Alföld - 48. évf. 3. sz. (1997. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Bálint Péter

Az írás elgondolhatósága

Csak ritkán esik meg, még a legelszántabb olvasó esetében is, hogy valaki rászánja magát egy író egész életművének, vagy több művének a folyamatos végigolvasására. Ma már az ítészek és az irodalomszeretők sem mindig vetemednek erre a fáradságos erőfeszítésre, ki tudja, restségből-e avagy az alázat hiányából. Pedig semmi sem tanulságosabb, mint egy író gondolatindázásának, műről műre történő átalakulásának, mondatokkal és emlékekkel birkózásának, stílusváltásának, naplójegyzetekben töprengésének a nyomon követése. Egy író valamelyik gyengébb műve, vagy rosszul megszerkesztett, haloványabbra sikeredett műrészlete épp az egész tükrében mutatja meg azokat a csúcspontokat és erényeket, amelyek miatt szeretjük olvasni regényeit. Egyébként is, egy jó írót még a gyengéi és fogyatékosságai is híven jellemeznek; ezzel szemben egy középszerű író esetében még a briliáns megoldások is gyanút ébresztenek.

Miként a műteremlátogató vagy a vernissage után kiállítást megtekintő is szeret andalogni a falra aggatott festmények között, kedvére bámészkodni és ízlését próbára téve elmerülni, hogy összevesse az egyes képek színértékeit, formaarányait, kompozíciós bravúrjait, mert egy-egy korszak alkotásait együtt látva képes valamiféle véleményt, ítéletet formálni, az olvasó is csak türelmes erőfeszítés árán tud tájékozódni egy író életművében. Bármennyire is izgalmas egy-egy regény sodrásában alámerülni, valóságos szellemi kalandot mégis csak a művek újraolvasása, együttes ízlelgetése képes nyújtani.

Épp ezért tartózkodó vagyok azokkal az olvasókkal és kritikusokkal szemben, akik egyetlen művet szemügyre véve alkotnak megdönthetetlennek hitt véleményt bármely íróról. Már csak annak az okán is, mert tudjuk jól, nem egy kiváló íróra jellemző az a megállapítás, hogy egyik műve gyengéit a másikkal igyekszik kijavítani. A rossz író viszont állandóan megismétli korábbi hibáit és fogyatékosságait, mert meg van győződve arról, hogy mindig egyenletes színvonalon, töretlen hangnemben ír. Csak éppen azt nem tudja, hogy a maradandóságnak ezek nem feltétlen kritériumai.

Egyetlen íróban sincs soha annyi tudatosság, mint amennyit kritikusai és elemzői szeretnek feltételezni róla. Viszont egyetlen kritikusban sincs annyi érzékenység és sokféle elemzési szempontra való nyitottság, mint amennyit egy író elvárna műve elemzőjétől.

Könyvtárszobámat -- az egyetlen helyet, ahol elviselhetőnek tűnik a kibírhatatlan létezés --, néha fülledtnek és avíttá lényegült morális-bölcseleti eszmék fészkének érzékelem. Egyébként is, talán nem túlzás azt állítani, hogy a könyvtár egyfelől a személyiség cselekvő felének feladására kényszeríti a benne munkálkodó "szerzetest", másfelől a cselekvést áthelyezi a teremtő szellem és az intuitív lélek színpadára, arra a fogalmilag csak homályosan meghatározható, ám a valóságos térnél szakrálisabb, lét és nem-lét között szerelőszőnyeget biztosító helyre, ahol minden gondolat és tett vagy az eszkatalógia, vagy a mű világában realizálódik. Ekként a "szerzetesnek" folyamatos átjárása van a jelenvalóságból az örökkévalóságba. A könyvtár e kettős természete igazolja a biblikus intést: a betű öl, a szellem pedig éltet. Csak hát mit tegyen az az ember, aki képtelen a betűk, a szavak rögzítése és olvasása nélkül meglenni? Mert úgy véli, egyedül a könyvekben találhatja meg a természetének, hajlamának és ízlésének megfelelő szellemek társaságát, vagyis a holtak birodalmához köti saját szellemét és sorsát.

