Alföld - 48. évf. 1. sz. (1997. január)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Felkai Piroska

A könnyűség metaforája felé

Kőrösi Zoltán: A tárt szárnyú lepke

A tárt szárnyú lepke Körősi Zoltán első, de nem előzmények nélküli regénye. A testtől való szabadulás útja című korábbi elbeszéléskötete már jelezte azokat a lételméleti, elbeszélés-technikai, illetőleg motívikus sajátosságokat, amelyeket e regény is továbbfejleszt. A két kötet kölcsönös értelmezhetősége címválasztásuk okán is felvázolható. A lepke-metafora a test materiális fogalomkörétől amúgy távoleső könnyedség állapotát formalizálja, s ezzel felveti a tőle való elszakadás lehetőségét is. Korai szimbolizációjában a lélek megjelenítője, mely a halál után ebben a formában száll ki az élettelen testből. A szabadulás vágya az álom szférájában teljesedhet ki, mint ezt a művészeti alkotásokban már több évszázad óta tapasztalhatjuk. Kőrösi regényében az álom azonban nemcsak helyettesíthető, a nappali valóságot ellenpontozó állapotként jelenik meg, hanem állandó élethelyzetként, az identitásépítés színtereként is. Az álom időszaka immár nem a hagyományosan megszokott éjszaka, hanem a délután pár órás könnyedsége: „...valami szinte reménykedő szabadságféleséget jelent, könnyűséget és diadalt, mert ez is világos, hogy a délutáni alvást lehet ugyan menekülésnek mondani az éjszaka elől, de a kábaság és a gondolatok cikázása tagadhatatlanul magával hozza a reménykedést és a kiút illúzióját is, egyszerűbben szólva: a délutáni könnyűség teszi elviselhetővé az éjszakát, de a következő éj visszavonhatatlanságát is...".

Az álom alkotó folyamata során megformált történeteket látszólag két elbeszélő közvetíti. Kettejük szituáltsága térben és időben is különbözik egymástól. Az első narrátor (a továbbiakban A) életének helyszíne a mai nagyváros (Budapest), amelynek légköre taszítja őt. Délutáni álmaiban sem tud megszabadulni negatív élményeitől, minden amit ilyenkor lát szintén a kint nyomasztó tapasztalataihoz kapcsolható: „az első cseppek már megsötétítették a koszos aszfaltot, s a föld fölé nyomták a bűzt, a benzingőzt, a kipufogók füstjét, a villamos nyomán kavargó szürke port, az éttermek konyhaablakaiból és az út menti ócska bódék szellőzőnyílásaiból kiáradó zsír fojtó páráját, a pincenyílásokból szivárgó áporodott penészszagot, s felpuhították a járdákon, a falak tövében szerteszét heverő kutyaszart, aminek a bűze összekeveredett az egymást lökdöső emberek izzadságszagával, a portól, kosztól, esőtől és izzadságtól nyálkás testek öklendeztető kipárolgásával, a málladozó falak rohadásos lehelletével, a silány műanyaggal és a gumik csípős párájával...". Ennek az életvilágnak ellenpontozásaként, a másik narrátor (a továbbiakban B) időben korábbi, leírásai alapján valószínűleg századvégi, századeleji kisvárosba vezeti a befogadót. Olyan anekdotákat elevenít fel, amelyek a boldog békeidők atmoszféráját idézik, s így a premodern horizontot bevonva fűzik tovább az elbeszélés fonalát. Ez utóbbi episztémére jellemző, obszervációs modellben működtetett történetmondás bontakozik ki e fejezetek lapjain. A századforduló irodalmának regiszterei elevenednek meg (impresszionisztikus, szecessziós, naturalisztikus elemek): „és fenn a hegytetőn, a sárga kőkerítés mögött Cziróki János körbehordozta a még langyos első főzetes demizsont, hogy kóstolót kínáljon a szolgálatos ápolóknak és az orvosoknak is, aprócska buborékokkal gyöngyöző szilvóriumot, ami langyosan siklik alá a nyelőcsövön, de rögvest forró hullámokat küld vissza a gyomorból a még jóformán a nyelven bimbódzó mézes szilvaízhez, a vér és a szilvaillat forró hullámait, vörösre festve a füleket és virágokat nyitogatva az orrokon, szilvóriumban párolódó szirmocskákat...". Ahogy a „dolgok rendje" eme történeti korszakban kibontakozott, aszerint választ hangnemet, beszédmódot, történetmondási szabályokat a szerző. Viszont mindez prózapoétikai értelemben a szövegközöttiség és a stílusimitáció jegyeit mutatja.

