Alföld - 48. évf. 3. sz. (1997. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Balogh Piroska

„...hogy emlékezni lehessen legalább"

Méhes Károly: Csontválogatók kézi könyvecskéje

A Csontválogatók kézi könyvecskéje két verseskötet és egy novellagyűjtemény nyomán következik Méhes Károly alkotói kronológiáján. E legújabb kötet maga is három részre tagolódik, két lírai és egy prózai ciklusra. Az egybeesés aligha véletlen: az előző kötetekben még kuszán, határozatlanul fogalmazódó problémák most szilárdabb kompozíciós formákat öltenek.

Méhes Károly alkotói módszere azonban nem a formaművészeten alapul. Témahálózatot épít ki, mintegy koncentrikus körökként, centrumában az el-múlás fogalmával (?) tényével (?). Az elmúlás nem pusztán a halál (eltűnés) jelenségével definiálódik Méhes alkotásaiban. Egyik vetülete az el-múló, mégis nyomokat hagyó idő: „Ó, azt hiszem, az idő nem telik, / csak szitál, átereszt innen-oda" (Másképp lehetetlen - Csend utca. 1993.). Az idő nemcsak mozgásában jelenik meg, hanem periódusaiban is: a jelen, mint jelenlét - a jövő mint nyomasztó űr - s leginkább a múlt. A múltnak korszakai vannak (gyermekkorból, ifjúkorból tűnnek fel jelenetek a Meddig él egy fénykép próza-képein); s e korszakoknak rekvizitumai vannak. Fényképek, emlékek. Az emlékezés materializáló, „megkövesítő", mindent kézbe vehetővé tévő folyamatként ábrázolódik; így a múlt kontextusukat vesztett objektumokból konstruálódhat újra. „Barátaim, nem tudom, szép-e, illő-e, / hasznos-e egyáltalán szavakkal / lehetetleníteni el a múltat, lepréselni / s celluxszal fölragasztva egy albumban / végül sutba vágni az egészet" (Búcsú Janus Pannoniustól - Csend utca. 1993.).

A Szó tehát gyakran „időkonstruáló" tényező - vele szemben a Csend időn kívülit, objektumokon kívülit, el-múláson kívülit, azaz transzcendenciát testesít meg (határozatlanul egybejátszva, összejátszva Isten vagy a Végtelen jelentésével). A szavak ebben a kontextusban nem a kommunikáció eszközei, nem jelentésük komplexitása, iterációs mozgása érdekes. Az alkotó munka anyaga ők, melyekkel kirakható a historikum végtelen horizontja, akár egy műalkotás. Különös ars poetica: „A szavakból úgy rakosgatni össze a verset / ahogy isten homokszemekből a sivatagot" (Nagyon fehér - Szombat délután. 1991.). Az alkotói folyamat tehát múltkonstruálás és önidentifikáció is: Méhes Károly írásainak ugyanis egyik alapvonása a biografikus vonatkozásrendszer, mintegy autopoetikus funkcióban. Az író: kontextualizálja a múltat. Az olvasó: a kontextusból múltat konstruál.

Méhes első három kötetében (Szombat délután. 1991.; Csen utca. 1993.; Meddig él egy fénykép. 1994.) ez a problémahálózat spontán módon, kissé simpliciter nyert formát. A költemények főként meditáló-filozofikus szabadversek, kerülik a nyelvi bravúrokat, a stilizáltság látszatát. Nem épül ki bennük szervesen összetartó képrendszer; nehéz lenne meghatározni a kötetek kompozíciós elvét. Intertextualitás van is, nincs is: sem megléte, sem hiánya nem szignifikáns. Ellenben a prózakötet formakezelése változatosabb. Az író ritkán tesz cselekményábrázolást novellái (?) alapjává; a történést háttérbe szorítja a történetmondás: a narrátor felidéző, (re)konstruáló tevékenysége kerül előtérbe, mely fókuszálódhat gondolatsorokra, hangulati expresszivitásra, állapot megjelenítésére s cselekmény felidézésére egyaránt. Esetenként fontos lehet a terjedelem: jelzi, mennyiben uralkodik az alkotó saját anyagán (szavain, emlékein); avagy fordítva.

A látszólagos szerkesztetlenség mintha a Csontválogatókban még tovább fokozódna; hiszen itt ráadásul „vegyes" kötetről van szó, lírai s prózai ciklusokkal. Még címeik - A szem arca, Archív, Csontválogatók kézi könyvecskéje - sem ígérnek könnyű választ arra, van-e kapcsolat a ciklusok között; s ha igen, milyen jellegű.

