Alföld - 48. évf. 2. sz. (1997. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kontra Ferenc

Fénykazuisztika

(negatív)

Felfelé az úton kettévált az erdő, oldalt drótfüggönyt feszítettek a vörös sziklatestre, kövek és göröngyök hevertek rakásban a túlsó oldalon, ahonnan rálátás nyílt a messzi ködre; fák között a csendre új zöldet terítettem egyetlen fordulattal, és barnába váltott a lomb, ebből lesznek a feketék és a fehérek, aztán megint újra néztem, előbukkannak-e a kör közepén a táncosok, akikre elszántan lestem, mint egy vadorzó; tenyerembe simult a henger, mint a puska féme, óvatosan emeltem szemmagásságba, megtöröltem a lencsét szarvasbőrrel, hátha a pára nem engedi látni a részleteket, csikorogva tekerődött a film, nem bírta a tempót, a táncban benn az élet, nem mehettem közel, mert meglátják nálam a gépet, a szíjat, és elrontja a mozdulatot az előítélet, mert nem szabad látnia senkinek, hogyan lesz tánc a mozdulatokból; aki tiltja, hogy lencsevégre kerüljenek, ellenére van a kérdés: miért ne mártózhatna meg bárki porcukorban, olyan hamvas lenne a bőre, mint a régi szobroké, de akik láthatatlanoknak gondolják magukat, nem azért bújnak és menekülnek előlem, hogy arcuk felderengjen a hívótálban, mozdulataikat kioldja a papír felületéből a vegyszer, mert a szemük érzékeny a vörös fényre; ahogy előjönnek egy-egy fatörzs mögül, olyan valószerűtlenül soványak, mintha nem is az erdőt laknák, hanem az üvegpolcokat, ahova egyenként helyezték őket, hogy épségüket megőrizzék, most mégis mintha azt mondanák, hogy nem, nem vagyunk törékenyek, meg tudjuk magunkat védeni a betolakodók ellen, elüldözzük, aki ránk talál, bebizonyítjuk, hogy azért is lehet; fényképész vagyok, széttárom a karom, magyarázkodom nekik, hogy szomorú képeket szerettem volna készíteni, őszintéket, mert mindenkit elárul a tánca, és ennél szomorúbbat még sohasem láttam, az egész csak véletlen, mint minden, ami a filmre kerül, akár ezek az egymásra rakott rönkök vagy odafent az angyalok, látni akarjátok a kezem?, miért éppen a kezem?, nem szóltok semmit?, nincs lélek a gépben, gyertek elő, nem akarok tagadni!, itt csak fák vannak, ez csak egy erdő, egyszer mindenkit becsapnak.

(panorámaeffektus)

Csattogott a tenyerem a kövön, négykézláb másztam, amikor nem néztek oda, csak azért is, jólesett inni a pocsolyából, megszomjaztam a víz közelében, későn tanultam meg járni, ezek a jelenetek nem időrendi sorrendben jöttek elő, aztán hogyan töltöttem ki az első kérdőívet a személyi igazolványhoz, miért vérzett az orrom, amikor először próbáltam vakmerő lenni, elfelejtett szagokat éreztem, előjöttek a szekrényből a fényképek, ez nem mind én vagyok!, valamikor régen rejtettem el őket a törülközők közé, előmásztak a kutyák a fa alól, mindegyiket autó gázolta el, csak nőtt és vizesedett a hólyag, feltörte az ásó nyele, tenyeremben éreztem a tengerpartról hozott kavicsokat, hallottam az esőt, ahogy kopogott a párkányon, és nem tudtam elismételni, pedig súgtak, gyűrögettem a papírt, nem jutott eszembe semmi arról a két tételről, de jöttek útjelző táblák is, világosszürke egyenruhák, agyonrágott rágógumik és mozijegyek, mert látni akartam azt, aki nem vagyok, meggymagok és a szünetben kitekert nyakú mokkáskanalak jöttek elő, és nem tudom, miért éppen ezek, egyszerűen ennyi ideig tartott, amíg széttártam a karom, kiszélesedett előttem a levegő, olyan hanghatás kísérte, mint az ostorcsapást vagy egy mogyorófavessző fütyülését, mintha egy orsóról tetszőlegesen kiválogatott kockák peregtek volna le a filmszalagról, azt hinné az ember, hogy ilyenkor a sorsdöntő jeleneteket látja, pedig éppen ellenkezőleg, ennyiből állt a pillanat, amely alatt kívülről láttam magam, mert azt csak ilyenkor lehet, nem én ugrottam, hanem az a másik, a fejem hátulról láttam, tarkómon a haj egyenlőtlenül volt lenyírva, kapkodott a fodrász, elég volt nagyjából hasonlítani, arra a néhány pillanatra kellett, hogy valaki más legyek, felvegyem a ruháját, utánozzam a kézmozdulatát, amely olyan, mintha kicsavarodna a csuklója, aztán jöhet az esés, ismételhetetlen, a visszatükröződő felszínig a szerepet az ösztönök diktálják, a színész persze szintén kívülről, de egészen másként látja önmagát, az operatőr mellől figyeli, hogyan ugrom a vízbe, közben a fejét csóválja, hogy ebbe tényleg belehalna, én pedig megszoktam, hogy folyton mások helyett hívnak meghalni, aztán beszélünk is róla, hogy milyen volt, nem a színészekkel, azok nem tudják, milyen.

