Alföld - 48. évf. 1. sz. (1997. január)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Pomogáts Béla

A dal örök

Csukás István összegyűjtött verseiről

(A költőiség hagyománya) Van Csukás Istvánnak egy verse, hosszú és érzékletes címe van: Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy-térig. Ez a vers valóban beszámoló: igen pontosan jelöli meg a költő szokásos útvonalát, midőn reggelente hegyvidéki lakásából a városba utazik. Ez a költemény a való világban rejlő szép költőiség dicséretét zengi. „Orr-beszámoló", vagyis egy rövid óbudai séta szaglási élményei felett tart lírai seregszemlét, a hársfaillattal belengett hegyoldali háztól az orrcsiklandó szagokban bővelkedő óbudai piacig. A hosszabb vers egy rövid séta illattörténete: leereszkedés a hegyről, egyszersmind talán jelképesen, leereszkedés a költészet hagyományos magaslatáról a valóság nyersebb és mozgalmasabb, de nem kevésbé poétikus világába. A nyári sétát kezdetben az útmenti hársak és a kertekben nyíló rózsák illatfelhője veszi körül, később mind kevésbé légies, mind kevésbé költői szagokkal találkozik a hegyről leereszkedő: benzingőzzel, kipufogógázokkal, majd ennek költőibb ellentéteként egy cukrászda, hétköznapibb folytatásként egy kocsma és egy vendéglő kitóduló páráival, végül pedig a természet őslehelletét árasztó piaci szagorgiával. Nemcsak a tárgyi valóságot találja meg eközben, hanem az emberi élet természetes örömét, a létezés elemi szépségét, mi több, a tárgyak bensőjéből sugárzó és áradó költőiséget is: „itt a piac, e földi csoda, e tündéri ajándék, mogorva / utcák-évek közé beszorított darabnyi gyerekkor, hová / naponta megérkezem, kopott, fáradt, boldog utazás!"

Igen, ez más költőiség, mint a régi poétáké, de költőiség, szemben azoknak a moderneknek a felfogásával, akik szerint a világból végképp elveszett a költészet. Csukás István valójában vitát kezd mindazokkal a tudós elméletekkel és modern kísérletekkel, amelyek értelmében a költészet fogalma végérvényesen és helyreállíthatatlanul kiüresedett, s ha egyáltalán fenn akarjuk tartani az irodalmat, mint az emberi kreativitás valamiféle lehetőségét, radikálisan le kell számolnunk a költőiség valamennyi eszközével, nemcsak a szóképekkel, a ritmussal, a rímeléssel, hanem a grammatikával és a nyelvi kifejezés logikai rendjével is, és az „üzenetet" valami másra kell bíznunk: a nyelv újraalkotására, a szemiotikai experimentumokra, a tipográfiára vagy éppen a fónikus formák evokatív erejére.

Csukás mindezt elutasítja, elég bátor ahhoz, hogy rímes versekben és kötött ritmusban szóljon az olvasóhoz, mintha Kosztolányi verstechnikai biztonságát (és a kötött forma hatalmába vetett naiv bizalmát) fogadta volna el. De ahhoz is van mersze, hogy szüntelenül önmagáról beszéljen, a saját emlékeit és érzéseit tárja fel, akár a régi poéták, akik még mit sem tudtak arról, hogy a korszerű költőnek „nem-reflexív-nek" illik lennie. Ugyanakkor ironikus kijelentésekkel határolja el magát a hagyományosabb magyar líra emelkedettségétől, történelemmel és végzettel birkózó erőfeszítéseitől és attól a költőszereptől, amely a poétát egy emberi közösség szellemi vezetőjének prófétái küldetésével ruházta fel.

