Alföld - 48. évf. 3. sz. (1997. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Lossonczy Tamás

Eleven emlékezetünk...

Valamiféle varázslat lenne. Ebéd utáni pihenésemből ébredvén nem tudom hol is termettem.

A zajos, forgalmas körútról felbaktatok egy elég magas budai háznak legfelsőbb emeletére. Becsöngetek a fehér ajtón és szorongva türelmesen számolom a másodperceket. Aztán egy idő múlva bekopogok. Jöjjön be szól ki egy határozott hang. Nekem pedig hevesen kalapál a szívem, amikor belépek. Ahonnan jövök, alul az utcán zsivaj, pöfögés, csengetés, por, lárma, fékeknek csikorgása, rendőrök fütyölése, összevisszaság, forgatag, piszok. Itt viszont rend, tisztaság, frissen mosott, ragyogó műteremablak. A nem nagy műteremben minden fehérre van festve, a festőállvány, a székek fényt visszaverő hófehérek. Nagy fehér vásznakról mosolyognak felém a tiszta világos színek. Jókedv, fény és valami csodálatos belső rend, vidámság árad mindenünnen, szellemesség és gyönyör szikrázik a levegőben. Nyugalom, a nagy csend és magabiztosság hazája ez. Alig veszek észre lágyságot és keménységet, ködnek se híre, se hamva, mert itt lakik maga a határozottság és a szépség, a jövőbe vetett hit. Oh, ti szép tisztán megformált színek. Indulatos pirosak, álmatag kékek, tengerzöldek meg némi, a szemnek pihenést nyújtó komoly, tüzes feketék. Itt honol a művésznek bátorsága. Mert tévedni is lehet bátran. Végül is tévedni emberi dolog! Itt lakik a kultúra, a szeretet, az öröknek hitt ifjúság, ez itt az örökké megújuló szellemiség nemzetközi távíró központja. Távol minden irigységtől, gyűlölettől, politikától, kicsinyességtől, utcai zajtól, otromba, kegyetlen brutalitástól.

Én a sunyi, sötét csokoládé, ürülék és dohányszínű főiskoláról menekültem ide Vaszary Jánoshoz. A főiskola tanári kara az ugyancsak kitűnő Csók István kivételével egyöntetűen kígyót-békát hány Vaszary Jánosra. Oh, az az örök főiskola, az ilyen-olyan másolás a naturalizmus és más megmerevedett stílusoknak otthona. Bármit, csak eredeti, bátor dolgot ne műveljetek fiatalok. Ezt papolták a tekintély nélküli madárijesztő méltóságos urak. Amikor Vaszaryhoz kerültem nagyon fiatal voltam. És jóformán ez az öreg ember öntötte belém és szabadította fel a fiatalságomat. Az alkotás életszeretet és művészetszeretet. Érezzük jól magunkat.

Kitárta a családomban honoló mély gyász elsötétítő ablakait. Levette a lámpáról a gyászfátyolt, amelyet apámnak korai halála hagyott reánk. Vaszary életszeretete indított el utamon. És én most messziről is látom bátorító integetését. Ne hagyjuk magunkat barátaim, a mindig ugyanazt ismétlők országútjára hajtani, mint valami ökörcsordát, a jól bevált sablonok és módszerek szellemi börtönkapui felé terelni!

Emlékezzünk hát a felszabadító szépre és a bátor jóra, mert az ember legnagyobb kincse az erőt adó eleven emlékezet!

1996. január