Alföld - 47. évf. 8. sz. (1996. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Dobos István

A korszerű irodalomértés horizontjai

Az utóbbi évek egyik legjelentősebb tanulmánygyűjteményének szerkesztői célkitűzését a kötete utószava így fogalmazza meg: „Az újraértett hagyomány a negyedszázados múltra visszatekintő Alföld Stúdió hatodik antológiája. 1971 óta öt-hat évente megjelenik Debrecenben egy könyv, amely azoknak a fiatal szerzőknek az írásait adja közre, akik az Alföld folyóirat irodalmi műhelyében kezdték pályájukat". Saját feladatomhoz fordulva érdemes még egy pillantást vetni az utószó néhány sorára. Ebben a nemes szellemi vállalkozásban olyan értekezők vettek részt, akiket „az irodalmi készségek közül mindenekelőtt az interpretátori érdekeltség motivált, akik a literátor elmulaszthatatlan feladatának látták az irodalomról való beszéd megalapozását". Ezt a beállítást minden vonatkozásban helytállónak és mértéktartónak vélem. A kötetbe összegyűjtött 13 tanulmányt végső soron az interpretációról való reflexió igénye fűzi egybe. A hat budapesti és hét debreceni szerző látásmódja abban megegyezik, hogy kivétel nélkül az irodalomról szóló egyidejű beszédformák egyik lehetséges változataként határozzák meg saját értekező nyelvhasználatuk szabályegyüttesét. A jelentéskeresés nyelvhezkötöttségének elve, vagyis a különböző szövegmagyarázatok és olvasásmódok együtt - létezésének gondolata írásaikban azonban korántsem hatálytalanítja a kritikát, sőt, hatékonyabbá teszi azt. A nyelvi viszonylagosság tapasztalatából kifejlődő megértő viszonyulás ugyanis arra ösztönzi az elemzőket, hogy mindenkor a diszkurzív keretfeltételek szemmel tartásával kíséreljék meg a létező kritikai felfogások közötti metodológiai különbözőségek következményeinek és az egyes megközelítések esetleges belső ellentmondásainak a feltárását. A kötet egésze ékesen bizonyítja, hogy lehetséges a hazai irodalomkutatás mai helyzetében a párbeszéd az egymástól eltérő értelmezői közösségek között. A fiatal irodalmárok műhelyében valóban a gondolati különbségek kimunkálásának folyamata, és ezzel a kölcsönös megismerés és méltányolhatóság feltételeinek megteremtése vette kezdetét azzal, hogy interpretációikban az alkalmazott elméletekre irányuló kritikai reflexió követésre méltó pontossággal mindig az adott tárgyterületre vonatkozóan fogalmazza meg ítéleteit. A nyelvhasználati szabályok körültekintő kijelölése mellett nem feledkeznek meg az irodalomkutatás egyik megszüntethetetlen bizonytalansági együtthatójáról sem. Arra a kézenfekvő összefüggésre gondolok, hogy itt az elvileg lezárhatatlan hatásfolyamatban résztvevő szövegekhez a jelenkor kutatója is csak a maga szükségképpeni applikatív, nyelvben létrejövő magyarázatával kapcsolódhat, ezért korántsem tekintheti adottnak az interpretáció érvényességének ismérveit. A szerzők jól tudják, hogy a kritikai beszédhelyzet kialakítása során minden esetben fel kell építeni az értelmezett és az értelmező nyelvek összjátékában azt az értékelési viszonylatrendszert, amelyben az egymással versengő olvasatok javaslatai mérlegelhetők. A kötetbe felvett írások erényei nyilvánvalóak, ezért könyvismertetésemben elsősorban a szerzők által képviselt hermeneutikai módszerek némely továbbgondolásra érdemes kérdésfeltevésére szeretném ráirányítani a figyelmet. Viszonylag hosszasan tépelődtem azon, hogy Szilágyi