Alföld - 47. évf. 8. sz. (1996. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Molnár Gábor Tamás

Fikcióalkotás és történelemszemlélet

Kertész Imre: Sorstalanság

„Auschwitz után csakis Auschwitzról lehet verset írni" - írja Kertész, Adorno közismert, már-már közhelyes mondatát parafrazeálva - „Csakhogy - másrészt - Auschwitzról egyáltalán nem könnyű verset írni. Van itt egy kimondhatatlanul súlyos ellentmondás: a holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést. Viszont a holocaust elgondolása önmagában véve olyan roppant vállalkozás, hogy többnyire meghaladja a vele küszködők teherbíró képességét. Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz."1

Olyan szöveg - Kertész Sorstalansága - áll az elemzés középpontjában, amely a szó hagyományos logikai-grammatikai jelentésében tárgyát Auschwitzban leli fel. A fenti idézet értelmében a regénynek nincs is más választása, kénytelen Auschwitzról beszélni. Ugyanakkor Auschwitz is „kénytelen" fikcionálisan, irodalmi szövegként lépni az őt elgondolni kívánó befogadó elé. Ez önmagában nem igazolja a kertészeti beszédmód esztétikai érvényét, autenticitását, kivéve, ha - hermeneutikai szempontból helytelenül - tételezzük az életművet mint egy személynév jelentéskonstituáló funkciója révén rekonstruálható koherens gondolati rendszert, amelyhez az életmű minden elemének igazodnia kell. Így legfeljebb a szerző konzekvens megszólalásmódjáról, „őszinteségéről" beszélhetünk, amely azonban nem esztétikai kategória.

Amiért mégis idézhetők a szerző egyéb - részint szépirodalmi, részint teoretikus - művei, az éppen az, hogy - mivel a regény tárgya Auschwitz - szükség van a szöveg történetfilozófiai hátterének részleges feltárására, hogy a lehetséges meg nem értés okaira, a történetszemléleti előfeltevések különbségeire fényt derítsünk (s a kertészi életmű elméleti tekintetben igen koherensnek mondható).

Három - egymástól élesen el nem választható - szempontot vehetünk figyelembe az eltérő előfeltevésekből következő meg nem értés feltárására. Ez a három szempont a szorosan vett történetfilozófiai horizont, az ebből következő erkölcsi értékelés, és a nyelvszemléleti konzekvenciák. Egy irodalomesztétikai dolgozatnak nem feladata egy ilyen vitában való részvétel, bár az értelmező előfeltevései is szerepet játszanak a szempontok felvetésénél (hacsak nem hiszünk a szövegek műimmanens „mögékerülhetőségében"). A feladat mégsem az, hogy bármelyik félnek igazat adjunk, hanem hogy a defektes megértés nem esztétikai okait feltárjuk az eltérő előfeltevések horizontján, és így nyerjük vissza a jogot az esztétikai szempontú megközelítésre.

A Kertész-szövegekből leszűrhető poétika Auschwitzot nem lezárt, múltbéli történelmi eseményként kezeli, hanem „mitologikus kérdés"-ként2. A róla való beszéd tehát nem lehet a történetírás, sem a dokumentumirodalom beszéde, más nyelv - a fönti idézet értelmében az irodalmi nyelv - szükséges Auschwitz tapasztalatának megragadásához. Ez azt is jelenti, hogy ez a beszéd nem írható le a hagyományos logikai grammatika formuláival, nem lehet a beszélő alany (szubjektum) által használt nyelvi jeleket Auschwitzra, mint a beszéd grammatikai tárgyára (objektumára), mint nyelven kívüli entitásra vonatkoztatni. Auschwitz mitizálása, „egyetemes példázattá" tétele, „amelyre rátétetett a maradandóság pecsétje"3, Auschwitz bevonását jelenti a beszédbe. Auschwitz „úgy áll előttünk, mint a Jelenések Könyve, mint Edgar Allan Poe, Kafka vagy Dosztojevszkij valamely kínos részletességgel ecsetelt rémtörténete"4. A „tárgy" tehát maga is szöveggé válik, amely nem lehet referencializálható. Róla „csakis az esztétikai képzelete segítségével alkothatunk valóságos elképzelést". Egy ilyen jelenséggel - akárcsak egy műalkotással, egy mítosszal - szemben nem lehetnek erkölcsi értékszempontjaink. Teoretikusan: „hogyan alkalmazhatnak erkölcsi mércét emberek arra, aki géppé válva, nememberként soha nem alkalmazott erkölcsi mércét senkivel szemben, aki - vagy inkább: ami - semmit sem cselekedett, csupán szabályosan, megbízhatóan működött?"5

Ha a feljebb vázolt előfeltevések egy potenciális olvasó értelmezési horizontjával valóban összeegyeztethetetlenek, az olvasó kizáródik a regény tapasztalatából. Egy Auschwitzot zsidó belügyként kezelő, vagy revizionista álláspontról a haláltáborok létét kétségbevonó lehetséges olvasó eleve nem léphet be a szöveggel való esztétikai párbeszédbe.

Nem is kell azonban ilyen messzire menni. Aki Auschwitzot mint lezárt, „volt" történelmi eseményt a nem írott világ részeként érti, és a „megtörtént" esemény történelmi okaira kíváncsi, elégtelennek fogja találni az irodalmi tapasztalatot, amellyel a regény megértése és értelmezése után szembekerül.

A regény fogadtatása a hazai kritikában

A regény 1973-as megírását követően 1975-ben jelent meg. Szembe kellett azonban néznie azzal, hogy a korabeli elvárási horizont jórészt fölkészületlen volt egy olyan regény befogadására, amely Auschwitz tapasztalatát nem a marxista irodalomszemlélet tükrözés-logikája alapján dolgozza föl, s nem is „hivatásos humanista"6 közhelyeket sorakoztat föl erkölcsi felháborodásának kifejezésére. A befogadásnak az ebből következő nehézkességére éppen a regény megírása és első kiadása közötti két év szünet a legjellemzőbb adat: a hivatalos kultúra valóban nehezen birkózott meg a Sorstalansággal.

Spiró György tanulmányában7 a hazai kritikát teszi felelősség azért, hogy egészen visszhangtalan volt a regény első kiadása. Itt ő egyetlen hazai recenziót említ, Ács Margit ismertetőjét a Magyar Nemzetben. Spiró kritikája azonban túlzó, ennél valamivel több ismertetés jelent meg különböző lapokban.

Ha valaki a Kudarcot dokumentumregényként olvassa, és abból akar következtetéseket levonni a Sorstalanság fogadtatását illetően, meglepetés éri. A regényről a megjelenés évében, illetve később közreadott ismeretők, kritikák korántsem olyan ellenségesek, mint azt a hazai közvélemény mostanában - talán éppen a kudarc vagy a Gályanapló alapján - feltételezi.

Ezen írások jelentős része elismerő értékítéleteket fogalmaz meg a regényről. Sűrűn találkozunk olyan megfogalmazásokkal, mint: „Kertész Imre első könyves író. Máris magasfokú gondolati és művészi tudatosság jellemzi"8, „A Sorstalanság az utóbbi évek magyar prózájának egyik fontos műve"9, vagy „időnként a felszínre kerülnek olyan alkotások, amelyek a világ irodalmában is megállják a helyüket. Ilyen a Kertész Imre regénye is"10.

