Alföld - 48. évf. 3. sz. (1997. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Daróczi Enikő

Kisebbségi létértelmezések

A Lehet-nem lehet? című kötetről

1989-ben Nem lehet címmel dokumentumgyűjtemény jelent meg Molnár Gusztáv és Cseke Péter gondozásában a Héttorony Könyvkiadónál, egy tervezett sorozat első darabjaként. A gyűjtemény Makkai Sándor volt erdélyi református püspök, később debreceni teológiai tanár, köz- és szépíró profilját hivatott felvillantani ideológiai munkásságának tükrében; a copyright tulajdonosai e célból részint magánleveleket, részint pedig az elhíresült Nem lehet dolgozatot idézik az általa kiváltott kritikai visszhang kíséretében.

A kötet, lévén szó addig jórészt publikálatlan anyagról, a szakma feltétlen érdeklődésére tarthatott számot, alcímével pedig, amellyel már-már ellentmondást nem tűrően megindokolják az egymás mellé válogatott szövegek jogosultságát (A kisebbségi sors vitája), valamivel szélesebb sugarú olvasóközönséget is megérinthetett: az akkori, erdélyi falurombolástól és menekültektől felajzott magyarországi közhangulat éppen kedvezett az olyan, egyébként tiszavirág életű érdeklődésre számot tartható kérdések felvetésének, mint a kisebbségi lét és vonzatai. A Romániában dúló politikai helyzet kivédhetetlenül kínálta a Trianon utáni állapotokkal való párhuzamot, Erdélyben a "megismerni a múltat, hogy megérthessük a jelent" programja így nem maradt pusztán szakmai jellegű, hanem átitatta a személyes, mindennapi túlélésre vonatkozó stratégiákat is. Ilyen körülmények között akkor a Makkai-portré felvázolására tett kísérlet nem elsősorban Makkainak vagy éppen Makkairól szólt, és gyaníthatóan nem elsősorban azzal a szaktudósi reménnyel készült, hogy a Cseke - Molnár páros kutatásainak köszönhetően napvilágot látott anyag segítségével majd pontosabban behatárolható lesz Makkai helye a két világháború közötti időszak mentalitástörténetében. Ma már inkább az feltételezhető, hogy Makkai személyes életútja révén emblématikus jelenséggé emelkedve vált izgalmassá a nyolcvanas évek második felére az (egyelőre még) Erdélyben élők számára. Olyan figuráról van ugyanis szó, akinek a két világháború között meghatározó szerepe volt annak az erkölcsi imperatívusznak a megfogalmazásában, amely kijelölte a szintén ez idő tájt definiált erdélyi lélek küldetését. "Az erdélyi magyar szellem arra van hivatva, hogy kicsiny lehetőségek között, nagy szellemi erőfeszítéssel egyetemesen emberi szellemmé legyen."(Az erdélyi szellem) Makkai fejtegetéseiből és az egész kisebbségi ideológia erkölcsi követelményrendszeréből következik, hogy egy közösség minden egyes tagjának példamutató elitté kell válnia, hogy létjogosultságát bizonyítsa, politikai helyzete ilyen értelemben elengedhetetlen feltétele a misszió beteljesítésének. Az építő püspök aztán, talán, mert megelégelte a kisebbségi lét ajándékait, talán egyebekért, átköltözött Debrecenbe, mely tette általános felhördülést váltott ki, ám mégsem akkorát, mint 1937-ben publikált dolgozata: Nem lehet. Mármint kisebbségben élni; "nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését, mert magát a kisebbségi "kategóriát" tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek."(Nem lehet). Ezzel a transzilvanizmus eszmeiségét, egyáltalán a megmaradás etikáját mintegy alapjaiban rengette meg. Ugyanis nem utolsósorban Makkai tevékeny hozzájárulásának köszönhetően transzilvanizmus világképével a liberális szabadelvűség hagyományaihoz kapcsolódott, megerősítve azzal a meggondolással, hogy "az idő kedvező a specialitások fölvirágzására", a jövő a kis közösségekből fakadó kezdeményezéseké,ezzel szemben üdvtanát mégis a kollektív áldozat- és felelősségvállalás morális parancsában feloldódva tudta elképzelni.