Márton kötetnyitó tanulmányával kapcsolatos töprengéseim eredményéből mit emeljek ki ez alkalommal, hisz az ő kiemelkedően fontos írása már első megjelenésekor valódi szellemi kihívást jelentett számomra. Végül úgy döntöttem, hogy a szerző eddigi munkássága iránti megbecsülésemet méltó formában úgy fejezhetem ki, ha vállalom az aránytévesztés kockázatát és a Kritika és irodalomtörténet, avagy miért érdemes XIX. századi szövegeket olvasnunk című írás irodalomelméleti feltevésrendszerét érintő kérdéseim és észrevételeim közül fogalmazok meg néhányat. Csakis megerősíteni tudnám a tanulmány alapgondolatának érvényességét. A kortárs irodalom értelmezőjét valóban segítheti saját működésének elvi megalapozásában, és a tudatos értékkiválasztás feladatának ellátásában, ha „egymás mellett tudja szemlélni a XIX. századi kritikusi vitapozíciókat és logikai előfeltevéseket a közelmúlt jelenségeivel". Jómagam azonban úgy vélem, hogy a hatástörténeti folyamat valóságától a kritikatörténet kutatója sem idegenítheti el magát. Korántsem becsülöm le a filológia jelentőségét, de nem tartom minden tekintetben megnyugtatónak a filológiának azt a fölfogását, amely Szilágyi Márton érvelésében helyenként megmutatkozik. A 10. lapon például ez olvasható: „Ha az irodalomtörténet-írás képes rákérdezni saját magának, mint hagyománynak az eredetére, és megkísérli a tradíció szemléletén kívülről, a filológia segítségével megközelíteni kialakulásának a közegét, eljut kritikusi szituáltságok föltárásához". A filológiának ez a meghatározása - legalábbis ebben a „kívülség" gondolatát implikáló megfogalmazásban - azt a nehezen megalapozható előfeltevést foglalja magában, hogy a hagyomány a megértő szemlélet számára mindenkor valódi közvetlenség és adottság. Másként fogalmazva a tradíció olyan lineáris, kronologikus időrendben egymást követő múltbeli tapasztalatok együttese, mely a karteziánus episztemológia képlete szerint ismerhető meg. Ebben az esetben viszont aligha kerülhető el annak feltételezése, hogy a jelen távlata, mely a tanulmányban megidézett kritikatörténeti példák tanúsága szerint is mindenkor serkentője a hagyományképződésnek és a kánon átrendeződésének - határozottan elválhat a múlt horizontjától. Így például a Bajza-Henszlmann-féle „eredeti vitaszituáció filológiai rekonstrukciója", s általában „a kritikusi szituáltságok föltárása" során. Az egymástól időben távol eső kritikai megnyilatkozások morfológiai hasonlóságának feltételezése rejti leginkább magában a történetietlenség veszélyét. Példaként Toldy Ferenc és Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetének összevetését említhetném. A megértés mindenkori hatástörténeti feltételezettségének gondolata láthatóan megjelenik Szilágyi Márton tanulmányában. Egy helyütt például azt írja, hogy „irodalmi érték csak interpretálva létezik, azaz rögtön hagyományban illesztve". Ez a felfogás kétség kívül szemben áll a pozitivista szemlélettel, s távolságot tart attól a meggyökeresedett elképzeléstől is, melyet a nyelv reprezentációs felfogásán nyugvó gondolkodás alakított ki az esztétikai tapasztalat szerkezetéről, midőn azt alany és tárgy, megismerő szubjektum és szöveg, értelmező és értelmezett nyelvek szembenállásaként szemlélte. Épp ezért érdemes eltűnődni azon, vajon hogyan vizsgálható „az értelmező előzetes pozíciója az értelmezett műről leválasztva". Talán ez a legfogasabb