Alföld - 48. évf. 3. sz. (1997. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Jász Attila

A látás reménye

Varga Mátyás Barlangrajz

A nehezen mondható mondása a (ki)mondhatatlan helyett, mint praktikus lehetőség, a magyar szakrális „jellegű" költészet nélkülözhetetlennek tűnő tézisévé vált. A szakralitás azonban a Nemes Nagy-i értelemben nem vallásos irányultságot jelent, hanem egy érzelemcsomót, amely kivétel nélkül minden művészet sajátja. A szakralitás fogalma éppen ezért óvatosan használandó ebben a közegben. Varga Mátyás a „világ szakrális fényét" véli visszatükröződni Nemes Nagy Ágnes költészetében, mert szerinte - az Ekhnaton-ciklust leszámítva - költői képalkotása megfelel a bibliai képtilalom kritériumainak. Ebben az értelemben az Újhold költőitől egészen a legfiatalabb generációig (Bárdos László, Tatár Sándor, Simon Balázs, Vörös István, Schein Gábor, Tóth Krisztina, Varga Mátyás stb.) használható ez a fogalom, elhatárolva a korábbi korok vallásos költészetétől. Alapvető különbség, hogy a Nemes Nagy-i szakralitásélmény esztétikai jellegű, ahogy ő mondja, magasságélmény. Példája, a tárgyak beemelése az irodalomba - egy más síkra való felemeléssel -, ami által többletjelentést kap, ami által másként esnek rá a fények, azaz láthatóvá válik szakrális fényük. Mert fény van minden tárgy fölött, mondja A tárgy fölött című versében, ennek észrevételéhez azonban kell valaki, aki mindezt érzékeli.

Varga Mátyás Nemes Nagy Ágnes költészetéből elsősorban a képi fegyelmet tanulta meg, és a nézés szenvedélyét. A kötet első ciklusának első versét így kezdi: „Nem az arc, nem a szempár, / hanem a nézés, az, ahogy." (Mozaik) Ez a két sor jellemző az egész kötet szemléletére, illetve az a viszony, ahogy a nézés metafizikussága a szavakkal összefonódik. Értékel, mérlegel, összegez. A legfőbb érték számára a szeretet (ez benne van nézése „ahogy"-ában), amit leginkább fényként tud költészetében megjeleníteni, illetve a fény kontrasztjával, az árnyékkal. A nézés folyamatossága mellett pedig állandóan mérlegel, mit érdemes leírni. Vékony kötetéből úgy tűnik kevés dolgot vélt erre alkalmasnak. Pilinszkyvel rokonítható az a szikárság, ahogy komoly aggályokkal teszi mérlegre írnivalóit, ugyanakkor azzal az egyhúrúsággal is, ami Pilinszky költészetét annyira jellegzetesség teszi. Ez egy fiatal költő esetében azonban egyhangúsággal fenyeget, még akkor is, ha Varga Mátyás kifejezetten az egy-hangúságra törekszik. Állandóan visszatérő motívumokat használ egyértelmű ellentétpárokként (szem - vakság, látás - homály, fény - árnyék, lélek - test, meleg - hideg, arc - idegen stb) Ennek a duális szimbólumrendszernek az elemeiből mozaikszerűen építkezik, ami nála azt jelenti, hogy a valóságból kiragadott, lecsupaszított részlet teljesebb, kozmikusabb jelentéssel bír, kiszakítva környezetéből időtől (pl.) független létezőként működik. Ez által véli megmutatni a múlandóságból azt, ami örök - a lehető legegyszerűbb dolgokon keresztül: Az egyes versekről, a ciklusok precíz megszerkesztettségéről külön kéne szólni. Általánosságban talán elég annyi, hogy noha a mesterek hatása időnként kétség kívül felismerhető, a versek teljességgel magukon hordják a költő személyiségét, saját hangján szólal meg. A kötet egyetlen zavaró momentuma a címe. A szerkesztői szándék ügyesen első versként emeli ki a címadót, ez mégsem elegendő magyarázat a miértre. A barlangrajz című vers René Char egyik leghíresebb versét, a Lascaux mágikus-pogány világát idézi, ami úgy tűnik kissé távol áll Varga Mátyás keresztény aurájától. (Néhány Char-verset maga is fordított. A chari enigmatikus költészet eszközei - távoli asszociációk, merész párhuzamok - előnyösen hatottak képkezelésére - Nemes Nagy racionalizmusának kontrasztjaként). Maguk a barlangrajzok jelzésszerű ábrázolásai is ellentétei Varga Mátyás finoman-precízen megmunkált (redukált), kiérlelt versszövegeinek. Ami közös lehet bennük, a kozmikus-egyetemes (katolikus?!) igény. A barlangrajz kötetcímként társít egy másik asszociációs lehetőséget is, a platóni barlanghasonlatot (Jenei Gabriella észrevétele), ami a versekben található ellentétpárokkal párhuzamba állítható, és az egyes versekre is megfeleltethető. A „Nap-nem-látta", a „fekete dél" kezdésen keresztül az árnyék testtel való letakarásán keresztül a víz alatti halott barlang-világokkal történő befejezésig sok minden igazolhatná e feltevést. A versek talányossága azonban óva int bármiféle elhamarkodott élmény-felismeréstől, valószínűleg más források is felismerhetőek lennének. Amennyiben azonban mégis a mesterek konkrét hatásaira bukkannánk, csak formális-motivikus jegyeiben jelenítődnek meg.

