Alföld - 47. évf. 11. sz. (1996. november)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szilágyi Márton

Tűnt boldogságunk szépsége

Háy János: Dzsigerdilen. A szív gyönyörűsége

Ismét egy könyv, amely - alcíme és egyik domináns metaforája szerint - a „szív"-nek mint szemtimentális vagy romantikus toposznak az újraalkalmazására vállalkozik. Márton László Menedéke vagy éppen Kukorelly Egy gyógynövény-kertje után a törekvés nem tűnik társtalannak, mindazonáltal a szövegalakítást legalább olyan kihívások terhelik, mintha nem lennének előzmények. A feladat ugyanis gyakorlatilag ugyanaz: a poétikai hatásfunkciók radikális újragondolása szükséges ahhoz, hogy a mű képes legyen egy ilyen locus communis esztétikai teherbírását megnövelni. Háy János első regénye ilyenformán óhatatlanul - de persze nem véletlenül vagy naivan - egy epikai tradíció átsajátítására kényszerül; szempontomból éppen az a könyv legérdekesebb mozzanata, hogy miféle hagyomány értelmezését végzi el, s milyen poétikai megoldások segítségével.

A Dzsigerdilen formailag nyilvánvalóan a történelmi regény romantikus változatának látszik megfelelni: a szüzsé konkrétan megadott idő- és térkoordinátáktól határoztatik meg, s a kronológia kijelölte történelmi szituáció korjelző elemei rendre felbukkannak a szövegben. A hódoltságkori, XVII. század végi Magyarországon játszódik a cselekmény, s egy, a török-magyar harcok közepette kibontakozó, beteljesedő, majd megszakadó szerelmi történet zajlik le ezen keretek között. Látszólag tehát egy popularizálódott, sőt gyermekolvasmánnyá egyszerűsödött tematikus-műfaji tradíció működik itt mint a regény fölérendelt értelmezési kódja; annál is erőteljesebben ráadásul, hogy a könyvben több helyen nyílt vagy rejtett utalás is található konkrét szövegelőzményekre: Bornemissza és Cecei Anna emlegetése az Egri csillagokat idézi (165.), Babócsa végvárának színhellyé emelése (passim, pl. 161.) pedig Fekete Istvántól A koppányi aga testamentumát. Mindazonáltal Háy regénye ezek által az intertextuális kapcsolatok által is csupán jelez bizonyos körvonalakat, anélkül, hogy azokat kitöltené: a Dzsigerdilen szinte csak paravánként használja föl a XVII. századi magyar történelmet, inkább csak ráutalva a hasonló tárgyú regények konvencionálisan ismertnek tételezett sémáira. Mert bár a mű egészében tartózkodik a nyilvánvaló anakronizmusoktól, mégsem törekszik a korismeretnek olyan fokára, amely a megjelenített időszakot minden más történelmi korszaktól alapvetően elválasztható vízióként mutatná meg. Ezen a ponton tehát döntő az eltérés a romantikus történelmi regény mintateremtő darabjaihoz képest, amelyek éppen a lezárt múlt lehetségességig hiteles megidézését tartották lényegesnek; s itt még csak nem is elsősorban Flaubert Salambojára kell gondolni, hanem például Walter Scott Ivanhoejára vagy - magyar viszonylatban - Jósika Miklós Abafijára. Háy regénye tehát nem követi a világosan jelzett romantikus tradíció anyagkezelési és írástechnikai módszerét: számára a történelem nem felidézhető közeg, hanem mozgósítható háttér. Ezt pedig néhány olyan évszám egyértelműsíti csak, amely nem haladja meg a középiskolai történelmi ismeretek optimális szintjét. Nyilván ezen a ponton válik funkcionálissá a regény nyelvkezelésének egyik fontos jellemzője: az tudniillik, hogy a néhol felbukkanó formai-alaki archaizálás mennyire nem rendszeres. Háy az archaizálás értelmét feltehetőleg nem egy történeti nyelvállapot rekonstrukciójában látta, hanem a nyelvi regiszter stilizáltságának, műviségének prezentálásában. Ezért csúszik össze archaizálás és neologizálás - gondoljunk csak a török- előtagú szavak leleményes és sokoldalú kiaknázására -, hiszen ebben a szemléletben a kettőnek éppen nem kell elválnia: mindkét nyelvi magatartás a tudatos írói teremtettségre utal.

