Alföld - 47. évf. 8. sz. (1996. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Cs. Nagy Ibolya

Értékfelmutató, értékközvetítő színházeszmény

A debreceni Csokonai Színház 1995-96-os évadjáról

(Vidéki, kicsi, alultáplált - de életerős) Meghökkentő direktori közlés az évadzárón: a Csokonai Színházé az ország legkisebb prózai társulata. Nem tudom pontosan, hány művészt számlál, huszonnyolcat-harmincat, de azt igen: tucatnyian vannak közöttük, akik egy évadban száz-százötven este (délután, délelőtt) színpadon vannak: voltak az 1995-96-os színi szezonban is, nem kimondottan horribilis, közalkalmazotti gázsikért. ( Most eszünkbe ne jusson a színháztörténeti múlt, amidőn, például Horváth Árpád 1936-37-es társulatában, mindössze tizenhárom prózai színész -tragika, hősnő, anya-és szalonkomika, szende, társalgási és jellemszínésznő, naiva, hős és jellemszínész, szerelmes és komikus- játszta a prózai darabok szerepeit: épp húszét. Az akkor volt.) A többtagozatos teátrumok átka-áldása: a színész délelőtt próbál, délután -tegyük fel- oroszlán a mesejátékban, este hős vagy szalonkomika vagy szende egy drámában, vígjátékban, musicalban, tragédiában , operettben. Mindenhez értenie kell, mindent tudnia kell. A vidéki gruppoknál alkalmasabb tanulóhely nem létezik kezdő teátristák számára, és kevés a parkolópályára pakolt , neves művész is: a fölöslegesség-érzet, a nincs rám szükség deprimáló képzete viszonylag ritkán györti e színházak tagjait. Persze, olykor igen: mert játszik, de nem azt, amit szeretne, mert játszik, de mindig ugyanazt a karaktert, játszik, de mégis kevesebbet a vágyottnál, mert abból a zsánerből féltucatnyian lődörögnek még ugyanott! Van három naiva-típus, de nincs érett, negyvenes szépasszony, van két hősszerelmes, de nincs épp őszülő halántékú, szívtipró ötvenes férfi, van hét becsületben megvénült, kicsit már rozoga öregember és idős nő, de nincs öregen is fett és fess és egészséges úr és hölgy. Mindez természetesen már a társulatépítő igazgatók és főrendezők felelőssége nagyobbrészt, és a vendégszínész régen kitalált intézménye segít leplezni a tragikusabb, lehet, anyagi okokkal is magyarázható hiányokat: most csak jelezzük, hogy melyek lehetnek a vidéki, kislétszámú, többtagozatos, nézői rétegigényeket kielégíteni kénytelen, pénzügyileg ugyanakkor általában kielégítetlen együttesek, például a Csokonai Színház lehetséges típushibái-nyavalyái.

Mert nem mondhatjuk, hogy a debreceni Csokonai Színház tünetmentes volna!

Ifjú titánt is ( Lipics Zsolt), esetünkben költőt, szépasszonyt is (Szilágyi Enikő), esetünkben a költő feleségét, jó karban lévő, vonzó öregurat (a szatmári Ács Alajost), mint zsidó főpapot , ragyogó, ifjú nőt ( Varga Máriát), most mint férfibolondító rosszlányt importálnia kellett. És persze rendezőket is olykor, Szikora Jánost például vagy Parászka Miklóst.

De jól, szerencsés kézzel választottak: a nézők és a partnerszínészek közös örömére.

A rétegműsor-kényszer is nyomasztó: elvileg kaotikus színi állapotokat is eredményezhet! Zavaros értékrendű, összemixelt műsortervet, melyet a roppant kényelmes, bár szakmai értelemben ugyanannyira etikátlan „mindenkinek meg kell adni a szájaíze szerint valót" önfelmentő ideája szentesíthet: vitán felüli, hogy a Csokonai Színház vezetői mégis az értékközpontú, értékközvetítő műfajgazdagság híveinek tűnnek fel. Nem hagyható figyelmen kívül: rendkívül összetett ízlésvilágú, mert félpolgári, viszont századok óta hagyományosan iskolavárosban élő, jó értelemben véve konzervatív, mert értékőrző ideákra fogékony, ugyanakkor szellemileg nyitott, ám az „alaki" játékokra csak módjával fogékony színházkedvelők teátrumeszményére kellett figyelniük. Tették ezt úgy, hogy a klasszikus formák mellett bátran helyt adtak a színházi kísérletezésnek is: hangsúlyosan értékorientáltan!

