Alföld - 48. évf. 1. sz. (1997. január)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Simon Attila

Farkas Zsolt cikkéhez

(Egy vitaetikettért) A tájék lokátorzása (a továbbiakban: TL): "Komoly figyelmetlenségnek (és a láthatólag nagyon eltökélt alapbeállítódása tünetének) látom, hogy Simon itt példaként olyan értelmezés-kísérletet említ, mint valami 'naiv', szánalmas igyekezet emlékművét, amely pedig több helyen reflektál önnön kudarcra ítéltségére. ('<És eper.> Követhetőség' c. résznél.)" A játék korlátozása (a továbbiakban: JK): "Különösen jól látható ez az '(<És eper.> Követhetőség)' című fejezetben, ahol a történet- és értelemkeresés kudarcleírása olvasható." Nem figyelmetlenség tehát, hanem jó példa, mely a taglaltakat épp a visszájáról világítja meg: nem lehet létrehozni - kizárólag a "mondott"-ra támaszkodva - konzisztens értelemegészt (=a szemantikumra koncentráló, megfejtő olvasás kudarca) = az értelmezés kudarca. Nem oly bonyolult összefüggés. TL: "Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek, amikor Simon 'a strukturalista szövegimmanencia eszméjének (késő)pozitivista meghaladásáról' (xy. o.) beszél. Nyilvánvalóan - a figyelmetlenség igen komoly fokára hágva - az <én> fogalmába olvassa bele a '(késő)pozitivizmust'." JK: "Hiszen így nyer megalapozást a strukturalista szövegimmanencia eszméjének (késő)pozitivista meghaladása (166.) az olyan eljárásokban, melyek" (stb.; értelmezői műveletek felsorolása következik, mindegyikhez lapszám, egy esetben idézet is megadva). Nyilvánvaló: S. nem az <én> fogalmába (mely a 166. lapon nem is szerepel) olvassa bele a (késő)pozitivizmust, hanem olyan értelmezői eljárásokat sorol, melyeket (késő)pozitivistának tart. TL: "Hogy az interjúk a 'legfőbb instanciák' az értelmezéseimben? (xy. o.) Erre nincs mit lépni." Erre valóban nincs. JK: "A szerző - tágabban a produkció - elvének masszív fenntartása nyilvánul meg abban is, hogy a hatások vizsgálatának egy részében még véletlenül sem szöveg és szöveg kapcsolata, hanem Kukorelly különböző (interjú-, esszé-) megnyilatkozásai lesznek a legfőbb instanciák (101-113.)"stb. 1.) nem az értelmezésekben, hanem a) a hatások vizsgálatának b) egy részében ( e helyt, nyilván figyelmetlenségből, pontosabb voltam: a 101-113. lapok közöttiben); 2.) nemcsak interjúkról, hanem esszékről is szó van. Pontatlanság: a "szöveg és szöveg kapcsolata" kifejezés vélhetőleg nem utal elég világosan arra, hogy a hatásokat illető szerzői önértelmezés - a kritikus értelmezéséből korántsem purgálandó - eseteinek összevetését hiányolom a kritikus hatásértelmezésével; ezek (kon)textualizálása érdekes eredménnyel kecsegtethet. TL: "Simon továbbá ezt írja: '[A] szöveg lehetséges értelmeit a szerző - interjúkban közölt - önértelmezésének megfelelően korlátozzák vagy rögzítik' bizonyos eljárások (xy.o,). Az általa megadott példa egy Kukorelly átírási mániájáról szóló részhez fűzött lábjegyzet:"stb. JK: "a szöveg lehetséges értelmeit a szerző - interjúkban közölt - önértelmezésének megfelelően korlátozzák vagy rögzítik (45., 55., 81.);". 