A házi- vagy magánkönyvtár -- amely meglepő módon még inkább fokozza a cselekvő élet és a szemlélődő visszahúzódottság közötti feszültséget azáltal, hogy tulajdonosa már a többi szemlélődő jelenlétét és a gondolkodás rítusában való részvételét sem bírja elviselni --, pontosan rávilágít a feltartóztathatatlan elidegenedés és végzetes elmagányosodás visszafordíthatatlan folyamatára. Ezidáig a nagy egyházi- vagy közkönyvtárakban időzve legalább annak a tudatával zsongíthatta magát a könyvfaló, hogy az élet folyamatos fenntartásáért vívott harc nem csupán tőle idegen, hanem mások számára is elviselhetetlen és megoldhatatlan terhet jelent. Mindezt megfontolva bizton tudhatta, hogy egy olyan szellemi kaszthoz tartozik, amely elfogadja azt az írott vagy íratlan tételt, mely szerint az életről bőséges és megbízható ismeretet, tudást szerezhet a könyvekből is, mert az ismeret önmaga is ismeretet teremt és szüntelenül újabb gondolattöredékek lejegyzésére ösztökél.

A nyilvános könyvtár a gondolatok egyetemességét és az egyetemes elgondolhatóságát sugallja, arra való tekintet nélkül, hogy hol, mikor, ki és milyen szándékkal áldoz a kultúra szentélyében, amelyben a szellem semmilyen korlátozottságot és tilalmat nem visel el, bármennyire is szeretnék időről időre korlátozni mozgásterét és befolyásolni irányultságát valamilyen érdekből.

Szó se róla, a magánkönyvtár sem tagadja a gondolatok egyetemességét és az egyetemes elgondolhatóságát, csakhogy a kényszerű, választott egyedüllét egyfelől a szellemi kaszt egységtudatának, kivételes kasztként létezésének megrendüléséről; a gondolkodók és írástudók egymás iránti bizalmatlanságáról, az egyik egyénnek a másik társaságában vagy gondolatkörében támadt idegenségérzetéről; a megszerzett szellemi bástyák védelméről és másokkal való megoszthatóságának ellehetetlenüléséről árulkodik. A nyilvános könyvtárakból a magánkönyvtárba visszahúzódás a szellem oltárán való áldozatbemutatásnak és üdvözülésvágynak ugyanazt a be- vagy leszűkülését, személyesebbé, meghittebbé válását eredményezi -- a maga csapdáival és lehetetlenségeivel együtt --, mint a gyülekezeti közösség életéből kivonulás és a családi körben történő áldozás és úrszólongatás.

Mindkét fajta visszahúzódás és befelé fordulás egyik, vagy első okát magában a korban kell keresni. Montaigne mielőtt visszavonulna toronyszobájába, még egyszer elzarándokol Párizsba, hogy szemügyre vegye: vajon változott-e valamit a katolikusok és protestánsok egymás iránti kölcsönös gyanakvása és az időről időre fellángoló gyilkolási ösztöne. Személyesen győződve meg arról, hogy az emberekben nem csökkent a bizalmatlanság a másként hívőkkel és más párthoz tartozókkal szemben, nem csillapodott a kíméletlen gyilkolásvágy és bosszúszándék -- sőt, még inkább a másik megsemmisítésére, kiirtására törekszenek --, hátat fordított Párizsnak, hogy szeretett barátja, La Boétie halála után remeteként folytasson diskurzust önmagával egy olyan korban, amelyben leginkább a diskurzus: a párbeszéd, az együttes gondolkodás, az egymás érveivel szembeni vitatkozás és okfejtés igénye és lehetősége hiányzott.

Sokáig tartott, míg be mertem vallani magamnak is, hogy számomra nem a mű létrejötte fontos a regény írásakor. Ennél sokkal izgalmasabb, hogy visszahúzódhatok a könyvtárszobámba töprengeni, ráérősen válogathatok a sokféle megoldási lehetőség között, türelmesen elrévedezhetek az emlékezés során megidézett élményeken és régi idők fölött, kedvemre bíbelődhetek a különbféle jelekkel telekottázott regényrészletekkel és szégyenlősen, de őszintén diskurálhatok nagyra becsült íróimmal és filozófusaimmal. Az írás ugyanis folyamatos párbeszéd a régiekkel és műveikkel, akár bevalljuk ezt, akár nem. Aligha van olyan gondolatunk, amelyet nem egy másik műből merítettünk volna, hogy saját ízlésünk és bölcseletünk szerint átalakítsuk: önnön képünkre.

Néha magam is meghökkenek írás közben azon, hogy az általam teremtett én egyszerre mily közel és mily távol is áll tőlem; olyan erényeket és bűnöket vall a magáénak, olyan énmeghatározásokat és vallomásokat tesz, amelyeket én egyáltalán nem ismernék el sajátomnak. Valahányszor kisértésbe esem, hogy bizonyos pontokon saját élményeimmel és emlékeimmel tápláljam, gazdagítsam az ő naplóját, úgy érzem fintorog az ötlettől és csak azért is más irányt vesz naplójegyzetében. Ez a szüntelen párviadal eleinte izgalmasnak és termékenynek is tűnt, ám egy ideje végtelenül kifosztottnak és elhagyatottnak érzem magam.

