Alföld - 48. évf. 3. sz. (1997. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Méhes Károly

A mongol gyermek

Nekem nem lett volna szabad kikerülnöm az utcánkból. Nem tudnám, hogy létezik más világ, másfajta élet is, mint ott, ami egyenlő volt a munkával, a látástól-vakulásig való robottal, az - ma már így hívom - igénytelenséggel.

De én, én... Nem is tudom, mi űzött? Jobb híján azt kell gondoljam, ez volt a sorsom. De nem. Pontosan tudom, mi az igazság. A szeretetlenség tette, hogy tíz körömmel vájtam magam körül a láthatatlan falat, mintha egy hegy belsejéből kellene kiásnom magam. Aztán mikor ott álltam a nagyvilágban, „szabadon", rájöttem, hogy sehol sem lehetnék magányosabb. Többé azok sem voltak körülöttem, akik nem-szerettek.

Álltam, ültem, feküdtem - tettem én is a dolgom, iskolákat jártam, abban a hitben, hogy okulok. Mindezt bárki más úgy mondta volna, hogy „felemelkedtem", ám az igazsághoz közelebb áll, hogy csak „kivakaróztam". Hisz semmiféle magaslatokban nem jártam, sokkal inkább kellett vakaróznom, mert valahol mindig viszketett, rossz volt, szúrt, dörzsölt és főképp fájt.

És akkor mindennek tetejébe találkoznom kellett a Robival. Egy jogász professzor-család egy részről vasmarokkal fogott, máskülönben elkényeztetett csemetéjével, akiből szinte természetszerűleg vált „fekete bárány". Tojt mindenre, nem tanult, csavargott, sehogy sem volt ínyére az a jó kis ügyvédi pálya. A színház, a firkálgatás volt a mindene. De mindezt még bőven megbocsátották neki, elvégre egy ilyen házban még a család habókosának lenni is tradíció, mert az olyan jópofa, egy ilyen fura alak a sok szigorún összevont szemöldök között. Amit nem lehetett feledni, az én voltam, az ágrólszakadt veréb, a kintről jött. Ráadásul akkor, mikor kinézték a Robinak azt a finom családból származó leányzót, aki hideg szépsége mellett kiváló előremenetelt tanúsított, és mindenki tőle várta, hogy kiszámíthatóságával, eredendő könyörtelenségével kordában tartsa majd leendő férjét. Mert Robiról egyébként az az ítéletszerű nézet járta, hogy Angéla mellett szépen kigyógyul irodalmi hóbortjából, és a vad évek elmúltával tökéletesen betagozódik és belesimul a családi béke háborítatlan felszínébe.

És akkor jövök én. Egy nímand. Olyan kis helyeske, pisze, nagyszemű - csitri - dehát kicsoda-micsoda? Mit tud felmutatni?

Az ócska sablon-bölcsesség szerint a szerelem csodákra képes. Esetemben valóban sok mindenre képesnek bizonyult a szerelem, ám ezt egy percig sem merném „csodának" titulálni. Vak álom kazamatáiban ténferegtem, és az az érzés, amit szívemben „szerelemnek" hívtam, mindig elegy volt tövises szorongással, félelemmel, hirtelen előtörő hisztériával, végtelen bizonytalansággal és bizonyítási vággyal. A Robi olyan jó volt hozzám, amilyen addig még senki sem, de sose tudtam szabadulni a gondolattól, hogy lázadó lelke tudat alatt tekintetes családja bosszantására, froclizására használ, s belőlem pont az a fontos számára, hogy nem olyan vagyok, mint a vérei, az őt körülvevő professzorok és Angélácskák.

Robi azt szerette volna, ha folyton náluk ülünk. Félelemeimre hivatkozva azzal győzködött, akkor szeretnek majd meg igazán, ha megismernek, és hogy nincs semmi szégyellnivalóm, szégyellje magát az, akinek merek nem tetszeni! A kimondás pillanatában elhittem ezeket a szavakat és repesve örültem, hisz ki bíztatott, dicsért, bókolt nekem azelőtt, senki! De a következő percben megint veszve éreztem mindent, amiért képtelen vagyok, ügyetlen és méltatlan mindenféle szeretetre. Robi sokszor erőnek erejével vonszolt el a lakásukig, ehhez a számomra múzeumi berendezettségű, tompa, barna fényű házhoz, ahol az emberek is mintha elmúlt, érthetetlen korokból itt felejtett bábuk lettek volna, szúrós, merev, élettelen tekintettel.