Nem lehet véletlen a színházigazgató leplezetlen Horváth Árpád szeretete: valamiképpen ő is, hajdani elődjéhez hasonlóan, "hármas csillagzatra" szegezi a szemét: az „egyetemes európai", inkább: világszínház, a „nemzeti művelődés" és a „magyar nyelv és irodalom" csillagaira.

Úgy tetszik: a debreceni közönség megértette és elfogadta ezt a színházi ideát.. Úgy tetszik: Debrecen közönsége nem volt rossz és hálátlan közönség. És úgy tetszik: elfogadta és kellő kritikai elismeréssel jutalmazta az évadot a szaksajtó is. Az évadot, de valójában a már több éve tartó, Lengyel György igazgatói elképzeléseit fémjelző, színházépítő-alakító folyamat egyik stációját.

Akár azt is mondhatnánk: ideális állapot. Nem túl gyakori: de persze annyira nem is ideális.

Viszont a kifogásaink nem az egészet, inkább a részeket érintik csak: a tíz próza-bemutatót emlékezetünkbe idézve.(Most viszont jusson eszünkbe, hogy a legjobb debreceni színidirektor fent idézett korszakában évadonként negyven-ötven bemutatót tartottak, fele-fele arányban prózai, illetve zenés művekből.Mit mondtunk volna akkor?)

(Helycserék) Nem szabad, nem kell, nem érdemes központi kérdésnek tekinteni, de szót ejteni róla talán mégsem haszontalan: a három színpadon játszó grupp gyakran, igen gyakran mintha összecserélte volna a helyszíneket - nem önként és nem véletlenül természetesen. Olyan művek kerültek a nagyszínpadra (Csokonai Színház), amelyek a stúdióméretet (Horváth Árpád Stúdiószínpad) igényelték volna inkább, olyanok szorultak a kamaraszínpadra (Kölcsey Ferenc Művelődési Központ ) vagy a stúdióba, amelyek a nagyszínpad tágassága után kiáltottak.

Az évad egyetlen, gyermekeknek szánt mesedarabja például (Óz, a nagy varázsló, rendező Porcsin László) túl azon, hogy magán viselte a színházi alulfinanszírozottság minden aggasztó tünetét, hogy smaragdváros királyostul, varázslóstul, tűzfolyótsul olyan szegényes volt, amilyen szegényes csak egy, a Bokros-csomag, valamint a kultúraellens kultuszminisztérium terheit nyögő színház mesedarabja lehet, véleményünk szerint indokolatlanul került a kamaraszínpadra. Ötvenszer játszották, s a következő évadban is műsoron tartják: ez nagy érdeklődést, gyermeknézői igényt mutat. Látványosabb megjelenítésben, esetenként nagyobb közönség előtt nemcsak a jövendő színházbarátainak számát szaporíthatták volna, de feltehetően a bevételt is.

A Csokonai Színházban mutatták viszont be Shakespeare Pericles című, alig-alig játszott darabját, Szikora János rendezésében: a játék kifejezetten a stúdiók meghitt viszonyai közé kívánkozott. Szikora lehántott a darabról mindent, ami valamiképpen a korhoz, a társadalmi közeghez kötné, maradt a lírai mese, a szerelemről, a vágyakozásról, a fájdalomról, az utazásról, az örök utazásról. Kiiktatta a mesemondó szövegének nagyobb részét is, életképeket mutatott be, a kimerevített idő egy-egy szeletét: díszletként pedig alig használt mást, mint Dávid Attila szép, sokfunkciós, hófehér vászonleplét, amely hol vitorla volt, hol palotafal, hol felkorbácsolt hullám, hol mintha maga lett volna a fájdalmakat jótékonyan enyhítő, de kíméletlen idő. Egy élete van minden embernek, mesélte nekünk a mű, véges idejű, rövid és fájdalmakkal teli: szépen szólt a történet, de jobban megérintett volna bennünket, ha nem távolítja tőlünk a nagyszínpad személytelensége.