(sárgafolt)

Hirtelen világosság támadt, enyhén rugalmas falhoz értem, tapintásra olyan volt, mint faágakat mintázó, rücskös tapéta, tovább araszolva a tenyeremen éreztem, hogy a belső réteg vastagsága meglehetősen egyenetlen, mögötte csontkemény üreg lehetett, amely megtartotta a gömbölyű csarnokot, világoskék vitrázsablaka háromszögletű üvegelemekből tevődött össze, a fény hatására rövidesen izzadni kezdett a fal, a csarnokzugban kis folyó keletkezett, és csörgedezve ismeretlen helyre távozott, nem tudom, merre, mert a korioideafüggöny eltakarta, és volt egy belső burok is középen, két oszlop tartotta, teljesen áttetsző volt, mint a jósnők kristálygömbje, egymásra boruló rétegeket lehetett megkülönböztetni benne, ahogyan a farönkben az évgyűrűket, csakhogy ez gömb alakú volt, mintha önmagából izzadta volna ki az ismeretlen mag mind a tíz réteget, ahogyan a kagylók az igazgyöngyöt, csakhogy ezt rugalmasnak és kocsonyásnak éreztem, valami elváltozás látszott a felületén, furcsa, narancsszínbe játszó folt, levetettem a kabátomat, és ráterítettem, ettől kezdve nem láttam semmit.

(aureóla)

Kilenc éve élek ebben a városban, és mostanáig nem tűnt fel a szobor, pedig naponta ingáztam a földtani intézet és az osszárium között, a teret szabályos hatszög alakú kövekkel rakták le, délelőtt árusok rikácsoltak, délutánra a galambok szállták meg, ugyanabban az órában szoktam átmenni a téren, gyakran ugyanakkor kapott el a harangzúgás, amikor a tér közepére értem, egy ilyen pillanatban figyeltem fel arra, hogy a szobor hasonlít rám, fogalmam sincs, hogy kit ábrázolhat, az arcán a vonásokat a kék színű egymásra folyások szinte teljesen azonosíthatatlanná tették, hiába keresném a történelemkönyvekben vagy az ikonokon, körbejártam a talapzatát, de a sárgaréz táblán csak egy idézet állt, amelyet egy versből emelhettek ki, rímbe szedve arról szólt, hogy egyszer majd mindannyiunkat az idő szembesít, vajon kivel-mivel, kérdeztem volna, de nem volt kitől, talán önmagunkkal, az idézetek többnyire túl nagyot akarnak mondani, közben alig jelentenek valamit, nem adnak magyarázatot, továbbra sem értettem, mitől van olyan érzésem, hogy ez a galambok által agyonszart szobor hasonlít rám, mégis miben hasonlít, ha a vonásait sem lehet felismerni, talán kifejez valamilyen gesztust, tűnődtem otthon a tükör előtt, másnap újra szemügyre vettem, és felfedeztem az árnyékát a kövön, most mindjárt kiderül, hogy azonosíthatom-e, de csalódnom kellett, mert késő délután túlságosan megdől az árnyék, korábbra kellett tennem az áthaladás időpontját a téren, ma odaállok, ahova az árnyéka esik, bármi történjék is, mondogattam, de hiába, mert borús volt az idő, és a szobor furcsa egykedvűséggel engedte le a jobb karját, két napot kellett várnom, hogy pontban kettőkor kisüssön a nap, és fény derüljön a hasonlóságra, odaálltam ugyanabban a pózban, körülöttem meghökkent galambok őgyelegtek, csalódnom kellett, mert kilógott alólam az árnyék, szélesebb volt és magasabb, mintha a pereme lennék önmagamnak, a szürkeség körben egyenletesen bevont, mint a penész.