(Az ötvenhatos nemzedék) Csukás Istvánt negyven éve ismerem (kissé magam is meghökkenek ezen!). Eltemetett ifjúságunk, amely most verseit olvasva elégikus fényben ragyogni kezd, régen mögöttünk maradt a pesti bölcsészkar tantermeiben, az 1956. október 23-i egyetemista tüntetésről készült híradófelvételek homályos kockáiban, a téli Lukácsfürdő párájában, a Hungária kávéház szemétre vetett csorba márványasztalainál. Egy eltemetett kor lázai között, amelyekre évtizedeken keresztül csak elvétve gondoltunk. Az egyetemen Waldapfel József tanár úr tartott stílusgyakorlatokat, ott hallottam először Gömöri György, Ladányi Mihály és Orbán Ottó verseit, (a párizsi) Márton László elbeszéléseit. És ott hallottam Csukás Istvánról, olvastam néhány versét, már akkor emlékező és nosztalgikus verseket. Két dolgot illett tudni róla: „abszolút hallása" van, a békéstarhosi zenegimnáziumban állítólag maga Kodály Zoltán igazolta ezt, meglátogatván az intézetet, és: Czibor János unokaöccse, azé a Czibor Jánosé, akinek legendája, valóságos mítosza volt. Mondották, mindent tudott az irodalomról, de maga semmit sem írt, csak lektori jelentéseket. Állítólag az ő lektori asztalán nyert végső formát néhány olyan regény, amely aztán Kossuth-díjat kapott.

Egyszóval Csukás bevonult az irodalomba, feje felett glóriával, amit Kodálytól kapott, és háta mögött egy mitikus nagybácsival. Bevonult és gyanakodott. Összehúzta mongolos szemét, és a szűk résen át gyanakvóan nézte a Váci utca neonfényben fürdő kirakatait és libbenő szépasszonyait. Kisújszállásról érkezett, munkába hajló parasztok és iparosok közül, emlékezetében a gyerekkor szabadságával és az apai kovácsműhely vörös fényeivel. Igazán csak a Ménesi úti kollégium zajos és füstös diákszobájában érezte jól magát, vagy a Gellért hegy nyílt térségein, barátaival. A Belváros, amely a bölcsészkar körül zsongott és csillogott, idegenkedéssel töltötte el. Pedig megvolt benne az érdeklődés, sőt a vágy új társak, új otthon iránt. „Szívetekben akartam otthon lenni (...) Hogy vágytam rád, futottam feléd, város! (...) ácsorgok elszorult / torokkal s várom, ki ölel magához?" - hangzott fel Ácsorgok üvegcsarnokban című versében a várakozás, a társakat és otthont kereső közösségi igény.

Vágyai nem találtak boldog beteljesülést, közösségi szomját nem tudta csillapítani. A város, úgy tetszett, sokáig nem ölelte magához, nemigen fogadta be. Idegennek érezte magát a lázas forgatagban, csalódnia kellett álmaiban. „Beváltatlan álmaimban élek" - tett keserű vallomást (Beváltatlan álmaimban élek), s úgy gondolta, valamiképpen a „senki földjére" került, megoldhatatlan ellentmondások köz. „Így állok a világ kereszttüzében" - hirdette az Őszi ének elégikus soraival. 1957-ben az egyetemről is kimaradt, albérletek között hányódott, tűnő mámorban és múló szerelmekben keresett vigasztalást. Egy nemzedék élményei voltak ezek; hajnalig tartó csavargások az őszi ködben, hajnalig tartó viták, felcsukló vallomások, kártyával, borral átvirrasztott éjszakák. Az a nemzedék vergődött és hányódott így, amely 1956 tavaszán lelkes reménységgel üdvözölte a politikai „olvadás" híreit, eljárt a Petőfi Kör vitaüléseire, olvasta az Irodalmi Újságot, majd valamilyen módon: fegyverrel, tollal, rokonszenvező bizalommal szerepet vállalt a magyar forradalomban, hogy azután a vereséget követő időkben egy szétvert és atomjaira hullott társadalomban próbáljon megkapaszkodni, legalább a barátságban, a szerelemben és az irodalomban.