A regény intertextuális szövegviszonyai a világirodalmi hagyomány és a korábbi Kőrösi-szövegek felől is beláthatóak. Az imitációs megformálás kapcsán említett századfordulós horizont jelenlétét Franz Kafka naplóiból és leveleiből átvett idézetek uralják. A vendégszövegeket beolvasztó szerzői intenció a regény végén konkrét megfogalmazást nyer, tehát ha a korábbiakban nem is jelöli pontosan ezeket a szöveghelyeket, végül mégis utal azok jelenlétére. A regény mottójaként választott Kafka-idézet „paratextuális" jelenségként, már előreutaló jelleggel A tárt szárnyú lepke szövegvilágának egészére jellemző kérdésfeltevést rögzít: „(...) Ahogy egy másik délután, rövid álomból felébredve, kinyitottam a szemem, és még alig éreztem bizonyossággal, hogy élek, anyám egészen természetes hangját hallottam, az erkélyről kérdezte: »Maga mit csinál ott?« És egy nő azt felelte a kertből: »Ozsonnázom a zöldben.« Én pedig elámultan micsoda biztonsággal viselik ezek az emberek az életet.". Az álom és az ébrenlét határmezsgyéjén álló bizonytalan pozíciójú identitás szembesül itt, egy zárt szerkezetű, autonóm magatartásformával. A Kafka-citátumok kilépve eredeti szövegkörnyezetükből egy olyan esztétikai kommunikáció részeivé válnak, amelyben a kétféle szövegvilág egymásbaépül és összeolvad. Az átvett idézetek értelem-konstrukciói a történeti alakulásfolyamatok következtében természetszerűleg módosulnak. A modernség szemléletében már megkérdőjeleződik a nyelv szubjektum általi uralhatóságának gondolata. Erre lehet kiemelt példa Hugo von Hofmannstahl Levél (Chandos Brief) című munkája, ahol is a beszélő megfogalmazza kételyeit azon felfogással szemben, amely a nyelv funkcióját csak a rögzített jelentésadásban látja. A Kafka-szöveg e nyelvszemléleti fordulat idején keletkezett. A Kőrösi-mű pedig szándékát tekintve, már egy utómodern horizonton is túllépve fordul vissza ezen felfogáshoz. Osztja ugyan a nyelvi megelőzöttség dilemmáját, de mégis esélyt ad a történetnek. „... mert van, hogy beszélni sem lehet, mert a szavak erejét már kevésnek gondolja az ember...". Ezt a felvetést nemcsak A tárt szárnyú lepkében, hanem a Kiméra című novellában is olvashatjuk. A regény szövegterébe beépül egy-egy a korábbi elbeszéléskötetből megismert írás (Kiméra, A postás) bővített változata. Az önidézés ezen formái mellett érvényre jut még a regény kontextusán belül létrejövő elemek visszatérése is. A körforgásszerű szövegszervezés szintén azt az elgondolást mutatja, hogy az elbeszélő én számára a valamikor elmúltnak tekintett tapasztalatvilágok újrafelismerése, folyamatos élőként nyilvánul meg a jelenben. „Az „ismert" csak újrafelismerése révén jut igazi létéhez, s mutatkozik meg akként, ami." (Gadamer)

Kőrösi Zoltán prózájában a nyitó részekben szinte már közvetlenül érzékelhető az a művészetalkotó hagyomány, amely a romantika és a századforduló olvasási és befogadási regisztereiben erősen érvényesülő létértelmezői és metafizikai dimenziót tárja föl. Amennyiben az ébrenlét a megragadhatóval kapcsolatos, annyiban a művészet is lehet az ébrenlétet célkén értelmező és ebből adódó arte faktum. Mindez a következtetés talán távolra vezet, de mindenképpen jelezhető, hogy ez a kiindulás a realista művészetelméleti és szépirodalmi kánonra emlékeztetne, azonban szerzőnk megkérdőjelezi ezt: „... az alvásból az ébrenlétbe vezető út hosszúnak, s főképp valószerűtlennek tűnik, legalább olyan valószerűtlennek, mint az álomtalan alvás, igen, de vigyázat!, ezt az ébredést mégis inkább nevezhetném valamiféle újra és újra bekövetkező állapotnak, semmint átmenetnek, hiszen az ébrenlétet célként érteni talán még nevetségesnek is hatna:".

