Alföld - 47. évf. 12. sz. (1996. december)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szilassy Zoltán

Pósa Zoltán: Pürroszi győzelmek

Ez esetben - szerencsére - nincs „nomen est omen": sem a szerző, sem az olvasó számára. Pósa Zoltán fenti gyűjteményes című két kisregénye (Pünkösdi királyfi; ...Akkor mindenki velem törődött...), melyek közül az első már megjelent a „Stádium" 1992-es őszi számában, szervesen illeszkedik az általa megáhított tudatfolyamregény(ek)-ciklusba. „A regény... talán sohasem készül el teljesen" - idézi Kornist Kulcsár-Szabó Ernő, a Menekülés négy sávon (Bp.: Stádium, 1994.) c. primer Pósa regény utószavában. Ugyanott, joggal említi nemzedékünk fáziskésett, ám annál lelkesebben fogadott nagy olvasmányélményeit: Salinger Zabhegyezőjét, Kerouac Útonját, Ginsberg Üvöltését, azonban a formálódó Pósa-életmű szellemi genezise ennél jóval tágasabb: nem hanyagolhatók el az általa gyakran aposztrofált Fellini/Jancsó filmélmények hatásai, csakúgy mint a „Hernádi-jelenség" (Lásd Pósa a „Kortársaink"-sorozatban megjelent monográfiáját; Bp.: Akadémiai, 1990); sőt az értelemszerű, világirodalmi etalonokon (Joyce: Ulysses, Szentkuthy: Prae) kívül és az értelmezhetőségi gazdagság okából (Buildungsroman? Künstlerroman?? Egyetemregény? Hipster-regény?) más árnyak is kísértenek: Kafkáé, Thomas Manné, Huxley-é, Musil-é, Céline-é, de akár „péhovardé, vagy 'Firtos Firié'... Tudatfolyamregény része-e a Pürroszi győzelmek és/vagy neopikereszk?

Ha akarjuk, ha nem: nekünk - elméletgyógykovácsoknak - figyelembe kell vennünk Pósa öntörvényű- és kívülről rákényszerített metamorfózisait. Eddig megjelent regényei [korábban: az Ama török (Bp.: Magvető, 1985), most a fentebb említettek] a mondott dimenziókon belül is tovább barangoltatnak: a magyar századelő- és közép kedvenc meghatározása szerint Pósa inkább „tanáríró", mint „újság-újságíró", de jelenlegi megközelítéseink szerint inkább „szellemi szabadlegyén", mint hagyományos „philologus" - prózájában is poéta... Átúsztatott, de nem különösebben titkolt, kihüvelyezhető törzshelyszínei (Nembután-Debrecen, Logomér=Szeged; viceverza - sőt, Pósa szerint, alkalmasint, „vicaverza": szentprofán Vízfővárosunk) segítenek minket az elhelyezésben, de talán még inkább a kettős narráció áttetsző fátylába öltöztetett, gyakori önvallomások, mint például a Pürroszi győzelmekben: „én afféle fordított Hans Castorp vagyok. Azért közömbös minden intellektuális hatásra, mert életem első (...) Huszonnégy évében az összes lehető szellemi rákfenén, freudizmuson, neomarxizmuson, strukturalizmuson, hipsterizmuson - beaten, neokatolicizmuson, egzisztencializmuson átestem (...) Hans Castorp abszolút tiszta lap (tabula rasa), én annyira össze vagyok firkálva, hogy már semmi új, vagy újszerű kriksz-kraksz nem látszik meg rajtam" (57. o.).