Mindezek természetesen le is leplezik a látszólag történelmi tárgy történeti jellegét. A törökség és a törökkor itt egy oppozícióban megragadható, dichotóm kettősségének a megjelenítése, a mi és az ők egyértelmű rendszerébe foglalható világnak az állapota: az identitásnak éppen az idegenség adja a szilárdságát. Háynál tehát még csak nem is etnikai vagy akár vallási ellentételezésről van szó, sokkal inkább egy szemléleti jellegű keretről, amely persze nem független egyfajta - szépen imitált - gyermeki naivitás önmeghatározó stratégiájától. Ugyanakkor viszont a jelzett XVII. századi szüzsé már csupán ezért sem mutathatja múltbélinek, lezártnak a brutalitást: ennek szinkrónitását a regény utolsó, nyomdatechnikailag kiemelt bekezdése nyomatékosítja: „Már rég elhaltak a harangkongások, a kisharang simogatására már nem emlékszik a férfi, a levegő sem rezdül, fent az ég telis-telepotyogtatva mindenféle fénypontokkal. Mintha az Alef, a Vénusz és a Hold egymás mellett állnának, holott mérhetetlen a távolság, s a földi szem előtt évezredekkel korábbi és későbbi események zajlanak egyidőben. Aki feltekint a csillagpöttyös fekete égre, egy simafolyású szövetet lát, amelyen minden hímzés egymáshoz képest van elhelyezve. Nem szakadnak el egymástól a foltok - mint valamely kenőcs, egybekeni őket a boldogtalanság." (269-270). Ez a néhány sor azonban - erőteljes önreflexivitása ellenére - nem utólagos szerzői kommentár vagy megkésett önértelmezési aktus, hiszen a regény egész szerkezete arra törekszik, hogy kioltsa azt a jelentést, amelyet látszólag magához rendel. Vagyis úgy kívánja megőrizni a történeti regény formai feltételezettségét, hogy a lényegétől megszabaduljon.

Nem kerülhető meg ezen a ponton a regény címének értelmezése sem, hiszen kiemelt poétikai funkciója van. Az idegen hangzású szót ugyanis kettős módon értelmezi a regény: egyrészt egy paratextussal, a fülszöveggel, másrészt pedig magának a műnek bizonyos visszautaló elemeivel. A könyv esetében a fülszövegnek azért is lehet komoly szerepet tulajdonítani mint szerzői intenciónak, mert több jel mutat arra, hogy a kötet egész megformálása ugyanazon írói koncepció része: gondoljunk például a fedőlapra, amelyet Háy saját festménye díszít. Ez nyilván nem független attól, hogy a könyv annál a kiadónál látott napvilágot, ahol maga Háy János szerkesztőként dolgozik. A fülszövegen olvasható idézetet ennek alapján valószínűleg joggal tekinthetjük mottónak; különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy cím és alcím azonos jelentését pontosan ezek a sorok adják meg, a következőképpen: „Alig teltek el évtizedek, s lassan mindent dzsigerdilennek, a szív gyönyörűségének neveztek, amiért szablyát villantani, életet adni érdemes. (Jókai Mór)".

Elsőként rögtön kérdéses lehet a mondat származási helye, azaz hogy valódi Jókai-idézetről van-e szó. Műcím ugyanis itt nem szerepel, Háy számára tehát nem a ráismertetés lehetett a legfontosabb. A mégiscsak megadott szerzői név azonban emblematikus: a XIX. századi magyar epika egyik legnagyobb szövegkorpuszát jelöli, s emellett nyilván jelez egy, sommásan „a magyar romantika" fedőnév alatt összegezhető, bár részleteiben nem egyértelműen leírható epikai tradíciót. Jókai nevének ilyen hangsúlyos kiemelése csak megerősíti a regény intertextuális kötődéseit, és különösen a befogadó elvárási horizontjának befolyásolása ajánlása arra, hogy itt egy ún. „hagyományos" regényt kapunk, mintegy a magyar romantikus történelmi regény értelmében: „Van neki cselekménye, szerkezete, stílusa - van neki mindene. Van benne hősiesség, kaland, szerelem, vér - van benne minden. Ez egy rendes regény." Mindazonáltal Háy jelzése a Jókai nevéhez kötődő tradícióról szintúgy a konvencionálisnak tételezett előismeretre való ráhagyatkozás gesztusa, mint a történeti konkrétumok (a korfestés) esetében; annál is inkább, mert hisz paratextusba szorított utalásról van csak szó, ez az aprócska szegmentum pedig aligha tudja elvégezni a Jókai-regényepika másként-értésének feladatát.