Adott tehát egy jól dokumentálható helyzet, Cseke Péter szerint létparadoxon, amelynek 1937-es megoldási kísérleteit azzal a kifejezett reménnyel teszi közzé, hogy aktuális kérdések körüljárására is támpontokat kínál. Végeredményben erről szól a következő gyűjtemény, amelyet 1995-ben Lehet - nem lehet? címmel rendezett sajtó alá A kötet műfaji meghatározása ezúttal: Kisebbségi létértelmezések (1937-1987) és azokat a reflexiókat tartalmazza, amelyeket a két évszám közti párhuzam kínált a menni vagy maradni kontextusában.

A (lét)értelmezések mindig analógiák után kutatnak, többnyire sikeresen; nosztalgikus és csalóka délibábként az idők során rárakódott félreértésekről és félreértelmezésektől megtisztított, ezért egyre autentikusabbnak vélt értelmezések képzetei tűnnek fel. Ilyenkor jelentkezik a kérdés: mi az, amit Makkai valójában állított, kijelentett, mondott? (Kajánul leszögezhetjük, ez az, amit sosem fogunk megtudni.) Folyamatosan megújuló interpretációink miatt a pontos válasz kideríthetetlen, igazolhatatlan, ennélfogva módszertanilag irreleváns. Ám mivel úgy tűnik, hogy a kötetben olvasható Makkai-olvasatok többnyire egységesek, csupán morális töltetükben eltérőek,(vulgárisan: igaza volt-e vagy sem), kézenfekvő a következtetés: Makkai a szükségszerű fikció, az esemény, az őstörténés, amelyet felbecsülhetlen ideológiai szolgálatai miatt ki kellett volna találni, ha be nem következett volna. Ez ugyanannyira érvényes a lehet - nem lehet dilemma 1937-es, mint ötven évvel későbbi felvetésére. A történelmi párhuzamot többé vagy kevésbé szorosra vonva, a kötetben szereplő szerzők számára az a kérdés, hogy legitimizálható-e a következtetés, amely a huzamosabb ideje kisebbségi sorsban élő, önálló döntéshozatalra (még) képes személyt kivándorlásra készteti. E személyt tetszőlegesen behelyettesíthetjük Makkaival vagy egy kivándorolni készülő értelmiségivel (Szilágyi N. Sándor: Levél egy kivándorolni készülő értelmiségihez, Kozma Zsolt: Isten markából nő ki a jövő, Kántor Lajos: Költöző haza?, stb.), esetleg kivándorolni készülő önmagunkkal (Bende Farkas Ágnes: Eszmények hálójában, Bende Farkas Sándor: A személyes érdekeltségen túlmenően, Salat Levente: Elveszett otthon, elveszett közösség, kétségbevont kollektív egzisztencia). Mivel nincs olyan külső pozíció, ahonnan az ily módon megfogalmazott menni vagy maradni dilemmája értelmezhető lenne, a megközelítés mikéntjét minden esetben ideologikusnak tekinthetjük, egyetértésben egy gyorsabban reagáló recenzenssel: "Mindenki azokat az argumentumokat ragadta ki az 1937-es "kisebbségi létparadoxon-vitából", amelyek helyzetének és terveinek megfeleltek. A "Makkai-dosszié" alkalmasnak mutatkozott arra, hogy az egyéni szükségletekre is szabott ideológiákat újból és újból táplálja."(Gáll Ernő: A "Makkai-dosszié" viszontagságai, Látó,1996.7.109.) A gyűjteményt alkotó egykori szamizdat szövegek általában tartalmazzák is ezt a belátást. Néhány kivételtől eltekintve az esetek többségében egyéni döntések erkölcsi felelősségéről van szó, az abszurd léthelyzetben szükségképpen transzcendált reményről. Így válik a romániai magyar értelmiségiből par exellence morális lény, akinek 1987-re egyetlen alternatívája maradt: a maga által a maga számára megfogalmazott belső szabadság és emberi méltóság keretein belül (meg)maradni. (Cs. Gyímesi Éva: Nem vagyunk a magunkéi, Fábián Ernő: Amiért nem lehet és a lehetőség, Jakabffy Tamás: Ötven év után: annak lehet, aki vállalja, Széplaki Kálmán: Evangélium és nemzeti kérdés, Visky András: Otthon vagyok, stb.)

