Alföld - 48. évf. 1. sz. (1997. január)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Vasadi Péter

„Mindig mélyebb űrbe hatolni..."

Bárdos László költészetéről

1. A költő az a fajta vad, amely (aki) csapdákat kerülget, sőt mintha csapdákkal föltúrt, megszórt, fölkupacolt földön kelne át, minden lépésre ügyel, jó lenne tehát magasba szökellnie, szárnyat eresztve kétoldalt, de épp a veszélyes föld ellenállhatatlan szeretetétől visszapottyanva, bizonyos, hogy bokájára csapódnának a fogazott, félköríves csapdakarok. Lent kell maradnia. Meg kell szoknia. Nincs más bizonyossága, csak a lélek, a mesterség, a vágy, hogy ezen a csapda-dús területen előbb-utóbb ütemes futásnak eredhet. És célba is ér. A cél maga a növekedés. A költés. A próba, a próbálkozás. A munka. Igen, a Munka. Nincs diszkapu, nem lobognak a zsebkendők érkezésekor, nincs azonban befejezés sem; teli bőröndökkel, azaz hogy teli bőröndöket hátrahagyva távozik, Bartók szerint. Ilyen értelemben a cél mindig a költő előtt sötétedő erdőn túl van. Ki fog derülni, ott sincs. A cél az üdvös célnélküliség, a folytonosságra kényszerítet s kényszerítő jelenidő. A cél: a jó vers. Most. Ma. Még az sem cél, hogy a jó versek együtt valami váratlan összeadódás következtében kimondassák velünk a szót: ez költészet. Furcsa, lehet; nem rá tartozik... Bárdos László költő. Ilyen költő. Neki eresztetett a szélnek. Alig tehetett mást, befészkelte magát a foteljába, a panel-ház lárma- s zörej-disszonanciáit lehetőleg kicsukva vagy legalábbis kiszűrve íróasztala mellől s írni kezdett. Tizennyolc évvel ezelőtt ismertük meg a nevét az Élet és Irodalomban. Azóta három verskötete jelent meg. A harmadik visszaszámlálásra készteti olvasóját. E kötet után elő kell vennie a másodikat. A második után az elsőt. Innen lehet szemlélnie a kapunyitást. A halmozódást. A látvány mikroszkopikus pontosságát. Azt, ahogy szélesedik. Mélyül. Sűrűsödik. Bárdos László verseit, létélményét, higgadt észleléseit.

2. (Feliratok, 1986.) Azt írja egyik versében: „Tündöklésben járok tompán, tudatlan." Miért mondja, hogy tündöklésben? Azért-e, mert az egyenes labirintusban fölfelé eltűnt Pilinszky visszahullatta neki ezt a szót? Nem azért. Hanem mert „A csarnok falából, éleiből / a boldogság helyszíne kicsapódik." (Tudatlan) Ez a két sor azonnal fölvillantja egy önálló, magában álló, de nem elzárkózó, s ezért nem átjárhatatlan szellemű gondolkodó és kifejező képességű ember karakterét: a „csarnok fala" az ő hétköznapi realizmusa; e fal (falak) „éleiből" absztrahálódik ez a realizmus, s van egy „helyszín", amely „kicsapódni" képes az előbbiekből; itt tündöklött az a boldogság, és nem lehetett másnak nevezni - e szót tehát le kellett írnia. Másrészt bizonyosan szereti is e szó fényerejét, különös magánhangzó-rendjét (ü-ö-é), asszociációs kontradiktumát: (el)„tűnik" és „ököl", s ezzel szembeni légies pillanatnyiságát, mert ami tündököl, nem fénylik maradandóan. S végül e villanás árát: valamiért megéri, hogy minden egyéb iránt eltompuljunk, s ez oly tudást ad, melyhez képest minden egyébnek tudása a tudatlanság hatását kelti. Nem Misztika a vers címe, mert egy másik versének címe ez, de lehetne az is. Misztika és tudatlanság úgy függ össze, amint a csönd a hangzással. A csönd beszippantja, elnyeli az értelmes szót, s magában földúsítva, hangtalanná teszi. Így az iménti „tompa" azt jelenti: különösen éles. A tudatlan meg azt: titkos tudása van.