Az idézet származási helyének kérdését jelenleg nem tudom megoldani; némileg elgondolkoztató azonban, hogy a Jókai-szótár (Bp, Unikornis, 1994.) nem tartalmazza a dzsigerdilen szót. Erre két, egyenrangú magyarázat adható: vagy a szótár nem teljes (ez, tekintve a vállalkozás végiggondolatlanságát, több, mint lehetséges - vesd össze Nagy Miklós bírálatával: ItK 1995. 135-137.), vagy pedig a mottó fiktív (ez, tekintve a regény intertextuális terét, szintén több, mint lehetséges). Ezért aztán eldönthetetlen, a címmé emelt szó értelme, magyarázata kinek tulajdonítható: hiszen az olvasó, feltéve, hogy nem turkológus, nyelvi inkompetenciája miatt, elhiszi a jelentést. Különösen érdekes ezen a ponton a mottó és regény szövegének interferálása: a dzsigerdilen szó magyar megfelelőjét az előbbi mondja ki, hogy aztán ez alcímmé emelődjön, viszont a szó azért minősülhet magától értetődően török szónak, mert a regény cselekvényideje ezt egyértelműsíti. Kétszeresen is az autoritás mozzanata működik itt: a Jókai Mór szerzői név önmagában hitelesít egy voltaképp mágikusan működtetett hangcsoportot, a regény pedig a szómágiát többhelyütt is poétikai funkcióval ruházza fel (pl. 247. sk.). Éppen ezért érdekes, hogy a valóban török szó igazi jelentése és a regényben ráruházott jelentés között hasadás van: ahogyan a XVII. század nagytudású történész-szakértője, Pálffy Géza barátilag felvilágosított, a dzsigerdilen Párkány várának török neve volt, beszélő név ráadásul, hiszen 'máj-lyukasztó'-t jelent (ti. a vár megszaggatja az ellenség máját). Az autoritásra felépített jelentésadás és a mottó furcsa státusa miatt eldönthetetlen, Jókai vagy Háy félreértéséről, esetleg tudatos módosításáról van-e szó. Ám az bizonyos, hogy ilyenformán a regény - mivel axiómaként kezel egy nehezen tettenérhető fikciót - gyakorlatilag az alakításmód stilizáltságát, a nyelviséget teszi meg alapvetőnek.

Hiszen Háy könyve a cím és alcím azonos jelentését állandóan hangsúlyozva, a dzsigerdilen szó mágikus működtetését és újraértelmezését végzi el, úgy is, mint a cselekvény központi mozzanatát, s úgy is, mint azt háttérbe szorító, metaforikus elemet. A fogalmi tartalom konkretizálása ugyanis többnyire kisepikai formák, a leginkább anekdoták segítségével történik; a dzsigerdilen minden esetben a birtokolni vágyott, ámde birtokolhatatlannak mutatkozó boldogság lenne. A cselekvény bonyodalma egyetlen nő, Anna szerelmét vagy legalábbis megszerzését avatja a „szív gyönyörűségé"-vé, ráadásul nemcsak a főhősnarrátor, hanem három társa számára is. A négy férfi életsorsa a kétpólusúnak ábrázolt, brutális világ viszonyainak eltérő értelmezését mutatja, a törökökhöz való asszimilálódástól kezdve egészen az ellenük viselt fegyveres harcig - ám a boldogtalanság végső közössége, amelyben az Annát végül is megtaláló narrátor is osztozik, a kudarcot totálisnak és elkerülhetetlennek mutatja. A centrális, ugyanakkor viszont körvonalazatlan nőalak hasonló tétet jelent azonban az összes, vele kapcsolatba lépő férfinak, Kanizsa török urának, Köprülinek éppúgy, mint a megölésére szövetkező, cselekvésképtelen kanizsai magyaroknak. A dzsigerdilennek ez az azonosítása a szerelemmel azonban nem kizárólagos: megjelenik emellett a föld gyomrában lapuló titokzatos gyémántként és egy város (Buda), egy ország (Magyarország) szimbólumaként. Az egymás mellett párhuzamosan szereplő történetek aztán egymást is átértelmezik, mintegy kölcsönösen egymás metaforáivá válnak. Az ország és a nőalak egymásra vonatkoztatásában így villanhat föl a barokk allegóriák nagyvonalúsága (gondoljunk pl. a megszemélyesített Hungaria koraújkori ikonográfiai ábrázolásaira), vagy a gyémánt eléréséért végzett ásás mint a föld mélyébe, sőt méhébe történő behatolás az - Anna kapcsán többször leírt - coitus metaforájává válik. S mivel az összes ilyen anekdotaszerű szövegegység a cím alá van vonva, a regény egésze éppen azt látszik sugallni: a jelentés birtoklása lehetetlen, a szómágia ellenőrizhetetlenül működik.