kérdés, melyre a kitűnő irodalmárnak választ kell keresnie.Schein Gábor azért gyűjti egybe odaadó figyelemmel a befogadástörténet tanulságait, mert tudja, hogy saját időbeli másságát, csakis az örökségként kapott hagyomány és a jelenbeli megértés kölcsönös egymásra vonatkozása révén képes megtapasztalni. Számára a szüntelen változásban, alakulásban lévő szövegeket megszólító kérdéseink sohasem lehetnek tetszőlegesek, de nem is a hagyomány tétlen elfogadásával kapjuk őket, hanem rájuk találunk a befogadástörténet újraolvasása, a lehetséges értelmezések feltételeinek tudatosítása révén. Schein Gábor rendszeres kritikai észrevételeiből egy karakteres líraértelmező magatartás lényegesebb összetevőire lehet következtetni. Ezek közül talán a legfontosabb az, hogy számára a műalkotásban minden a saját léttel bíró nyelvben történik meg. A megszólaló ént is a nyelv alkotja meg a versben, ezért az olvasónak elsősorban a jelhasználat módját és hatását kell megértenie, s el kell tekintenie mindattól az olvasás folyamatában, ami a szövegek nyelvi valóságát megelőzi, tehát korlátozza a jelölők szabad játékát. Az ő szép megfogalmazásában „a költészet a létezés megművelésének szüntelenül változó helye, ahova az olvasás és újraolvasás során útnak indulunk". Helytállónak vélem Szabó Csabának a 60. lapon olvasható szemérmesen elrejtett önértelmezését. Az Útban a nyelvhez című kötetben található Heidegger szövegek kérdéseit nem „egyszerűen" átveszi, vagy parafrazeálja a Mint különös hírmondó megközelítéséhez, hanem Heidegger nyomdokain járva a helyes kérdezés kidolgozását kísérli meg versértelmezésében. Ennek jegyében aggályosan kerüli a gondolkodás eltárgyiasítására irányuló erőfeszítéseket. Nem a nyelvről, hanem a nyelvből szóló szavakba akarja foglalni mindazt, amit hírről és hírhozásról, s ezek viszonyáról - maga is nyelvben létezőként - képes elgondolni. Úgy látom, hogy ezeknek a szavaknak a megfelelő voltát nem sikerességük méri, hanem a német gondolkodó szelleméhez híven az az óvatosság, amellyel saját meg-nem felelésüket vigyázzák. Azt gyanítom, hogy az alapföltevésként választott kiindulópont végső soron mégiscsak felveti a Heidegger-szövegek már-már legendás fordíthatatlanságának, illetve a heideggeri gondolkodásmód áthelyezhetőségének kérdését. Vajon lehetséges-e ugyanúgy kérdezni egy eltérő formájú diskurzusban, egy másik nyelven, amelynek a szavai nem abból a tapasztalatból fakadnak, amelyből a heideggeri nyelv kifejlődik? Különösen nagy kérdés, hogy a Babits szöveg és az immár hozzátartozó elmélyült magyarázat képes-e feltöltődni valami ahhoz hasonló nyelvi energiával, amely Heideggernél mozgásba hozza a latin, görög és német szavak differenciált rendszerét, s akkor még nem is szóltunk a Heideggeri szöveg saját történetéről, mint értelmező háttérről, amely - miként Derrida írja a Marges de la philosophie egyik fontos helyén - „finom és irányított módon asszociálja és különíti el ezeket a koncepciókat egy több mint 40 évet átölelő időszakban". Kétség nem fér hozzá, hogy az áthelyezés következményeinek teljes jelentőségét Szabó Csaba ismeretlen felé tartó esszéje mutatja meg legvilágosabban, s ez mindenképpen különleges méltánylást érdemel. Valastyán Tamás Borbély Szilárd: Hosszú nap el című kötetéről készített esszéjét olvasva elkezdtem játszani a gondolattal, hogy ez alkalommal jómagamnak is arról a benyomásomról