Pedig ha józanul nézem, nem panaszkodhatom. Soha senki nem bántott, és neveltetésüknek köszönhetően valószínűleg azt sem engedték meg maguknak, hogy akár csak éreztessék velem, elsőszülött, imádott fiúk választottjával, hogy kinek gondolnak. Nem, az első pillanattól fogva szívélyesen és mértéktartó barátkozással fogadtak, ám engem épp ez a gyanús kedvesség ejtett kétségbe. A mosolyok mögött farkaspofát láttam, gyilkolni képes szempárokat.

A professzor úr a maga nemében puritán, felettébb zárkózott ember volt, akiről én rögvest tudtam, hogy mindenek ellenére szereti Robit, és már túltette magát fia kicsapongásain. Ott volt neki Lajoska, a kisebb fiú, aki szakasztott olyan volt mint ő, a harminc év korkülönbség ellenére akár egyidősek lehettek volna. Lajoska is jogot végzett, és ügyvédként készen állt, hogy megismételje apja és a még korábbi generációk tökéletes, makulátlan, eleve elrendelt életét.

Robi édesanyja, a lengyel grófnő leánya maga volt a megtestesült dáma. Én legalábbis addig csak filmekben láttam hozzá hasonló jelenséget, s gyerekkoromban képzeltem el így özvegy Baradlaynét. Magasnak, szőkének, kékszeműnek, arcán földöntúli fénnyel, szája sarkában két kis kegyetlen ránccal. Tudott állni, tudott leülni - és hogy tudott nézni! Arcának izomzatát, amellett, hogy úgy tűnt, sima és háborítatlan, úgy tudta pillanatok alatt átrendezni, hogy a hideg szánkázott a hátamon. Büszke volt származására, és még büszkébb meghurcoltatására. Hogy bár grófkisasszonynak született, ennek egész életében csak a levét itta. És mégis az lett belőle, aminek született - nem töretett meg. Igen, ő volt leginkább az, aki ezt a belső keménységet, a szenvedést elvárta családtagjaitól, mert csak így edződhet a lélek, s csak így lesz valakiből ember.

Talán ez volt a legfőbb hibám: hogy minden szenvedésem ellenére sem lett belőlem senki. Nemhogy acélosodtam volna, egyre puhultam, forgácsolódtam, rettegve az újabb kudarcoktól, félve tett erőfeszítéseim hiábavalóságától. Hogy is találhattam volna ki egy ilyen asszony gondolatát? Hogy mit vár tőlem, mit akarhat formálni belőlem puszta tekintetével? Az én szánalmas, földhöz ragadt elképzeléseimet jövőről, családról és életről dehogy is mertem az ő mércéjével mérni!

Igazából nem is voltak elképzeléseim. Saját szüleim és nagyszüleim és rokonaim rám testált tapasztalatából annyit tudtam csak, hogy az emberi élet nem sokkal különb az állaténál. Dolgozni kell inaszakadtunkig. Házasodni kell, nehogy szégyenben maradjon. Gyereket kell csinálni, másképp kibeszélik az embert. A gyereknek pedig meg kell tanítani mindezt, ő is cselekedjen mindent így, különben megdöglik.

Hát én nem csináltam így. És lassan teljesülni látszott az átok, hogy valóban megdöglök.

Elkeseredetten küzdöttem ezeknek az idegen embereknek a szeretetéért. Egész addigi életemben csak a szeretet utáni vágy volt meg bennem, mindenféle reális cél nélkül, mert mindennél jobban tudtam, hogy otthon, azoknak, akik között éltem, nincs idejük, se energiájuk szeretni. Nem is ismerik ezt az érzést, és ha tesznek is valami hasonlót, csakis kötelességből, mert ez is hozzátartozik az igavonáshoz, némi szeretet-robot, akár csak a kapálás vagy az etetés. Most viszont - igen, tudtam, hogy Robi és szülei tudják szeretni azt, akit akarnak, és én nagyon akartam, hogy szeressenek.

Robi anyja az első perctől fogva azt szerette volna, ha tegezem, mint ő engem, de nekem valahogy nem jött a számra a „te". Egyre csak Olga nénit mondtam, és ez nem esett jól neki. Lajos bácsi leginkább csak ült, pipázott, és a legújabb peres ügyeken törte a kopasz fejét.