A vad viták és a még vadabb hallgatások között a fiatal költő számára nem véletlenül az eltűnt gyerekkor és az eltűnőben lévő ifjúság jelentette az igazi életet. Az elhagyott múlt terepén nyílott szabad és gazdag láthatár, a lélek ebben a múltban kereste nosztalgikus otthonát. Csukás István ifjúkori költészete csupa emlékezés, csupa nosztalgia. A vándorlás emésztő nyugtalanságában természetesnek tetszett, hogy a vidéken töltött gyerekkor, a kollégiumi ifjúság volt a belső biztonság és derű otthona. A sietős szerelmek és kedvetlen kiábrándulások között elveszített édenkertet varázsolták elé régi, tündéri szerelmei. A költői személyiség emlékeiben találta meg igazabb önmagát, a maga gazdagabb lehetőségeit. Csukás István azzal a nosztalgikus érzéssel beszélt, amelynek Villon vagy Apollinaire szabta meg költői hagyományát. „Hová tüntetek cimborák? / Elzúgó egyetemi évek / padsoraiban ottmaradt / merész ifjúságunk szabad, / fennhéjázó könnyelműsége" - szól a Hová tüntetek. „Üres kezembe rózsát képzelek, / üdvözlöm tűnő ifjúságom, / ellép bújtató levelek / hátán, foszforeszkáló lábnyom: / sírásba megszakadni nem bírt / szívem, keresve otthonát, / csontig hamvaszt el a hit, / s az álom sietve megáld" - hangzott a Vers az eltűnt szeretőkért. A fiatal költő árvának és otthontalannak tudta magát, emlékeibe öltözött az idegen világ előtt. Nosztalgikus álmokkal védekezett szemben a valóság nyersebb kihívásaival.

Ennek a védekezésnek ma már szinte „irodalomtörténeti" értelme van. Az új magyar költészetnek egy egész raja húzódott vissza emlékeibe a társadalmi lét nyersebb tapasztalatai elöl. Azok a költők, akik vidéki, falusi gyerekkor után a korai Kádár-korszak mostoha körülményei között próbáltak a nagyvárosban tájékozódni és sorsot építeni. Egy nemzedékkel korábban, a „fényes szelek" lobogtatta történelmi remények idején még hódítani érkeztek Budapestre a vidéki fiatalok: Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István és Fodor András. Illetékesnek tudták magukat nemcsak a faluban, az egész országban, akár a fővárosban. Az ötvenes évek második felére, a hatvanas évek elejére elveszett ez a szép biztonságtudat. Aki Ágh István, Bella István és Ratkó József első köteteit és nyomukban Kiss Anna, Utassy József, Kovács István, Kiss Benedek műveit olvassa, érzékelheti, hogy a fiatal költők magánnyal küszködnek, idegennek érzik magukat, nosztalgikus vágyat éreznek az elhagyott falusi világ, az elveszített gyerekkor után. És ha visszatérnek, akkor nem találják meg ismét az elveszített otthont. A falutól elbúcsúztak, a városban még nem találtak igazi hazájukra, ez okozza árvaságukat. A faluból városba kerülő fiatal költő otthonkereső küzdelmét, felajzott várakozását és magányos elveszettségét az elsők között alighanem Csukás István szólaltatta meg.

(Otthon a világban) Az árván maradt lélek védekezéséből, emlékező nosztalgiájából szinte észrevétlenül lett férfias számvetés. Az emlékező személyiség lassanként átalakult, a jelenben és a valóságban talált rá lehetőségeire, feladataira. A makacs következetességgel vállalt és végzett önvizsgálat lett a legfőbb fegyvere. Úgy látszik, Csukás Istvánnak a gyermekkor megtartó emlékei és az ifjúság felparázsló szenvedélye mellett még voltak tartalékai. Mindenekelőtt a tapasztalatok józan értelmezése, az eszmélet rendjéért vívott kitartó küzdelem. „...várom józanul, hogy majd összeáll / súlya, értéke szerint a rend bennem" - írta Februári csalogató című versében. Tudta persze, hogy a rend nem magától születik, ellenkezőleg súlyos ára van, szívós munkával kell azt létrehozni, a gondolkodás erőfeszítéseivel. Hű hétköznapok szárnyán című versében beszélt arról, hogy vállalni akarja ezeket a rendteremtő, köznapi küzdelmeket: „Rossz harcba keveredtem, érzem, / már bölcsen kihátrálnék, / itt-ott lehullajtott pénzen / élek, napjaim hevenyészem, / s amit ütök, árnyék; / szívós munka találj rám, / hű hétköznapok szárnyán / repüljön a szándék!"