kellene számot adnom, amelyre Ricoeurnél nem találtam megnyugtató magyarázatot: olykor úgy látszik, hogy valóban nem lehet a metaforáról metaforamentesen beszélni. Most viszont inkább a műfajról szőtt elképzeléseim egy kis töredékét tárnám a türelmes olvasó elé, miközben persze mindvégig arról beszélek, miért tartom a „vad séta a kékben" című írást színvonalasnak. Az esszé jellegénél fogva elsősorban arra alkalmas, hogy jó kérdéseket fogalmazzon meg, s ne merítse ki gyorsan válaszlehetőségeit. Ebben a tekintetben persze - vethetném közbe önérzetesen - nem különbözik a magvas tanulmánytól. Feltehetően abban tér el határozottan a szigorúbb értekező műfajoktól, hogy írója a gondolkodás végcéljaként a kérdezést jelöli meg - bár, fűzhetném hozzá, azért erre is akad példa más diskurzusformákban. Az esszé írójának a becsvágya azonban eleve az, hogy szövegében - a maga teremtette feltételek között - beláthatóvá tegye a kérdezés és az érvelés lezárásának lehetetlenségét. Valastyán Tamás képes efféle belátás közelébe eljuttatni olvasóját, s azt hiszem ez a legtöbb, ami egy jó esszéről mondható. Jászberényi József Kemény István költészetéről szóló értékes írásában az elméleti irodalom ismerete a témát érintően komoly előtanulmányokról árulkodik. Legfeljebb alkalmazásuk módja ébreszthet enyhe kételyt az olvasóban. Az érvelés némely részleteivel szemben támadt aggályaim jórészt nyelvi jellegűek. Mintha nem minden esetben sikerült volna egymáshoz közelíteni a magyar kritikaírás esszéisztikus hagyományának és a nemzetközi irodalomelméletnek a szempontjait, így azután az értékezés nyelvének egysége csorbát szenved, pontosabban az esszé és a tárgyszerű értekezés köztes helyzetébe kerül. A kötet regényelemzői közül Aczél Ákos, Kulcsár Szabó Zoltán és Bónus Tibor az értelmezésben alkalmazott narratológiai fogalmak jelentésének megvilágításában Szegedy-Maszák Mihály, Wayne C. Booth, Franz K. Stanzel és Gerard Genette elbeszéléselméletét hasznosította.Kulcsár Szabó Zoltán különös hangsúllyal értekezik arról, hogy a nyelvi műalkotás nem elszigetelten, hanem szövegvilágok részeként létezik. Az értelmező ezért úgy tárhatja fel megértésének feltételeit, ha a történő hagyományban szüntelenül változó szövegek közötti kapcsolódások lehetséges szerepköreinek alkalmazhatóságára fordítja figyelmét. Kulcsár Szabó Zoltán így kezdeményez rendkívül termékeny párbeszédet Nádas regényének elemzésében az Emlékiratok könyve és annak műfaji hagyománya között. Kezdeményező erejűnek vélem az esztétikai hatásfunkciók és a szövegbe kódolt alkotói és befogadói szerepek vizsgálatának összekapcsolását. Kulcsár Szabó Zoltán megközelítésében az irodalmi gyakorlat három elválaszthatatlan alkotóeleme a produktív, receptív és kommunikatív tevékenység hordozza a nyelvi műalkotás alapfunkcióit, amelyek a poesis, aiszthezis és katharzis esztétikai hatásegységében valósulnak meg. Kulcsár Szabó Zoltán regényelemzése arra mutat példát, hogy az áthasonított elmélet alkalmazása még egy olyan gazdag recepcióval rendelkező mű esetében is, mint az Emlékiratok könyve új olvasási lehetőségeket szabadíthat fel. Jellemző példaként említhetném a németországi memória-kutatások eredményeinek felhasználását a regény emlékezetformáinak interpretálásában. Kulcsár Szabó Zoltán nemcsak az alaktan körén belül vizsgálja a regénynek a posztmodern tapasztalathoz fűződődő viszonyát. Azért