Kritikai észrevételként meg kell említeni a 23 vers és a végig egységes hang esetében feleslegesnek tűnő öt ciklusra bontását a kötetnek. Bár a ciklus-építkezés nagyon következetes, és a kötet íve egyértelműen-erősen rajzolódik ki, mégis elhagyhatta volna az egyes cikluscímeket. A kötetkompozíció nem sérült volna meg, sőt. Annál is inkább, mert a néhány verset tartalmazó ciklus egy-egy verscímét emeli ki cikluscímként is. (A két utolsó ciklusnál például rögtön a nyitóvers címét...) Verscímei sem mindig elég erősek, találóak, többnyire túl általánosak a versekhez képest (pl. Mozaik, A visszavonhatatlan, Az idegen, Elbocsátás stb.) Az A. A. című ciklusvers zseniális mottója akár Varga Mátyás saját szövegeként is olvasható, annyira jó a választás („Mert én itt néző sohasem lehettem, / mindig ott kellett járnom engedetlen / a valóság titkos zónáiban."). És ha valaki nem olvasta folyóiratban a verset, Ahmatova címmel, akkor bizony rejtvénnyel áll szemben (mint Tamás Ferenc, aki szerint ezzel a gesztussal kockára teszi olvasói türelmét) - Tzara hősétől, A. A. úrtól Antonin Artaud-ig, hogy csak a franciásakat említsük. Így viszont egy posztmodern gesztussal eltitkolt idézetet és egy rejtélyes címet kapunk, ami beleillik Varga Mátyás koncepciójába.

Varga Mátyás versei azonban minden aggályt eloszlatnak a címmel, illetve a ciklusokra történő felosztással szemben, mert az egyes verseket olvasva egy koncentrált, „végsőkig" csupaszított versbeszéd köti le figyelmünket egy közös világ ígéretével, ahová meghívást kapunk, oda ahol valami vagy valaki vár ránk:

Előbb csak nézd a teret. A várost.

Mindent, ami idelátszik. Úgy nézd,

olyan mozdulatlan, mint egy ablak,

nehogy megriadjon.

Az Elbocsátás című vers folytatása indokolja az előkészítést, a várakozást: „Keresd a fényt. Nézz bele a napba. / Aztán a kőbe." De várakozásunk tárgyát elrejti előlünk, metaforákba burkolja, miközben arra biztat, bontsuk ki a képekbe-jelzésekbe csomagolt üzenetet:

Most menj, szabadítsd ki a szobrot,

hadd nevessen. A halottat. Mozdítsd

meg a levegőt, víz tükrét, növények

bénult levelét.

Az elrejtettség megfejtése talán megint Nemes Nagy szakrális költészetéről szóló tanulmányában keresendő, ami „inkább szól a találkozásról, mint arról, ami közben lezajlott, hiszen az már kimondhatatlan. És a találkozás is csak nehezen mondható..." Szándékai szerint ezt keresi ő is, de nem a tárgyak alatt-fölött-mellett-mögött lévő fényt, vagy nem csak azt, hanem a bennük lévőt. Ha megtalálta, a versbe emelve kihasználja ragyogásukat, azt a látszatot keltve, mintha a szavak belső sugárzása lenne. Az erősen visszafogott képiséget ez a belső izzás, feszültség mozdítja ki statikusságukból - vagyis a tárgyak koncentrált kiválasztásával (gondoljunk a Pilinszkyt idéző „hófehér bádogpohár"-ra, ahogy „fénylik az éjszakában" vagy a „bádogdoboz" hullására, amiben „megcsörrennek a szegek"). Másrészt, a szövegek halk, finom, szinte rejtetten működő zeneisége.

A nézés (meg)tanulásának első periódusát e kötettel Varga Mátyás lezárta, a látás reményében. A látás, nála nem metafizikai fogalomként értelmezhető, hanem a magyar nyelvben meglévő finom különbségtevésként - miszerint a látás magasabb szint, mint a nézés (pl. nem mindegy, hogy valaki csak néz valamit vagy látja is) -, de semmiképpen nem jelenti a látó pozíciójára való romanticista törekvést. Ennél szerényebben és visszafogottabban, a nézés, a látás, és az erre való képesség nála metaforikus tevékenység. Akár Eliotnál, aki az Átokföldjének kulcsszereplőjéről jegyzi meg: „Amit Tiresias lát, az végeredményben a költemény lényege." Varga Mátyás utolsó verse a kötetben, A főníciai címmel Eliot nagyversének egy másik fontos szereplőjére utal. Nyitókérdése pedig mintegy koncentrátuma is lehet költészetének: „ - Jóllakhat-e a világ / eső-mása tenyeremből?" E két sor csak annyira talányos, hogy megmozdítsa képzeletünket, vagyis pontosan tudja, hogy mit és mennyit akar megmutatni abból, amit lát. Akár Eliot tanítványaként betartva a szabályt, amit a mester Dante kapcsán mondott: „Nem vagyok kíváncsi arra, hogy a költő mit gondol, hanem, hogy mit lát." Varga Mátyás Eliot tengerészének jellemzésével mondja el, hogy mit lát:

- Phlebas bőrén homok

örvénylik. Történet nélkül,

mint falak

a puszta házban, lakik ő

e folyékony borostyánban:

pőrén és borostásan.

Eliot versének ismerete nélkül mindaz nem derül ki, hogy Phlebas, a főníciai tengerész kéthetes halott és a „történet" a víz alatt játszódik. Ezeknek a tényeknek a hiánya nem csökkenti a Varga-vers élvezhetőségét. Fegyelmezett, tárgyias eszközökkel megvalósított enigmatikus költészete a látás-nézés műveletéből vett hasonlatokkal, metaforákkal teszi számunkra is érzékelhetővé, ha nem is mindig érthetővé vers-világát.