Tudta azt is, hogy csakis a szívós munka lehet a lélek egyensúlyának feltétele és az öröm forrása. Csukás Istvánban mindig őszinte és természetes vágy élt az öröm iránt. Ép érzékkel, egészséges ösztönnel vette birtokába a test és a szellem köznapi örömeit. Egyszerű szavakkal tudott beszélni a mindennapi élet boldog élményeiről, kedvre derítette egy derűs nyári délután, egy asszonyi nevetés, egy tiszta ing. Azokkal a költőkkel: Csokonaival, József Attilával, Dsida Jenővel, Weöres Sándorral, Kormos Istvánnal érzett rokonságot, akik a köznapi sorsban tudták meglelni békéjüket. Míg társai, a fiatal költők közül oly sokan a történelemben tapasztalt drámákon merengtek, az élet és a halál végső értelmével viaskodtak, a magány pusztító hatalmát panaszolták, ő az örömről is beszélt. Arról a köznapi derűről, egyszerű boldogságról, amely mégiscsak bevilágítja, fenntartja az emberi életet. A költői személyiség belső küzdelme egyszersmind küzdelem volt ezért az örömért. Ahogy ifjúságának egyik lírai összefoglalásában, Az ősz csak hódítban olvasható: „az ifjúság vakmerőségét / szigorúbb ifjúság váltja fel, kaland helyett pontos térkép / a szenvedéshez, a boldog kínhoz, álommal megáldott / életemhez, mely tikkadt kráterként az örömért kiáltott!"

Csukás István nem mondott le arról, hogy boldog legyen, és, úgy látszik, mindig értett ahhoz, hogy a boldogságot megszerezze magának és megossza másokkal. Ez a képessége, amely hadd hangsúlyozzam ismét, ritka adottság az elmúlt évtizedek költői között, nem jelent olcsó derűt. Nem jelenti azt, hogy ne vette volna észre és ne élte volna át az elmúlt évtizedek drámai valóságát. Nem jelenti, hogy ne tudott volna részvéttel mások szenvedése fölé hajolni és ne kereste volna a megoldást, a megtisztulást. Számos olyan költeménye van, amelyekben vállalja az ember és a történelem tragikus konfliktusait. Nem saját árvaságát panaszolja, nem ifjúságának tündéri élményeit ébresztgeti, nem veszi körül magát nosztalgikus emlékekkel, hogy didergő magányát melegítse általuk. Egyáltalán, alig foglalkozik önmagával, nem keres vigaszt, nyilván nincs is szüksége rá. Ellenkezőleg, a világ gondjait sorolja, szinte végetérhetetlen menetben, mint Az eldobott újság című versében is. A közönyös hangon, ostobán fogalmazott napihíreket, amelyek mögött végtelen sok szenvedés zokog és sikolt, népeké és embereké. Vagy a Rövid elégiában, amely a külváros, a Mándy Iván-novellákban életre keltett omladozó józsefvárosi házak köré fon tündéri, szomorú mitológiát. Vagy a Mi lesz a halál után? címűben, amely az emberi létezés szomorú törékenységén gondolkodik el. Megannyi vers a közös sorsról, és arról, hogy e közös sorsot a költő személyes módon, személyes hitelességgel éli át.