(hóvakság)

Vörös alapszínű, apró fekete madarakkal tarkított kárpit borította a rekamiét, mégsem jut eszembe róla semmiféle erotika; úgy állt ott gyermekkorom kellős közepén, mint valami oltár, a legfontosabb dolgok azon történtek, a napszakok végigkísérhetően araszoltak rajta, napórát lehetett volna rajzolni a műselyemre kelettől nyugatig; anyám és apám ült rajta azon a délutánon, nem a szüleim, ezt így egyébként sem szoktam mondani, akkor különösen nem illett rájuk, mert két szobor nehezedett a rekamiéra, akik nem hasonlítanak egymásra, nem szóltak semmit, szerintem lélegezni is elfelejtettek, megnyúlt arccal nézték a vizeskancsót az asztalon, ahogy felnagyítja a konyhaszekrényen a gombokat, szoktam én is nézni a rekamiéról, ahogy eltorzulnak, ha a fejemet mozdítom, de ők ketten nem mozdították a fejüket, a tekintetüket sem tudtam magamra vonni, pedig szándékosan ejtettem a földre a kanalat fél óra után, azt sem tudtam, megyek-e aznap iskolába, mert akkoriban még naponta útnak indítottak, különben otthon maradtam, délután jártam iskolába, akkor éppen dél volt, mert a sunyi téli fény merőlegesen sütött be, majd' kettéhasította a kancsót az asztalon, egyikükről a másikukra tekintgettem, lassan mondták a szavakat, mint akik beszélni tanulnak, összeraktam belőlük, mi hogyan történt, reggel a városba indultak, félúton a kocsi megcsúszott, és az árokba esett, vagy zuhant?, esetleg csak huppant?, de nem kérdeztem semmit, fogtam a táskámat, csak higgyék azt, hogy elmegyek magamtól az iskolába, de nem oda mentem, hanem ki az útra, a város felé, elenyésző volt a forgalom a síkos út miatt, eleinte csak bokáig ért a hó, aztán térdig, a kisebb bokrok buckáknak tűntek a végtelen fehér takaró alatt, nagyon nehezen haladtam, a fény folyton szikrát vetett az ágakról lógó jégcsapokon, mögöttem elfogytak a házak, már nem látszott semmi, ha hátranéztem, csak az akácok keskeny árnyéka, a csizmám nyoma egyenletesen az úton, tisztes távolságra a keréksávtól, melyet a járművek hagytak, megálltam pihenni, madarakat láttam a távoli fákon, ezt biztos jelnek tekintettem, hogy ők már megtalálták, ettől új erőre kaptam, futni próbáltam, de a nehéz hótakaró lefelé húzott, nem törődtem azzal sem, hogy a számom veszem a levegőt, a sálam az arcomra csavartam, és ott volt az árokban, már odalátszott, fájdalmasan tűzött a nap, de azért nyitva tartottam a szemem, és láttam, mindent láttam, de hiába igyekeztem, nem értem oda idejében, csak azt láttam, hogy a madarak felemelik, és könnyű, és a magasban kirajzolja a körvonalát a téli nap.

(másolat)

Felemeltem a tetejét, a peremén már töredezik a gumi, valamikor nyilván hermetikusan záródott, nem juthatott más a gép gyomrába, csak amit az üveglapra fektettek, csakhogy most a peremén beszivárog a külső fény, és ez megzavarja a gép eredeti funkcióját, a másolatok rendre eltorzulnak; a betűk elrajzolódása, megdőlése és elnyúlása még elviselhető lenne, ennél sokkal bosszantóbb jelenségeket vettem észre a másolatokon: egyik novellámat rakosgattam oldalanként arccal az üveg felé, egyenként ráborítottam a készülék fedelét szabályszerűen, a tenyeremet is ráhelyeztem nyomatékként, hátha így megnyugszik egy kicsit, nem hördül akkorát minden oldal után, nem melegszik át annyira, de hiábavalónak bizonyult az igyekezetem, a tizedik papír beszippantása után aprókat ugrándozott, ahogyan a mosógép centrifugázáskor, közben nagyobbakat villant a megszokottnál, mintha vakut sütnének el benne szabályos egymásutánban, mintha nemcsak fényképezni akarna ez a gép, hanem bosszúból egyenesen vakítani, még hat oldal volt hátra, nem írok ennél hosszabbakat, az én türelmem meg másoké is véges, a fénymásoló nagy megkönnyebbülésemre kiköpte az utolsó lapot is, leültem, hogy összerakjam, és még egyszer végigolvassam a kéziratot, utálom a helyesírási hibákat, az egyik folyóiratot pl. azért nem szoktam kézbe venni, mert azt hogy hároméves, csak két szóban bírják leírni, ilyesmik jutottak eszembe, miközben a másolatokat böngésztem, ezt akartam ugyanis a borítékba tenni, hátha az eredeti elvész a postán, folyton olyasmin aggályoskodtam, amin nem kellene, ezért ültem neki a másodpéldánynak, a tizedik oldal után egyre több ismeretlen szó, majd mondat tűnt fel, felszisszentem: hiszen ezeket én nem írhattam le, csupa gusztustalan szóismétlés, hiányzó vonzatok, ilyenkor szoktam a fogam csikorgatni, aztán kezdtem csak a bekezdésekre figyelni, egészen másról szóltak, semmi közük nem volt a megkezdett történethez, dühösen vettem elő az eredeti oldalakat, melyekről a fénymásolatokat készítettem; üresek voltak.