Amiben mégis elmarasztalhatók a recenziók, az a mimetikus koncepció alkalmazása egy olyan regényre, amely tagadja Auschwitz valóságának a „nyelv általi visszatükrözhetőségét". Ilyen koncepcióban érthető csak, hogy valaki a Sorstalanságról mint olyan könyvről beszéljen, amelynek „az élmény elemzése a célja"11, vagy mint amelynek „az áldozatlét pszichológiai megfigyelése, majd ebből a történelemformálást vállaló emberi magatartás kiépítése"12 az ideológiai alapja.

Ez a miméziselvű szemlélet egyrészt az alakok lélekállapotának „pontos", „hiteles" rajzát tünteti ki a regény értékelésének alapjaként13. Másrészt a kritikák jelentős része esik abba a hiába, hogy a regénybeli Auschwitzot összetéveszti azzal, amelyet mi mint történelmi jelenséget ismerünk.14 Ebből a logikából következhetnek olyan - nem irodalmi - elvárások, amelyek megkövetelik a szövegtől, hogy megmutassa az olvasónak az Auschwitz-cal szembeni „helyes" viselkedési formákat: „a regénynek ez a végső felismerése azonban inkább csak kiindulópontja lehetne egy további gondolatsornak: a 'sorssal' szembeszálló aktív tett lehetőségeit végül is az író nem mutatja meg"15 - sőt, ugyanez a kritika rója fel a regénynek a főhős hiteltelen ábrázolását is: „Tulajdonképpen a tudatvilág fejlődésrajza már a regény 'tudósító' leírásaiban is nagyon sokszor aprólékos környezetrészletezésbe téved vagy olyan élethelyzeteket fogalmaz meg árnyaltan ez a kamasztudat, amelynek lényeglátó elemzésére még ilyen 'sűrített időben' sem lehet képes egy fiú intellektusa".

A miméziselv következetes alkalmazása a poétikai megformáltságot csak járulékos, dekoratív elemként képes értelmezni. A stiláris egyszerűség, a könnyű befogadhatóság az a szempont, amely a mű „mondanivalójának", „üzenetének" felfogásában segíti az olvasót: „A regény e legjobb részében (ti. a buchenvaldi boldogság leírásában - M. G. T.) kevesebb a korábban nem ritka stiláris ügyetlenség, sőt hiba, élőbbek az alakok, találóbb az irónia."16 Még erősebb az a megfogalmazás, amely ráadásul összekeveri a szerzőt a regényben beszélő, konstruált Énnel: „ha valamit a szerző szemére vethetünk, az reménytelen birkózása a vonatkozó névmásokkal (olyan hiba, melyet a szerkesztőnek bizony illett volna kigyomlálnia egy ilyen művészi horderejű műből)"17.

A recenzió műfaja természetesen nem alkalmas elméleti-narratológiai kérdések tisztázására, az azonban szembeszökő, hogy a Sorstalanság-ról született ismertetők mennyire nem tudnak mit kezdeni a regény formai-poétikai jegyeivel. Az elbeszélői nézőpontról jórészt csak olyan átgondolatlan megjegyzések születnek, amelyek „naplószerű"-nek18, vagy „önéletrajzi könyv"19-nek minősítik a regényt, bár az utóbbi állítás szerzője megjegyzi, hogy az író „valahogy mégis a háttérben marad". Sőt, van, aki abból a kiindulásból, hogy „Kertész Imre regényét éppen a hagyományos cselekményleírás hamisítaná meg" eljut addig a következtetésig, miszerint a regény „elmondhatatlan, megfogalmazhatatlan élmények rögzítése és nem 'elbeszélés'"20 Ha mást nem, legalább az „elbeszélés" fogalmának értelmezését számon lehetne kérni a szerzőtől, hiszen a fogalomnak a „történet"-tel való szembeállítása éppen az iskolás cselekményleírás lehetőségét vágja el. Az ilyen fogalmi tisztázatlanság jellemzi a Sorstalanság befogadástörténetének szinte egészét a hazai publicisztikai kritikában.

Auschwitz mint írott világ?

Ha el akarjuk kerülni az ilyen tükrözéselvű félreértés veszélyét, felteendő a kérdés: hogyan válik Auschwitz mint a nem írott világ része írott tapasztalattá? Hans Robert Jauss egy Calvino-tanulmányának21 egyes kérdésirányai fogódzót nyújthatnak. A konstanzi irodalomtörténész egy Calvino-eszéről (Mondo non scritto e mondo scritto) írja: „a kortárs filozófia egyik alapvető ellentétpárjából indul ki: abból a tételből, hogy számunkra egyedül a nyelv megragadható, míg a világ ltée megragadhatatlan, másrészt abból az ellentételből, hogy a köznyelv nem értelemfeltáró, s a világ kimondhatatlan. Az irodalomnak adatott meg a lehetőség, hogy a nyelv mint világ, illetve a nyelv nélküli világ elelntétét esztétikai ereje szerint - a nem írott világ írásbeli felfedezése révén - áthidalja. Az irodalom ezt ma teheti meg először, amikor a fikcionalitást már nem mimetikus, hanem konstruktív képességnek tekintjük"22.

Jaussnak e - Calvino nézeteit értelmező - mondatai megfeleltethetők a kerszéti poétika néhány, korábban idézett elemével. A Kertésznél központi kérdésként fölmerülő, „nem írott világ"-beli jelenség, Auschwitz kirázólag az „esztétikai képzelet" (Jauss-szal: „a fikcionalitás konstruktív képessége") segítségével ragadható meg („számunkra egyedül a nyelv megragadható", „a köznyelv nem értelemfeltáró"). Ugyanakkor a konstruktívkén tfelfogott fikcióképzés valóban különös terheket ró a megszólalóra. Jauss így folytatja: „a nem írott világ írott párjaként a könyv nem elégedhet megazzal, hogy ismert és kézenfekvő dolgokat ültessen át írásba. Azt kell megírnia, amit nem tudtunk, hogy ily módon a nem írott világ általunk szóvá váljék".

Az az értelmezés, amit itt Jauss ad a nem írott világról („rendezetlen, állandóan változik, és a számtalan érthetetlen esemény miatt teljesen áttekinthetetlen") szinte szó szerint egyezik a dolgozat elején idézett Kertész-szövegrészletnek Auschwitzról („erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról") adott értelmezésével. A fönti célkitűzés, amit Jauss egy „posztmodern esztétika védelmében" megfogalmazott - tehát a nem írott világnak a fikció konstruktív képessége általi szóvá válása - igazolhatja Kertészt, aki az „objektiváció kényszeré"-ről beszél. A világnak szóv kell válnia, hogy értelmezhető legyen.