A közös sorsban, másokkal, a világgal találkozva lelte meg az otthont, amelyet ifjúságában annyi szenvedéllyel és szorongással keresett. Költészete ennek az otthonosságnak is bizonyítéka lett, a költő otthonra talált a létben, a nagyvilágban és az országban, saját sorsában, amit most már vezérelni tud. És otthonra talált a városban, szinte észrevétlenül. Eloszlott a gyanakvás, megszűnt az idegenség, Csukás Budapest költője lett, akár vas István vagy Orbán Ottó, természetes gesztusokban nyilatkozva meg a városi élet gondjairól és örömeiről. A férfikor lírájának költői minőségét az otthonosság adja, a biztonság, az illetékesség tudata. Az, hogy Csukás minden hivalkodás nélkül, férfias fegyelemmel tud szólni és ítélni a világ dolgairól, saját életéről, akár múltjáról és emlékeiről, amelyekhez annyi érzelmi hangoltsággal közeledett azelőtt.

(Emlékezés és számvetés) Az érzelmi hangoltságot a számvetés okos fegyelme váltotta fel. Az ifjúság nosztalgikus költészetében az emlékek opálos, tündéri fényben ragyogta, a múlt valóságát az ábránd és az álom szőtte át. Később mindez keményebb, élesebb fényt kapott, a vizsgálódás, az elemzés metsző fényét, amely a tények igazságát és értelmét akarja felderíteni. Az emlékek érzelmi töltését és pátoszát enyhe irónia ellensúlyozza, ez készíti elő a pontosabb és tárgyszerűbb ítéletet. A személyes vallomás vagy állásfoglalás, amely az ítéletet követi, hitelesebbé vált ezáltal, nagyobb súly van. Emléknek és ítéletnek, nosztalgiának és iróniának ez a sajátos, játékos vegyülete a Rigmus két hangra emlékező soraiban ölt alakot. Csukás István ebben a versében szülővárosa, Kisújszállás közeli és távoli múltját idézte, emlékfoszlányokat, mozaikképeket, ismerős arcokat, utcákat, házakat, ismerős nyelvi ízeket, szavakat. Az emlékeknek és képeknek ebből a játékos mozaikjából bontakozik ki egy dolgos és teremtő emberi közösség múltja, jelene. Olyan közösségé, amely évszázadok óta tartja fenn az országot, az anyanyelvet és a nemzetet. És az emlékek mozaikja nyomán bontakozik ki az a hűség és elkötelezettség is, amit a költő érez szülőföldje iránt. A gyermekkor tündérvilágát életre keltő emlékezésből így lett a szülőfölddel, a nevelő közösséggel, a történelemmel való számvetés.

A számvetés fegyelme és ereje öltött teste a költő egy ugyancsak hangsúlyos költeményében. A felidézett toronyszobában. A toronyszoba, az eltemetett és most felidézett múltban található, a Gellért hegy lábánál, egy kis utcában; Czibor János lakta, a legendás hírű irodalomkritikus. Itt zajlottak azok a vallató viták és bénító kártyacsaták, amelyek korábban Csurka István Ki lesz a bálanya? című drámájának adtak indíttatást: ez a színmű is az ötvenhatos nemzedék kiúttalanság-érzetét fejezte ki. A dráma és a vers által felidézett vitákban és csatákban egy majdnem elveszett értelmiségi nemzedék néhány reprezentatív képviselője kereste helyét, viaskodott egymással és önmagával, birkózott a létezéssel és a történelemmel, próbált menedéket találni a szétszóródás, az önpusztítás fenyegetése elöl. Nem mindenkinek sikerült, a toronyszoba magányos lakója például a végső kétségbeesés óráiban az örvénybe vetette magát, egy doboz altató révén találkozott a semmivel. Csukás István verse ennek a toronyszobának a nehéz, fojtogató légkörét és gazdájának súlyos végzetét idézte fel. A múlttal nézett szembe, az ifjúság tragikus kalandjával vetett számot. Ez a számvetés józan és fegyelmezett, az emléken merengő korábbi fájdalmas nosztalgiát igen alapok lélekismeret és elemző készség váltotta fel. A költő pontosan és hitelesen, az oknyomozó vizsgálatok száraz szigorával, mégis a költészet mitologikus és személyes erejével mutatott rá egy emberi sors, egy sorstragédia körülményeire, hátterére és magyarázatára.

