Alföld - 48. évf. 3. sz. (1997. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Határ Győző

»Regényesítés«

Kezdetben, teremtéskor, „mesélő mirigyet" helyeztek belém, szünet nélkül üzemelt bennem a „regényesítés". Az isten is regényírónak teremtett - gondolták rólam eleinte sokan, ha lett volna isten és valóban annak teremtett volna; mert - amint az hamarosan ki is derült - ez is, az is, ugyancsak távolállt a valóságtól.

Pedig a megérzésem is azt sugallta, a tapasztalatom is: a „mesélő mirigy" kifogyhatatlannak bizonyult. Egész idő alatt szörnyen érdekelt, hogy „mások hogyan csinálják", jóllehet a magam útját jártam. Majd utóbb - úgy hatvan után - történt velem valami, amit nem könnyű kielemezni; mert sem az nem volt igaz, hogy „elpattant bennem egy húr", sem az, hogy új, másmilyen „mirigyet" operált volna belém a titokzatos gumikesztyűs kéz. Metaforisztikus körülírásokkal semmire se megyünk, a dolgok irodalmizálása a legolcsóbb elkenés.

Eredetileg még az 56-os forradalom előtt kezdődött, és otthonról hozott írásaim között rendezgetve, elsőnek dolgoztam fel. Volt úgy, hogy magam is ráuntam a regényesítés hagyományos recipéire, magam is kísérleteztem új fogásokkal: a „szigorúan cselekmény nélküli regénnyel", a fejezetek randomizált megírásával, fiktív „történetírással", stb. De ahogyan Leibniz számítógépről álmodozott, úgy ábrándoztam én regényírógépről - bár becsvágyam a Bolyai Farkaséval nem vetekedett, aki meg az eszményi, univerzális nyelv ábrándját kergette; különben is, az a gigabájtos írókomputer, amely magától ír regényt, még a harmadik évezred zenéje volt, bár az életem teszem rá, hogy ugyanazokon az elveken működik majd, amint az én kartotékrendszerem alapult.

Iróniám „királyvize" ui., igazában akkor kezdte szétmarni a regényt, amikor - gondolom, nem elsőnek és nem is utolsónak - holmi „kartotékrendszert" állítottam fel az összes lehetséges cselekmény-mozzanatok, incidenciák-és akcidenciák (hencidenciák-és boncidenciák) végtelen változatairól. Mondanom sem kell, az ezerlapos kartotékrendszer felállítására gondolni se mertem, a valóságban sohasem állítottam fel, sem nem dobozoltam s mindez csupán az irónia gondolatkísérlete volt. Az én „dobozaim" megvásárlása és sorbarakása után a regényírónak egyéb dolga nem volt, mint hogy ihletett „találomosítással" ki-kiemeljen a kartotékokból egy-egy mozzanatot; s utána, akár bizarr, akár önkényes, akár véletlenesített sorrendbe rakva a kartotéklapon feltüntetett incidenciákat-és akcidenciákat, a maga leleményes módján „cselekménnyé" fűzze mozzanat-elemeit és erre a cselekményszálra mintegy ráhüvelyezze a regényt.

Minél erőszakoltabb volt a sorrendiség, minél képtelenebb a mozzanatok összevisszasága - annál modernebb, annál előremutatóbb lett a regény a szó avantgarde értelmében, annál „mélyrehatóbban" elemezte (Foucault és Derrida alapján) az irodalomkritika; s annál több esélye volt az írónak, hogy túllicitálja pályatársait, ill. „eszement kitalációit" csillogtatva, élre törjön a polgárpukkasztásban.

Akármi volt légyen az indítványozott kartotékrendszer - akár gyakorlati új módszere a „cselekményesítésnek", akár csúfondáros karikatúrája a kurrens regényírásnak - valamit kitalálójáról is elárult. Hogy baj van vele, mint regényíróval. Vagy az, hogy kevesli-kicsinyeli a műfaj paraméterét, vagy az, hogy baj van „mesélő mirigyével", alkalmasint megtámadta valami ismeretlen kór.