1.) nem példát adok meg, hanem lapszámo(ka)t; egy lapon több példa is lehet; 2.) nem egy példát (nem) adok meg, hanem többet (hármat: 45., 55., 81.); 3.) márcsak azért sem vonatkozhat az utalás a lábjegyzetre, mert az a 46. lapon folytatódik; ez esetben a JK a kezdő lapszám megadása után "sk." jelet alkalmaz. Azt, hogy az Egy gyógynövény-kert Kukorelly "addigi költői életművének saját kanonizációs kísérleteként értelmezhető"(45.), talán a változatok, a kötetkompozíció stb. részletes elemzése támaszthatná alá meggyőzően, nem pedig az említett interjú előcitálása. TL: "Elvileg, úgymond, osztom a nyelvi megelőzöttséggel kapcsolatos belátásokat, ámdeazonban eszközszerűen fogom fel a nyelvet és az írást. Ha jól értem, ennek demonstrációja lenne az a kijelentésem, miszerint '[e]gy naturalista eszményű elvárásrendszer semmivel sem kevésbé legitim, mint egy szigorúan intertextualista'. És ez ellentmondana ama kijelentésemnek, miszerint 'már a legelemibb ismeretelméleti meggondolások is világossá teszik, hogy a <faktuális> mindig fikcionális.'" JK: "Azt például komoly lapsusnak tartom, hogy a nyelvi megelőzöttség s a nyelv uralhatatlansága tapasztalatának, a beszédszerűség fölerősödésének észrevételezésekor olyan reprezentáció- és eszközelvű nyelv- és írásfelfogás köszön vissza [...] (36.). A kötet első néhány fejezetében olvasható ismeretelméleti fejetegetések sem képesek teljességgel irányt szabni a beszéd egészének. 'Egy naturalista eszményű elvárásrendszer semmivel sem kevésbé legitim, mint egy szigorúan intertextualista.' (10.)" Farkas olyannyira nem jól érti (ráadásul, áthúzva, virtuózan), hogy a nyelvfelfogáshoz megadott locust (36.) összekeveri az ismeretelméleti fejtegetésekkel kapcsolatos, lokalizált idézettel, mely a tizedik (10.) lapon olvasható. TL: "A legdurvább persze a címadó metafora.[...] És miféle játékot korlátoznak? A gadamerit? A derridait? A wittgensteinit? A berne-it? A rapaportit? A neumannit?" JK: "Így a monográfia kritikai olvasatának tétje - a 'főszöveg' zárlataként idézett Gadamer-passzus szellemében - annak megmutatása lehet, hogy melyek azok a pontok, ahol a játék fenntartására irányuló törekvés a játék korlátozása alakzatainak esik áldozatul." Ha én ezt olvasnám, meglehet, elhamarkodottan, a gadamerire gondolnék. Persze, ha ilyen sokat olvasnék, nem biztos, hogy jutna időm ezt olvasni.* Az alábbiakban négy - Farkas cikkében legfontosabbnak látott, egymással több ponton érintkező - problémakörhöz fúzök kommentárokat. A szerénytelen címszavak: allegorézis, beszédmód, hatás(történet), szöveg és valóság. 1. Nem tartok lehetségesnek allegorézistől ment olvasatot. Az allegoretikus olvasás (is) "fokozatok", modusok, kontextusok viszonylatában értelmezhető. Úgy látom, a Kukorelly Endrében olvasható értelmezések egy - számomra túl nagy, százalékot nem tudok mondani - része azért fordul túl korán, túl könnyedén egyértelműsítésbe, mert nem mozgósít termékenyen verstani ismereteket, nyelvészeti, retorikai, poetológiai kultúrát, költészettörténeti szempontokat. Az irodalomértés színvonalát pedig talán mégsem azon kellene mérnünk, hogy hány darab konkrét jelentést tudunk társítani egy szöveghez. Egy elemzéstől azt várom, hogy az én olvasói kompetenciámat gazdagítsa, s ne a saját jelentéstermelő potenciálját bizonygassa; azt mutassa meg elsősorban, hogy milyen szövegmozgások teszik lehetővé a jelentések próbálgatását; ne az olvasás végeredményéről ( kivált ha ezt egy megalkotott jelentéskonfigurációként érti) tudósítson, de az olvasás folyamatát segítsen