Alföld - 47. évf. 11. sz. (1996. november)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szentesi Zsolt

Megrendült személyiség a tragikum és a groteszk határán

Balázs Attila: Én már nem utazom Argentínába

Egész sajátos, meglehetősen szokatlan kötetcímet adott könyvének Balázs Attila, a korábban a Vajdaságban, ám néhány éve a tragikus körülmények következtében Budapesten élő novellista. Nem teljesen szokatlan az írói pályán az ilyesfajta címadás (Cuniculus - 1979; Világ, én ma felébredtem! - 1982; Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból - 1986; Ki tette a macskát a postaládába? - 1989), már csak ezért is érdemes a mű e részére különös figyelmet fordítani. Korábban (1982) a személyiség hangsúlyozottan, sőt harsányan, már-már kissé agresszív módon került a létezés centrumába, s pozíciója egyszerre volt - legalábbis számára - megkérdőjelezhetetlen és megingathatatlan. az 1986-os és az 1989-es címben (és kötetekben) erőteljesebbé válik a játékosság, a groteszk, s háttérbe szorul az individuum harsány önfelmutatása. A mostani, 1995-ös könyv címében ugyan szintén nyomatékosan jelen van a személyiség, ahogyan erre az egyes szám első személyű személyes névmás kitétele is utal, ám pozíciója és világlátása egyaránt megrendültséget, megtörtséget tükröz. A lemondás, valamint a hitek és lehetőségek elvesztése kiváltotta tragikus életérzéssel keveredő rezignáció határozzák meg a cím, s persze a művek hangulat- és érzésvilágát. A személyiség elvesztett valamit, ami számára már végérvényesen visszahozhatatlan, és mérhetetlenül távoli. Ezért kap hangsúlyos szerepet a 'már' határozószó. S természetesen Argentína sem elsősorban mint a dél-amerikai kontinens valóságosan is létező országa funkcionál a címben (s a kötet címadó novellájában), hanem mint a távoli, sok szempontból idealizált vágyak, az értékek, a lét kiteljesíthetőségének, az elérni remélt értéktelített, de legalábbis különlegességében, egzotikusságában és messzi voltában hívogató-vonzó világnak a metaforája, amit elérni szinte egyenértékű az élet teljességének megélésével. (Erre utalhat az ország nevének eredete is: ezüstföld. ezüstország.) A kötetcímadó novellában a fenteknek megfelelően két idősík, két értékszerkezet, két világkép feszül egymásnak. A gyermekkor az egyik, amikoris a lét még kiteljesíthetőnek tűnt, a vágyak realizálhatónak látszottak, s a személyiség úgy vélhette: minden elérhető és megkapható (akár Veronka combja, akár Argentína, akár a délibáb). S néhány évvel később részben igazolódni látszik a vágyakozás reális volta, a kisfiú édesanyjához látogatóba érkezik a szintén indiános barnaságú („bronzszínű", akárcsak Veronka indiánbőrszín bokája"), csodálatos szépségű, „arany szőrszálú" Kreutzer Julianna, aki Argentínába ment férjhez, s aki „pár giccses, ezüstös (argentinum) (Kiem. - Sz. Zs.) ajándékot" hozott. Aztán teltek az évek, melyek csak fokozatos értékkiüresedést, értékpusztulást hoztak magukkal. (Meghalt a nagymama, a tanyát eladták, aztán a nagypapa is meghalt, de „addigra már megedződtünk". Nagymamának még „jutott" szájából előmászó aranypók, a nagypapának már ezüstpók sem, csak „agyament öregek számára létesített meglehetősen lepusztult intézmény". S persze közben volt háború is.) Nem maradt más, csupán mindennek az emléke, s hogy él egy bizonyos Julianna - a szintén jelképes, 'remény' jelentésű - Esperanzában. Így a személyiség lehangolt rezignációval veszi tudomásul az idő mind gyorsabb múlását, a remények, az értékek, a hitek visszahozhatatlanságát, teljes pusztulását: „Én már sosem utazom Argentínába. Pedig egykor azt is megígértem. (Magamnak.) Egyszer rég valahol ott, a tanya közelében folyt a Tisza. Ma már nem. Szinte nem folyik, vagy ha igen, akkor leginkább mintha visszafelé tenné. A kérészek is lerövidítették életüket. Mióta a folyó nem folyik, a kérészek annyira felgyorsultak, hogy ma már észrevehetetlen a másodpercnyi töredékük". Ami maradt, az Apagónia, mely sajátosan sűríti magába Argentína egyik legismertebb tájegységének, Patagóniának a nevét, mely a műben is többször megjelenő, értéktelítettséget magába foglaló 'pampák' vidéke, valamint az ezzel szembenálló 'apátia', azaz csüggedtség, egykedvűség, közömbösség fogalmát. (S külön lehetne még szólni az alkotásban megfigyelhető zenei allúziókról - Beethoven, Kreutzer-szonáta, annak hangulata, Kreutzer Julianna neve - s azok jelentésképző funkcióiról.) A valamikori hitek és remények széttörtségét erősíti a Czakó Zsolt tervezte fedőlap is: a cím szavai széttördelten, különböző sorkezdettel jelennek meg, betűi pedig különböző nagyságúak és formátumúak, sőt a két különböző betűtípus (egyik álló, a másik dőlt) egymásra írtan jelenik meg, ami vizuális aspektusból is fokozza a bizonytalanság, a széttörtség képzetét. S ugyanez jelenik meg más szempontból a kötet elején olvasható alcímben: Prózák nosztalgiára és lőporfüstre. A szándékoltan lefokozó és leegyszerűsítő műfajmegnevezés, illetve a múltat és jelent szembeállító szavak szintúgy az értékkiüresedés és a pusztulás képzeteit képesek felidézni az olvasóban. Odavannak a valamikori egységesnek mondható történetek, már csak fragmentumok maradtak, „egyszerű" prózában írt szövegek. (A kötet első írásának alcíme is hasonló: Bevezetés egy szertefoszló könyvbe) Mint ahogyan valóban nehéz, s kissé félrevezető lenne a szó klasszikus hagyományos értelmében vett 'novelláknak' nevezni a kötet írásait.