A Feliratokban (kár, hogy a második kötet címének második szava is többesszámú főnév, ha a költő művei fölsoroltatnak, egybecsengenek, ahelyett, hogy egyik a másiktól alakban, számban s lehetőleg szótant tekintve is különbözzék; Ördögcsel meg Hó és ramadám, például [bocsánat...]); szóval a Feliratokban már jelen van mindaz az önmagára vonatkozás, a visszaütő állítások, a leplezett és leleplezett mikro-mozgások, a kijelentésekbe burkolt szemlélő és elfogadó sorsosság, a klasszikus mondatokkal lefödött robbanás-veszély az értelemben és az értelmezésben, amely a Visszaéneklésben a remeklés fokán tárja föl magát. Már ez a kötet is megejtő, érzékletes, világos, kellően szógazdag, a látszatokat mélyen vitató, de nyugodt ritmusban kigöngyölődő sorok, versek láncolata. Amit Bárdos László legfőbb erényének lát e sorok írója, itt is reveláció: a tökélyt közelítgető, kísértő és eredeti értelmet és látást, mely már bírja a hozzávaló szókészletet; ezt a megpillantott mélynek szervessége s léte sorakoztatja föl (nem dobálja!, ez más látásmódot követelne), mondom, sorakoztatja föl. Az, hogy ilyen bőséggel, s nem a feszesség kárára, hanem azt csak hullámoztatva, az a költő tanultságán, jelentős műveltségén, nyelvezetének tudósi gesztusain, nagyon tiszta fogalomalkotásán, a szövegein átsütő s gyakorlott (gyakorlatoztatott) elmemunkáján múlik. Mindez azonban elrejlik. Ami olvasható, az e szellemi vonások egybe-szerkesztettsége a versekben: egyszeriség, egyszerűség, figyelem és plaszticitás a kitapintható verstestekben s rajtuk. A költő megrándul és rajtakap. Odaadó s elfordul. Együttérez és - határozottan, de kíméletesen - ránkolvas. Ám mindent magán kezd el. Ez az egyik legrokonszenvesebb tulajdonsága.

3. (Láthatatlan párbajok, 1994.) Már az, hogy egy verscím: Megméretések, és nem - istennekhála - megmérettetések. Rejtély, minek ez az örökös (szenvedő) műveltetés a (cselekvő) művelés helyett: Hölgyeim és Uraim! Méressék már meg magukat! Ne csak súlyban; igazságban és szóban is... Ha lehet ily szörnyűséget mondani, e kötet nyelve még 'mérművesebb' (sajnos, lehet). Kifejezései érettebbek, bőségük elegendő, a szükségesnél se több, se kevesebb, van erejük, de nem 'topp'-al állítanak meg se sorvégeket, se verseket, éles szomorúságot éreztetnek, de sem a járványos irónia, se a megalázó gúny, se ravaszdi s fölényes 'taps-les' nem zavar bele a szövegekbe: komoly és eltéríthetetlen a látlelet. Finoman elhelyezett gombostű-erdőn csücsülünk olvasás közben. Ez a békés költő csúsztatta alánk, észrevétlenül. Versbeszédbe elegyedünk. Ha beszéden nem csordogáló pour-parler-t értünk, hanem megnyílást. E beszédből lassan kibontakozik az ember bámulatos, tehetetlen, megnyomorító, naggyá gyötrő esendősége. Jelentős kötet.

Nem hangos ez a beszéd, nem ágál, nem füstölög, hanem szavával leszögez, mégis hagyja, hogy szabadon értelmezzünk; a titkával a titkainkat kívánja érinteni: „Áttűnéseid / megátalkodott monotóniája. Mit tudod te, mikor / húztad ki lábadat végleg egy-egy korszakodból, / egy-egy felségterületedről." (Amíg egyszer) De jó, hogy nem tudja. Létmódjának átadta magát. Ez történik meg benne s ő vele. Átgyalogolt - nyolc évig tartott exodusa - egy más, másik tartományba. Mielőtt ott lett volna, már az övé volt. Íme, a költészet utánozhatatlan s egyedül jogos szabadrablása. Lássuk, igaz-e ez?