Természetesen rutinból, kötelességtudatból, de meg már csak tájékozódásból is, hogy au courant legyek a kortársi regényírással, még el-elolvastam a remeklésnek kikiáltott regényeket, de már lankadó lelkesedéssel. Olykor úgy éreztem, a regényírók rovarok csupán az Egyetlen Történet piramidális Gordiuszi Göncölegén, csupán a maguk galacsincsomóját görgetgetik cselekményről-cselekményre, érdekeskednek-eredetieskednek, miközben, billegő rovar módjára el-elakadnak egy-egy tragikus/rendkívüli/karambolszerű/halálos/üdvözítő/kacagtató/kivételes egyéni mozzanaton és azzal beleragadva a cselekmény lekvárkátyújába - meg le látják az Egyetlen Velünk-Történő Commoedia Magna sziderális Summáját; hol meg az a gyanú környékezett, hogy a regény mint műnem eleve alkalmatlan arra a cselekményen-túli (avagy cselekményfölötti) kardinális összegezésre, amelyre - génjeim parancsa szerint és szellemi betájoltságomnál fogva - mindvégig törekedtem.

Igaz, tovább böngésztem a „nagyobbnál-nagyobb" regényeket (s ha azt találnám mondani, hogy ezenközben mindegyre „kisebbnél-kisebbnek" láttam a regényírókat - hát perish the thougth); s mint ahogyan a „filmalkotásokba" belefárad a szem, ezeket is, mind csak pergettem, lapozgattam fejezetről-fejezetre; de már a penzum egyre terhesebbé vált. Tudomásul vettem, hogy a (valamelyik-nembeli) protagonisztész elnyeri/nem nyeri párját, kitöri/nem töri nyakát vetélytársának, bérgyilkosnak/örökösnek/örökhagyónak, ki hol rokon, - hol ellenszenves, hol arisztokrata, hol félproletár, hol volt idegenlégiós, hol átoperált arcú nemzetközi kém-és ál-ültetvényes... elolvastam (hátrahánytam és azon minutában elfelejtettem), hogy a hajótörés/bennszülött-zendülés/polgárháború/űrlakó-invázió/üstökös-becsapódás/vulkánkitörés alkalmával a párocska/a család/a kan/az operettköztársaság elvesztette minden magán-és közvagyonát - vagy azon nyerte-s megcsinálta szerencséjét; kinek/kiknek unokája/utolsó sarja/törvénytelen fattya kivándorolt/nem vándorolt ki-s hova/hova-nem; melyik tőzsdei összeomlásban ki családi ezüstje úszott el/ki verte össze azsiotőr-milliárdjait... minek is folytatnám-és sorolnám egykori kartotékrendszerem ezer meg ezer mozzanatát/incidenciáját/akcidenciáját (hencidenciáját/boncidenciáját) és hozzá a korszakot/stílust/rítust/pattern-t/ elő-és hátteret a mindenkori szerző ízlése/hangulata/szeszélye/tehetsége/piackutatása szerint.

Amilyen mértékben az olvasói penzum egyre terhesebbé vált, olyan mértékben éreztem mindinkább, hogy a regény, mint műfaj, átfogó nagyszerűségében is szűkreszabottan kisszerű (s hogy ebből kitörjön, kénytelen-kelletlen kilép kereteiből és külön tanulmányban/kismonográfiában nyilvánul meg); továbbá, hogy bármennyire nagyralátó, jobbára mégiscsak a szórakoztatóipar az öreghorgonya a szó legelkendőzöttebb értelmében. Hogy bármennyire ágál-és kérkedik posztmodern szerkentyűivel-és tipográfiai herkentyűivel, váltig egyfajta „olvasmányosság" az életeleme - s ha most a műfaj emeletes bálványszobraira feltekintve megkockáztatnám, előbb a számra ütve mondom, hogy ez az óhatatlan, kikerülhetetlen „olvasmányosság" a rákfenéje.

Ám amíg a cselekmény leleményes, sőt lángelmére valló gyöngyfüzéreit felleltem a magam szabadalmazott „kartotékrendszerében" (ha netán bárki hirtelenében cselekményszűkében volna, hogy legyen honnan merítenie) - addig minden rendben volt. A mézmáz szadizmus nem háborított fel, a százszámra jobbra-balra koitáló menazséria nem hogy meg se botránkoztatott, inkább elfásultam, akár az agyoningerelt neuronéma, amelynek küszöbértéke mind magasabbra szökik, míg végül elmarad a reflexválasz. A baj akkor kezdődött, amikor „azonosulnom" kellett volna a Nagyszerű Négerpéniszt szopó börtöntöltelékkel; a „kokós" regényhőssel, aki kábszeres cimborájától ellopja heti kokain-készletét, és azontúl nem mer visszamenni a Városba, ahol a koma lakik, mert esetleg kokós haverjei megkéselik: földönfutásának mosladék állomásait mind kevesebb érdeklődéssel követtem.