megérteni. Konkrét példát említve: Oláh Szabolcsnak az 1996-os Alföld Stúdió antológiájában olvasható Kukorelly-dolgozata - elsősorban Isertől s az amerikai dekonstrukciótól tanulva - az olvasást mint eseményt úgy viszi színre, hogy aprólékos és találékony nyelvi-retorikai elemzései végkövetkeztetéseiként, tehát egy nyelvhasználati mód vizsgálatának eredményeként fogalmaz meg szemléleti álatlánosításokat. Nem közvetlenül a versek szemantikumát fürkészi, de az olvasói elvárások szüntelen átrendeződését a beszéd modalitásának, retorikai-poétikai összetettségének hatásaként képes láttatni. E munka - egy poetológiai érdekeltségű olvasat számára - ezért mutatkozhat produktívnak s inspiratívnak. 2. A "'propre' 'nyelvi magatartás'"-ról, az (alighanem) egyetértésünktől övezett elméleti belátások "következetes"(?!) (törlésjel alatti) megvalósításáról mondottakat kevéssé értem. Ha valami akarva-nem akarva, így is-úgy is, "mindig már" megtörténik egy szöveg"ben", miért kell erre még külön törekedni is? Stílusunk erényévé tenni egy ontológiai jellemzőt, mi több, konstituens mozzanatot? Nincs ebben még mindig túl sok "így akarom"? Honnan e kényszeres törekvés a "megfelelésre"? Elgondolkodtató, hogy, alkalomszerűen használva, Derrida szövegei éppen nem e radikalizálásról árulkodnak. Hogy a logosz mindenhatóságába vetett hitet nem alogikusan, nem "viccelődve" (bár olykor finom humorral), nem elemi ellentmondások reflektálatlan sorozatán keresztül bizonytalanítják el. Nem takarítják meg "a fogalmakon végzett munkát", nem törlik el a pontosság, a tagoltság, a konzisztencia, az önreflexió igényét, hanem viszonylagosítják, pontosan, tagoltan, konzisztensen, (ön)reflektáltan. Nem beszélnek filozófia és irodalom, szöveg és valóság közötti határ teljes és végleges eltűnéséről, kivált nem felszámolandóságáról, hanem e határok elmosódó jellegéről, szövegeknek más szövegekben fellelhető nyomairól, a (radikálisnak képzelt) ontológiai különbségek funkcionális különbségként értelmezéséről stb. Derrida a felvilágosodás nagy és sokarcú örökségének lenyűgöző képzelőerejű és roppant bölcseleti kultúrájú újraírója. Sajnálatos, hogy "textualizmusát" Farkas Zsoltnak jócskán leegyszerűsítve, alkalomszerűen előcitálva sikerült "áthelyeznie". 3. Minthogy a hatástörténeti tudat inkább lét, mint tudat (Gadamer), ezért önmagában az a tény, hogy valami után lépünk be a hatástörténetbe, még korántsem garanciája annak, hogy "tudatában vagyunk" (= hogy e "tudat" diszkurzusunk alakítójává vált) "utániságunknak". Ugyanazon (kronológiai értelemben vett) időben különböző (történeti időindexszel ellátható) nézőpontok lehetségesek. A hatástörténet kikerülhetetlensége esetünkben inkább úgy mutatkozik meg, hogy egy könyvről olyan kritikát írnak, mely a könyvben sokszor puszta lózungokként szereplő belátásokat érvényesítve képes rámutatni a könyvnek - a kritika nézőpontjából megmutatkozó - hatástörténeti helyére - szemben annak saját helykijelölésével. Jelesül arra, hogy az önmagát strukturalizmus utániként értő beszédet részben strukturalizmus előtti beszédformák alakítják. Talán ide kapcsolható: keveset értett az meg - például - Kuhnból, aki úgy véli, "antipozitivistaként" oly problémátlanul ("értelmesen", kivált "meggyőzően") tudhat érvelni egy pozitivistával szemben. "Meggyőző" inkább