A regény legfőbb erénye minden bizonnyal ennek a metaforizált szövegalakításnak a töretlen megvalósítása. Mégis ennek a formaelvnek, kétségtelen szépsége és gazdagsága ellenére, megvan a buktatója.

A cím köré szerveződő, egymásra utaló szövegegységek ugyanis óhatatlanul leértékelik és háttérbe szorítják valamelyest a teljesen kiépített regényfabulát. Még akkor is, ha a cselekvény, a koncepció egészének értelme miatt, persze aligha tekinthető diszfunkcionálisnak. A romantikus történelmi regény - sőt, voltaképp az archaikusabb próbatételes kalandregény - formaszerkezetét Háy műve tökéletesen megőrzi; csakhogy éppen emiatt magában a szövegben támad feszültség. a történeti szituáció kortalanított egyszerűsége vázlatosságnak és kidolgozatlanságnak tűnik a beépített egyszerűbb epikai formákhoz képest, mintha súlytalanított összekötő elem lenne csak: mintegy az epikusság fenntartott szándékát, a fabula magyarázó elvét - olykor tán a didaktikusság határát is súrolva - képviseli, a lírailag felépített apróbb egységekhez képest. Itt valóban rendkívül komoly dilemmáról van szó: a dzsigerdilen szó egymásba játszatott értelmezési lehetőségei ugyanis tényleg egy történetelvű epikusság keretében nyerhették csak el regénybéli gazdagságukat, ám retorikai-poétikai megformálásuk változatossága óhatatlanul gyöngébbnek mutatja a szigorúan követett XIX. századi regénymodell - ezekhez képest - kevéssé invenciózus újraírását. Hangsúlyoznám azonban Háy nagyepikai vállalkozásának grandiózusságát: vízionáriusságnak és nyelvi imaginációnak egy átfogó történelemszemléleti koncepcióval való egyeztetésére tett kísérletet, alapvetően más poétikai megoldásokkal, mint például Márton László vagy Láng Zsolt. Nála minden esetre nem a „lehetséges világok" nagyszabású halmozásáról, az esetlegesség megsokszorozódásáról, az ezotéria veszélyéről van szó mint felidéződő veszélyről. Háy mintha visszább lépne: megelégedni látszik egy - egyébként tudatosan felidézett - hagyomány alapsémájával. Ezen belül képest azután látványosan és magávalragadóan egy új írói változat megteremtésére. Olyannyira, hogy meg tud újítani egy hatalmas romantikus toposzt is: hiszen gyakorlatilag az üdv keresésének alapképletét értelmezi újra, ami Vörösmartytól vagy Novalistól egészen Maeterlinckig átszőtte a XIX. század irodalmát. Háy ugyanis - rendkívül érzékenyen - felfigyelt arra, hogy a „szív gyönyörűségé"-nek centrálissá tétele igényli a boldogság érzetének metafizikai garanciáit, ahogyan ezt az említett romantikus alkotók kidolgozták. Ezért aztán a regényben valóban helyet kapott - a világszemléleti tradíció ezen teljességéhez híven - Isten és a menny visszatérő ábrázolása; ám a transzcendencia már átértelmezett formában, lefokozva mutatkozik meg: hol a népi vallásosság apokrif bibliai történeteiben jelenik meg, szinte szövegszerűen támaszkodva az ún. Parasztbibliára (pl. 241. sk.), hol pedig keresztény színezetű, de mitologikus világmagyarázatként (pl. 17. sk.).

A regényvilágnak ez a transzcendens teljessége pedig azt bizonyíthatja, hogy itt nem egyszerűen írói intelligenciáról kell már beszélni. A kompozíciós fegyelem, a szövegalkotás kiérleltsége emlékezetesen szép regénnyé teszik Háy könyvét - még ha a szöveg belső feszültsége nincsen is megnyugtatóan feloldva. Az így feltáruló dilemma azonban legalább annyira fontos, mint a kötet számos gyönyörű lapja. Hiszen mindkét mozzanat ugyanarról tanúskodik: a tökély megkísértéséről. (Pesti Szalon)