Alföld - 48. évf. 1. sz. (1997. január)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kass János

A kortárs levelei

A pénzről

Mese az aranytojást tojó tyúkról

Mottó:

„A magyar pénzt keres, a német pénzt érdemel (Geld verdienen), a francia pénzt nyer (gagner d'argent), az amerikai pénzt csinál (to make money)... A szegény magyart mintha látná az ember, hogyan keresi a pénzt, melyik bokorban találhatná meg..."

Jókai Mór

Ma itt Magyarországon a figyelem a pénz felé fordult. A bankárok, a brókerek, a közgazdászok a sztárok. Legalábbis, ma ők vannak a társadalom érdeklődésének középpontjában és rejtélyes, titokzatos tevékenységüket márvánnyal és rézzel borított, luxussal berendezett, banknak nevezett elefántcsonttornyaikban gyakorolják!

Az elmúlt néhány évben gombamódra szaporodtak ezek a - kredencméretű biztonsági emberekkel védett - intézmények, ahova földi halandó csak áhítattal léphet be, miután értesült arról, hogy ezek a kultikus imahelyek őérette jöttek létre!

Őt szolgálják a számítógépek! Éjjel-nappal őérte villogják az árfolyamokat, az ő leendő vagyonát képviselik, ha elhiszi a gigantposzterek, a TV, a rádió, a lapok fizetett hirdetéseit: vegyen ilyen-olyan papírt, ez valamikor nagyon jó lesz majd neki! Szüljön minél több gyereket, akkor több kölcsönt kap, stb.

A rendszerváltás óta ontják a reklámokat, csak arról nincsen hír: hol is található az aranytojást tojó mesebeli tyúk?!

1980-ban megjelent egy nagysikerű könyv, a Hiány: Kornai János tanulmányáról van szó. Alapvető mű, amelynek a címe egy szóban jellemezte, foglalta össze a szocialista tervgazdálkodás lényegét: a hiányt! A Hiány óriási siker, best-seller lett, minden világnyelvre lefordították, Japánban és Kínában is több kiadást ért el, alapműként tartják számon!

A nyolcvanas évek közepén, több, mint tíz évvel ezelőtt, az USA-ban, Bostonban, pontosabban Cambridge-ben járva, váratlanul felbukkant egy jellegzetes arcélű, feltűnően magas férfi, John Kenneth Balbraith, Roosevelt elnök világhírű közgazdász professzora, a New Deal atyja. A sajtóból, Avedon híres fotóiról ismert nagy ember az egyetemi kertváros utcáin hétköznapi módon sétálgatott! Csak úgy!

Hihetetlen!

Nahát!

Mély lélegzetet vettem, barátaimat, lányomat faképnél hagyva, excuse me, bocsánatot kérve köszöntöttem a közel két méter magas, valóban nagy embert és kis hazámat említve, nehéz gazdasági helyzetünket ecsetelve, hozzákezdtem: Közép-Európában nagy szükségünk volna egy New Deal-re, egy Galbraith-re, aki Mózesként kivezetne bennünket Egyiptomból s átvinne a Vörös-tengeren, az Ígéret Földjére. Nagy adósságaink vannak, jó volna már végre egy kis nyugalom, egy kis konszolidáció, egyszámjegyű infláció!

Mondanivalóm, s a váratlan roham nem lepte meg. Barátságosan nézett rám s ránk, és mikor szóhoz jutott, emlékeztetett arra, hogy járt már Budapesten, szép a város és ismeri a helyzetünket is.

De nyitott kapukat döngetek - mondta - mit is akarok, hiszen ott van nekünk a János! Mármint a Kornai. Úgy tudja, most éppen Pesten van és ő az illetékes, hogy a káoszból kivezető utat találjon! Ő azután igazán ismeri a helyzetet! Őt, azaz Kornai professzort ajánlja a magyarok figyelmébe. Örüljünk annak, hogy ilyen tudósaink, ilyen szakembereink vannak!

Megköszönve tanácsait, megkértem, hogy néhány fotót csinálhassunk, Avedonra gondolva, s erre a beszámolóra, amit most itt írok, azaz az utókorra. Így aztán lányommal családi fotót készítve búcsúztunk: az eső is szemerkélni kezdett, esernyőt bontva, barátságosan elváltunk. Nagy élmény volt s ma is elevenen él bennem a pillanat s a tanulság: hol kell keresni az aranytojást tojó tyúkot!

Könyvek, tanulmányok garmadája foglalkozik a gazdasággal, a pénzzel! Ötven éven át itt különböző kísérleteket folytattak, mit s hogyan lehet kicsikarni újabb és újabb módszerekkel, világmegváltó ideákkal: pénzt, adót, sarcot!

Közben az infláció világméretekben nőtt, de különösen nálunk! Emlékezünk: a francia forradalom, a chilei és a második világháború utáni magyar pénzromlás volt a világtörténelem legnagyobb pénzkatasztrófája! 1945-46-ban milliárdokban, trilliárdokban s végül... tojásban számoltak. Heti kereset: öt tojás. (Ma ugyan mennyi?...)

Ma a pénz, az aranyborjú az áhítat tárgya! Tisztes haszon helyett gyors gazdagodás. Ez a százmilliós sikerdíjak, az állami vagyon magánosításának kora, az újgazdagokra és szegényekre szétszakadó társadalom jövőtlen jövőképe! Ez a zavarosban halászók aranykora, a kétszáz évvel ezelőtti kapitalizálódó Nyugat-Európa gyorstalpaló másolása.

A pénzguruk, pénzfőpapok prédikációi, álszent szertartásai, jövendölései, mesterségesen bonyolult elméletei kora (nehogy a beavatottakon kívül más is beleláthasson a szerzés zavaros ügyeibe!) Az egyiptomi papok tudása is a hatalom céljait szolgálta, de ők legalább piramisokat emeltek és a Nílus áradásának törvényeit zárták titokként a kövekbe. De a XX. század utolsó évei kiábrándítóan vallanak a tehetségtelenségről, a dilettantizmusról, a kétségbeejtő önzésről és szűklátókörűségről.

A matematikában, a fizikában Neuman János, Kármán Tódór, Teller Ede, Wiegner Jenő, a közgazdaságban, a pénz világában André Kosztolányi, Soros György, a párizsi Nicholas Sárközy szakértelme iránytű volt s az ma is.

Itthon pedig az aranytojást nekünk kell megszerezni nyelvtudással, munkával, önfegyelemmel.