Vélheti ezt valaki jellegzetes „bölcsészsirámnak", csakhogy Pósa szépszavú és kusza lelkületű figuráinak sorsa inkább a sziszüfoszi sziklagörgetés, melynek során még a pürroszi győzelmek és a pünkösdi királyfiságok is csak ideiglenes lihegőhelyzetek a „Megváltandó megválthatatlanok" paradox ontológiájában. Az egyetem és/vagy művészregénynek itthoni hagyományai is vannak: szintén a közelmúltban jelent meg Szász Imre Ménesi útjának „folytatása" a Megyek, ha hívsz (melynek sajátos próbakövei lehetnek korábbról Fülep Lajos Naplói, vagy Sőtér István vonatkozó írásai) és Sarbu Aladár Egyetem című regénye, de - a teljesség igénye nélkül - bízvást tallózhatunk korábbi termésben is, ilyesfélék pl. Lengyel Péter Mellékszereplők (Bp. Szépirodalmi, 1980); Lipp Tamás Diákregény (Bp., Magvető, 1983), Szőnyi György Endre Lengyel történet (Bp., Magvető, 1983) című művei. Pósánál ezek nem primer források, neki megvan a jócskán saját tapasztalatrendszere (elízium és kálváriafolytonossága) ... iskolája a határon (Ottlik) és iskolavára (Czakó). És persze „Mások" is vannak, ahogy ezt az apajpusztai „Lovasnapokra" kiküldött, hajdan etnográfus újságíró, Krajcs Albert tapasztalja: „Malacképű, bőrnadrágos németek, amint a „Trink-trinkre" ingadoznak; marcona piros és vézna, kékmellényes cigányprímás; kockáskabátos amerikás magyar zöldtollas vadászkalapja, Zsuzsi néni házhímzett falvédői, csikósbojtár rózsaszín lazúrból a protokolltorta gigantikus fedelén, Ezópusz(!), a csökönyös csacsi, ustorerdő, naprapirítási pótdíj...szemüveges zsoké, romantikus deszkabudik..." (Pünkösdi királyfi, 50-51). Kifelé figyelés ez, Pósa-féle horizonttágulás, de vajon meddig lehet tágítani azt a horizontot, amelynek indító helyzete kételyvert, de nem reménytelen, sőt: „A hajnali szeretkezés csontvelőig frissít, átmossa a kisagyat, kristálytiszta, üde az ember élménybefogadó énje, konkrét asztrálformában érzi, tudja a lélek külön létezését, amely a vegetáció poklától-mocskától függetlenül él majd tovább a szó leghétköznapibb, legszorosabb értelmében." (Ama tőrök, 82. o.)

A mintegy tíz éves fáziskésés a két regénypublikáció között dokumentatíve adott, de csalóka! A „csapat" csak annyit változott, amennyit muszáj volt. Munkácsy „Tibsi", az amatőr színházi rendező profivá „lényegült" (?), narrátorunk az újságírás akkor-és-ottjait, a pszichózis itt-és-mostjait járta-járja, választott figurái legfeljebb őszesedtek, de nem összesedtek, ha ugyan megvannak még. „De hol a lélek fogkeféje??" - kérdezheti junior csatlakozótársunk, Zeke László, többek nyomán (Bp., Gondolat, 1993); tényleg kérdés: „mire vagyunk szerények"? mi bölcs eszek, mi mű-vészek?

Mókás lenne, ha duhaj sóhajt előrebocsátva (Lesz még egyszer Pósa-regény-folyam a világon!...) a meglévő négy regényt valamely hosszú karrierregény-folyam, avagy fejlődésregények stációiként értelmeznénk - hacsak nem csakugyan kálváriajárásról, vagy elízium és infernó kényes egyensúlyáról van szó. Pedig Pósa alteregói holmi kultúrrovatos „karriert" is csinálnak: Krajcs Albert Logomérben még csak gyakornok (SSZ = sikerszagú és K = közölhető, ha nem is kk = közölhető-közlendő); de a lovasnapokon már megyei ojságíró (Szerkesztője szerint gyakran knk = közlendő, noha már nem kn = közölhetetlen!), „pünkösdi királyfi", narrátorból P. Z. által kommentált főhőske válik... Szerfelett gyanús! Mint például ez a sok „K": Krajcs Albert (Ama tőrök, Pünkösdi királyfi), Kocsár Bálint, Korsó Gregor (!) különböző oszcillációi (Menekülés négy sávon)? ...Akkor mindenki velem törődött... című kisregényben pedig már „Szagfordító" az Idegennyelvű Osztályon (Vajon melyik Kastélyban lakozik ez a rejtélyes Osztály?), igaz addigra a „tagadhatatlanul transzszilván csengésű" Krajcs Albert nevet már SzentKatolnay Firtos Árpádra „cserélte"...

Meggondolkodtatók ezek a „kissé tatárosított arcú", Rimbaud-Modigliani fejek... Téridejük a magyarországi hetvenes évek, nyomtatásban „megjelentek" a nyolcvanas évek derekán. Egy-egy közülük szittya, de máris „uszíttya" a jó népet holmi liberalizálódás és/vagy radikalizálódás felé? Ügynökök - alkalmasint - ezek a „Kák", vagy vegyvédelmi óriáskígyók, akik felsőbb princípiumokra hivatkoznak az örök kavalkádban?

Gond az is, hogy ezek a figurák (és elmesélőjük) a máshol is már sokkolt, gyanakvó, rokon- vagy ellenszenvező, -szenvelgő, vagy „Aha"-élményt élő olvasók gyakran túl „schlagfertignek" vélhetik egyes megnyilatkozásaikat, pl. „Sokáig magam is a tanári pálya rögös, ám kilátástalan útjait róttam" (Pürroszi győzelmek, 15. o.); hanem mitévő légyen az éppen úton (on the road) lévő, ideiglenesen meg- és beérkezett megyei Hírharsona-munkatárs? Villog. Kifelé a „Három busznyi labanc" és a jobb-rosszabb sorsra érdemes, emezt-amazt kiérdemelt „kúltúrbanyúsák" miatt; befelé pedig zsigerileg égeti a különbségtétel kényszere az „Ica-rica-kukoricák" a „Lujza nénik" és a maradandó Márták között. A lélek fogkeféje először is a létbe - nem ígért irgalom nélküli - vetettség, másodszor az Ábeli-hazatalálás kísérlete, (számos „pikaresztetés" után: mind szoros, mind metaforikus értelmezésben), harmadszor pedig mindezek értelmezése és üzenetté változtatása.