- Milyen piros az arca, Julcsika! - fogadott rendszerint. Eleinte örültem ennek, kedves öregúrnak tűnt a professzor, de mikor télen-nyáron, délelőtt és este is ezt mondta, rájöttem, nincs más mondanivalója számomra. A Julcsikázást se szívleltem, de közölte, hogy ő minden Júliát „Julcsikának" hív, mert gyerekkorukban volt egy bejárónőjük, és őt is mindenki Julcsikának hívta a családjában. Robi váltig állította, hogy ez nem nekem szól, az apja mindig mindenkivel ilyen volt, merev, szigorú, se örvendezni, se - ahogy ő mondja: - bájologni nem képes, alkatilag. Ez nem szeretetlenség, csak éppen néha nem tudja, mit mondjon, mit tegyen?

Hát vannak még rajtam kívül ilyen emberek?

Zokognom kellett, mikor senki se látta.

Robinak annyiban igaza volt, lassan megszokták, hgoy odajárok, hogy vagyok. Családi étkezésekkor segítettem teríteni, például, bár ehhez kötődik egyik legkeserűbb emlékem. A kis Lajosnak volt születésnapja, ennek a furcsa, sótlan, ugyanakkor sima modorú fiatalembernek, aki, azt éreztem, úgy néz át rajtam, mint egy frissen pucolt ablakon. A nagyszobában fölraktam az abroszt, becipeltem a tányérokat, evőeszközt, s jöttek volna a tálcára előkészített pezsgőspoharak. De akkor Olgi néni közbevetette magát, és talán magyarázatképp, de semmiképp sem bocsánatkérően mondta:

- Ezt majd én, kislányom. Tudod, milyen régi poharak ezek? Sobieski tábornok ivott belőlük valaha!

Ez az, amit én soha... Nekünk nem is voltak pezsgőspoharaink. Mi sose ittunk pezsgőt. Nekünk otthon nem volt Sobieski. Semmi se volt otthon. De ez nem igaz. Nagyon is volt valami.

Egy év múlva, amikor megkaptam tanítónői oklevelemet, a nyár elteltével, már egy hűvös, gesztenyelombrázó este Robi megkérdezte, hozzámennék-e feleségül? Kezem-lábam jégcsap-hideg lett, mégis majdnem szétvetett a belső tűz. Nem sejtettem, hogy ennyire vártam már ezt a kérdést. Nem is tudtam megszólalni, csak könnyes szemmel bólogatni, s a pulóverébe sírni, mikor magához ölelt. Most már biztosnak tűnt, hogy valaki szeret engem, és egész életében magáénak akar. Mi többet kaphatnék ennél?

A két család megismerkedett, és nem történt botrány. Valószínű, mindenki magában átkozta a sorsot. Praktikus dolgokról kellett volna beszélni. De csak Olgi néni beszélt. Apa és anya karómereven ült, mint ez a mi fajtánk viselkedett évszázadokon át az „urak" társaságában (dehogy is ültek le!), és azt mondogatták néha reszelős hangon:

- Igenis. Igenis.

Szégyellnem kellett volna magam mindezért, hogy ilyen pillanatokat okoztam nekik, hogy elárultam őket. De nem szégyelltem. Sőt,a akkor úgy éreztem, én már nem is ehhez a bugris famíliához, hanem Robi családjához tartozom, ezekhez a pezsgőspoharas emberekhez. Olgi néni a kedvező alkalmat megragadva utoljára fölszólított, hogy tegezzem, és most már kajánul mondtam igent, összekoccintottuk a poharainkat, és úgy mondtam:

- Szervusz!

És megcsókoltuk egymást.

Az esküvőre való készülődés téli, tavaszi hónapjaiban még valami összekovácsolt kettőnket. Robi színdarabot írt, amit sokadszori nekifutásra elfogadtak a színháznál. Ez eddig jó hír lett volna, de mikor ő, aki mindig titokban dolgozik, a kész művet átadta a családnak olvasásra, kitört a botrány. A darab kurvákról, stricikről és buzikról szólt és nem volt egy mondata sem káromkodás nélkül.