„A világ megértése az ember vallási feladata, függetlenül a megnyomorító egyházak megnyomorító vallásaitól"23 - a szóvá válás ezt a „vallási feladatot" teszi megvalósíthatóvá. A megértés közege nyilvánvalóan nyelvi közeg, a hermeneutikai folyamat a történelemmel való párbeszéd folyamata. Így lehetséges egy olyan nyelvi magatartás, amely nem Auschwitzról beszél, hanm Auschwitz-cal is. Egy ilyen - megértés-centrikus, hermeneutikai - magatartásnak azonban szembe kell néznie a párbeszédes logika alkalmazásának következményeivel. Heidegger: „a megértés a jelenvalólét saját lenni-tudásának egzisztenciális léte, mégpedig úgy, hogy ez a lét önmagán feltárja, hogy hányadán áll önnön létével"24. A szóvá vált történelem, amelyet éppen a róla - és vele - való beszéd révén értünk meg, kényszerít az önmegértésre is. Ilyen értelemben írhatja Kertész a megértő tudatról: „mintha ez a tudat nem az én tudatom, inkább a rólam való tudat lenne"25. Ez a mondat tehát nem csak Rimbaud híres tézisének parafrázisa („Nem helyes azt mondani: én gondolom. Úgy kellene mondani: engem gondolnak."26), hanem egy hermeneutikai történelemszemlélet megnyilvánulása is.

Az eddig mondottak értelmében: amikor Kertész a mű igazságértékéről beszél („jó művésznek nincs más esélye, mint hogy igazat mondjon, és az igazat radikálisan mondja"27), ezt nem érthetjük a történelmi „valóság"-ra vonatkozó, azt mimetikusan leképező igazságként. A mű igazsága a történelem szóvá (szöveggé) tételében, az Auschwitz-cal folytatott párbeszédbe való belépésben, ezáltal az olvasó történelem- és önmegértésének lehetővé tételében mutatkozik meg.

A párbeszéd logikája

Láttuk, hogy a kertészi poétikában Auschwitz eleve szövegként, mítoszként, az európai kultúra „egyetemes példázata"-ként van jelen. A kérdés az, hogy milyen logikája lehet egy ilyen szöveggel való párbeszédnek.

„Az objektiváció kényszere. Honnan ered? A hatalom akarásából."28

„A hatalom, irodalmi vetületben: az objektiváláshoz való jog kiváltsága"29

A két Kertész-idézet között alapvető, feloldhatatlannak látszó logikai ellentmondás rejlik. Az objektiváció kényszere eleve feltételezi a hatalom akarását, az objektiváció maga azonban csak a hatalom kivívása után következtetésre jutunk, hogy a beszélő csak akkor akarhatja a hatalmat, ha már hatalmi helyzetben van. Másképpen: akkor beszélhet, ha már beszél.

Ez az ellentmondás tehát nem oldható fel a formális logika keretein belül. Viszont amikor a kertészi poétika Auschwitzot mitologikus szövegként tünteti ki, azon munkálkodik, hogy egy metanarratíva előhívásával mégis kilépjen ebből a paradox helyzetből.

A logikai ellentmondásból való kilépés magából a formális logikából való kilépés segítségével következhet be. Auschwitz mint folyton jelenlévő mítosz mégis megszólaltatja a beszélőt, aki így - Auschwitz elsőbbségét elismerve - lemond a „hatalom akarásáról", a sikerről, a beszéd jogát mintegy Auschwitznak adva át. Így értelmezhető az a személet, amelyet szintén a Gályanapló két idézetével támaszthatunk alá. „Aki a KZ-anyagból irodalmilag győztesen került ki, vagyis 'sikeresen', az holtbiztosan csal és hazudik: így írd regényedet"30. A „kudarcorientált" (ld. Kertész másik regényét: A Kudarc) irodalom tehát Kertésznél az egyetlen irodalom, amely szembenézhet Auschwitz-cal. Ennek nyelvszemléleti következménye: „ami a nyelvet illeti: a totalitás a saját belső életéből is kirekeszti az embert, ezt kell mindig figyelembe venni"31. A „hatalom akarásá"-ról való lemondás a szubjektum önkényéről való lemondás. A szubjektum nem beszélhet, csak ha Auschwitz beszélteti. Az Auschwitz-regény írójára így különös érvénye van a foucault-i axiómának: „Az írás (ecriture) többé nem az írás (ecrire) megnyilvánulása vagy megdicsőülése, s nem is a szubjektum belehelyezése a nyelvbe. Mindenekelőtt arra szolgál, hogy teret nyisson ott, ahol az író folytonosan eltűnik"32. Anélkül, hogy a „szubjektum halála"-elméletek felől akarnánk igazolni a kertészi megszólalást, utalnunk kell arra, hogy (amint azt látni fogjuk) valóban vannak a Sorstalanságban az elbeszélő szubjektum egyedüli jelentésképző szerepének megszűnésére utaló jelek. Ez azonban nem a lyotard-i feloldódás „a nyelvjátékok intertextualitásában", hanem Auschwitznak olyan szövegként való tételezése, amely a róla való beszédhez képest elsődleges. Ha az Auschwitzról szóló regény körüli diszkurzushoz való viszonyát fogalmazzuk meg: Auschwitz ennek a diszkurzusnak Metadiszkurzusa. Ha a szubjektum feloldódik, azt Auscwitz totalitásának metadiszkurzusában teszi.

A sorstalanság és a „köznapi kalandregény" téridő-szerkezete

Első ránézésre a Sorstalanság narratív struktúrája megegyezik a Mihail Bahtyin által leírt kronotopikus szerkezetek közül azzal, amelyet a szovjet irodalomtudós „köznapi kalandregény"-nek nevezett, és amelynek antik mintája Apuleius Az Aranyszamár című regénye.

Ezzel a téridő-szerkezettel az olyan kalandregény jellemezhető, amelyben „a kalandidő összefonódik a mindennapok idejével"33, szemben a „próbatételes kalandregény" szüzséjével, amelyben a kalandsornak nincs hatása az idő múlására.

1. Ugyanakkor a „köznapi kalandregény" időszerkezete összefonódik a metamorfózis tematikájával, az „átváltozás és azonosság"34 kérdésével. Ez Apuleiusnál (és - látszólag - Kertésznél) egy alapállapot-átváltozás-visszaváltozás sorral jellemezhető. Míg az antik regényben Lucius emberből szamárrá, majd újra emberré változik, a Kertész-regényben ez a sor megfeleltethető egy szabad-auschwitzi rab-felszabadult, egy egészséges-beteg-gyógyult, vagy - pilinszkysen - egy eleven-meggyilkolt föltámadott állapotokból összeálló folyamatnak. Az azonosság- (identitás-) kérdés is egy ilyen sorban bomlik ki.

2. Bahtyin: „a metamorfózis (...) a Privát emberi sors értelmezésének és ábrázolásának formája (...) A metamorfózis elvének alapján jön létre az emberi élet egészének alapvető fordulópontjain, válságmozzanatain keresztül való ábrázolása: hogyan válik az ember valami mássá"35. Kertésznél ez a fordulópont a deportálás és a KZ-ben való raboskodás, a „mássá válás" problémája pedig a zsidó lét (illetve a zsidóként való azonosítás) problémája.

