Alföld - 48. évf. 1. sz. (1997. január)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szénási Miklós

Analízis

Bőre alatt az ember

ingovány, fülledt

afrikai dzsungel,

indákkal át- meg át-

szőtt fertőző táj.

Bőre alatt az ember

szalagos növény,

buja és rossz szagú

avar, bugyborékoló,

férgekkel teli láp.

Bőre alatt az ember

kétlábú vad. Lassan

halad, aztán hirtelen

térdre hull és szét-

égeti az éghajlat

alatt elszabadult láz.

Nem lesz térkép, mely

hozzá vezetne, s

teteme sem keresésre

érdemes. Majd magukba

szívják cseppenként

a gyökerek, s felfuthat

leskelődő levélnek

a fák csúcsára. Majd

letépi az esős évszak

kezdetén a szél és

egy nyugatról ide-

vergődött túrista bele-

szeret, hazaküldi

hogy préseljék szak-

szerűen gyűjteményébe.

Romos északír ház

az ember, robbanni

kész, pusztító anyag.

Halottan is csak a

halottakat szaporítja.

Patkány, aki a többi

patkányt sírás nélkül

irtja, de esténként

fegyverét falnak dönti

és naplóját, levelét

írja, vagy jelentést

körmöl pénzről, időről.

Egy árfolyam: mind

mélyebbre zuhan.

Egy város, mely csak

egy másik város

helyén van, míg van.

Az ember egyszerre

ólom és egyszerre

ólommal mérgezett,

egyre jobban érzi

magát, de egyre

rosszabbul van.

Egyetlen távoli, való-

színűtlen folt az ember

a holdban. Ha fordulna

kísérőnk egyszer más

arcával erre, híre sem

lenne pár év után.

De néha csillámló szikla-

fal, fehér alkonyat,

mediterrán klíma. Záró

bazársor teaillattal és

idegeneknek veszélyes

övezet. Fellocsolt,

gőzölgő kövezet, el-

alélt por falak tövében.

Vagy alacsony kárpáti

hegyekben fekvéshez

készülő falu. Folyóparton

kedvetlen középkori

templomocska áll,

gesztenyét ejtenek alá

a fák és a kutakból

rosszízű víz csordogál.

Hazulról nemigen megy

senki, a kocsma kilenckor

bezár. Részeg, fáradt

vendég az ember, csorba

és elhasznált pohár.

Reggel jön a busz,

alvás előtt félálomban

ezt szuszogja és eszébe

sem jut, mikor járt

szájában szentelt bor, ostya.

Csillaglesen

Erkélyem, e távoli

szeles balkon

száraz, szeles parton

áll. Bitang páter,

rossz alkimista

csillagot lesek, el-

forog helyéről a

Szekéren a nyár.

Szemem árkából lesem,

hogy figyel engem

a lassan-lassan változó

égi rend, hogy élek

messze, idelent, hogy

vonnak éjjel látható

szálak oda, hogy

mozgatják kezem, szívem,

tüdőm nagy forgások

messze. Titkom nem lehet,

ez kétségtelen. Számtalan

csillag vizsgál engem,

erkélyemet és szobámat,

ahol lakom. Az ágyat,

hova fejemet hajtom

a függöny sűrű szövetén

keresztül is látja mind.

Hogy alszik székemen

az ing, nem titok. A szem,

a száj csukottan is árulkodik,

merre hajt a vér, a világ

medreinek éppen

melyik medrében jár.

A testen át a testen túlra

is könnyedén látnak.

Vezetnek, el-elengedik

kezem, aztán megint

tarkón legyintenek, mint

rossz rokonok. Ez volna

a sors, motyogom a többi

bitanghoz hasonlóan én is.

A Laokoon-szoborcsoport

A szoborcsoport csupa

gátlástalan fajankót mintáz,

akik a kígyókban nem

a kígyókat látták, hanem az

indát, a szőlő számtalan

kacsát, a részegítő tántorgást

a fövenyen. Mások szerint

az életért jött el a halál

kígyókban éppen, hosszúkás

testet öltött éj szakadt

a napra és a teremtés gyökeréről

gyűrűzött fel így a sorsot

fojtó magma. Megint mások

márványba ültetett allegóriát

látnak, a hellének fojtják meg

így a másféle kultúrákat,

míg Európa délcegen hentereg

pár ezer évvel később, s kenderek

füstje száll az égnek a vibráló

fények tövéből, nos, addig az el-

kárhozott görögség fondoran

nevet. Alul, ahol az ember

mindig azzá lesz, amit épp

a legkevésbé szeret.