A naplójegyzeteit író énem mintha tudatosan feledkezne meg a valóságábrázolásban bekövetkezett változásokról és válságokról, s ennek okán olyan rajongással, elragadottsággal és szent naivitással ír a buja természetről és az alkotás belső kényszeréről, a mester és tanítvány kölcsönös szeretetéről és bizonyos létformákról, mintha még ma is a legtermészetesebb írói szemlélet volna a powysi természetmitológia, a chateaubriand-i "fiatalember mint hős" ábrázolás, s az antikvitásból ismerős aranykor mítosza. E ponton emlékezhetünk Goethe egy 1824-es, Eckermann-nak tett vallonmására: "Ma már lehetetlenség az a zavartalan, ártatlan, alvajáró alkotás, amely egyedül hozhat létre nagy művet".

Montaigne: "Én inkább lennék magamnak értője, mint Ciceronak".

Egyes írók sokat beszélnek a spontaneitásról --; kamasz koromat az a szívszorító vágy hatotta át, hogy lehetőleg mindig spontán legyek. Ám azt hiszem, hogy a spontaneitást összetévesztettem -- miként oly gyakran mások is --, az eredetiséggel, vagy ami még rosszabb: az eredetieskedéssel. A spontaneitás erőltetésének -- ami persze önmagában is paradoxon, mert a hirtelen megvilágosodást, a villámként kicsapódó ötletet, a váratlan felismerést természete szerint sem lehet sürgetni vagy erőltetni --, nem is volt más hozadéka, mint hogy egy-egy meglepő, fellegjáró ötletért hajlamos is voltam félbehagyni, vagy megváltoztatni az éppen megmunkálás alatt lévő műveimet. Az eredetiség és időszerűség hajszolása nem a legjobb tanácsadó.

Évek teltek el mire ráébredtem arra, hogy egy-egy spontán támadt ötlet, terv, részmegoldás önmagában nem vezet túlságosan messzire. Legfeljebb ha töredékek és naplójegyzetek születnek belőlük. Viszont a kitartó és következetes munka közben valóban támadnak olyan hirtelen megvilágosodások vagy váratlan felismerések, amelyek nemhogy megakasztják, épp ellenkezőleg, továbblendítik az írást bizonyos holtpontokon. Egyszóval megértettem, nem a spontaneitás hoz létre jó műveket, hanem a kitartó munka gyümölcse néhány spontánul keletkezett ötlet, fordulat, amely gördülékennyé és újszerűvé teszi a stílust. Gide írja egy helyütt: "az ihletnek a kutatás eredményének kell lennie; megengedem, egy probléma megoldásának úgy kell feltűnnie, mint valami hirtelen megvilágosodásnak, csakhogy ez csupán akkor következik be, ha sokáig tanulmányoztuk".

Kamaszkorom lázas éveiben szerettem bele André Gide regényeibe, s szenvedélyesen faltam egymás után valamennyit. Éveken át próbálkoztam e vonzalom okának a meghatározásával: naplófeljegyzéseket írtam róla, naplóit és levelezéseit fordítgattam, de alig is tudtam felfejteni a titokból valamit, holott Gide szellemisége és moralitása megérintett s fogságában is tartott. Rendre kudarcba torkollottak kamaszkori próbálkozásaim, noha újra és újra visszatértem hozzá, akár a kútforráshoz. Azt hiszem, eleinte túlontúl a hatása alatt állottam, úgyhogy a személyiségéből és gondolkodásából áradó fluidum teljesen átjárta énemet; hasonlóan éreztem és gondolkoztam az őszinteségről, a protestantizmusról, a regényírásról, Montaigne-ről, mint ő. Ám egy bizonyos idő elteltével eltávolodtam tőle, s hajlottam arra, hogy igaztalanul reá vonatkoztassam azt a szigorú kitételt, melyet Martin du Gard mondott "hitehagyott" hittestvéreimről: "Különösen a protestánsból szabadgondolkodóvá lettek vallásos hangvétele volt feltűnő. Bármilyen megalapozott és mélyen gyökerező volt is hitetlenségük, s ha valóban megszabadultak is mindenfajta dogmától, puritán szigorúságukban mégis megőriztek valamit a kálvinista prédikátorok zordságából".