3. Bahtyinnál a kalandidőben lejátszódó események „meghatározzák mind magának az embernek a végső formáját, mind egész további életének jellegét"36. Ezt elég összevetni azzal, amit Kertész főhőse mond a regény vége felé - „meg is jegyeztem, hogy ami megtörtént, az megtörtént, s hogy végre is nem parancsolhatok az emlékezetemnek. Új életet - vélekedtem - akkor kezdhetnék csak, ha újra megszületnék" (205)37 - hogy azt mondhassuk, Auschwitz valóban meghatározza a főhős egész további életét.

4. A köznapi kalandregényben „az eseményeket a véletlen időbeli egybeesések és különbözőségek jellemzik"38. A Sorstalanság főhőse is véletlenül ül azon a buszon, amelyről leszállítják, hogy Auschwitzba vigyék. Véletlenül tudja meg, hogy tizenhat évesnek kell mondania magát (különben azonnali gázkamra várna rá). Buchenwaldba visszaérkezvén véletlenül kerül olyan jó körülmények közé (hiszen amikor arról kérdezik, hogy van-e hasmenése, „hangom - miért, miért nem, az mondja erre - Nein -, gondolom még mindig, még mos is csak hiúságból, bizonyára" (154). De a pesti újságíró is „szeretné (...) a találkozásunk véletlenjét 'szerencsés véletlenné' alakítani" (201). A véletlen szerepét a „balszerencsés ember" (akinek öt percén múlott, hogy nem késte le a buszt, amely - végül - Auschwitzba vitte) hangsúlyozza leginkább, de a főhős az idősebbik nővérrel vitatkozva a zsidó identitást is a véletlen műveként értékeli, amikor felveti a gyerekek kórházi elcserélésének lehetőségét.

5. Azonban - akárcsak az antik mintában - „a véletlen logikája (...) beágyazódik egy őt magába foglaló magasabb logikába"39, „ennek az egész sornak az alapja az ember felelőssége önmagáért"40. Ekként értelmezhető a regény zárása, amikor Köves arról beszél, hogy „mindenki lépett, amíg csak léphetett, és én is megtettem a magam lépéseit, és nem csupán a birkenaui sorban, hanem már itthon"(207).

6. Végül a kronotopikus egyezést támaszthatná alá az is, hogy - mint Apuleiusnál - Kertésznél is egyes szám első személyű elbeszélővel találkozunk. Ez megerősíthetné azt az elképzelést, hogy az életét meghatározó cselekménysort átélt elbeszélő visszaemlékezik és megosztja élményeit az olvasóval.

A Bahtyini szempontok felvetése arra lehet jó, hogy bemutassuk - bár a látszólagos egyezések kapcsolatba hozzák a regényt a „köznapi kalandregény" struktúrájával - ezen szempontok többsége megbicsaklik a Sorstalanság értelmezésekor. És nem is csupán a narratív struktúra átértelmezéséről beszélhetünk (hiszen már az is átértelmezés lenne, ha valaki egy más szituációra konzekvensen alkalmazná az antik szüzsé sémáit), hanem arról, hogy a kertészi beszédmód éppen az Auschwitzra, a század e „világélményére"41 történő alkalmazás aktusa által érvényteleníti e téridő-szerkezetet ebben a helyzetben. A regényelemzés során fölvethetjük ezeket a szempontokat, hogy lássuk: a regény egyik lehetséges tapasztalatát éppen a „köznapi kalandregény" narratív struktúrájának - nem átértelmezésében, hanem - Dekonstrukciójában érhetjük tetten.

Emlékezés és elbeszélői pozíció

Induljunk ki a „köznapi kalandregény"-nek és a Sorstalanság-nak a hatodik pontban említett, látszólagos egyezéséből, miszerint az elbeszélő egyes szám első személyű pozícióból, grammatikailag azonosulva a hőssel, annak kalandjait saját múltbeli kalandjaiként mondja el. Ilyen értelemben fölállítható lenne egy olyan képlet, amelyben az elbeszélt Én azonos az elbeszélői Én múltjával, az elbeszélői Én pedig egyidejű (legalábbis az elmesélt eseményeken túllevés mozzanatában) a mindenkori olvasói Te-vel.

Ez a képlet az elbeszélői Én-től az emlékezés folyamatosságát követeli meg; az emlékezés a kulcsa annak, hogy azonosulhasson saját korábbi Én-jével, így válhasson elbeszélővé, s tegye saját korábbi önmagát elbeszéltté.

Az ötödik fejezet elején - a tulajdonképpeni fogság kezdetén - az elbeszélő visszaemlékezik egy, a deportálás előtti eseményre: „még otthon egyszer találomra levettem a polcról, emlékszem, egy eldugottabb s ki tudná, mióta olvasatlanul ott porosodó könyvet"(83). „Az egészből azt jegyeztem csak meg, hogy a rab, ennek a könyvnek az írója, állítása szerint jobban emlékszik a fogsága első, tehát a tőle már távolabbi, mint a későbbi, vagyis az írás idején már elvégre közelebb eső napjaira.

Ezt akkor elég kétségesnek, némiképp amolyan tódításnak is tartottam egy kissé. Hanem hát, azt hiszem, mégiscsak az igazat írhatta: az első napra emlékszem ugyanis magam is a legpontosabban, csakugyan, ha meggondolom, pontosabban, mint a rákövetkezőkre" (84).

Ez az időszemlélet felidézheti Thomas Mann Varázshegy-ének időszemléletét (amikor Hans Castorp elmélkedik a szanatóriumban eltöltött időre való emlékezésről), így elvben kapcsolatba hozható a William James-i „tudatfolyam", illetve a bergsoni „tartam" fogalmával. Ugyanakkor, ha figyelmesen olvassuk az idézetet, látjuk, hogy az emlékezésnek Kertésznél két síkja van (még ha ragaszkodunk is a fent vázolt kétpólusú elképzeléshez): az elbeszélői Én (különösen az idézet első felében) az elbeszélt Én emlékezetére emlékszik vissza. Ez tovább bonyolítja a narráció nézőpontjának kérdését. Bár a cselekmény jó része valóban leírható az elbeszélt Én-elbeszélt Én viszonyával, rengeteg olyan pontot találhatunk, ahol nem igazán eldönthető a kérdés: ki beszél?

Az emlékezet valóban központi kérdése a kertészi életműnek. Utalhatunk itt A Kudarc szereplőire: Sziklai Péter, Köves- (a Sorstalanság elbeszélője), illetve a tárgyként megjelenő, Kövesnek az emlékezés (írás) folyamatát elősegítő kőre. Ezek a motívumok mind tartalmazzák „a kő" mozzanatát, amely a zsidó-keresztény szimbolikában az emlékezés jelentését is hordozza.