A művekben rejlő, többnyire a narrátori szerepet is betöltő személyiségre azonban nem pusztán csak a rezignáció, a lehangoltság, a tragikum felé hajló életérzés a jellemző. E műbeli individuum(ok) erőteljes sajátsága a groteszkkel is szoros kapcsolatot tartó humor, a játékosság, a frivol hangnem, s gyakori a kívülhelyezkedés, a távolságtartás. Pozícióját így egyszerre jellemzi a kint- és bentlét, a megerősítés és visszavonás attitűdje, az együttérzés és az elutasítás gesztusa. Jellemző vonása az írásoknak a patetizálóan heroikus (helyenként tragikus), a filozofikus, illetve a groteszk-ironikus elemek egymásba játszása, egymásra csúsztatása: „Egyszer csak mindennek vége. / De még el sem kezdődött. / S mikor kezdik újra? / Pisloghatsz vadul az órádra. / (Ha nem vették még el.)" (Ede a kanyarban)

Érdemes megvizsgálni, milyen módon nyilvánul meg a groteszk az egyes művekben. Megfigyelhető a patetikus lefokozása, a kicsinyítés: „A legendás hős (Che Guevara) kissé félresikerült, inkább a notre-dame-i toronyőrre emlékeztető, galambok pontos találataitól pettyezett szobrával szemben..." (Csomolungma), „A nagy októberi forradalmat valahol az Elbrusz csúcsán dideregte át..." (U. o.) „Finom nyálának egy piciny buboréka a férfi homlokán kötött ki, ott rezgett - kis karácsonyi ezüstcsengőként - pár másodpercig, eztán elpukkant." (U. o.) Jól érzékelhető, miként játssza egybe a szerző a patetikust a ironikussal, a fenségest a humorossal. S e „novella" kapcsán érdemes felfigyelni a címben is benne lévő hatalmasság (a világ legmagasabb hegye) és a téma illetve a főszereplő (akinek már a neve is mulatságos: Iván Ivánovics Iváncsin, illetve Iváncsin Adalbert) kicsinysége, jelentéktelensége között meghúzódó ellentétre, amit a Nagy Vállalkozás (a Csomolungma megmászása), és annak sikerületlensége (Iváncsin Adalbert „megcsúszott") között is megfigyelhetni. E mű amúgy is erősen telített groteszk, ironikus elemekkel (lásd például Madonna alakját-szerepét). Ugyane „novellában" a „minden mindennel összefügg" létértelmező elv humoros-ironikus felnagyításával, eltúlzásával is többször találkozhatunk. A racionális, szigorúan kauzális alapokon nyugvó világmagyarázat ellehetetlenítése és negligálása történik itt meg ezáltal, azaz annak gúnyosan groteszk köntösben történő felmutatása, hogy a világ történéseit már nem áll módunkban felfejteni, értelmezni és logikusan megmagyarázni. (Mint ahogyan végső soron azt sem tudhatjuk, a 82 éves Iváncsin Adalbert miért is ütötte agyon botjával R. K. kiskorú bűnözőt.) Ezzel összefüggésben figyelhető meg az is, hogy a művekben milyen nagy számban vannak jelen látszólag redundáns elemek. A környezet, a körülmények aggályosan pontos leírását-bemutatását kapjuk az írások legnagyobb részében, ám ezeknek tulajdonképpen semmi közük nincs az alaptörténethez (lásd például a Csomolungma bevezető mondatait). Funkciójuk többszörösnek mondható. 1. A túlzott bizonyosság és pontosság - mivel az így leírtak nincsenek általában igazán összefüggésben az alapszituációval - a befogadóból ellentétes hatást vált ki: a bizonytalanságot; hiszen az olvasó az alaptörténethez kívánná kötni a „mellékszálat", ám mivel ez meddő próbálkozás, bizonytalanságérzete nő. 2. Ez pedig végső soron a befogadói aktivitást fokozza, hiszen az „összeköttetés szándéka" továbbra is ott munkál benne. A szerző még meg is erősíti a kauzalitás elvét, ezzel is „félrevezetve" olvasóját: „Tettének (mármint Iváncsin Adalberté - Sz. Zs.) okai ismeretlenek?" Talán érdemes egy kicsikét elidőzni a kérdésnél... azaz pár illékony mondat erejéig tekintsünk vissza a dolgok legelejére, ki is ez a véres kezű gyilkos, ez az Iváncsin Adalbert!... visszaröppenhetnénk akár a Római Birodalomig is, sőt messzebb, a bűnök alapkövéig..." (54-55) 3. Ezen aggályosan pontos részletek látszólagos valósághűsége jól ellenpontozza a novellák kissé példázatos-metaforikus jellegét, s (4.) oldja azok esetleges patetikusságát, emelkedettségét. 5. Egyúttal ezen elemek lazítják a mű fikciós jellegét, azaz a fikció és valóság határmezsgyéjére tolják az alkotást, arra is figyelmeztetve: egyáltalán nem bizonyos, hogy a művilág és a valós világ között éles határvonal húzható, az irodalom és az élet valahol átjátszik egymásba.