A döntő fordulat akkor következett be, amikor egy szép napon észrevettem, észre kellett vennem, hogy a világsiker-regényírók voltaképp az én regényíró-kartotékomat használják, csupán a maguk módján felbővítve. Azontúl nem kisebbet kértek tőlem, olvasótól, számon, mint hogy „azonosulni" tartozom a hullákat seggbebaszó nekrofiliásokkal/hullatolvajokkal (kórházi mélyhűtőkből, Afrikának, a jegelt hullát), a lánckereskedő gyermekmegrontókkal, a kábszeres kisfiú-ill. leánykereskedőkkel, a modern újrabszolgaság feltalálóival-és szállítóival, a fehérmájas modellgörl bandavezérlánnyal, továbbá minden rendű-és rangú maffiával az ukrántól a Klu-Klux-Klánig, a Pol Pottól a Fényes Szelekig, valamennyivel rajongólagosan összekacsintva „cinkos-pozitív" értelemben, legyen nekem a homokos kéjgyilkosság-sorozatból sosem elég és az Interneten tegyek szert olyan, tizenéves huligán bakrabló-galeri ismeretségére, ahol a felavatáshoz mindenki hazavágta legalább a nagyanyját; s ha történetesen a nagyobb „életszerűség" kedvéért az író a hongkongi Triád, a harlemi black panthers, a fegyvercsempész-fundamentalista hamasz vagy az eastend-i Kray-banda rétegnyelvén beszélteti papírfiguráit, nekem a világ valamennyi sittes szlengjét / brogueját / pidgeonjét értenem-és szeretnem kell.

Betelt a mérték. Pálcatöréstől, morális ítéletmondástól tartózkodva - hiszen nem az a lényeg (az etikára s nem az ontológiára tartozik) - bejelentettem érdeklődésem nullára zuhanását a korszerű modern regény iránt, legyen bár akár gyorsponyva bestseller, akár korszaknyitó, akár kinyilatkoztatás, akár szoftporn, akár poszt. Ésde nem is mintha nem tudtam volna „egy-húron pendülni" leszbikus prostituáltakkal és homokos fiúikat futtató strigóikkal, tetszett nekem minden, ami specifikusan regényes - tehát Kábszerforgalmazó Nagyüzemi és Nemzetközileg Gyalázva-rabló, s legyen az Eltérített akár leány, akár hulla, akár repülőgép, ill. repülőgép-anyahajó. Csak épp a műfajjal nem tudtam többé egy-húron pendülni. A regényes elem eleinte irritált, majd viszolyogni kezdtem tőle. Végül kimutatkoztam a m

fajnak és elfordultam tőle.

A magam különbejáratú magánkatasztrófája akkor következett be, amikor - más műfajokban, ill. műfajokon - felfedeztem ennek a szellemnek („szellemnek"?!) az áttételes fertőzetét. A kontanimációját.

Ezerszer jaj nekem.

Olyan ez, mintha Allah kilencvenkilenc tiszteletnevét egyszerre venném hiába a számra: több ez annál a „nemszabadnál", de nagy kénytelenségből ezt is, a lehető leghalkabban elrebegve - ideiktatom.

Allergiás lettem magára az „irodalomra". A belletrisztkának álcázott tárcára, karcolatra, kolportázsra, ami a svádából él. Ott ül a metropolisok kacsaseggénél nagy áhítattal, onnan lesi el és azt utánozza, ami szfinkteréből kijön. Az irodalmi termésre („termésre"?!), ami az adiaphoráról - a sallangokról, a triviáról, a járulékos semmikről, a mellékjelenségekről beszél.

Ami mellébeszél s azt sem tudja, hol lakik a filozófia. Az egyedüli, amely képes arra, hogy a jelenségvilág körénkzúduló tömegéből kikeresse és szemügyre vegye az ontikus lényeget. Ami képes egybelátni amaz Egyetlen Történetet, mely meglehet, tán a nagyon-nagy regények megdarált mákszemeiből áll; de éppen mert egybelátja azt, ami iránt amazok (legbennünnen a darálóból kilesve) szükségképpen vakok, emez, a maga Egyetlen Integrálegyenletében Minden Regények Summáját adja, s látleletével - szerencsés esetben - meghaladja valamennyit.