Ugyanakkor különös módon csonkult Steinbeck Egerek és emberek című darabja azáltal, hogy a stúdiószínpadra paszírozta az amerikai rendező, Dennis E. Perkins. Díszletfosztottá tette azt a darabot, amely elképzelhetetlen a kaliforniai miliő, a vándorlásra űző és csábító végtelen utak, a gabonatáblák zöld-sárga tengerei, a századeleji farmok, a vándormunkáslét sajátos megjelenítése nélkül. A mikrodrámák szétvetették a kisszínpadi csűrimitáció falait, valamiképpen okafosztottá vált Lennie, a kicsit infantilis, a gyermekkorból kinőni nem tudó óriásbébi tragikus sorsa. Aki - Jantyik Csaba megrendítő alakításában- képtelen saját életének igazi tartalmait, hiányait, veszteségeit átélni, legföljebb a játszó gyermek szellemi-érzelmi-indulati nívóján, s épp ezért az itt igazából meg nem mutatott környezetre hárul, hogy közvetítsen helyette. A mű a környezet drámája, a helyzeteket a lehető legárnyaltabban, legteljesebben átélni képes figurák tragédiája: a tragédia viszont annak a kaliforniai vándormunkáslétnek a nyomorából táplálkozik, melytől elvették a kor-és hangulatfestő háttérvilágot.

Az évad egyik legnagyobb közönségsikererű bemutatója, a Spíró György „magyarításában", Pinczés István rendezésében megszületett Svejk volt: az egymáshoz nyomorított díszlet- és kellékelemekkel telezsúfolt kamaraszínpadon. Ha a rendező kitalálta a hatalmas vagontalpakon guruló-gördülő-vonszolódó díszleteket (Mira Jánossal közösen), nyilvánvalóan Svejk szüntelen jövés-menését, ki-és bevagonirozását utazást szimbolizálva, ha e mozgalmas szcenirozásban, a gyakori jelenetváltásban látta megmutathatónak a svejkség mibenlétét, akkor , úgy véljük, oda kellett volna adni ehhez a nagyszínpadot, forgóval, süllyesztővel, zsinórpadlással, esőztetővel, mindennel. A Pinczés István megálmodta játék kifejezetten nagyszínpadra készült, egyetlen kamaraszínpadi „engedmény" nélkül, komoly színészmozgatási problémákat is okozva a szűk színpadtéren. Az a bemutató, a rendezői műértelmezés különössége, ellentmondásossága, hogy talán mégsem ez az, itt fatális, túldíszletezettség: a realista és a funkcionálisan, praktikusan, olykor kifejezetten szellemdúsan jelzéses részletekből kreált „összlettel" bemutatott környezet, hanem , ellenkezőleg, az egyszemélyes színészi játék mutatta meg ama svejki létforma lényegét. Tóth Zoltán örökvigyorú heccvadásza az öntudatlanság , az eredendő kópéság, a tragikumérzet-képtelenség mesés kevercse. Szinte mindegy, hol él, mit csinál, a hargitai Ábel éppúgy hasonlít hozzá, mint a sokat emlegetett, örkényi Pistipistipisti...:bravúros ötlet, hogy a végén egy égi hang szólítja, épp, mintha Az ember tragédiájából szólna, tábornoki üvöltésként egyébiránt, Ádám helyett Svejket kiáltva. Jelzéséül annak: az ilyen fickókat csak az ég, a fennvaló mentheti meg a pusztulástól - mindannyiunk örömére, vigaszára.

Mintha ez az évad a helycserék évadja lett volna: mert valamiképpen a kanadai Morris Panych Történet a hetediken című „szürrealista komédiája" sem ott kapott teret, ahová való lett volna. A játék egyetlen párkányon zajlik, s mert a hetedik emelet mélységét-magasságát a kamaraszínpad a legkevésbé sem volt képes érzékelteni, s mert ennek a mélységnek-magasságnak voltaképpen nem is volt igazán jelentősége, az egymás mellett, de egymás figyelmére méltatlanul élő emberek világnyi közönye és magánya szorítóbbnak, megrendítőbbnek tűnhetett volna föl a néző-és lélekközelibb stúdióban. Mindegy, hogy a főhős a párkányon áll: magányába zártan él, s ez a fontos, a legfontosabb közlendő. Úgy véljük, a darabot nem jellemzik különösebb drámai erények, találomra kiválasztott sorsokat láttunk, azaz, morzsányi életdarabokat, a sor folytatható lett volna volna bármeddig. Egyetlen, a jelenetnyi életmozzanatból a teljes életre utaló sorsképlettel, amely éppenséggel nem a főhősé. Kakuts Ágnes formálta meg a valahány éves öregasszony, Lillian figuráját: bölcs derűvel, fanyar öriróniával, hatalmas életismerettel- de legalábbis annak tökéletes illúziójával.