Ma már tudom, hogy igaztalan voltam vele szemben és tévedtem is, hiszen Gide -- bármennyire is szeretnék néhányan a kálvinisták száraz, veretes, archaikus-zsoltáros, olykor az élvezhetetlenségig nyakatekert és kopogós stílusával vádolni őt --, inkább artisztikus, a szó jó és elmarasztaló értelmében, semmint puritán. Ha valami oknál fogva el lehet marasztalni stílusát, akkor sokkal inkább egy másik Martin du Gard megállapítás jellemző rá: "Láttam dolgozni: élő példája volt ennek a veszélynek, ha a gondolat mindig együtt születik meg formájával. Hány közhelyet ismételt meg öntudatlanul, mert a forma szépsége, ritmusa, sikerült volta eltakarta szeme elől a tartalom szegénységét! Mit érne a legtöbb gondolat, amit a Képzelt interjúkban fejez ki, ha gide-i formájától megfosztanánk?" Miután felszabadultam nyomasztó hatása alól, csüggedten vallottam be magamnak: sohasem leszek képes megragadni személyisége és írásai lényegét.

Az évek alatt más francia írókat is szorgalmasan olvastam, némelyikükbe bele is szerelmesedtem: Martin du Gard és Yourcenar, Proust és Camus, Schlumberger és Jean Genet feledtették velem egy időre őt. Ám újabb választott mestereim és szerelmeim írásaiban és naplójegyzeteiben rendre felbukkant egy visszatérő név: André Gide-é. (Mily különös volt azt olvasni Camus-nél és Yourcenarnál, hogy ezt a tagadhatatlan gide-i hatást elhárítani igyekeztek vagy a valóságosnál kisebbnek iparkodtak feltüntetni emlékezéseikben). Regényújításának és meseszövésének, naplójának és stílusának, moralitásának és hitének lényegét az írótársakéval összevetve kezdtem megérteni, mint ahogy azt is, hiába is menekülnék kamaszkorom legnagyobb szerelme elől, úgyis mindig visszavezet hozzá valaki más, aki egykoron éppúgy szerette vagy tisztelte őt, miként én is, s nekem meg kell fejtenem azt a titkot és varázserőt, amellyel megigézően hatott rám.

Martin du Gard egy tagadhatatlanul létező ellentmondást fedez föl Gide hangvételében, de az írótárs megállapítása némiképp elnagyolt. Megfeledkezik ugyanis arról, hogy Gide nem úgy válik "szabadgondolkodóvá" mint egy politikus pártemberré, aki egy program bűvöletében elkötelezi magát a közéletben. Gide -- s erről többször is tanúságot tesz, akár a Földi táplálékok-ban, akár a Ha a mag el nem hal kötetében --, az evangélium és bizonyos páli tanítások hatását sosem vedli le magáról, sem ösztönösen, sem tudatosan: ezért marad mindvégig moralista, lett légyen bármilyen súlyú földi bűne is. Egyébként is, a szabad szemlélődésre és szabad vizsgálódásra törekvése, ami, jól tudjuk, a kálvinistákra oly jellemző, lehetővé tette számára azt, hogy bizonyos létkérdésekről és erkölcsi alapállásokról a kánontól eltérően vélekedjen. Márpedig a kanonizált hitelvektől eltérő alapállás vállalása és a másként gondolkozás jogának hirdetése az egyik legfőbb hozadéka a protestáns szellemiségnek, s persze Gide moralitásának is.

Martin du Gard megfeledkezik arról is -- vagy csupán nem ismeri kellőképpen a kálvinista liturgiát --, hogy az igehirdető lelkipásztor a vasárnapi istentiszteleteken, a sákramentum kiszolgáltatásakor, vagy akár az elhantoláskor, mindig is az erkölcsi tanúságokra és a megszívlelendő életbölcseletekre kihegyezve szövi prédikációját, mert szüntelenül tanítani és inteni akar. A lelkipásztor hangvételét az archaikus jelzők túltengése, a mulatságosan nyakatekert szószerkezetek egymásba szövése, olykor a pietista szózuhatag, olykor pedig az elmélkedést gerjesztő szóismétlés jellemzi. S ha valaki ebben a szellemiségben nő fel, az bármely messze kerüljön is a tanúságtételtől és a hitgyakorlástól, a lélekbe pillantás és tudatfaggatás óráin mindig is a puritán szigorúság hangján vall gondolatairól és érzelmeiről. Márpedig André Gide ebben a puritán szellemiségben nevelkedett. Hogy ez megérződik írásain? Ezen csak az csodálkozik, aki sosem hallott még kálvinista prédikációt. Egyébként a másik két nagy "szabadgondolkodó": Pierre Bayle és St. Évremond írásai is tanúbizonyságot tesznek arról a lelki és szellemi tartásról, ami a kritikus szellemű protestáns hitét táplálja és konfirmálja, akár önnön ügye ellenében is.