A kivételek azokból az értelmezésekből állnak, amelyek a "nem lehet" választását igenis számonkérik egy virtuális közösség nevében (Balázs Sándor: "A" vagy "ez", Kozma Zsolt: Isten markából nő ki a jövő, Szilágyi N. Sándor: Levél egy kivándorolni készülő értelmiségihez).(Ezeken belül is külön alcsoportot képezhetne Balázs Sándor szövege, mint amely pontosan és fájdalmasan illusztrálja azokat a tüneteket, amelyek miatt el lehetett és el kellett gondolkodni azon, hogy egyáltalán "lehet-e".A marginális lét által produkált torzult magatartásformák veszélyeire Németh Lászlótól (vö. a morbus minoritatis kórképével) Makkain át Gáll Ernőig többen felhívták a figyelmet, álljon itt stílszerűen a sokat kárhoztatott dolgozat befejező részéből egy idézet: "Az összeszorított élet fülledtségében az ítélkezési és értékelési szempontok lassan eltörpülnek. A törpeség átkai: személyi, családi és csoportharcok, mindennapi kínzó életgondok, az élet kiélhetésének egyre reménytelenebbé váló útjai a természeti törvény erejével hozzák létre szellemi analógiáját valamely testi szervünk elsorvadását.") A valódi kivételeket azonban azok a megközelítések jelentik, amelyek az 1989-es kötetet annak tekintik, ami: forrásértékű dokumentumgyűjteménynek és a felkínált analógia kapcsán nem reflektálnak aktuális helyzetükre (Tóth Sándor: Levél Cseke Péternek, Kereskényi Sándor: Szerepcserés védekezés).

A szerzők közül néhányan eleget tettek a felkérésnek és utóiratban fűztek megjegyzéseket hajdani fejtegetéseikhez. Rendkívül érdekes és elgondolkodtató, hogy senki nem gondolja másként 95-ben, mint 87-ben, a 89-es cezúra ellenére sem, ez pedig minden tudatos párhuzamkeresésnél árulkodóbban és ironikusabban helyezi a vitaanyagot a Makkai-dolgozat által kijelölt kontextusba. Lehetőségként ma is a Makkai által felajánlott "lélek impériuma" marad, távlatilag pedig "az országhatárok fölött átnyúló nemzeti és európai összetartozás szabadságába"(Molnár Gusztáv: Az összetartozás szabadsága, in: Nem lehet,1989) és egyéb liberális fikciókba vetett bizalom, amelyekből kiábrándulva a püspök megfogalmazta az elutasítást. Lehet tehát vagy sem? Trianon után a harmadik nemzedék is felnőtt, ideje lenne esetleg új horizontokat nyitni a kérdés értelmezései számára. Lehetséges kiindulópontként álljanak itt Bende Farkas Ágnes zárósorai: "Igen hamar rá kellett jönnöm, hogy nőként, erdélyiként, kelet-európaiként vagy akár nyelvészként valamilyen közösség számára mindig kisebbséginek fogok számítani, miközben sohasem tudhatom, ki az, aki számára én vagyok az arrogáns többségi."(Bende Farkas Ágnes: Eszmények hálójában)

(Mentor)