- Sose voltam prűd, se álszent, de azt mondom, ha az élet ilyen is, ami elég baj, nem biztos, hogy irodalomnak is ilyennek kell lennie! - recsegte Lajos bácsi tömör véleményét, ami az utóbbi évek egyik leghosszabb általa odahaza mondott mondat volt. És ami minden képzeletet fölülmúlt, a lefűzött kéziratot, odadobta - nem az asztalra, amit egyszerűbb lett volna - Robi lába elé, a földre.

A helyzet élessé vált. Robi irománya nekem, aki egyébként elsőként olvastam, egyáltalán nem tetszett, és ezt, ha kíméletesebb formában, de értésére kellett adjam. Nem lett volna ínyemre, ha a városi színház színpadáról azokat a trágárságokat ordibálják, amiket az én férjem írt. Igazat kellett adjak Lajos bácsiéknak, és ebben nem volt semmiféle hasonulási vágy.

Ezen nagyon összevesztünk. Robi meg akart sérteni, s azt vágta a fejemhez, hogy olyan vagyok, mint a szülei, egy követ fújok velük. El sem tudta képzelni, mekkora öröm volt ez számomra. Nem tudom pontosan, mért akartam olyan lenni, mint azok, akiktől magam is féltem - tán vágytam rá, hogy végre tőlem is féljen valaki? Az biztos, hogy az „akcióm" túlontúl is jól sikerült, mert Robi végül visszakérte a darabot a színiigazgatótól, és hogy így történt, a család, elsősorban Olgi néni (akit magamban továbbra is néniztem és fogom is, mindig) az én érdememnek tudta be. Valóban úgy tűnt, teljesen befogadtak, és fegyvertársként kezelnek. Igaz, Robiban - ahogy mondani szokás - mintha eltört volna valami, dehát nem ő akarta-e, hogy így történjen minden, nem ilyennek képzeltük-e mindketten a boldogságot?

Dehát nincs is boldogság.

Alig arattam le ezeket az ál-babérokat és helyezkedtem el kényelmesen a képzeletbeli családi páholyban, mikor rögtön két rettenetes villám csapott be.

Miután az esküvő után fél évvel sem estem teherbe, ráadásul néha fájt a hasam, Olgi néni anyai tanácsainak megfelelően fölkerestem a szigorúan „családi" nőgyógyászt, aki mindkét oldali petefészek gyulladást állapított meg, és azonnali kúrára fogott. Olgi nénit felettébb érdekelt minden apró részlet, ami egészségi állapotommal összefüggött. Unoka utáni vágyában félretette grófnői előkelőségét, és a legintimebb pletykálkodásba próbált bevonni. Nem voltam én szokva az ilyesmihez. Nálunk otthon ez nem hogy beszédtéma nem volt, de egyszerűen testünk sem volt. Mikor megjött az első vérzésem, és tizenkét éves kislányként sírva rohantam be anyámhoz a konyhába, egy hatalmas pofont adott, és azt kiáltotta, „Mit disznólkodol itten?" Olgi néni mindent részletesen akart tudni, hogy mit érzek, mint mond és csinál az orvos - vonakodva szóltam neki erről, s ezek során az intimnek tűnő együttlétek során egyáltalán nem éreztem, hogy olyan közel lennénk egymáshoz, menekültem volna. De kihez is? Olgi néni mintha ebben a témában távol akart volna tartani a fiától, egyre csak azt hajtogatta, ez női dolog, senkinek semmi köze hozzá, még a Robinak sem, a férfi lélek az ilyesmit úgyse értheti meg soha. Kérte, ha bármi gondom-bajom van, kizárólag neki szóljak, akár éjjel is ébresszem föl. Hát hogy néz ki, éjnek évadján fölkelek hites férjem mellől az ágyból, és az anyósommal kezdek el trafikálni?

Mindegy, csak várni lehetett, ez a hírneves családi nőgyógyász se tudott mással vigasztalni, minthogy az idő majd megoldja a bajomat.