Az emlékezés lírája után így a számvetés költészete következett, Csukás István költői stílusát, alkotásmódját is átalakította ez a változás. Az emlékek fájdalmas nosztalgiájához jól illett az a természetesen ömlő beszéd és zene, amely a fiatal költőnek szinte anyanyelve volt. A gazdag és éber emlékezet szinte ontotta a költészet anyagát, az opálos fényben tündöklő emlékeket és a nosztalgikus meditációt. A nosztalgikus hang szépen érvényesült abban a dallamban, amely Csukás István zenei tehetségének nyelvi következménye volt. Verlaine a zenét mondta a vers legnagyobb erejének, és Csukás már hajlamai szerint is ezt a költői tanácsot követte. Kevés fiatal költő tudta hozzá hasonló nyelvi erővel a költeményt, vagy egyszerűen a szavakat zenévé átlényegíteni. Ötletes és játékos volt ez a muzsika, valójában az, amely Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Tamkó Sirató Károly és Kormos István gyermekverseiből is szólt. Csukás nyelvi találékonysága és zenei játékossága arra világított, hogy nyelvünkben még mennyi költői energia feszül kihasználatlanul.

Számvetésre vállalkozva a költőnek ezzel a zenével kellett szakítania. El kellett hagynia természetes erőforrásait, eredendő eszközeit, hogy ne „szép" és dallamos vallomásokat írjon, hanem igazságkereső, múlttal és sorssal számotvető költeményeket. Bizonyára nehéz küzdelem volt, amit önmagával, hajlamaival és kialakult költői stílusával folytatott. A férfikor lírájának jeles művészi eredményét mégis az jelenti, hogy Csukás Istvánnak sikerült ez az átalakulás, méghozzá oly módon, hogy a zene engesztelő és varázslatos erejéről sem kellett lemondania. Érdesebb, fanyarabb, mondhatnók „bartóki" lett ez a zene, a lágy harmóniák helyett, metsző disszonanciák adnak neki különös zengést. A költői hangot irónia szövi át, a versben alakot öltő gondolatot az elemzés és az értelmezés igénye élteti. Az Ima a vadevezősökért, a Rigmus két hangra, A felidézett toronyszoba és Az eldobott újság ezt a disszonanciákból épülő nyelvet beszéli, bennük újult meg és vált igazán jelentőssé Csukás István költészete. A lágyan ívelt dallam, a merengő emlékezés a valóság fegyelmezett és józan vizsgálatának, egy modernebb zenének adta át helyét.

A vers nem az ihlet, az emlékezés, a védekezés kényszerében születik, hanem a valóság fölé hajló elszánt figyelemben, az eszmélet belső küzdelmeiben. Vajon lehet-e verset írni akkor, ha a szavakat nem hajtja az emlék, a képzelet, a dallam ereje? Csukás István is erre gondolt, midőn papírra vetette ars poetikáját, a Meddő óra sorait: „Csinálj verset abból, hogy nem lehet / verset írni; mielőtt ráhánynál a papírra, / fogalmazd meg az emelkedő gyomrot, / a bőrödből kifordító ingert s a tiltakozó / észt, /... / ábrázold a / reménytelen menekülést, a felgyűrt szoknyákat, / a reggelre megfagyott lepedőt, a feloldhatatlan / idegenséget, a kiherélt férfi-magányt, / az ösztöneibe visszazuhanó nőt, jelezd / a vallomás határát, a széthulló hangszer / félelmét, túlfeszített idegeidet, havasi / kürt gerincedben az alvilági üvöltést, / a megsemmisülés léghuzatát, íme, / csinálj verset abból, hogy nem lehet."