Azonban, ha a bahtyini szemléletet alkalmazzuk a regényre, s így az írás folyamatát az emlékezés szubjektum-konstituáló funkciójával próbáljuk azonosítani, szem előtt kell tartanunk, hogy ezzel a regénytechnikával konzekvensen csakis egy olyan logika élhet, amely számára mindig világos az, hogy ki és miről beszél. Magyarán az elbeszélő identitása nem lehet kérdés, a már átélt tapasztalat birtokában csak magáról az eseménysorról, illetve az azt magába foglaló, az Énnel szembeállított világról kell információkat közölnie. Ám amikor Kertésznél tematizálódni kezd az Én viszonya a saját(?) emlékezetéhez, már megkezdődött a „köznapi kalandregény" kronotopikus szerkezetének dekonstrukciója. S bár a fönti idézet még inkább tanúskodik az emlékezet fontossága, mint az elbeszélői identitás megkérdőjeleződése mellett, az egyértelműnek látszik, hogy a regény időszemlélete nem illeszthető be problémamentesen a „köznapi kalandregény" narrációs struktúrájába. Hogyha figyelmesen végigkövetjük az elbeszélői Én-elbeszélt Én-olvasói Te viszonyt a cselekmény során, az időszemlélet mellett előkerül az identitás, a történetmondás, illetve Auschwitz és a róla való beszéd viszonyának problémája.

Az identitás-probléma vázlata a bahtyini kérdésfeltevésen belül

Az identitás-probléma (amit összefüggésbe hoztunk a „köznapi kalandregény" metamorfózis-tematikájával) két szinten értelmezhető. Az első szinten belül maradunk a bahtyini nézőponton és a regény világát egy kvázi-reális térként értelmezzük. Ekkor az identitás kérdéseként a főhős és a vele szembenálló világ viszonyát vizsgáljuk, amely viszony reflektált elbeszélésében a hős elnyeri identitását, önazonosságát. Ez az az értelmezési lehetőség, amelyet a honi kritika jelentős része is felvállal, és a regényt beilleszti a Bildungsroman európai hagyományába. Nem csak a napi publicisztika, de Radnóti Sándor42 vagy György Péter is, bárt utóbbi „a nevelődési regények nagy sorozatába illeszkedő Sorstalanság"-ot „némiképp kivétel"43-ként értelmezi. Eszerint az értelmezés szerint a metamorfózis-sor a regényben egy szabad-rab-felszabadult sorral jellemezhető. Lássuk, hogy - még ezen a kérdésfeltevésen belül maradva - valóban ilyen tisztán felírható-e ez a sor.

A főhősnek már a regény elején szembesülnie kell zsidó identitásával. Apját munkaszolgálatosnak viszik, neki magának is dolgoznia kell egy hadiüzemben. A nagyobbik nővérrel folytatott vitájában kerül elő explicite a zsidó identitás kérdése. A nővér azzal érvel, hogy „mi, zsidók, mások vagyunk, mint a többiek", s hogy „magunkban hordjuk" a különbséget. Gyuri szerint viszont „az ember nem egész önmaga határozhat erről a bizonyos különbségről", s nem is a származás okán, hanem „ez a lényegesebb, amit kívül viselünk"(33), mármint a sárga csillag.

Ennek az állapotnak a „szabad" jelzővel való leírása problémássá válik. És nem is csak a zsidóság kérdésében. Családi viszonyai is arra utalnak, hogy (részint még kiskorúsága miatt) nem tekinthető szabad embernek. Anyja „azt mondja, hozzá, az édesanyámhoz 'tartozom'. De hát én úgy tudom, apámnak juttatott a bíróság, s ilyenformán bizony az ő döntése az érvényes"(28). Amikor felnőttként próbálják kezelni, és tőle várnak döntést, így érvel magában: „másrészről viszont azt se tekinthettem egész komolynak, amit az én akaratom fontosságáról mondott, meg arról, hogy a magam dolgában kellene döntenem. Végtére is, ez az ő vitájuk"(29).

Ebben az állapotban tehát a főhős identitását külső meghatározottságok, és mások szándékainak való (félig önkéntes) alávetettség jellemzik. Így a deportálás és a rablétbe való átmenet korántsem olyan hirtelen és traumatikus történés, mint Apuleiusnál Lucius szamárrá változása. Gyuri sokáig együtt tréfálkozik társaival, s az Auschwitzba érkezés pillanatában is élesen szembeállítja a már ott lévő, rabruhás „fegyenceket", magukkal, akiket továbbra is szabad emberekként értékel. Amikor pedig rájön, hogy ő itt fogoly, ez a korábbi életének átértelmezését is jelenti, hiszen a két állapot között pusztán fizikai a különbség.

S ugyanígy, amikor felszabadul a koncentrációs tábor, ez nem vált ki katarzist. Az elmaradt leves miatt is azt gondolja: „tegnap ilyesmi még nem fordulhatott volna például elő"(189), s az újságíróból felháborodást kiváltó szavak: „koncentrációs táborban ez természetes" (198) is következnek ebből a nézőpontból.

Tehát még a regény terét „kvázi-reális" térként értelmező kérdésirányokon belül is kimutatható az eltérés az apuleiusi metamorfózis-sorhoz képest. Mi történik akkor, ha nem tételezzük a regény terét ilyennek, hanem az írást az olvasás folyamatához szükségszerűen hozzátartozónak, e két terrénumot egymást kölcsönösen feltételezőnek tekintjük?44

Most már nem látszik más lehetséges út, mint hogy föltegyük a kérdést: ki beszél? Az elbeszélői pozíciók elemzése segíthet e kérdés megválaszolásában.

Ki beszél?

A kérdés tehát elsősorban az elbeszélői Én-elbeszélt Én-olvasói Te viszony fölvázolását jelenti, ezen három szerep tapasztalati horizontjának és az eseménysorban elfoglalt helyének egyezésére vagy eltérésére.

A regénykezdet éppen nem azt a kettősséget mutatja, amit az apuleiusi szüzsével való összevetésből elnyertünk. A „Ma nem mentem iskolába" (7) kezdettől egészen a deportálásig egy naplószerű, „fél-múltidejű" elbeszélői technika dominál. A cselekményről való beszéd ugyan múltidejű, de az elbeszélői pozíció túlnyomórészt Auschwitz előtti tapasztalatú. Amikor ugyanis az elbeszélő állapotára vonatkozó megjegyzéseket találunk, ezek jelenidejűek és/vagy a deportálás előtti állapotokra utalnak. Ilyen az idézett „ma" is, de bőségesen találunk még ilyen példákat: „apámék is figyelmesebbek vele"(9), „ismerem különben az üzletet"(12), „hosszú nyaka van" (15) „már két hónapja, hogy apámat elbúcsúztattuk" (26). Ez a dominancia egészen az Auschwitzba érkezésig tart, még az úton is előfordulnak ilyenek, mint: „a többiek is cigarettáznak, s hogy el ne maradjak tőlük, legújabban magam is próbát tettem vele", „tekintélynek örvend a fiúk közt" (mindkettő 37). Ez a „fél-múltidejűség", vagy „kvázi-jelenidejűség" a tapasztalati horizontok azonosságát jelenti, tehát mind az elbeszélt, mind az elbeszélői Én a deportálás előtti tapasztalatú. Ennyiből - hogyha feltételezünk egy olvasót, aki először olvassa a regényt, és nem tudja, hogy a főhőst Auschwitzba fogják vinni - a regényszöveg által konstruált olvasói Te is ezzel a tapasztalati háttérrel rendelkezik, tehát gyanútlan.