De mi történt még? Az, hogy a mulya Lajoska valami vendégségben összejött azzal az Angélával, akit szüleik eredetileg az én Robimnak szántak nevelő célzattal, ám miután az édesem engem választott, az utóbbi időben eltűnt a képből. Valószínűbb, hogy Angéla határozott úgy, hogy másodszor is próbát tesz az illusztris családdal. És megint elkezdett az Árvay-házba járni ez a nőszemély. Kifestve, szikrázó magabiztossággal uralva környezetét. A legjobb úton volt, hogy ő legyen a legfiatalabb bíró a városban, méghozzá nő! Talán épp hidegsége, mosolyának jégburka vonzotta a férfiakat, mert rengetegen legyeskedtek körülötte, és a szóbeszéd szerint nem volt elcsábíthatatlan, ha arról volt szó, hogy a pályán előbbre juthat. Persze, a Lajoskát ez nem érdekelte, sőt, valószínűbb, hogy nem is tudta. Angéla az ujja köré tekerte, mint egy szál maradék cérnát.

A mi viszonyunk nem volt semmilyen - illetve dehogy nem. Ha a Lajoskára azt mondtam, úgy nézett keresztül rajtam, mint az ablakon, akkor az Angéla háttal ült ennek az ablaknak.

A változások hamar jelentkeztek. Olgi néniben egykettőre kiújult Angéla iránti rajongása. Első és nyilvánvaló jel volt, hogy egyszerre nem érdeklődött olyan intenzíven az egészségi állapotom felől, sőt utóbb, már csak annyit kérdezett, „Na, mi újság?", amire én semmilyen értelemben sem válaszolhattam mást, mint hogy „Semmi".

És akkor már a Robira se számíthattam. Vétkes módon nem vele alakítottam ki, hogy ezekről a kínzó dolgokról beszéljünk, és most már nem ment, hogy minden előzmény nélkül rárontsak lelki és testi nyavalyáimmal. Csak nézett volna értetlenül. Mint ahogy meg is történt, mert új színdarabba kezdett a lelkem, ezúttal Szent István országalapításáról szólt a mű, éjt nappallá téve csak írt, búvárkodott, s ha néha rányitottam, úgy nézett rám, mint Szent István nézett volna ezer éve, ha azzal zaklatom, hogy úgy tűnik, semmilyen hormonkezelés nem segít...

Ezalatt Angéla teljesen átvette az uralmat a házban. Olgi nénit is behódoltatta, s ő, aki nemrég Sobieski tábornok szájanyomára volt büszke, már csak jövendő második - mit második!, első számú menyéről tudott áradozni, mint egy istennőről. Lajos bácsi se azt mondta neki, „Milyen piros az arcod!", hanem mindig megkérdte, milyen ügyekkel foglalkozik. Hát annak a nőnek nem kellett több! Olyan beszédbe kezdett, mintha nem is a város legjobb ügyvédjének, a tanszéki professzornak a házában lenne! Csak mondta, szemforgatva, fejbillegetve, kedvesnek szánt, mégis vasfűrész hangon. És csüggtek rajta, itták minden szavát. Még a Lajoska unta a legjobban, nem egyszer megfigyeltem, hogy unottan néz ki az ablakon (mint rajtam), és elég szépen emelgeti a poharat.

Irigyeltem Angélát? Utáltam? Nem tudom. A bennem kavargó, szorító érzés nem írható le egyetlen szóval, nincs szó rá. Azt tudom, nem szerettem volna Angéla lenni. Leginkább az felelt volna meg igényeimnek, ha Angéla nincs. De mégsem akartam őt pusztítani, ölni, csak néha eszembe jutott, milyen lenne a világ nélküle? Olyan, mint érkezése előtt?

Minden olyan gyorsan történt. Megvolt az esküvőjük, Robi volt a Lajoska tanúja, szmokingban, mandzsettagombokkal. Szörnyű volt. Olgi néni fél évezredes ősi ékszerekben pompázott, Angéla egy gyémántos nyakéket kapott a kollekcióból. Utóbb kiderült, nem csupán kölcsön. De nem kicsinyeskedni akarok. Mert mi történt? Angéla, közel egy évnyi „ismeretség" után szót vesztegetett rám.

- És mondd, mit is tanítasz te? - kérdezte, szokásos fölszegett fejtartásával.

- Gyerekeket - feleltem erre.

Egészen elképedt ezen a „hibás" válaszon. Először felemelte a kitépkedett szemökdökét, aztán a lehető legmegalázóbb kacagásban tört ki. És csak kacagott, kacagott. Nem tudom, szabad-e egy bírónőnek kinevetnie azt, aki vádlottként áll előtte, és konok fejjel felel valami neki nem tetszőt?