Két emberöltővel ezelőtt aligha akadt olyan magyar prózaíró vagy irodalmár, aki ne ismerte, vagy legalábbis ne hallotta volna André Gide nevét. A legtöbben, akárcsak francia kortársai is, őt tartották, ha nem is a legnagyobb, de mindenképp a legnagyobb hatású és befolyású írónak, akiről köztudott, hogy felnövekvő nemzedékek sorsa fölött döntött ítéleteivel és tévedéseivel, akár egy olümposzi isten. Németh László így ír róla egy helyütt: "André Gide a huszadik század legnagyobb francia írója. Nem mint művész, ahogy hirdetik róla, s nem mint gondolkodó, ahogy ő szereti hinni. Mint életművész nagy, a szónak abban a nemprofán értelmében, hogy az életét szimbólummá fokozta. Maga az ember a műalkotás, nem élete külsőségeivel, hanem általános jelentőségű belső drámájával".

Ma már pontosan látjuk, Gide hatása éppoly múlékony, akár az őt nem akármilyen megszorításokkal "legnagyobbnak" tartó vagy kegyetlenül megítélő kortársak közül jó néhányé is. Pedig volt idő, amikor a franciák, éppen Gide hatása révén, a regényt protestáns műfajnak vélték. Művészetről vallott nézetei, próteuszinak nevezett különös egyénisége, egyetlen elhíresült regénye: A pénzhamisítók és annak Naplója okán, a magasztaló jelzőkkel nem fukarkodó kritika, az NRF és a francia irodalom legbefolyásosabb és legösszetettebb jelenségévé avatták őt. Némelyek fenntartás nélkül rajongtak érte; mások olyan megtisztelő sorokat írtak le róla, mint Camus: "s hogyan is lehetne, hogy azoknak, akiket életünkben legalább egyszer csodáltunk, ne legyünk halálunkig hálásak, amiért fölsegítettek a lélek legmagasabb csúcsaira! Gide ennek ellenére sem a gondolkodásban, sem az írásban nem volt mesterem: más mestereket választottam magamnak. Gide-et, annak okából, amit említettem, inkább a művész mintaképének tekintettem, királyok fiának, őrzőnek, aki annak a kertnek a kapujában áll, amelyben élni akarok". Az egyik legbensőségesebb barátja és felfedezettje, Martin du Gard nem rejti véka alá, hogy "vegyes" benyomásokat őriz róla; ám egy Gide-hez írott levelében elragadtatásáról biztosítja barátját: "három hétig válasz nélkül hagytam levelét, amelyben részleteket közölt naplójából -- hogyan győzzem meg most, hogy ez a küldemény elragadott és napokig lázas ujjongásban tartott?". Jean Genet, mint remélt megváltójához írt levelet a börtönből Gide-nek, s csak a fatális véletlennek és némi félreértésnek köszönhető, hogy hűvös elutasításban részesült.

Barátai és ellenségei egyaránt a legképtelenebb és legmélyebb igazságokat írták le róla; Claude Martin monográfiájában azt hangsúlyozza, hogy "Gide nem Gide-nek született, hanem azzá lett"; Mauriac -- akiről Sartre azt a megsemmisítő gondolatot írja le, hogy: "Isten nem művész, Francois Mauriac sem az" --, meglepően kegyetlen kritikát gyakorol barátja felett: "Prometheusz isten senki, mert mindenkivé akar lenni"; Marris pedig, Gide klasszicizmusát egyenesen képmutatásnak tartja. S Cocteau -- az enfant terrible, az ópiumszívás és fiúszerelem megszállottja --, Gide illendő abnormalitását, megtestesült csaló voltát, az "őszinte" vallomásra való gyengeségét és szándékos titokzatosság-keresését hangsúlyozza, ki tudja, talán az egyik védencét: Genet-t és az őt ért sérelem miatt. S hogy a kép árnyaltabb legyen, a mind írói természetben, mind emberi tartásban oly különböző, katolikus Jammes veszi védelmébe Gide-et; s bátran megkérdezhetjük: létezik-e annál nagyobb dicséret, mint aJammes vallomása rejteget, miszerint Gide Nourritures-jéből tanult meg egy gyönyört élvezni: "a tiszta víz izét a szomjúság után".