Ha „Krajcsal Berti"-szövegközelbe megyünk, a fentieknek mind manifeszt, mind látens példáit találjuk...:

„...a kámzsás, fekete robusztus alak egészen közel áll már hozzám, magyar=áz?, mocsárszagú leheletével megfojtana, de nekem is lüktető, plazmaszerűen áttetsző, zöldes-moszatos-nyálkás kopoltyúm nőtt, a tüdőm is megmaradt..." (Ama tőrök, 123. o.) - így remél, látomásában, az amatőrzseni „Tibsi"... „A másnapos, gyűrött írót szemből, egy tengeröböltúli partról hívja magához egy tisztalelkű kislány (101. o.) de az „emkepunk" (104. o.) is...; „engem is lilára vertek március 15-én" (74. o.), de vár a „Piccolo bár" a párizsi udvarban, ofenpesth-Budapesten, (Akkor mindenki velem törődött...) - így az újságíró.

A mindenkori lány és a mindenkori olvasó „szomorú iróniával bólint" (89. o.).

Mitévők legyünk? - kérdezhetik utóbb.

Pedig meddő dolog lenne - akárha fiatalabb olvasónemzedékre vonatkoztatva is - valamely direkt didaktikai (metodikai) tanajtói elánt vélni Pósa írói szándékaiban. A cím(ek) alapján még elrettentő szándékra is gondolhatna az ember (csak pürrosziak ezek a győzelmek és tőzelmek egyáltalán?), holott figuráiban - idősödvén - nőhet a szkepszis, de látóterük tágul, még akkor is ha az ideiglenes menedékhelyek (otthon, szerelmek, „értelemig és tovább"-kocsmák) legfeljebb nevükben (a Tiktak bártól a körtéri köpködőig) változnának, holott - a pikareszk törvényei szerint, más a „közönség", más látásmódot és stílust igényel, csakúgy mint a társak, a főnökök, a kultúrbanyák. Az igazi társak iránti igény pedig nemcsak megmarad, hanem még nő is - ehhez persze olyanok kellenének, akiknek (metaforikusan szólván) olyan parabolaantennájuk van, amely egyaránt „vesz" olyan kijelentéseket, mint a „seprűasszony, aki ibseni trollá alakul, ha mérges" (39. o.) olyan adásokat, hogy a csizmás bácsik, kendős nénik „széles búzamezőt tükröző tekintetükkel még a századelő szabadabb dimenzióiról árulkodnak" (34. o.); akik tudják, hogy az „Akácos út" Carmen Silva versére íródott, de maguk inkább Czieslaw Niement hallgatnak... Ha az ember kimegy a prérire (lovasnapok); „lemegy" vidékre (Nembután, Logomér) vagy leszáll az undergroundba, az még önmagában nem metamorfózis s nem célszerű, hogy köpönyegforgatás legyen - de alkalmazkodókészséget, humort és szinte példátlanná tágított empátiát követel.

Fölmerülhet még a kérdés, célszerű-e Pósa Zoltán pikareszk regénytérképét búvárolva ennyi és ekkora forrásvidéket, búvópatakot, ösvényt, sövényt és mérföldkövet feltételezni és látni. Miben (hol?) van akkor az eredetisége, mik a specifikus értékei? Az elegyítés nála nem akármilyen, diszparát elemek (cserepek, foszlányok, gubancok, tér- és időjátékok) mozaikszerű illesztgetése. Azt hiszem, rá is igaz az, amit Illés Endre egyszer írt Hevesi Sándorról: „Olyasmit írtak róla: a regény a növénygyűjtők mappáira emlékeztet, itatóslapjai közé a század legjelentősebb íróit és prózai remekeit préselték (...) Lefegyverző fölénnyel felelt bírálóinak: Aki nem hasonlít senkihez és semmihez, csak önmagához, az lehet lángelme, de mégis rossz társaság, canaille" (Írók két háború közt; vál., bev. I. E. = Budapest: Szépirodalmi,1979, 338. o.) Elitizálni ugyan nem feltétlenül muszáj (néha nem is lehet!), de navigálni mindenképpen kell. Pósa ez utóbbit tudja és teszi (Literátor).