A prózaciklus első darabja rövid portré, költői definíció a csontválogatóról. Alakját, akár középkori misztériumdrámák allegóriáit, három karakterisztikum határozza meg: múlt kutatója, elmúlás próbálgatója, a puszta légből gyenge vázakat összemarkoló.

A szem arca ciklus verseinek centrumában az elmúlás próbálgatása áll. Azonban a korábbi költeményekből is sokszor visszacsengő problémakört itt nem elvont, filozofikus kérdésfeltevésekkel próbálja lefedni a költő. Ehelyett sajátos szótárat épít ki magának, kevés számú, jól rendezhető szókészletből - ezeket „rakosgatja" türelmesen és következetesen. Zárt, a megértés lehetőségéig önreferenciális textuális kör jön létre, mintegy a magá(ny)bazártság leképezéseként; hisz az elmúlás perce előtt „vége a közös életnek mára mindörökké" (Jó éjszakát). A különös, hermetikus zártság látszatát keltő szótár elemei nem hapax legomenonok: nem valami egyedire utalnak, referenciájuk sokszor átfoghatatlanul általános. E szótár legjelentősebb blokkját az emberi testrésznevek képviselik: szem, arc, száj, kéz, láb, csontok, sejtek. Sokszor mint gazdátlan metonímiák bukkannak fel a versekben, az ember materiális dimenzióját - bomlandóságát és összerakhatóságát - idézve. Kiemelt szerepet kap közöttük a szem és a csont. A kötet nyitóversében (Odafönt és idelent) a szemnek a keresztény kultúrkörben oly ismert jelentése nyer hangsúlyt, istenjelképként: „Vagy egy szem, / melyhez mintha odanőtt volna az órás-monokli, / így szemlél körbe". A deisztikus istenkép a makrokozmosz felé tágítja a horizontot; a kötetzáró vers (A szem) azonban az elmúlás folyóját hordozó emberi szem mikrokozmoszát vetíti elénk. A csont ellenben az ember „megkövülő" része, a belőle emlékként fennmaradó: a historicitás képviselője („a múlt csontocskái" (A lélek halacskái)). A gazdátlan testrészek köréhez szorosan kapcsolódik az éj, tél, hideg, kő fogalomköre; mintegy „test-sötét és test-hideg" (Reccsenések). A gazdátlan, hideg, sötét, részeire eső test különválasztatik a lélektől, a sóhajtól, a tekintet fényétől, az élettől: „A test itt van még félig, / a lélek már elszaladt" (Egyetlen pillanat). a verseknek azonban csupán egyik részére érvényes mindez: némely költemény feloldja a személytelenséget. Leggyakrabban az öregség jegyeivel aposztrofál a költő élő személyeket, kiknek életfunkcióit az óra funkciójának felelteti meg. Nem annyira a megalkotottság, a teremtmény-volt a közös jegy ember s óra között, hanem az időmérés, időkonstruálás - „mindenki magában retteg figyeli mit / csinál gyomrában a titokban lenyelt nagymutató" (Jó éjszakát). Itt „az öregedés nem folyamat... inkább annak a módja ez, ahogyan az időt mérjük: azt, ami az időben van, az 'óra' egyenletes járásához rendeljük hozzá" (H-G. Gadamer: Az üres és a betöltött időről. 1994.).

A második ciklus értelmezéséhez a címadás az egyik lehetséges viszonyítási pont. A cím - Archív - elsősorban a fénykép, felvétel szót asszociálja; de alapjelentése önmagában is a historikum az emlékek problematikáját idézi. Ezt a fonalat veszi fel a nyitóvers is - szintén Archív címmel -, mely az emlékezés transzformáló (vagy deformáló?) karakterét modellálja. A hangsúlyok eltolódnak - „A pad harmatos volt és volt a pad" - a hogyan lenni? felől a lenni? kérdéséig: a palingenezis, az emlékezésben történő, változtatás nélküli múltrekonstrukció lehetetlen. Az ígéretes felütés után azonban kevésbé értelmezhető a ciklus egésze. Felmerül a szavak problémaköre, beleértve immár a negatív kommunikáció, az elhallgatás problémáját (Kapcsolat); felmerül az életidő életpályaként való értelmezhetősége (Forma-1-élet világbajnokság); a gyermekkor mint múltperiódus felidézhetősége (Pásztorok (ism.)); a pillanat mint idő és időtlenség megtestesítője (Októberpillanat); közbe-közbe az előző ciklus szókincsét és problematikáját idéző versekkel (Az arc, a sóhaj és a csönd). Gyakoriak a napszakra, s főként az évszakra való utalások: nem következetesen, de mintha a nyár felől a tél irányába vezetnének minket a versek, kihasítva a természet ciklikus mozgásából az elmúlás szakaszát, E meglepő sokféleség (sokrétűség?) adja számunkra a kérdést: látens szerepjáték lenne ez? A költő - csontválogató: „Ne csodálkozzunk, ha látjuk, egyszer-egyszer a puszta levegőbe is belemarkolt vagy épp két ujjal csippent ki belőle valamit" (A csontválogató).

