Alföld - 47. évf. 11. sz. (1996. november)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Borbély Szilárd

[ Édesangyal ]

Az édes, édesangyal, olyan
édes az angyal, brutálisan <ahogy> néz.
Finom az ajka, porcelán arca,
a gonosz mosoly, ami néz. Körbeveszi
sok fáradt papír rózsaszirom.
Halott az arca, kirúzsozott szája <a>
füléig ér. Marcipánszárnya,
ruhája, ahogy omlik, a konfetti rá.
Leeszi magát, ahogy nyeli a tejszínt
undorodásig. Fejét félrehajtva
okád, oly édesen hány. Porcukorban
áll, körbeszórva, a tájban,
az angyali táj. A finomfehérség, a puha szárny,
a kifeszült, nagyranyílt száj,
ahogy hány. Úgy száll, úgy
száll le rá, a konfetti száll.
És néha <fel>nyújta az ujját,
az édes ujjait, nagy csontos ujját
fel. Porcukor rajta tejszínbe
ragadva. Bekapja az ujját,
szopogatja, majd megint <fel>nyújtja
magasra. Az édes égen túlra,
az édes égbe néz. A porcukorban
állva éles üvegcserepekkel
az ereit vagdossa át, finom
szép csuklóján a kék ereket. A vért,
az édes, sűrű <édes> vért issza,
a vért a porcukor felissza, és
rózsaszín lesz a halvány, finom
cukorrózsa. Az angyalból, ahogy
kinyílnak a rózsák, fölszaggatott
csuklójából hullnak a szirmok alá.
Átvérzett papírrózsák. A smaragzöld,
a bíbor marcipán, ahogy omlik <alá>.
A kezéből, ahogy áll ott, mint
elképzelt rózsacsokor. Ahogy
omlik a vér, milyen édes
az angyal. Milyen édes <a vég>.

[ Filmnoireinzert ]

Hajnalban érkezik <meg> a pályaudvarra,
az álmos, a törődött, az elmosódott éjszaka,
az álmatlanság, amely megmérgezi a testet,
<valamiféle kábulat, bizonytalanság,
a megszokásokkal szembeni közöny>,
kioltja a szemet, tompává tesz, közel a síráshoz.
A kupék dohos melege után az éles,
tiszta, hideg levegőről az állomásépületbe lép,
a műmárvány borításra, amelybe beleette magát a kosz,
<már régóta nincs fénye>. A nagy üvegajtót ahogy
elengedem, ahogy összecsapódik mögötte,
ahogy elszorítja a torkot, az a jellegzetes szag,
amely a kocsmákban is érezhető, <az emberek
különös, taszító, ismerős szaga, > nyugtalanná tesz.
A testek hánytatóan édeskés kipárolgása,
a dohányfüst, a ruhákba beivódott kesernyés
nikotin, a hányás utáni száj, a vizelet,
<amitől megkérgesedik az elsárgult a ruha,
>köpések, emberi válladékok, a szar közelsége.
Érzem, itt tudnék maradni, ha leülne,
ha várakozna, ha nézné a galambokat,
a műmárvány erezetet a padlón. A test érintései,
a viszonyok csupasz, leplezetlen működése,
az esetlen, kiszolgáltatott szeretet
motyogása, szavak azon a nyelven,
amelyet a legjobban ismerek. Amelyekről
azt hiszi, hogy ismeri őket, amíg áthaladok
az épületen, szorosan a lábam elé nézek,
<zárt vagyok.> Egy visszafojtott kérdés
tompasága <bennem>, ahogy a kijáratot keresi,
nem ad esélyt, hogy megszólítsanak.