mutathat rá a narratív szerkezetnek a posztmodern szövegekétől lényegesen eltérő vonásaira, mert nem téveszti szem elől, hogy a formák világában végbement változások „az irodalmi hagyományértés és világérzékelés" horizontjában nyerik el jelentésüket. A szerző rendkívüli igényességéhez nem férhet kétség, legfeljebb azt lehetne kifogásolni, hogy Nietzsche hivatkozott művének az eredeti címében a Geburt szerepel, s ezt kockázatos eredetnek fordítani, bár jól tudom, korábban ezt már mások is elkövették, s lehet, hogy Kulcsár Szabó Zoltánt is ennek emlékezete csalta meg.Bónus Tibor Lengyel Péter szépprózai műveinek újraolvasására vállalkozott. Nem a korábbi értelmezésekben azonosnak mutatkozó elemek bővítésére és összegzésére tett kísérletet, hanem talán Roland Barthes alapföltevését követve a szöveg különbözőségének létrehívására. Ez a művelet természetszerűen az értelmezési hagyomány alapos átrendezését is maga után vonta, mivel nála a biztos és önálló értékelések igen következetesen a befogadástörténet vizsgálatával párosulnak. Ezzel kapcsolatban szükségesnek látszik leszögeznem: Bónus Tibor minden tekintetben korrektül vitázik. A tanulmányában értelmezett művek értékelését helyesnek vélem. Kell némi bátorság ahhoz, hogy Lengyel Péter történeteit ilyen szigorúan ítélje meg valaki, egyes esetekben jelentős magyar irodalmárokkal vitázva. Csakis egyetlen javaslatot tennék. Szerencsésnek vélném, ha a későbbiek során a jegyzetekben a szerző sort kerítene az idegen nyelvű szakmunkákból kölcsönzött kifejezések magyarázatára. Egyáltalán nem tartom magától értetődőnek, hogy például a repetitív analepszisz annak számára, aki nem olvasta a Figures III.-t „olyan allúzíókat jelent az elbeszélésben, amelyek az elbeszélés saját múltjára, vagyis az elbeszélés egyik előző pontjára utalnak". A focalisation-t nem a fókuszációval, hanem talán Genette saját körülírásával lehetne visszaadni, például így: „nézőpontok elrendezésének módja".

Aczél Ákos Faulkner 1931-ben napvilágot látott Szentély című kisregényének narratopoetikai megközelítésére vállalkozott. A magyar fordítás mellett figyelembe vette az eredeti angol nyelvű változatot is. A teoretikus megalapozásban mindenekelőtt Szegedy-Maszák Mihály szempontjait hasznosítja a szerző. Az alaktani hatáselmélet jó kiindulási alapnak bizonyul, körültekintő vizsgálódást tesz lehetővé. Aczél Ákos ezt az értelmezési modellt jó érzékkel egészíti ki a kontextualizmusétól eltérő szemléletű narratológiákban érvényesített elemzési szempontokkal. A kötet valamennyi írásában természetszerűen jól megmutatkozik, kitől sajátította el szerzőjük a szakma alapfogásait, de az felettébb üdvös, hogy egyikük sem követi mesterének tanítását minden tekintetben, s a fiatal irodalmárok még csak időnként sem tesznek úgy, mintha saját kutatásaik elsősorban némely mértékadó szaktekintély meglátásait volnának hivatottak igazolni. Aczél Ákos következetesen használja az elbeszéléselmélet fogalmait. Talán egyetlen helyen lehetne pontosítani. A szövegrészek közötti lehetséges kapcsolódások elméletét nem Genette, hanem a liege-i retorikusok dolgozták ki. H. Nagy Péter A lexikon mint a lehetséges történelmek archívuma címet viselő írásának már a kérdésfeltevése is a szövegközöttiség kontextusába helyezi Milorad Pavic regényét, a Kazár szótárt. A cím fölkeltette várakozást a tanulmány egész messzemenően