Robi továbbra is a könyvtárakat bújta, mint mondta, forrásmunkát végzett, s ha otthon volt, kulcsra zárt ajtó mögött alkotott. Halkan mertem csak kopogni néha, egy forró teával, kakaóval. Álltam fölötte néhány pillanat erejéig, de ingerülten kiküldött.

- Ne bámulj! Ne olvass bele! Olyan, mintha egy rendőr fürkészne itt!

Én? Rendőr?

Egyedül feküdtem le, egyedül forgolódtam órák hosszat a hitvesi ágyban - milyen magasztosan hangzik ez utóbbi! Nem volt étvágyam, lefogytam. Föltűnt, hogy hosszú idő után Lajos bácsi nem köszönte a szokásos „Milyen piros az arcod, Julcsiká"-t, nekem is azt mondta, amit Robinak:

- Szervusz, fiam!

És mennyire mást jelentett az a „fiam", mint amit a fiának címzett!

Romlásom fölött egy idő után Olgi néni sem hunyhatott szemet. Ó, mennyire szerettem volna megint a „bizalmasa" lenni, levetkőzve minden idegenkedésemet, és sutyorogni vele az állólámpa mellett álló két fotelba bújva. De csak ennyit kérdezett szigorú hangon:

- Miért nem eszel? - mint egy haszontalan gyerektől. - Ne tedd magad tönkre!

Ki akarta magát tönkre tenni? Mért olyan nagy bűn, ha valaki sóvárog a szeretetért? És mért azt szeretik, akinek igazából nincs is rá szüksége, mert tudja eléggé szeretni saját magát?

Havas, hideg, bolond tavasz következett. Az orvos még januárban táppénzre vett, jóformán ki se mozdultam a lakásból. Jól tudtam, hogy Lajoska és Angéla jóformán mindennapos vendégek anyósoméknál (milyen furcsa szó!), a hosszú tél alatt tarokk-négyest alakítottak, és remekül szórakoznak együtt.

Húsvét előtt a színház elfogadta Robi István királyos darabját, s közölték, a következő szezonban bemutatják. Ennek lehetett volna örülni kicsit, ha nem csap be szinte napra pontosan a harmadik villám: Angéla teherbe esett.

Egy napig sírtam. Nem tudom, honnan volt bennem az a sok könny, de éreztem, egyre ürülök. Ma már tudom, azért kellett kiüresednem, hogy belém költözhessen a gonosz, mert annak minden helyre szüksége volt, a körmöm hegyétől a lelkem legmélyéig. Másnap a szívemben feneketlen gyűlölettel ébredtem. A szél vagdalta az ablaktáblákat, én pedig fuldokoltam, tépkedtem magam és a hálóruhámat, mikor fölriadtam. Igaz, abban a rémisztő, éjszakai pillanatban még semmit sem tudtam. Kibotorkáltam a konyhába, eresztettem egy pohár vizet. De a kezem úgy reszketett, hogy elejtettem a poharat, ami nagy csattanással zúzódott szilánkokra a kövön. Meztelen lábam vére és vizes lett. És akkor, egyszerre kúszva elő a falakból és a gerincemből, fölcsattant Angéla kibírhatatlan kacagása.

Vakon kezdtem kiabálni és hadonászni:

- Te szemét dög! Azt hiszed, hogy neked minden sikerül az életben, mi? Hát nem! Egy szart! Nem lesz gyereked, érted, nem lesz! Az efféle fajzat nem érdemli meg, hogy folytatása legyen! Majd én gondoskodom róla, hogy megemlegesd... Végtelen mohóságodban ember életekkel játszanál, mi, te kis kurva! Te kis bírónő! Majd meglátod... majd én...!

Ilyesmiket sikoltoztam a konyhában, miközben táncot jártam az üvegszilánkokon. Robi, aki jellemző módon minderre nem ébredt föl, reggel talált rám a kövön, jóformán vérembe fagyva.

A kórházi kezelés után, mivel az orvos nem győzte hangsúlyozni a „sok pihenést, friss levegőt", úgy döntöttem, az se lehet sokkal rosszabb, ha rövid időre ellátogatok a szüleimhez. A díszes família ebbe örömmel belenyugodott, levették rólam a kezüket, és szinte magától értetődőnek vették, hogy e túl hosszúra nyúlt vargabetűt követően szépen visszamegyek oda, ahonnan jöttem, s ahová való vagyok.