(Sorsok, viszonyok, választások) S itt jegyezzük meg: nagy erénye az évad műsortervének, hogy kiváló egyéni teljesítményekre adott lehetőséget. A színészi erőviszonyok figyelembevételével készült, az adottságok pontos ismeretében, nem törtek -talán- egyetlen művészt sem a karakterétől, a vágyaitól, elképzeléseitől idegen figura járma alá, legföljebb nem egyformán terhelték őket. (Az évad nagy vesztese Csikos Sándor: rá gondolva Csehov-, Sarkadi-, Németh László-hősök jutnak az eszünkbe, ám idén hiába...)

Két, színpadtechnikai értelemben pazarul a helyére pakolt előadás fémjelezte a valamilyen szempontból kísérleti , a korszerűség-fogalmat stílus és\vagy látványjegyeiben is fölmutatni óhajtó rendezői (mindkét darabot Pinczés István jegyzi ), valamint a klasszikus drámaszerkezettől különböző, a többé-kevésbé realista módon fölépülő színpadképtől eltérően megjelenő produkció iránti nézői igényt. A nagyszínpadon bemutatott Gomrowicz-mű, az Operett az egyik, és a stúdióban színre vitt „posztmodern" Garaczi-darab, a Fesd feketére! a másik. Előbbi a látványszínház nagyformátumú, jól mozgatott, hatalmas színpadi teret igénylő, fantáziadús díszleterdejében, a mímeskedés, hogy úgy mondjuk: egész testet kitöltő (alak-és jellemváltásokat megjelenítő ) jelmezparádéjában, az álorcák tömegében, vagyis a kellékelemek parádés bőségét is segítségül híva a valójában már nem igazán „korszerű" , ős-groteszk felmutatására vállakozott. A szöveget másodlagosnak tekintő darab, mely megírásakor úttörő volt, megjelenésekor már amolyan formai utánlövésnek számított, debreceni bemutatója pedig már bizonyos történelmi anakronizmustól sem lehetett mentes -szegény Gombrovicz-, a „ruha és a meztelenség", az álcázás és a nyíltság (jellembeli-öltözeti-érzelmi-indulati) ellentétére utal az egyik, értelmezhető, történésvonulatban, a történelmi kerációk, berendezkedések múlandóságára, romlékonyságára, ugyanakkor históriai ismétlődésére a másikban. Kár, hogy az erőteljes látványélmény lényegében semmilyen maradandó gondolati-érzelmi élménnyel nem társult. A Garaczi-mű színi megjelenését alapvetően meghatározta a szerzői nyelvhasználat: ami nyers és drasztikus, mert a megörökített valóságrétegek is azok. Pinczés hangsúlyosan naturalista tükrözésre törekedett a stúdiószínpadon, a lumpenvilág sokkolóan életszerű megképzésére, de menet közben megriadva saját rendezői naturalizmusától, felemás végeredményhez jutott: a szemérmes naturalizmushoz. Ami a jóízlés határait tekintve helyénvaló, a stílust tekintve azonban egyszerű következetlenség. A nézői siker azonban jelzésértékű: nincs ellenünkre színpadon viszontlátni a rögvalóságot. Másfelől: Pinczés kísérletező kedve, Lengyel György rendezői iskolázottságától és klasszikus ízlésétől sok tekintetben különböző képzettsége és felfogása jótékonyan színezte a műsorpalettát.

Az évad kifejezetten jó átlagszínvonalú előadásainak sorából is kitűnik három produkció: merő véletlen, hogy arányosan megosztozva a három játszóhelyen.