Ugyancsak a groteszk vonulatát erősítik a műveknek a különböző szójátékok, szócsavarások, szóferdítések (Patagónia - Apagónia), valamint az igen nagy számban olvasható önreflexív jellegű utalások, betoldások kiegészítések, megjegyzések: „Elnézést, a tagmondatokat kissé sután ékelte néha egymásba, de mentségére váljék, hogy nagyon rég találkozhatott valakivel, akivel ezt a kérdést érdemlegesen megvitathatta volna." (25); „teljesen magamra maradtam ezzel az elviselhetetlen didaktikus történettel?" (33); „... de ezt a szálat nem tudom és nem is akarom tovább gombolyítani." (40); „A szomszéd nevét rövidítettem, mert gyanítom, hogy puskáját mind a mai napig nem jelentette be." (U. o.); „Megnősültem, és még ma is élek, ha meg nem haltam." (44) E részek szintén kibillentik a befogadót a megszokott olvasói pozícióból, másrészt szintúgy egymásba csúsztatják a valóságot és a fikciót. Némileg hasonló funkciójuk van a sokhelyütt olvasható - s így talán mondhatjuk - szándékolt képzavaroknak: „Kinek van ideje megállni ezen dolgok mellett robogó másodperceink villogó fényében? (55); „...pedig nagyszerű fickó lehetett, ha már ilyen nagy hegybe vágta a fejszéjét." (63)

Mindezen műspecifikumok (melyek még jó néhánnyal kiegészíhetőek lennének, például a betűnagyságok és -típusok váltogatása) végső funkciója a műbeli én kettős pozíciójának megteremtése. Azaz a személyiség számára e groteszk-ironikus-humoros elemek mintegy menedékként szolgálnak ebben az értékhiányos világban. Az önátmentés, a védekezés, a bensőjében keletkezett űr legalább részleges kitöltésének eszközei, egyfajta lelki kompenzáció segítői. A személyiség ezek révén egyszerre védekezik, támad (legalábbis közvetetten), és mutatja föl a pusztulással, az értékkiüresedéssel szemben az egyik - vagy szerinte az egyetlen - lehetséges védekezési módot. Így e poétikai-nyelvi-megformálásbéli eljárások a világkép kialakításának eszközeivé is válnak, szerves koherens egységet képezve a kettő között, - ami a legjobb művek sajátjának mondható. Az értékpusztulással a személyiség önnön lényét helyezi szembe, de úgy, hogy egyúttal azt is érzékeltetni képes: az ő lénye, léte is a bizonytalanság és az ambivalencia által determinált, az ő létbeli pozíciója is alapjaiban rendült meg. Ebben az értelemben is a későmodernitás és a posztmodern határán állunk. A műbeli személyiség képtelen pusztán csak tényként szemlélni a világ szétesettségét és pusztulását, még mindig megvan a tragikum és a nosztalgia érzülete (lásd a kötet címadó írását), de mintegy le is akarja azt vetkőzni. Ám pontosan érzékeli ezen attitűd megvalósíthatatlanságának egyre lehetetlenülő voltát is. E kettősség nyomja-nyomasztja a személyiséget, ezért vélem a groteszk-ironikus hangnemet tragikusan magára erőltetett póznak, védekezésnek. (Ennek riasztóan pontos képe és bizonyítéka az Egy angyali nő és a Fehér Hattyú zárlata.) S ezért is a kétségbeesett „kapaszkodások", utalások (igen nagy számban) más művekre, alkotókra.

Így az előző kötetekhez képest egy sokkal összetettebb hangnem, és ugyanakkor személyiségkép bontakozik ki előttünk e „novellákban". Minden sötétebb tónusú, sokkal tragikusabb lett, amit a groteszk-ironikus elemek nem is annyira ellenpontoznak, mint inkább az ellenpontozás révén felerősítenek. Hiszen más - úgy tűnik - nem marad a személyiség számára, mint amit a Nosztalgia című műben ír szinte programszerűen: „Élünk és emlékezünk, amíg bírunk." (Kijárat)