A regény szerkezeti felépítését a duplikációs megalkotottság jellemzi, vagyis minden fejezet kétszer szerepel. Az első variációt az A elbeszélő, a másodikat a B adja közre. Egyedüli kivétel az utolsó 9. rész, amely az addigi narratív gyakorlatot megtörve, a két elbeszélői szálat egybeolvasztja. A korábbiakban jól elkülönített, az egyes szövegsíkokat meghatározó karakterisztikumok (pl. tipikus szereplők, az elbeszélőket elválasztó identifikációs jegyek) a zárlat víziójában kapcsolódnak össze. A szöveg struktúrája, tehát egy olyan külső formát utánzó (mimetikus) poézist határoz meg, amely ismét csak a lepke metaforához utalja a befogadót. Az ismétlődő fejezetek, akárcsak a pillangó szárnyai, végül egy őket összefogó prózaszerkezetbe futnak. Az utolsó rész fordulata nem meglepetésszerű, hiszen azt a regény végig előkészíti. Már az első fejezet invokálja egy, az elbeszélő szubjektumon kívül eső s általa elképzelt identitás létezésének lehetőségét: „és akkor máris itt van egy másik város, azt is mondhatom: egyikben sem jártam, sem itt, sem ott, s akkor most ki tudhatja, valójában mi különbözteti meg a kettőt, hát még ha azt is hozzátoldom, hogy talán abban a városban is a házak, a lakások, a szobák, s szobákban az ágyak, a paplanok, a lepedők, a nyirkosra izzadt párnák, mert ott is fekhetne éppen valaki, valaki, mondjuk egy tanár, egy vasutas, vagy miért is ne?, a biztosításban dolgozó férfi, vagy egy kis múzeum barna köpenyes alkalmazottja, feküdne, vagy üldögélne félálomban és gondolkodna?, nem mondom elég furcsa ezt elképzelnem, furcsa és mégis jó."

A megegyező léthelyzeteket artikuláló szituációkban az én-formák helyettesíthetőkké válnak, s a fejezetek előrehaladtával az elbeszélők identitása között húzódó határvonal is folyamatosan halványul. Ez megmutatkozik az egyes egységeket záró és az újakat megnyitó imaginációs képek hasonlatosságában. Az álommotívumok esetleges repetitív megjelenései felvetik annak a lehetőségét is, hogy az elbeszélők egymást mint fikciót gondolják el. Az időben korábbi én a későbbit, vagy pedig retrospektív jelleggel az utóbbi konstruálja az előbbit.

Az identitás megosztottságának jeleit a regény alakítástechnikai sajátosságai is magukon viselik. Az A narrátor szólamát elsődlegesen az én-elbeszélés jellemzi, míg a B narrátor a perszonális és az objektív közlés egyidejű alkalmazásával árnyalja saját beszédmódját. A különböző álmok, elképzelt szituációk közvetítése első személyű formában, a történetmesélés anekdotizáló módozatai pedig, harmadik személyben realizálódnak. Az elbeszélő és a történet homodiegetikus viszonyában (G. Genette) a narrátor az általa elbeszélt események implicit szereplőjeként is elgondolható. A beszélő a kisváros múzeumi alkalmazottjaként meséli el a különféle történéseket, olyan fókuszáló pozícióból, amely szemlélődő jelenlétét feltételezi. A testtől való szabadulás útjának írásaiban is már megjelent az az elbeszélés-technikai sajátosság, hogy a leíró és a párbeszédes részek írásképileg nem válnak el egymástól. Azzal, hogy a szerző a dialógusokat nem vezeti be, a befogadó kompetenciájának függvényében alakul ki szövegeinek olvasási, megértési stratégiája. A külső beszéd úgy hagy nyomot a narrátor szólamán, hogy miközben intonációs sajátosságait megőrzi, nyelve mégis az idéző beszédéhez hasonul (Bahtyin). Az elbeszélő szövegeinek és a szereplők belső beszédének összefonódása megfigyelhető akkor is, amikor a narrátor úgy közli a regényalak gondolatát, hogy eközben az elbeszélés lineáris vonala nem szakad meg.

A láthatóan több szinten is megvalósuló egybejátszás, összeolvadás a szöveg más formai jegyeiben is tetten érhető. A többszörösen bővített mondatok már-már összecsúszó alakzatai az időbeli folytonosságot, a végtelenített beszéd szövegszervező dinamikáját érzékeltetik. Ennek ellenpontozásaként főként a belső monológok alkalmazásakor tapasztalható a szaggatottabb, szintaktikailag hiányos mondatok aktivizációja, amely nemegyszer a prózaszöveg átpoetizálásához vezet.

Az egymásba forduló és visszatérő szövegalakítási eljárás veszélyeket is rejt magában (az egysíkú, kis térben mozgó elbeszélésmód lesz domináns). Kőrösi Zoltán kötetének írásaiban azonban jól érzékelhető ennek a technikának a létértelmezői kételyekhez kapcsolható szándékoltsága. Ehhez párosul még az a formai és stílusimitációs készség, ami sajátos karaktert ad e szövegeknek. Egyazon hermeneutikai ívben kapcsolódik össze a századforduló változatos formavilága, a jelen széttartó, dolgok utáni tapasztalatával. (Jelenkor)