Ültem a kiskonyhában és pucoltam a répát, a krumplit, egész nyáron segítettem befőzni, és hirtelen mindez teljesen természetesnek tűnt, egyáltalán nem esett nehezemre. Ez sem alávalóbb tevékenység, mint a tarokkozás, gondoltam. Angélát és attól a halszemű Lajoskától való porontyát naponta megátkoztam. Képes voltam pitymallatkor elzarándokolni a templomba, mert valahogy úgy képzeltem, nem csak az ima, az átok is jobban megfogan a szent falak között.

Robi két hét után írt egy levelezőlapot, melyben tudatta, hogy minden „oké", Angéla jól van, szépen gömbölyödik, és én csak maradjak, amíg tudok. Senki se üdvözölt, senki se várt vissza - talán már ő sem. Azt írta alá „szeretettel", de nekem erre a szeretetre nem volt szükségem sosem, amely gyűrött levelezőlapon érkezik.

Egy csípős szeptemberi napon apám azt mondta:

- Elmész, meglátogatod Bori nénédet. Haldoklik.

Szó nélkül fogtam magam, és elmentem a sor végére, a keresztig, ahol Bori néni lakott. A csupa ránc, kilencven fölötti öregasszony a haldoklás semmi jelét nem mutatta. A verandán ült a fonott parasztszéken és diót fejtett. a keze tiszta fekete volt. Leültem mellé, és hallgattunk. Hamar megtanultam, hogy nem is olyan haszontalan az a korábban bárgyúságnak és gondolatnélküliségnek tűnő hallgatás. Minden esetre bölcsebb, mint a sok alja nélküli fecsegés, vége nincs lelkendezés.

A Bori néninek csak rám kellett néznie, és már mindent tudott. Látta, én vagyok az, aki haldoklik. Hozzá kell tenni, az öregasszonyt mindenki vén, bűbájos banyának tartotta. Valaha bábaként működött, hegyes nyársakkal és mérges léfőzetekkel hajtotta el a magzatokat. Érdekes módon a szeme mégis tiszta maradt, mint az ég, és úgy világított, hogy alig lehetett állni a tekintetét.

Én nem kértem tőle semmit. De attól az estétől fogva minden nap ott ültem nála a kisszéken mint egy gyermek, az egyre hosszabb és őszibb estéken. A Bori néni lassacskán mindent kiszedett belőlem. Kevés szóval, néha épp csak morogva egyet. Közben járt a keze és az esze kereke. Úgy éreztem, erőt, sokkal nagyobb erőt ad, mint a grófnői lélekkel megáldott Olgi nénivel folytatott valahai beszélgetéseim. Olyan erős voltam, hogy vallomásaim hosszú estéin egyszer sem sírtam el magam, bár Bori néni a sűrű homály ellenére biztos tudta jól, hogy a szám széle remeg, s láthatatlan ujjak olyan erővel görbítik lefelé ajkamat, mintha vasrudat akarnának meghajlítani. Mikor mindent kiadtam magamról, és Bori néni már sokkal többet tudott rólam, mint én magam, ádvent első vasárnapján egyszer csak annyit mondott:

- Meglakol.

Ettől az egy szótól úgy elkezdtem reszketni, akár a falevél. De meg sem mukkantam. Hazamentem, s attól fogva nyugodtan aludtam, mint a tej. Reggel már nem mentem templomba.

Karácsonyra hazaértem. Robi jött el értem autóval. A búcsúzásnál apám, amit eddig sose tett, szemérmesen és ügyetlenül megcsókolt. Anyám, akivel hosszú hetekig együtt gürcöltem, nem jött ki az utcára, az ajtóban állt kötelességtudóan.

Hazaúton Robi végig azzal traktált lelkendezve, hogy az újévben kezdődik a darabjának a próbája, az első olvasópróba már ki is van írva. Az előadást az igazgató rendezi, István király szerepét - illetve előbb mint Vajkot - maga a nagy Zebegényi alakítja majd.

- Érted, a Zebegényi! - mondta.

Próbáltam mosolyogni rá, de csak annyit tudtam felelni:

- Értem.