kielégíti. Mindenekelőtt hadd hivatkozzam a dolgozat alapgondolatára. Ennek lényege abban ragadható meg, hogy a Kazár szótár esztétikai jelrendszerében a könyv-metafora funkciója olyan epikai világlátásról tanúskodik, amely már nem implikálja a dolgok elrendezhetőségének távlatát. Ennek a feltevésnek a megalapozottságáról H. Nagy Péter minden tekintetben meggyőzi az olvasót. Szerencsésnek tartom, hogy kellően átgondolt szempontrendszerében helyet kap a narratív szerkezet megalkotottságának viszonylatában a szövegbe foglalt olvasói szerepeknek és megértési stratégiáknak a vizsgálata. A tanulmány egyik kiemelkedő részének vélem a posztmodern regények előtörténetét alkotó szövegtartományok játékba hozását, amely utat nyit az értelmezésben a Kazár szótár szövegemlékezetének megközelítéséhez. Palkó Gábor izgalmas szövegnyomozásában az Esti Kornél történetek álarckészítő stratégiájának feltárására tett kísérletet. Nem kétséges, hogy a hazai irodalomkutatásban mindenképpen újszerű megközelítésnek jelentős a heurisztikus értéke, mivel már-már feledésbe merült elemző szempontok újraértelmezésére ösztönöz. A műalkotásban elkészített maszk mögött ugyanis, mely szerzőjének hallhatatlanságot biztosít, Palkó Gábor végső soron az író személyét feltételezi. Egyik lehetséges értelmezésének következtetését körültekintő elemzéssel készíti elő: Esti Kornél valóban alkalmatlan annak az álarcnak a viselésére, amelyik a klasszikus modern elvárások szerint hallhatatlanná teszi készítőjét, mert képtelen az alkotásra, fő tevékenysége az utazás, s a művészet helyett az életet választja. Palkó Gábor szerint aki rendelkezik a regényben a hallhatatlansághoz szükséges tulajdonosággal, az „a narrátor, Kosztolányi Dezső, aki művön belüli szerzőként kerül elénk". Úgy vélem irodalomfelfogásunk alapjait érintő kérdéseket kellene mérlegelnünk annak eldöntéséhez, miként is vélekedjünk Kosztolányi Dezsőnek, s a szöveg megnevezetlen elbeszélőjének viszonyáról. Bármi is legyen a válaszunk erre, azzal a problémával is szembe kell néznünk, vajon a névtelen narrátor megfelel-e a maszkok arcszerűségére, hitelességére vonatkozó elvárásnak. A tanulmányíró nagy érdeme, hogy a kutatás régóta elejtett fonalát veszi fel újra, s a maszkkészítést mint elgondolkodtató értelmezési szempontot sikerül elfogadtatnia olvasójával. Az irodalmi értésmódok mai versengésében számomra rendkívül hiteles az a mértéktartó szemlélet, amellyel Bazsányi Sándor Mészöly Miklós regényművészetéről készített dolgozatának egyik „önreflexiós exkurzusában" mérlegeli a maga „voluntarista metodikával" terhelt értelmező gyakorlatát. Bazsányi Sándor nagy fontosságot tulajdonít a művek tárgyi világának és a poétikailag megformált szövegek valóságvonatkozásainak. Olyan értelmezőnek tekinti magát, akit az irodalmi jelenségek tágabb kulturális kontextusának a feltárása motivál. Bazsányi Sándor azonban kétséget sem hagy afelől, hogy érdeklődésének iránya mindenekelőtt egyéni beállítottságnak az eredménye, s nem általánosító elvi belátásé. Nyitott szellemiségétől mi sem áll távolabb, mint saját olvasásmódjának feltétel nélküli megerősítése. Ennek jegyében nem teljesen indokolatlan megkérdezni: a nagyformának értékelő mozzanatot is tartalmazó említése vajon nem a filozófiai esztétika szintetizáló teljesítményének azonosítatlan öröksége-e? Ennek a problémának a megoldása nem várható el a tanulmánytól, ezért