Amikor azonban a harmadik fejezet így kezdődik: „Másnap egy kissé furcsa esetem volt"(35), az olvasó könnyen elsiklik a narratív váltás fölött, amely lehetetlenné teszi az elbeszélői és elbeszélt Én viszonyának egyszerű, bipoláris értelmezését. Ez a másnapi „kissé furcsa eset" ugyanis az Auschwitzba szállítás kezdete, amely után a főhős már nem tér haza. Az, hogy az elbeszélés továbbra is a „kvázi-jelenidejűség" technikáját követi, innentől megmagyarázhatatlan. Korábban ugyanis értelmezhető ez a technika egy naplószerű elbeszélésnek, innentől kezdve azonban nincsen olyan magyarázat erre a jelenségre, amely belül maradhat a mimetikus koncepció keretein, és az elbeszélőt a regény terének részeseként bármilyen, biztosan rekonstruálható pozícióban képzelheti el.

A lineáris emlékezet felőli magyarázhatóság akkor is kérdésessé válik, amikor a negyedik fejezetben a vonaton utazva emlékezik vissza Köves a téglagyári napokra, amelyeket korábban nem említett. „egyelőre - biztattak - van még idő; minden attól függ, meddig tart az út, tették hozzá. Csakugyan, erre magam is kíváncsi voltam: a téglagyárban nem tudatták" (50). Megint az emlékezetre való emlékezés aktusáról van szó, s bár itt grammatikailag elkülöníthető a két alany, de az események nem a lineáris elbeszélés technikáját követik, hanem az emlékezés furcsa logikáját: egy legalább kétszeresen reflektált beszédnek vagyunk hallgatói.

A szembesülés pillanata Auschwitz „lényegével", céljával szintén ilyen mimetikusan elképzelhetetlen pozícióból történik. „Akár esküt is tehetek rá: személy szerint ezen az úton senki idegennel sem beszéltem. Mégis, ekkortól számíthatom valójában a pontosabb ismereteimet. Ott szemközt jelen pillanatban épp a mi vonatunkból való útitársaink égnek, mindazok, akik autóra kéredzkedtek, akik továbbá öregség vagy egyéb ok miatt alkalmatlannak bizonyultak, valamint az aprónép és velük jelen vagy eljövendő anyák, akiken ennek már látható a jele, amint mondták"(91). A szövegrészlet első mondatának alanya feltehetőleg egy, az eseményeken már túllévő beszélő (a „beszéltem" múltideje legalábbis erre utal). Egy ilyen jelentés azonban kizárja a következő mondat jelenidejének értelmezhetőségét, ha az egész szöveg beszélő alanyát egységes, identikus személynek fogjuk fel. A záró „amint mondták" lehetne a második mondat főmondata, s akkor az egész jelenidejű beszéd - függő beszédként értelmezve - az „amint mondták" múltidejű alanyának rendelődne alá, s így a múlt jelenjeként szintén múlttá válhatna. Ellenben egyrészt a mondat mellérendelő szerkezete kérdésessé teszi, hogy a záró tagmondat vajon egy mellékmondatra - például az utolsóra - vonatkozik-e, vagy az egészre. Ráadásul az első mondat („személy szerint senki idegennel nem beszéltem") szemantikailag kizárja az „amint mondták" vonatkozását az információ származására.

Rengeteg ilyen szerkezettel találkozunk, a regény kevésbé jelentős fordulatot tartalmazó pontjain is. Sőt, van rá példa, hogy két, egyébként párhuzamos szerkesztésű mondat is más elbeszélői pozícióból hangzik el. „Ha a sorok rendje mintaszerű volt s egyezett a létszám, rövidebb ideig tartott például az appel - legalábbis eleinte. Ha szorgosak vagyunk a munkánál, elkerülhetjük például a versét - legalábbis többnyire" (116-117).

Ez a formállogikai ellentmondás - az elbeszélői pozíció meghatározhatatlansága - végig jelen van a regényben. A múlt- és jelenidejű elbeszélések váltogatása részint magyarázható azzal a kettősséggel, amelyről korábban szó esett, hogy Auschwitz egyrészt megtörtént, tehát az emlékezet állandó jelenléte szükséges a felidézéséhez, másrészt mint mitikus szöveg, metadiszkurzus folyamatosan jelen van. Ugyanakkor a fikció terét reális térként értelmező kronotopikus szerkesztés dekonstruálásával, eme térnek az elbeszélő, az olvasó és - mindenekelőtt - Auschwitz trialógusává, ezzel egy írott és a nem írott világ átjárhatósága által megteremtett diszkurzussá történő tágításával teremti meg Auschwitz megszólaltathatóságának esélyeit.

Láttuk, hogy az elbeszélt Én külvilágra reflektáló tudata nem értékeli hirtelen változásként a deportálást. A narratív váltás is lassan éri utol az eseményeket - a hős már régen táborban van, amikor az emlékezés átveszi az uralmat az egyidejűség fölött (akkor is csak részlegesen). Az igazán meglepő nem a múltidő használata, hanem az, hogy már a tábori körülmények között is megmarad a „kvázi-egyidejűség" szerepe, hiszen - ha elgondoljuk az írás folyamatát - Auschwitzban nem lehet naplót írni. S éppen ezért jelentős az elbeszélt Én és az elbeszélői Én tapasztalati horizontjának időnkénti egyezése, hiszen így az olvasó sem maradhat kívül Auschwitz esztétikai megjelenítésének közvetlen tapasztalatán - nem azonosulhat az Auschwitzon már túllévő elbeszélő horizontjával.

Ebbe a konstellációba persze belefér az olvasó elbeszéltsége, így Auschwitzban-léte is: „egy drótkerítés mögött azoknak a takaros zöld barakkoknak egyikébe érhetsz, melyeket ez ideig - ha a Kistábornak vagy polgára - jószerint csak a távolból csodálhattál meg..." (161). Bár ez az egyetlen második személyű részlet, amelyet e dolgozat szerzője talált, egyáltalán nem lóg ki ebből a beszédből.

Az önazonosság visszanyerése(?): szabadság és lemondás

A szabadulás a hős reflektált tudata szempontjából ugyanúgy nem felel meg a bahtyini metamorfózisnak, ahogy a deportálás sem. Sőt, Kertész itt is keresztülhúzza az olvasónak a korábbi szöveg által konstruált elvárásait. Nem áll helyre az elbeszélt és elbeszélői Én azonos tapasztalata, nem tér vissza a „kvázi-jelenidejűség" elbeszélői technikája. Sőt, éppen ez, a szabadulástól a regény utolsó lapjáig terjedő rész az, ahol egyáltalán nem találunk jelenidejűséget. Ezzel kerüli el a kertészi beszéd Auschwitz befejezhetőségének lehetőségét.