A karácsony és az újév tünetmentesen lezajlott. Egyöntetűen megállapíttatott, milyen jól nézek ki, ajándékot is kaptam, ahogy dukál, ám amúgy minden Angéla körül forgott. Míg nem láttam, hatalmasra nőtt és hízott, tűzpiros bársonyból való, varratott kismama ruhájában teljes valójában uralta a terepet és a személyeket. Azonban örömmel konstatáltam, mindez nem hoz ki a sodromból egy percre sem. Persze, az ajándék, bosszantott egy kicsit. Aranyos papírba tekerve nagy üveg svédcseppet kaptam, a súlyos betegnek, ugyebár.

- Napi egy kanál - mondta föltartott mutatóujjal Olgi néni, mint egy rossz orvos. - Meglátod, minden tekintetben használ! - tette hozzá némi kajánsággal a hangjában.

Legyen. Reggelente bekaptam egy kanállal. És a napok teltek. Robi eksztázisban érkezett haza minden próbáról. Ez a Zebegényi egy isten! Angélának egy ujjnyira kinyílott a méhszája. Bármelyik pillanatban megszülhetett.

Aznap éjjel Bori nénivel álmodtam. Megint láttam apámat, amint küld, hogy látogassam meg, mert haldoklik a vénasszony. És valóban, a következő pillanatban az esőáztatta temetőben álltunk, a nyitott, sáros sír szélén, és a Bori nénit, ülve, székestül, ölében egy fonott szakajtóval, de nájlonnal letakarva eresztették le a mélybe. Az asszonykórus sipító hangon fújta, hogy „Engedj haza engem...!", és én borzadva láttam, mintha a nájlon meglibben volna, s Bori néni szájánál hirtelen bepárásodott. Tudtom, hogy mondott még egy szót. Mert mint ahogy a haj, a köröm is nő a halál után, egy szót is lehet még mondani holtan. Tudom, hogy mi volt az a szó. Kivert a libabőr. Fölébredtem.

Angélát délelőtt tíz órakor honnan máshonnan, mint a bírói pulpitusról vitték a szülészetre, miután elfolyt a magzatvize. Jóval túl a harmincon nem nézett könnyű szülés elé. A család a barna lakásban összegyűlve várta, hogy teljenek a percek, és Lajoska telefonálja meg végre az örömhírt. Régi helyemen, a füles karosszékek egyikében ültem, és nem svédcseppet, hanem minden rólam kialakult képet meghazudtolva egy csöpp konyakot nyalogattam.

Pár perccel éjfél után csörrent meg a telefon. Lajoska volt az. Csak hüppögni tudott. Nem a meghatottságtól. A gyerek megszületett, fiú lett, kicsit csenevész, még három kiló se, de nem az a baj. A kiváló családi orvos most közölte vele, hogy a gyerek mongol idióta. Sajnos, semmi kétség, a tenyéren húzódó majombarázda, az arcvonások mindennél árulkodóbbak.

Kitört a pánik. Lajos bácsi öles léptekkel rótta a szobát, ujjait ropogtatta, és néha fölszisszent. Olgi néni először sírógörcsöt kapott, Robi nyugtatgatta. Később magába roskadva ült, és föl-fölkiáltott:
- Idióta? Mi az, hogy idióta? Hogy lehet egy csecsemő idióta?

Ahogy lassan kiszállt belőlem a konyak hatása, egyre furcsább érzés kerített hatalmába, ezen a régóta várt, diadalmasnak hitt éjszakán. Egyszeriben nem tudtam biztosan, ezt akartam-e? Ki bűnhődik? Angéla, vagy valaki más, teljesen ártatlan lény, akiket tőle mindig is féltettem?

Szipogással, sóhajtással teli csönd vett körül. Forró könnyel telt meg a szemem. Elképzeltem a kis rózsaszín teste, amilyenre én magam is oly nagyon vágyódtam. Elképzeltem, ahogy ott fekszik egy kiterített pelenkán, semmiről sem tudva, génjeiben máris megnyomorítva. Pihékkel borított koponyájában örök rendetlenség uralkodik, s ha szájacskáját elhúzza, az nem az öntudatlan öröm, hanem az öntudatlan szégyenkezés jele, amiért a világra kellett jönnie, így.

Abban a pillanatban végtelenül megszerettem ezt az ismeretlen, megismerhetetlen, idióta kisbabát. Mert az enyém volt ő, az én gyerekem, felemás, sehova sem tartozó életem kiküszködött, megátkozott gyümölcse.

És akkor már hangosan sírtam. A boldogságtól.