„szó meg szó meg ütés meg szaggatás" (Egyirányú áramlás); ahogyan eddig is sejtettük. Bárdos László költészetének tektonikus mélyrétegéből föl-fölszivárog az elszenvedett igaztalanság, a sérülés, a „pofon" feledhetetlensége, de nem haragtól elszíneződve; a kegyelem rejtett kavicsmezőjén át megtisztul, s a fölszínen szétterül. Innen való e költészet különös békessége, s egyben önmagában égő lázadása. Ez nem kandallótűz! Akár pánikba fúló, szenvedő, megbotránkozó ellene-mondás. És visszahullás is - jobbat ő sem tud. De ez, mint forma, kivetül, rendeződik, véglegesül: „önmagamat magamból kivetkőzve, / mint szervekre szakadt, aritmiás menekülést, / minden ízemben mégis az áldozat fegyelmét, / a süvöltő sikátor végén a fordulót is, / mint céltalan görbületet." (Téli megbékélés); önarckép. Belső fordulatokban módosul e világértelmezés. A 'cellai' mindentudásában változik. A kérdésekkel szabdalt, töredezett egységű vers hirtelen (ál-)distichonba megy át, de legalábbis daktilusokba öltözik: „Mert csak az új lét kellett, fúrtad a légbe magad csak / fúrtad az égbe, a nap közelébe, feszült idegekkel, / mit sem hajtva a mélyre alattad...". (Egyhelyben) Ó, igen, mást is, magunkban is puhába zár a „redunáns" (terjengős) „jelenlét" (Szembesítés) A költőt - ma így mondjuk - zsigeri őszinteség fegyelmezi, figyelmezteti, a „szemmel látható" - most élesíti a lencsét - „szemnek kitárt tény„-ek mintegy odavezetik, odaszögezik a tragikumhoz. A Dolorosa a modern magyar próza egyik legszebb darabja (nem mondjuk, hogy 'költői'; az hát, de ez a szó itt most félrevinne; a költészete teszi ezt a művet magasrendű prózává, s ez mást jelent). Bárdos László munkásságának (talán) fordulópontja ez a darab. Ereje a halott Anya ölébe fekteti az élő fiút, fordított piétát művelve. Hogy az anya - költészet-értelmezésben - mit ad a fiúnak, nem tudjuk. Valami lényegeset ad, ez bizonyos.

4. (Visszaéneklés, 1995.) A szüntelen visszacsatolás, egyben a legmesszebbre lüktető, sodródó azonosítások könyve ez, az 'ugyanannak' mind tágabb körei követik egymást a versekben, már-már a helybenjárás mind mélyebbre taposó mutatványai ezek, megállíthatatlanul, de szabadon, s mégis bemért lendülettel. Ehelyütt hagyatkozzunk a költőnek önmagáról írott mondataira: „Föltehetőleg életfogytig témaszegény versszerző maradok." Lehet. Nem baj. Jelent-é ez valami fontosat? Ő mondja: „az ember sohasem valamiről ír", viszont „meghittséggel és meglepetéssel." Ez valami. Maga a „nyelviség". A „zene, idő". Ez együtt meg már nemcsak valami, hanem éppenséggel minden - a költészetben. S talán kívüle is. Ha ugyan van valami kívüle. Költő számára 'benne van minden.' S ki az, aki személyében ontológiájában valamennyire nem költő?... Amindenit! De akkor hogyan kerül ide ez a szónak látszó betű-hernyózat: „kivitelezte"? (Monó) (Még csak ez kéne: ki vitelezte ki?) Ám nyomban helyére billen a tetszés mérlege; ezt a szót olvassuk a Verlaine katekizmust kér... (stb.) című versben: „szándokától,". Igaz, barátunknak szüksége volt a rövid „-do" szótagra a hosszú „-dé" szótag helyén, de a lelemény bánkbános antikvitása ingyen ajándék. Meg a vers spontán, ki-kitörő humora, természetessége, kitűnő, nyomon járó, finom, nem-versellenes el-beszéde, elbeszélő, kifejtő lassúsága. S ez a lehullajtott ars poetica-i morzsa is: „Mindig csak belekaptam / mindenbe, s azután a képzeletnek adtam, / egészítse ki ő,...". A Terméketlen című vers teljes egészében (kendőzött) ars poetica, a 'másról van szó' tömörített jeleivel, mégis ki-kivillanó személyességével, elemekből összerakottnak látszó, valójába mély, sőt súlyos egységével.