semmiképpen sem gondolom hiányosságnak.A szerzők értelmezői pozícióit hozzávetőleges pontossággal a hermeneutika vonzáskörében lehet kijelölni, de mindjárt azt is szükséges ehhez hozzátenni, hogy olyan megértési kultúra, személeti tágasság jellemzi őket, amely példaértékűen gondos áthelyezésekkel képes magába fogadni a dekonstrukciós olvasásmódok bizonyos intencióit. Másfelől ez azt jelenti, hogy fel tudják szabadítani a nem -konzervatív hermeneutikában rejlő gondolkodás lehetőségeit, s ezáltal jelentős mértékben kitágítják azt a teret, amelyben a megértés végbemegy. Elkerülhetetlen egyszerűsítéssel szólva Oláh Szabolcs nem lehetséges értelmezések megteremtését tekinti elsődleges feladatának, hanem tényleges és elképzelt olvasók előfeltevésrendszereinek felépítésére vállalkozik a szövegekbe kódolt potenciális hatáselemek és a legkülönfélébb értésmódok játékba hozásával, s ily módon persze új jelentések létrehívásával. Azt mutatja meg Paul de Mann elmélete nyomán Kukorelly Endre versszövegeiben, hogy a figuratív nyelv disszemináló működésének hatására miként jöhetnek létre eltérő olvasási alakzatok, szorosabb értelemben hogyan változik meg az olvasás tere és folyamata a jelentéskonfiguráció tervezhetetlen irányú kimozdítása révén. Azoknak a feltételeknek a feltárására összpontosítja figyelmét, amelyek lehetővé teszik, hogy az olvasó igazán olvashatóvá váljon a szöveg által. Ezek közül talán a legfontosabb az, hogy a nyelvi folyamatok uralhatatlanságával szembesülve késznek mutatkozik-e horizontváltás végrehajtására, másképp kifejezve, milyen mértékben hajlandó felülvizsgálni azokat az elképzeléseit, amelyeket előzetesen alkotott a beszélő szubjektum egységéről, s a szövegértelmezésben hagyományosan érvényesített koherencia-elvről. Ez a befogadói magatartás elsősorban a szövegek jelentésének felnyitásában érdekelt. Oláh Szabolcs szövegének beszélője a figuratív nyelv játékában nem válik a szöveg uralhatatlanságának áldozatává. Olyan nyelven szól a véget nem érő elkülönböződésben feloldódó Kukorelly-versekről, amely szinte kizárja annak lehetőségét, hogy a szöveg és az olvasó közötti határvonal elmosódjon. Az olvasás rendelkezésére álló másik nyelv beszélője tehát nem teszi saját megszólalásának feltételévé a "személyiség szétesettségének állandósult nyelvi tapasztalatát". Az értelmezés az olvasás végtelen folyamatát tételezi, de nem hajtja végre saját öndestrukcióját, s ezáltal azt sugalmazza, hogy a referencialitás és a figurativitás egymást kölcsönösen leépítő hatásának összjátékát képes megjeleníteni egy trópusoktól mentesíthető nyelv, amely tehát nem termeli újra önmagában a vakság retorikáját. Mindez persze nála teljes összhangban van az eredeti célkitűzéssel, amelyet a "jelentésképzés lehetőségfeltételeinek rögzítésében" jelöl meg. Kétség nem fér hozzá, Oláh Szabolcs ezzel a fogalomhasználattal közvetve máris távolságot teremt a tanulmányban hivatkozott teoretikusoknak, Paul de Mann-nek és Hillis Millernek az olvasási stratégiájától, s igen közel kerül Derrida szemléletmódjához, amelynek egyik jellegzetes vonása az, hogy lehetőségfeltételekben (condition de possibilité) gondolkodik. De Mann és Hillis Miller esetében a szöveg „önmaga megérthetőségének problémáit saját játékszabályai szerint veti fel", ezért az olvasás nem tehet mást, minthogy "legjobb esetben is csak más formában megismétli a szöveg