(A köznapok igézete) A köznapi tapasztalatokban, az egyszerű valóságban rejlő poézis felfedezése és meghódítása a költőiség visszavívását is jelenti. Csukás István nemcsak leereszkedik a költészet hagyományos magaslatáról, hanem fel is emeli a köznapi dolgokat, pontosabban a költőiség fénykörébe állítja őket, valóságos aureolát varázsol az emberi élet elemi ajándékai köré. A bevezetőben említett óbudai vers költőjét, mint láttuk, a piac zamatos illatai töltik el gyönyörűséggel, de van egy másik piaci költeménye is, A piacon az első utam, amely az egyszerű örömök klasszikus költőjéhez, Berda Józsefhez méltó érzékenységgel, ihletettséggel írja le a piaclátogatás mámorító élményeit: „A piacon az első utam a gombaárusokhoz / vezetett, csak futólag vetettem egy-egy pillantást / az almára, a körtére, a paprikára, a hagymára, / a céklára, a krumplira, a padlizsánra, a petrezselyemre, / a dióra, a sütőtökre, csak épphogy köszöntöttem őket, / fölizgult orrcimpával és túlcsorduló szívvel, ahogy / a nagy és szent dolgokat illik, az ősz ajándékát, / a derűs és illatos koszorút sápadt és keserű homlokunkon". Vagy hivatkozhatom a Halat pucoltam, pontyot és kecsegét című költemény szinte áhítatosan merengő soraira, amelyek a konyhai foglalatosság, a szakácsmunka szelíd derűjét örökítik meg: „leszedem a pontyról a pikkelyt, / a kecsegéről a bőrt, konyharuhában / megszárogatom, besózom és büszkén nézem / őket, mint egy-egy jólsikerült költeményt!"

Igen, Csukás ezekben a köznapi örömökben találja meg a költőiséget, és találja meg az emberi élet értelmét, legalábbis az örömnek azt a biztos forrását, amely élni segít, amely kárpótol azért, hogy az ifjúság a múlt ködébe merült, és ennek az ifjúságnak a világhódító reményei véglegesen elfoszlottak a semmibe. Ezek a szelíd és egyszerű örömök biztatják a háborús konfliktusokról, ökológiai katasztrófákról érkező hírek vad záporában is arra, hogy higgyen az emberiség és a magyarság megmaradásában. Vers karácsonyra című „alkalmi" költeményében ez a szelíd, mégis erős bizalom kap szavakat: „legyen születés és legyen halál is, testünkre szabott, / hogy a végén derűsen búcsúzva emeljünk kalapot, / legyen, aki hisz és legyen olyan is, aki kétségbeesik, / aki gyógyítja s aki felmutatja újuló sebeink, / legyen, legyen, legyen, ki lehozza a jövőt, / az idén se szüljünk halott csecsemőt!"

Lehetne mindez naiv életöröm, az emberi létezés drámai tapasztalatainak tudatlanul hátat fordító hedonizmus, de nem az, Csukás szomorú szívvel veszi tudomásul az ifjúság elmúlását és vet számot az élet törékenységével, múlandóságával. Panaszkodik az ízületek és idegek kopása miatt, elsiratja a múlt idők mind töredékesebben felidézhető kalandjait, megrendülten áll nagy költőtársak ravatalánál, a személyes veszteség fájdalmával idézi fel halottainak, közöttük egykori mestereinek az irodalomban: Sarkadi Imrének, Kormos Istvánnak a szellemalakját, és groteszk öniróniával beszél egy temetői látogatás elkeserítő tapasztalatairól, felismeréseiről: „Tegnap egy költő sírját koszorúztuk, / utána sétáltunk egyet a gyönyörű temetőben, / meglátogattunk egy írót a gesztenyefa alatt, / majd egy másik költőt, majd valami furcsa / etikett kényszerére, felkerestünk minden / ismerőst, habár mindegyiknél csak pár / percig voltunk, mégis későre járt s töprengve / álltunk a kapuban: érdemes-e hazamenni?" (Tegnap egy költő sírját).