Az értelmezői magatartás számára jobban hozzáférhető a kötet címét adó Prózai ciklus. Nehéz lenne műfaji cimkéket aggatni rá: lehetséges olyan olvasata, mely különálló, egymástól teljesen független novellák sorának tekinti; lehetséges azonban a kompozíció egésze felőli megközelítés is. Ez esetben a novellisztikus tagoltság jelentést nyer: a szövegdarabokból - miként a múlt csontocskáiból - alkotást létrehozó, rakosgató művész alakját idézi. Maguk a címek is főként megnevező szerkezetek: objektumok nevei (A trombita, A naptár); vagy személyeket, eseményeket memóriában elraktározott „objektumként", emléktárgyként megnevező címek (Az idegenvezető, A vendég, A száguldás, A csöngetés). Maguk a prózaszilánkok többnyire igen rövid terjedelműek, kivéve tán az utolsó, rendhagyó darabot, mely maga is több részre oszlik. Ez a Valaki mindig megvigasztal címet viseli, s A csontválogató című nyitódarabbal sajátos keretet ad a ciklusnak. A csontválogató: Portré, hangsúlyozottan távolságtartó leírás. A Valaki mindig megvigasztal felfogható akár monológként is, önmegszólító formában. Reflexiók sora, melyek problémakörökbe csoportosítva, elméleti síkon tárgyaltatnak: a történelem valóságáról, a meghaltak emlékéről, Istenről, borúlátásról és derűlátásról, emberi kapcsolatokról, a szavak és az írás paradoxonairól. A távolságtartó portré és az élőbeszéd személyességét idéző állásfoglalás között különös biográfia húzódik. A felidézett történések, emlékképek egy életpálya kronológiáját követik, hol harmadik, hol első személyben (emlékként illetve emlékezésként) rögzítve. A biográfia fikciója, a számunkra hozzáférhetetlen - mert személyes - életpálya töredékes rekonstrukciója újfent egy (részben) önreferenciális kört hoz létre. Egyes darabok (Az unoka, A szánkózás, A házi feladat) egyértelműen asszociálnak bizonyos életkort, közérthető szituációkat - más darabok (A száguldás, A csöngetés) mint elő-előötlő, a személyes vonatkozás fikcióját fenntartó szilánkok szerepelnek. Az így (re)konstruálódó „életpálya" azért is sajátos, mert nem a születéstől a halálig tart. A születéssel ugyanegy helyen említtetik a meghalás, s ugyanitt dőlt betűkkel szedve szerepel a szó: „mindig is" (A ház). A halál címet viselő darab után olvasunk még temetésről, feltámadásról, az angyalok betegségéről; zárásul pedig ott a receptkönyvbe rejtett szentkép, a felirattal: „ ki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem marad és én ő benne" (A recept). Hangsúlyt kap a nemzedékek váltása (?), körforgása (?) is, s a biográfia fikciója így bizonyos ontológiai beágyazottságot nyer. Méhes Károly mindemellett itt is kiemeli a narrátor, a „mesélő" pozícióját. Voltaképp kettős keretet ad a prózaciklusnak: a csontválogató portréja után ugyanis A mese című darab következik, melyben a mesélő a történet kezdetének időpontját próbálja meghatározni. A meghatározás végül, persze, sikertelen, a „hol volt, hol nem volt" homályába vész - a mesélés, a múlt szavakkal történő (re)konstruálásának képzete azonban így válik a töredékes biográfia alapjává.

A csontválogatók kézikönyvecskéje alátámasztja azt, ami már az előző kötetek alapján is sejthető volt: Méhes Károly írásai elsősorban ontológiai - Lét és Idő típusú - kérdésfeltevések felől megközelíthető művészetet képviselnek. Ez azonban önmagában nem érdem: a kérdésfeltevés az alap, ám a kérdésfeltevés módja is fontos. A csontválogatók három ciklusa egyelőre a bölcselet (vagy inkább meditáció) és irodalom határmezsgyéjén tétovázik; nem sok „látnivalót" kínálva viszont az esztétikaibb orientációjú megközelítések számára. (Seneca)