ellentmondásait". Derridánál viszont - Bényei Tamás kitűnő tanulmányára emlékeztetve - "az értelmezés működteti a szöveg vakságának újratermelődését felfedező dekonstrukciót". A szerző szellemi beállítódásától, s a magamétól is teljességgel idegen volna, ha most azt méricskélném, hogy interpretációjában a hermeneutika és a dekonstrukció milyen súllyal van jelen, hisz úgy látszik Oláh Szabolcs jelen pillanatban éppen e két megértésmód összekapcsolhatóságán dolgozik. Oláh Szabolcs kivételes összpontosítást igénylő munkával egyazon nyelvi regiszteren belül tartja beszédét. Példaként említhetném, hogy amit az óvatlan irodalmár hajlamos volna enjambement-nek mondani, annak a szerző szóhasználatában "a mondatkapcsolat szakaszáthajlító elrendezése" felel meg. Egyetlen filológiai megjegyzést tennék: Oláh Szabolcs meghatározatlanul használja "a nyelvi pillanat" Hillis Millertől kölcsönzött fogalmát. Korántsem biztos, hogy a puszta megnevezés nyomán a magyar olvasó emlékezetéből tüstént felszínre bukkan az amerikai elméletíró definíciója, mely szerint itt „a nyelv mint olyan kitartó faggatásában lebegő kritikai pillanatra" lehet gondolni. A kötetet Katona Gergely Isernek: A fiktív és az imaginárius címmel fordítható, 1993-ban megjelent elméleti munkájáról szóló könyvismertetése zárja. E szerény műfajmegjelölés ellenére túlzás nélkül állítható, hogy Katona Gergely ma azon kevés hazai irodalmárok egyike, akinek személyessé érlelt koncepciója van Iser hatáselméletéről. Fölényes biztonsággal tájékozódik az egymással versengő elméleti diskurzusok nemzetközi forgalmában. Bataille, Derrida, Foucault nevének említése mellett még számos példát lehetne említeni annak igazolására, hogy a szerző az eddigi megközelítésekhez képest jóval összetettebb viszonylatrendszerben képes elhelyezni az egymástól eltérő kontextusokat és elméleti pozíciókat. Meggyőződésem, hogy irodalomkutatásunk további alakulása az értelmezői hagyományok tudatosítatlan örökségének feltárása mellett jórészt a módszertani megújuláson múlhat. E két, egymástól elválaszthatatlan feladat szempontjából látom igen jelentősnek Katona Gergely kísérletét. Az értelmezett formában közvetített elméletek nagymértékben elősegíthetik azt, hogy hazai irodalomkutatásunkban a jelenleginél határozottabban érvényesüljön a nemzetközi irodalomtudomány távlata. A kritika mai helyzetét szemmel tartva félő, hogy Az újraértett hagyomány fogadtatása sem fogja felforgatni a tervezhető irányú recepció paradox valóságának előzetes tapasztalatát. De ez nem olyan nagy baj, pontosabban van ebben valami megnyugtató is, mert legalább azt igazolja, hogy az élő irodalom rétegzett, a befogadói környezet sem egynemű, többféle irodalmi kánon létezik, de egyik sem rendelkezik mindenkire nézve kötelező tekintéllyel, tehát Kukorellyvel szólva, lehet másképp is zongorázni. Ebben a korántsem reménytelen szellemi helyzetben, ha valaki képes eljutni ehhez a roppant toleráns állásponthoz, akkor nem teljesen alaptalanul gondolhatja azt, hogy érvényt szerezhet a maga igazságának, horribile dictu talán még a személyessé formált szakmai erudíció létjogosultságának is. Mert kétség nem fér hozzá: a kortárs kritika környezetében minden megszólítható szöveg keresi, de talán ami még ennél is fontosabb, meg is találhatja a maga olvasóját. Én bizakodó vagyok. Az Újraértett hagyomány szavai nem maradnak otthontalanok.