az volna, ha az "antipozitivista" (de miért anti-?) deklarációk helyett/mellett diszkurzusának produktív alkatrészeivé tenné "belátásait", magát diszkurzusát ilyképp hatékonnyá. Nem az a baj, önmagában, hogy egy magát "antipozitivistaként" prezentáló könyvben minduntalan pozitivista előfeltevésekre, kérdésirányokra, módszerekre bukkanunk, hanem hogy ezek következtében a diszkurzus pragmatikája kisiklik, teljesítőképessége csökken. (A JK-ban nem érintettem, s most sem bírálatként említem: a bloomi "hatás-iszony", a "befolyás(olás)tól való szorongás" teorémájának poetológiai alkalmazhatósága számomra némiképp kétségesnek látszik. Nem is csak azért, mert Bloom példái a fogalom bevezetésekor túlnyomórészt az angol nyelvű romantikus költészetből származnak, s a romantikában bizonnyal mást jelent a hagyományhoz való viszony [az "autenticitás"], mint például a posztmodernitásban, hanem inkább azért, mert a - többek között Freud nyomán - kialakított elgondolás a "hatás" problematikáját mélylélektani kontextusban helyezi el, applikációja így könnyen alkotáslélektani kérdések, a produkció oldala felé gravitálhat.) 4. "Szöveg" és "valóság", "szöveg" és "szerző" viszonyát több ponton hasonlóan látom, mint a TL. Egy irodalmi értelmezés pragmatikája szempontjából azonban azt a nyelvbe írt kódot tartom nagyobb súllyal figyelembe veendőnek, "amely különbséget tesz ficta és facta, képzelt és valóságos között, függetlenül attól, hogy ez ismeretelméletileg védhető-e vagy sem". Abból, hogy szövegen belüli s kívüli között nem abszolutizálható a különbség, még nem következik, hogy olvasás során ne tennénk különbséget közöttük. Nem látom pontosan, hogy egy irodalmi olvasásmód (az irodalmiságot nem immanens jegyként, hanem az olvasás alakzataként felfogva) mit is profitálhat valójában a polgári értelemben vett szerző kórrajzának vagy szexuális ízlésének "játékba hozásával". Ahol a szerző (a valóság, a produkció stb.) elve jut túlsúlyra a Kukorelly Endrében, ott egyszersmind az értelmezés szegényes voltát is érzékelem. Mit jelentene számomra, egy értelmezés olvasójának, ha azt olvasnám, hogy az értelmező a megrendüléstől ( vagy felháborodástól, vagy meghatottságtól) nem tudta egy könyv bizonyos részét tovább- vagy elolvasni, túl azon, hogy megrendülten (stb.) nyugtáznám: érzékeny s nemes lelkű ember művét van szerencsém olvasni? Azt hiszem, Jauss és Farkas Zsolt nagyon mást ért "irodalmi élmény"-en. Egy index verborum prohibitorum megalkotása és betartatása távol áll tőlem (nem így Farkastól, vö. Most így, Holmi, l996. szeptember), ugyanakkor ez nem zárja ki, hogy bizonyos megfogalmazásokkal óvatosabban, körültekintőbben éljek, s e körültekintést bizonyos esetekben másoktól is elvárjam, ha már monográfia megjelentetésére adták fejüket. * Ad vocem "szivárgás": talán azt sem volna érdektelen "meg"érteni, hogy Farkas írásából mi "szivárog" (már ha esetében ez a megfelelő szó egyáltalán). Meg ezt a Narkisszosz-dolgot is. Nagyon (akár eggyel több csavarral is) csavaros (már ha, feltéve, de meg nem engedve, elfogadom ezt az avatag tükör-metaforikát, mely a mást szimpla tükörként, a másságban való önmegértést egyszerűen tükörképünkre meredésként érti). Valamint kinek-kinek énideálját. És annak a vágyát. Hogy melyik manifesztum minő érdekes latenciának jelölője.