Alföld - 48. évf. 1. sz. (1997. január)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Molnár Krisztina Rita

Ciprusi asszony

Hajókat és hajósokat dobált a szirt,

ezer tüzes követ szitált a nap, hol élt.

De büszke volt nagyon. Magányos. Álmait

sosem mesélte el. Csak egyszer üldögélt

a parton, oldalán egy ismeretlen ég-

szemű fiú, ki átkarolta. Erre várt

sokáig. Akkor úgy, oly édesen beszélt,

akár a síkvidéklakók. De mélyre vált

a hangja, este volt, mi lassan ölte meg

a ritka délutánt. Hazáig andalog-

va ment, a dombtető mögé, a völgybe. Lenn

lakott. A férje várta. És erős karok.

Ha sírt, a könnyeit sosem törölte le -

viselte, mint a lakkcipőt az angyalok.

Anna válasza

Nézze, kedves Gyula, maga költő,

lelkek ismerője, miért hull térdre

ismét? Egy nő mit kívánhat öntől?

Ha esküvőt és nászutat ígérne

nyárra, akkor talán, de köszöntő

verseit úgy unom, kiújult sérve

megriaszt és barna nyakkendője

félrecsúszott megint. Nincs jövője.

Mozaik

Tűző napsugarakkal szegzi a földre az élőt,

fénylik az úr hava: július. Meg sem rezzen a lélek.

Délben tündöklő mozaikkövek égnek a perzselt

fűben. Összemosódnak a tárgyak, kék kapuját most

sarkig tárja a részeges égbolt: hagyja Bizáncot

ülni a trónon, Róma uralmát télre halasztja.

Ébredő madárijesztő

Árván ébredő madárijesztő

végső magánya reggel. A mező

hideg, az összes madár elriadt.

Rohadt répák hemperegnek, áznak

a narancsszín ég alatt.

Üres kosár a sárban.

Tavasz tavaszról maradt.