Mindezek ellenére tud örülni az életnek, egy felhőtlen nyári délutánnak, egy barátok között, fehér asztalnál eltöltött estének, egy befejezett versnek. Rövid életemet megtoldom című elégiáját, amelynek minden sorát az élet édenségének mámorító élménye járja át, az elmúlás fájdalmas érzésével kezdi, s játékosan elmereng azon, hogy miként is lehetne kifogni a közönyös múlandóságon. Aztán éppen az elmúlást kicselezni vágyó életkedv teljesebb kibontakozása következtében az elmerengő, csendesen elégikus hangot a mámoros életszeretetet harsogó ódája váltja fel, és a költő szinte megállíthatatlanul, elnémíthatatlanul kezdi sorolni az élet mellett szóló érveket: „a boldogságtól dagadt erekkel lüktet a fa s mintha / vándorútra kelne, a szomszédból átkúszik a szederinda, / a kutya szőrős, bogáncsos pofájából sárga drágakő világít, / elnyel a mámor s mélyül velem a határtalan öntudatlanságig, / bennünk a világ s mi benne csücsülünk nyakig a világban, / ... / ha mozdulok, velem mozdul fuldokló sóvárgással minden énem, / aki voltam s akit elhagytam, ahogy az szokás, úton és útfélen, / s visszanézhetek megnyugodva, vissza is látok apámig, anyámig, / e kifogyhatatlan nyári délutánból küldhetek nekik is egy sugárnyit." Ezt az elragadtatott, forró élethimnuszt zárja le a végső szentencia. „nincs szebb, mint az élet és nem is érdemes szebbet kitalálni!" Aminek hitelességét mindazonáltal a korábbi elégikus merengés, illetve az élet értelméért vívott egyszemélyes küzdelem alapozza meg.

(A személyiség védelmében) Az élet értelme mellett érvelve Csukás valójában magasrendű egyéni és közösségi értékek védelmében lép fel: a köznapi dolgok és az elemi örömök költőiségét hirdetve az emberi személyiség integritásáért küzd. Talán lesznek, akik ezt is a korszerűtlenség jegyeként értelmezik, abban a meggyőződésben, hogy a modern ember személyisége már végképp szétesett, és az „én"-nek már nincs sem koherenciája, sem transzcendenciája. Magam mégis úgy gondolom, hogy a személyiség szabadsága és felelőssége mellett szót emelve Csukás költészete éppenhogy időszerű. Mindig és következetesen az egyszeri és megismételhetetlen emberi élet jelentőségét, méltóságát mutatja fel, a köznapi életöröm elemi forrásai mögött így talál rá a biztosabban megalapozott öntudat és talán a boldogság lehetőségére. Az „én" elveszítése vagy felszámolása ugyanis, Csukás és persze a kritikus meggyőződése szerint, csak növeli a mindenütt kitapintható válságot és lerombolja a huszadik század végére éppenhogy megmaradt humánus értékeket.

Levél a föld alá című - Kormos István alakját, barátságát felidéző - költeményében Csukás István az emberi személyiség megismételhetetlen, egyszeri csodájára mutat rá: „mivel már nem akarok örökké élni, / és sejtem derűsen, hogy nem is lehet, / és nem is akarom már elcserélni / senkivel se az egyetlen életet, / mely az enyém, csak az enyém, bőrömet kitölti". Galsai-motívumok című versében pedig amellett tesz hitet, hogy az emberi integritás és önazonosság teremti meg igazából a méltó sorsot, a méltósággal élhető életet; ez egyúttal költészetének összegző lírai üzenete is: „az én szívem, az én tüdőm, az én gyomrom / mutasson fel engem, a saját lúdtalpaimon / araszoljak zavaros kis üdvözüléseim után, / így szeressenek a nők, az esendő tündérek, / a szívükkel, a tüdejükkel, a gyomrukkal, amíg / lehet, amíg bőrünk hőt sugároz, végső meleget, / már nem akarok a saját vállamra állni, nem / akarom átvérezni a papírt, semmi ilyen / bűvészmutatványt nem akarok többé, együtt / lassulok a sejtjeimmel, megsejtve a szelíd / ritmust, ahogy óriás térdén elringat a Föld." (Kossuth)