Az önazonosság visszanyerése csak a regény utolsó lapján következik be: „itt vagyok, s jól tudom, minden érvet elfogadok, azon az áron, hogy élnem lehet..." (210). De figyelnünk kell arra, hogy milyen előzményei, milyen feltételei vannak a tapasztalati horizontok újbóli összeolvadásának. Ezt az összeolvadást megelőzi a főhős két beszélgetése, az újságíróval és a szomszéd öregekkel. Arról már esett szó, hogy az újságírónak Köves ezt mondja: „koncentrációs táborban ez természetes", s az öregekkel folytatott beszélgetésben is amellett áll ki, hogy senki nem értelmezheti magát áldozatként, hiszen „nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet, hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy ne is tévedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem eredménye, egyszerűen - próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek" (209). S ezután beszél a „honvágyról" Auschwitz után, valamint „a koncentrációs táborok boldogságá"-ról.

Ezek a szövegek mind arra utalnak, hogy aki az ártatlanság pozíciójából próbálja magát igazolni Auschwitz-cal szemben, az - bár erkölcsi szempontból igaza lehet - hatalmi helyzetbe akar kerülni. A hatalmi helyzet azonban a szabadságról való lemondás, éppen aszerint a logika szerint, amely a Gályanapló idézetei alapján elemezhető. Hiszen aki „befejezett"-nek tekinti Auschwitzot, ahonnan az ártatlan áldozatok visszatértek, az nem szólaltathatja meg azt, és lemond az önértelmezésről.

A koncentrációs tábor elsőbbségének elismerése, a lemondás a tőle való függetlenségről az a mozzanat, amely lehetővé teszi az önazonosság visszanyerését: Köves ezáltal a szabadságát nyeri vissza, a szabadságot arra, hogy megszólaltassa Auschwitzot.

És innen visszafelé érthetjük meg a regénytechnikának azt a sajátosságát, hogy nem megragadható az elbeszélői pozíció. Azáltal, hogy az elbeszélő Én eltűnik, visszahúzódik, átadja a beszéd lehetőségét Auschwitz metadiszkurzusának. És ezzel dekonstruálja az apuleiusi kronotoposzt: szinte minden elemének megfeleltethető a „köznapi kalandregény" egy-egy mozzanata, viszont azáltal, hogy nincs az elbeszélésnek arkhimédészi pontja (nemcsak a „mindentudó narrátor", de az Én-regény elbeszélőjének értelmében sem) érvényteleníti azt a lehetősége, hogy a regény kronotoposzát reális, zárt téridőként értsük. Ez teremti meg az átjárást írott és nem írott világ között, és ez a nyelvszemlélet teszi lehetővé azt, hogy a szöveg referenciái áttevődjenek, és nem mondhassuk: a regény Auschwitzról szól. A szöveg ugyanis nem szólhat Auschwitzról, hiszen az elbeszélő szubjektum visszavonulásával éppen Auschwitzot szólaltatja meg. Így a regény leginkább az Auschwitzról (és Auschwitz-cal) való beszéd lehetőségéről „szól". Ezért mondhatja Kertész a már idézett interjúban: „a Sorstalanságot akár nyelvkritikai munkának is mondhatnám. Nem is annyira a lágerről szól, mint inkább a nyelvből való kirekesztettségről"45. Ez pedig azon esetek egyike, amikor bátran hivatkozhatunk a szerzőre, aki - úgy tűnik - kompetens értelmezője is saját regényének.

Utólagos megjegyzések

Azt az olvasási módot, amely az elbeszélői szubjektum jelentésképző szerepével, a szöveg poétikai megformáltságával foglalkozik, alapvetően meghatározzák a jelenkori irodalomelméleti törekvések és - különösen - a kortárs esztétikai gyakorlat, elsősorban a posztmodern intertextualitás. Ezért fontos tisztázni azt, hogy az elemzett szöveg milyen viszonyban áll ezekkel a mai - már kanonizáltnak mondható - esztétikai magatartásformákkal.

A posztmodern individuumszemlélete az, amely tagadja a szerzői originalitás elvét, az intertextualitás jegyében a szerzőt csak a hagyomány megszólaltatójának tekinti, azon elv alapján, amely nem ismeri el a szöveguniverzumba újként való belépés lehetőségét (az irodalmi innovációt). A Sorstalanságból is kiolvastuk azt a folyamatot, amely „lépésenként" eltünteti a szubjektumot, hogy teret adjon a megszólaltatott hagyománynak (Auschwitznak). Sőt, Auschwitz szövegként való megjelenítése szintén tekinthető lehetne akár egyfajta intertext-szemléletnek, a szó tágabb értelmében.46 Ami szintén erősíthetné ezt a párhuzamot, az a regény rájátszása a „köznapi kalandregény" szüzséjére, hiszen - azon kívül, hogy ez a forma már az antikvitásban is „kommersz"-nek minősült - a modernitásban is a lektűrirodalom használja előszeretettel. Ez az összjáték a kommersz és a „magas irodalom" között szintén minősülhetne posztmodern jegynek.

Az a mód, ahogy a Sorstalanság és az egész kertészi életmű kezeli az Auschwitz-jelenséget, nyilvánvalóan mond ellent a posztmodernként való értelmezhetőségnek. Auschwitznak mint metanarratívának előhívása szembenáll a metanarratívák létjogát tagadó, a „kis elbeszéléseket" (Lyotard) preferáló posztmodern ideologémákkal. A tragikum - amely azonban nélkülöz mind közhelyes pátoszt -, az „individuum áttörésének" szándéka vagy a művészet igazságértékének kikövetelésére irányuló törekvés mind azt mutatják, hogy a regény még a korszakküszöb előtti individuumszemlélettel rendelkezik.

Összességében a regény leginkább az utómodernség nagy prózai vonulatához kapcsolható, az avantgarde-on túli, de a posztmodernitást még megelőző tapasztalattal. A Gályanapló jegyzetei és a regények különösen két névhez kapcsolják a kertészi életművet: az egyik Thomas Mann47, a másik pedig Franz Kafka (A kudarc betétregénye egészen látványosan alkalmazza a kafkai parabolikát). A nyelv értelemfeltáró volta, a dolgok elbeszélhetősége, az emlékezet és az elbeszélő szerepe már ott is kérdésessé válik, akárcsak Kertész Imrénél, mindazonáltal a Sorstalanság - e dolgozat szerzőjének véleménye szerint - előlegez valamit a posztmodern utániság-tapasztalatából.

Ha másnak nem, hát Auschwitznak mindenképpen utána van. Az elbeszélő Én sokáig sikertelen küzdelme a saját múltbeli Én-jével való azonosulásért csak akkor fejeződhet be győzelemmel, ha elismeri: már mindketten túl vannak Auschwitzon - ő nem tud visszakerülni a megelőző tapasztalatba. Ez a tőllevés azonban egyszersmind benne-levés is, legalább annyira, amennyire Auschwitz már benne van az európai történelemben. A „koncentrációs táborban ez természetes" meghökkentő mondata azt is jelenti: a koncentrációs tábor természetes - és ez a túliság tapasztalata: Auschwitz nem mond ellent a célelvű, hegeliánus történelemfelfogásnak, a „világszellem" metafizikájának, amely garantálja az előrehaladást. Auschwitz éppen a felvilágosult racionalizmus eszköztárával semmisítette meg a felvilágosult ész erkölcsét. Ebből a paradoxonból érthető a regény címe is: az Auschwitzon túli ember már nem hihet a világ sorsszerű előrehaladásában, „sorstalan"48 emberré válik.