Az Egy robbantásra nyelvében is kiugró, egyszerűségében indulatos, megragadhatatlanul konkrét. A szövegben mindez az, ami, mégis sokkal több jelentésében, eleminek távlatosságában: a gúnyorosan fölmutatott „Tiszta kéz", amely „szutyokba" (!) nem nyúl, a világ egyetemes „Automatikája", a Nagy Mosógép, ahogy bedarál lelkit-szellemit, fémesen, blazírtan nem ismer, nem ismerhet sem „lelkimardosást", se bűnbánatot, se jóvátételt, se istent-se embert; de ez a megkímélt, álszent és ápolt Kéz ütésre kész, mintha erre szakosítaná a modern, hétköznapi, fasisztoid makulátlansága. A kötetben - 'most már' - jobbnál jobb, fontosabbnál fontosabb művek, szövegrészek, sorok követik egymást. A Metamorphosest egészében kellene közölnünk; „kiserked a sírás", Bárdos Lászlónak ilyen a tökéletességre kiröpített kifejezés-nyílvesszője, vagy ez a komoran szétsugárzó sor: „Ismerem én az erény, a felszín váratlan szaturnáliáit;" (ünnepies tébolygásait). Mértéktartó áradással jön sorra sor, formálódik a jelentős mögöttes, mely több a képnél, a szerkezetnél, a tapasztalásnál - mint nyári hajnalon a tóban, derékig állunk költészetében, ilyesféle érzéssel: most már mindent elindíthatsz, amit akarsz, mert már tudjuk, mit nem fogsz felénk hullámoztatni.

A Húszpercnyi, ez a tipikusan bárdosi 'akármi', egy fürdőszobai föleszmélés, egy 'mindennapi' hogy hasad föl, hogy vonul belőle kifelé a (túl)érzékeny figyelem mozzanatos döbbenete, kapkodása, visszarévedésének zaklatott pillanatai, reklám-fertőzöttsége, apró, esetlen, de szükséges mozdulatai, s ebben a görgetésben vagy inkább e görgés alján ráng az egzisztencia alapmozgása, kutató s már-már kétségbeesett élvezettel; külső formára s minőségre nézve is nagy vers ez. Ugyanígy Az Atlantisz könyvszigetén, melyben a műveltségétől elválaszthatatlan invenciózitás üti föl nagyra méretezett koponyáját, s mondja ki e fej (szóejtése az átlagosnál szélesebbre szabott) szája a 'mai nap' semmiségeit valamikként, a nem hetvenkedő tudás által rendezve, s a költői átlényegítést mintegy kezdeményezve; a szövegben megjelennek az önvallomás jegyei: „egyszerre süketen / és bábeli figyelemmel: ez az én dolgom." És: „Ó, mindent, tudni mindent!" („egybehuppan": ezt az igét örökre Pilinszky árnyékolja be). Hogy Bárdos László valóban „kincses szigetként" bukkanhat föl, illetve bukkant föl, a mai magyar irodalomban, azt nemcsak a következő opusz - itt ezt kell mondanom - bizonyítja, a Visszaéneklés, hanem az azonos című teljes kötet is. Erről az opuszról, mely a Dolorosa ikercsillaga, nem mondhatunk mást, s talán nem is szabad mást mondanunk: megrendítő. Vagy ha lehet esztétikailag (nem esztétikusan!), pontosabban, a poétika szigorúan vett szakmai határai között imádkozni, akkor azt így kell. A mű utolsó sora szakrálisan ragyog föl.

Bárdos László „kifogyhatatlan magánbeszéde" (Ó, Emese vagy bármi más) folyamatban van.