versével van szimbiózisban. Számos idézet került át az Ómagyar Mária Siralomból a Baleset címűbe, míg a kötet legutolsó sorát Petőfi Sándor írta (haldokló hattyúm, szép emlékezet). A kezdetektől tehát a múlt század közepéig tart az Elhangolás irodalomtörténeti vizsgálódása, sugallja a szerkezet, aminek örülhetünk, mert folytatást ígér, de a könyv valójában nem záródik le Petőfivel. Nem beszélve most a világirodalmi, bibliai, képzőművészeti és zenei utalásokról, az elhangolás mintha legszorosabban talán Nemes Nagy Ágneshez kapcsolódna. Mégpedig egy nagyon lényeges ponton. Mintha egy szintén sokat emlegetett, és ezért itt a kötetben ki nem mondott sorpárral vitázna, ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót. De nem egyszerűen arról van szó, hogy az Elhangolás a mondhatatlant kívánná mondani. Ennél sokkal ravaszabb. Ő az érthetetlent mondja. Ez annál is megkapóbb, mert minden mondata érthető. De mintha minden vers mögött ott lenne egy alapvetően érthetetlen mag. Ez néha a személyes tartalmak magyarázat nélküli használatából következik, de lényegében többről van szó. Az, amit ott belül mond, épp mert érthetetlen, és igenis, mondhatatlan, nem létezik, tehát pontosan azonos azzal a fekete lyukkal, amelyről föntebb már beszéltem, és amely természetesen nem azonos a valóság összefüggései között nemlétezővel, vagyis a létező nemlétezővel. A nemlétnek ezek a falánk formái még csak nem is feltétlenül hasonlatai egymásnak, egyszerűen csak egymás mellé vannak rendelve.

E körül a fekete lyuk körül örvénylik az a kulturális anyag, ami hiába különböző költők szavaiból van kimetszve, hiába, hogy bibliai és mitológiai alakok szájából hangzik el, ebben az örvénylésben egységesedik, nagyon nagy távolságra kerül a szerzőtől és szervezőtől, és - ahogy azt már eddig is tettük - legszerencsésebben talán a kötet címével jellemezhető. A kötetnek nincs állandó énje, legalábbis nagyon fárasztó lenne azonosítani, nincs pontos középpontja, pontosabban a középpontja épp a nincsbe esik, vagyis irodalom. Az előbb már emlegetett érthetetlen, vagyis inkább meg nem érthető, akkor válik valóban érthetetlenné, mikor megsejtjük, hogy mindezek ellenére, vagy épp mindezek okán, nagyon is személyes tartalmakról van szó. Erről talán legjobban az az indulati hangoltság tanúskodik, ami a könyv jellemző alaphangja, és ami annyira megkülönbözteti a hazánkban létező posztmoderntől. Egyfajta rituális ünnepélyesség jellemzi az Elhangolást, valami erényes visszafogottság és archaikus szemérem, ami pedig (felismerve saját magát és korlátait) az életet és a bujaságot jelképező szamár után kiált, hirtelen vad és szélsőséges akar lenni:

Hol vagy,

hol vagy, te lusta szamár,

a világ alatt árpakalászt

eszegetsz, hozd fel, hoz fel

a napkeleti királyt

csak halált látunk, és életet,

(Szamárhivogató a bolondok ünnepére)

A kötet egyik legszebb versében épp abból a kettősségből, épp abból a kilátástalan léthelyzetből kíván menekülni az Elhangolás, amibe megírása által keveredett, nem is lehet pontosan tudni, hogy a megváltóra, vagy pusztán a szamárra vágyakozik-e, illetve, hogy nem az a szamár jelenti-e egyszerűen a megváltást. Ez a kötetnek az egyetlen pontja ahol saját létének szükségszerű kiúttalanságából kiutat keres, mert hiszen minden lét alapvetően kiúttalan, ez a kötet formabontó pontja, miközben a hang kevés helyen szól ilyen tisztán, mint pont itt, a világ alatt árpakalászt ropogtató szamár képe magyarázata és megoldási lehetősége is az Elhangolásnak, ha persze komolyan vesszük, hogy itt szükség van megoldásra, amit nem biztos, hogy komolyan kell vennünk.

Ez a könyv világot teremtett, hangokból álló világot, mégsem zenei természetű, és az se biztos, hogy igazán alkalmas lenne felolvasásra, illetve, hgoy pontosan felolvasható. Nem derülne ki akkor, hogy a versek nagy része szonett, amire csak az íráskép utal, mondhatnák, hogy mint vers, pusztán a verstani oldalról tekintve, képvers. Nem lennének továbbá felfejthetők az olyan versfonatok, amelyek két elkülönülő szövegből állnak össze, egyhuzamban olvasva bizony jóval kevésbé érthető szöveggé. Ez az a pont, ahol a kötet alapvető nehezen érthetősége a felszínre bukik. Ilyen vers pl. a Koncert a bűnbánat napján, a bányaomlás, vagy a medvenyom edward munch képe alá. Azzal a paradox helyzettel kell végülis az Elhangolásnak szembenéznie, hgoy bár hangokból áll, mégiscsak olvasva él, és nem hangozhat el, mert nem egy esetben nincs pontosan egyértelműsíthető olvasat. Persze a már emlegetett záródarabban sikerül ez is, úgy szövi össze a különböző eredetű szövegeket, hogy azok egyértelműen átváltoznak, és valamiféleképp mégis biztos léttartományba juttatják az ettől korábban épp elhangolt kötetet. Mondhatnánk azt is, hogy belső történése szerint a kötet komédia, balesettel kezdődik, és jó véget ér, mondhatnánk, de talán túlzás lenne, talán elfeleznénk az igazságot ezzel, talán irányt adnánk valamiféle mozgásnak, ami pedig a könyvben iránytalan. Ilyesmihez viszont az értelmezőnek nincs joga. (Balassi - JAK)