Ebből még nem következhet a mű posztmodern regényként értése, hiszen az irodalmi posztmodernség nem csak az a teleologikus történelemszemlélet egyszerű leképezése: „Noha lehetséges azzal érvelni, hogy a holocaust törést jelent a nyugati civilizációban (...) aligha véletlen, hogy a kulturális kánonokat, a 'magas művészetet', 'a jelen és a múlt összekapcsolásának értelmét' eltemető nyilatkozatok többsége az Amerikai Egyesült Államokból származik"49.

Amit a Sorstalanság mégis - mint nagyon is korszerű tapasztalatot - közvetít a mai olvasónak, az a történelemmel mint szöveggel való párbeszéd logikája. Ez a logika megfogalmazható Gadamer egy mondatának átírásával: „minden találkozás Auschwitz beszédével egy lezáratlan történéssel való találkozás, s maga is része e történésnek"50.

Jegyzetek

1. Kertész Imre: A holocaust mint kultúra (Századvég Kiadó, Budapest 1993) 22.o.

2. Kertész: A holocaust mint kultúra, 7. o.

3. Kertész: A holocaust mint kultúra, 11. o.

4. Kertész: A holocaust mint kultúra, 12. o.

5. Szilágyi Ákos: És ne vígy minket a kísérletezésbe, in Uő: A vágy titoktalan tárgya (Liget, 1994,), 186. o.

6. Kertész Imre: A kudarc (Századvég, Budapest, 1994.), 42. o.

7. Spiró György: Non habent sua fata, in.: Magániktató (Bp., Szépirodalmi, 1985.) 381-391. o.

8. Lenkei Júlia: (ismertetés) in: Kritika, 1975./8., 30. o.

9. Ács Margit: (ismertetés) in: Magyar Nemzet, 1975. július 28., 13. o.

10. Várkonyi Benedek (ismertetés) in: Magyar Nemzet 1986. május 5., 7. o.

11. Radics Viktória: Az ember mélye, in: Életünk, 1988/1., 80. o.

12. Lenkei Júlia, ih.

13. „De ennél fontosabb erénye a könyvnek a történteket csupán véletlen sorscsapásként fogadó emberek pontos rajza" - Reményi József Tamás: Egyes szám első személyben (Anóka Eszter: Hála, Czele György: Minden jegy elkelt, Kertész Imre: Sorstalanság), in: Napjaink, 1975/8., 9. o.

14. R. Ingarden: Az irodalmi műalkotás (Gondolat, Budapest, 1977.) 251. o.

15. Czére Béla: Mítosz és valóság, in: Népszava, 1975. augusztus 23., 6. o.

16. Szász Imre: Könyvespolcom (Czele György: Minden jegy elkelt, Kertész Imre: Sorstalanság), in: Magyar Hírlap, 1975 május 17. 4. o.

17. Tímár György: Egy vita, a két hiányzó név, in: Magyar Hírlap, 1985. nov. 11. 4. o.

18. Reményi József Tamás, i.h.

19. Sinka Erzsébet: Rémszürke Napok, in: Élet és Irodalom, 1975/28., 10. o.

20. Marton Gábor: A Sorstalanság folyamatossága, in: Népszabadság, 1985. okt. 21. 7. o.

21. H.R. Jauss: Egy posztmodern esztétika védelmében in: Holmi, 1993. szept. 1239-59. o.

22. Jauss: Egy posztmodern esztétika..., 1243. o.

23. Kertész: Kaddis a meg nem született gyermekekért (Magvető Kiadó, 1990.) 110. o.

24. Martin Heidegger: Lét és idő (Gondolat, Budapest, 1989.) 284. o.

25. Kertész: Kaddis, 108. o.

26. Arthur Rimbaud: A látnok levelei 1. in Uő: Összes költői művei (Európa, 1974) 280. o. (Somlyó György fordítása)

27. Kertész: Gályanapló (Holnap Kiadó, 1992.)239.o.

28. Kertész: Gályanapló 66.o.

29. Kertész: Gályanapló 26.o.

30. Kertész: Gályanapló 25.o.

31. Kertész: Gályanapló 25. o.

32. Michel Foucault: Mi a szerző? in: Világosság 22. (1981/7)27.o.

33. Mihail Bahtyin: Tér és idő a regényben, in Uő: A szó esztétikája (Gondolat, 1973)280.o.

34. Bahtyin: Tér és idő..., 281.o.

35. Bahtyin: Tér és idő..., 282-283.o.

36. Bahtyin: Tér és idő..., 284. o.

37. A regényidézetek az alábbi kiadásból származnak: Kertész Imre: Sorstalanság (Századvég Kiadó, Bp. 1993)

38. Bahtyin: Tér és idő..., 284. o.

39. Bahtyin: Tér és idő..., 284. o.

40. Bahtyin: Tér és idő..., 286. o.

41. Vö. „a művészethez elég az igazság" (interjú Kertész Imrével) in Magyar Napló 1991/14., 17. o.

42. „A Sorstalanság valóban nevelődési regény, egy gyerekembernek a gyűjtőtáborhoz, mint normalitáshoz való szocializálódásának története" - Radnóti Sándor: Auschwitz mint szellemi életforma, in: Holmi, 1991/3, 373. o.

43. György Péter: A Sorstalanság egy mondatának értelmezéséhez, in: Orpheus, 1991/4., 46. o.

44. Vö.: „Aki a szöveget mint önmagában zárt világot elválasztja a megírás és befogadás mozzanatától (Aprés texte'), és egy önmagában kerek 'productivité textuelle' végtelen regresszusába helyezi, az valójában visszatér ahhoz a tiszta idealizmushoz, amelyet a szubjektum kiiktatásával kívánt meghaladni" in: Jauss im. 1244. o.

45. „a művészethez elég az igazság", 16. o.

46. Vö.: „akik szűkíteni szeretnék e fogalom jelentéskörét, inkább a terminus második tagjának kötelező jellegét hangsúlyozzák; a kutatásnál számításba jövő tárgyak lehetőleg szó szerint értelmezett textualitása lesz a döntő kritérium a tekintetben, bekapcsolhatók-e az intertextuális vizsgálatokba. A tágabb értelmezés hívei véleménye szerint az első tag jelentése foglalja magába a kutatási irány újszerűségét és eredményességét meghatározó mozzanatot; minden szöveg képződmény intertextuális jellegét hangsúlyozzák..." - Ryszard Nycz: Az intertextualitás és területei. Szövegek, műfajok, világok. in.: Helikon, 1993/4., 534. o.

47. A Thomas Mann-párhuzamokra ld. Radnóti Sándor már idézett tanulmányát, 377.-378. o.

48. A könyv címének talán legjobb és legrészletesebb elemzését György Péter adja, idézett esszéjében.

49. Szegedy-Maszák Mihály: A bizony(talan)ság ábrándja. Kákonképződés a posztmodern korban, in.: Literatura 1992/2. 123. o.

50. Vö.: Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer (Gondolat, Bp. 1984.) 87. o.