Lengyel György a Szakonyi Károly átiratában, átdolgozásában napvilágot látott A félkegyelmű-t rendezte meg: nagyon határozott gondolati felépítményben, vizuálisan is vonzó szcenirozásban, véleményem szerint az évad legegységesebb, legkimunkáltabb előadásaként. Szakonyinak természetszerűleg meg kellett változtatnia a mű verbális arányait: a leírásokból is dialógusokat formálva egyrészt, másrészt pedig hatalmas szövegadagokat helyezve a dráma áldozati oltárára. Szerző és rendező közös munkájának eredményeképpen négy szereplő lett a mű négy dramaturgiai tartópillére: Miskin herceg, Nasztya, Rogozsin és Aglája. Felbontották az időrendet is : a nyitókép a jelen, Miskin visszatoloncolása a sváci szanatóriumba, s ezzel a mozzanattal zárul majd a teljes játék is. A két kép kötött felsejlik a múlt. A négy alak egymásba kapcsolódó, egymást meghatározó, egymás végzetét előlegező és beteljesítő sorsa: a végzetes szerelmek drámája. A színpadi történés óriási tabló, érzelmi-indulati panoráma: centrumában Miskin (Bertók László) krisztusi alakjával. A megváltáskényszer bűvöletében élő, a földöntúli jóság , részvét, önodaadás nem evilági tünetei alapján válhat a „félkegyelmű" jelző boldog-bioldogtalan birtokosává. Bertók égő szemű, esetlenül mozgó, szánalomraméltó Miskinje meghatározó állomása a fiatal színész pályájának.Varga Mária önsorsrontó Nasztyája - a már-már irracionális szeszély, az érzelmi gáttalanság, a világban való tökéletes elveszettség jegyei uralják e jellemet-, és Szalma Tamás robosztus Rogozsinja mellett kitűnő epizódalakítást láthattunk Kóti Árpádtól: Ivolgin tábornok maszkjában. Dávid Attila monumentális színpadképet álmodott meg: egyetlen, összefüggő teret, sokfunkciós szegletekkel, a horizontfüggöny előtt szinte a színpad teljes magasságát befogó, az orosz faházak gerendázatát szimbolizáló díszletelemekkel. A játék végén ez a gerendázat borul lassan a figurák fölé: az a világ, amelyik nem tűrte meg, amelyik kivetette magából Miskin herceget, a félkegyelműt.

A szatmári vendégrendező, Parászka Miklós az elmúlt évadban Tamási Áron Csalóka szivárvány című játékát állította színpadra Debrecenben, azt megelőzően Sütő András Pompás Gedeonát: erdélyi trilógiájának harmadik darabja a Székely János-mű, a Caligula helytartója lett. Parászka , bár képi, megjelenítő fantáziája sem elhanyagolható, elsősorban műtiszteletéről ismerszik meg: s általában olyan drámát választ, amelyet oka, s okunk lehet tisztelni. Székely tézisdrámája ilyen: gondolatilag pontos, nyelvileg, stilisztikailag hibátlan, árnyalt, hajlékony. A mű értekező vitairat, verses dráma köntösében: az eszme vértelen győzelmének lehetőségéről, a hiről, hogy létezhetnek az eszme vértelen győzelmében bízni tudó döntéshozók, hatalmi emberek. A véres megtorlásról lemondani, a morális igazság győzelmében hinni tudók. A játék két , egymással egyenlő hős, Barakiás, a zsidó főpap és Petronius, a megszálló elvi csatája. Előbbi, az ugyancsak szatmári Ács Alajos, annak a meggyőződésnek, a népet, népeket életben-és összetartó erőnek a megtestesítője, amely szerint a hitefosztott nemzet érdektelenné válik a hódítók számára is. Mert csőcselék lesz, irányíthatatlan, elvek nélküli: használhatatlan. Az ember, a nemzet hitének megszentségtelenítése a legnagyobb bűn: a nagy színházi múltú, s persze komoly élettapasztalatú színész minden emberi bölcsessége, érettsége, minden szakmai erénye ott van az alakításban. Megfontoltság, csöndes keménység, finoman, önironikusan ábrázolt ravaszság, enyhe fölény, hiszen a gondolat erejével képes legyőzni a római légiók urát. Szalma Tamás kiváló birodalmi hódítóját. Aki úgy katona, hogy tartása, mozgása, külleme hitelesíti ezt, de szellemi ember mindeközben, aki alkalmas a vitára, akinek érvei vannak, aki végigélni és végigjárni képes a hódítók atipikus sorsát: hogy tudniillik megértve a másik fél igazát, arról mond le, amire szegődött: a hódításról.

Annak utólag már semmi jelentősége nincs, hogy a szerző, Nagy András, a hozzátartozók kérésére mintegy megigazította kissé a darabot: átírta a neveket. Ettől a csalafinta megoldástól nem született meg a kívánt eredmény: a nézők vagy pontosan vagy többé-kevésbé de tudták, tudhatták: a Mi, hárman című bemutató Szabó Lőrincről és nem egy „huszadik századi fiktív íróról" szól. Hanem a költőről, aki huszonöt évig szerette, s ki tudja, meddig siratta, avagy milyen hamar feledte öngyilkossá lett szerelmét. Szerette, a maga módján: önzőn, szeszélyesen, kiszámíthatatlanul, költő módra. Nagy András jól bánt az irodalomtörténeti hátterű alapanyaggal, képes volt abból hiteles drámai sorsokat formálni: az elsősorban a kortárs hazai és külhoni szerzők műveit befogadó stúdiószínpad jeles produkcióinak számát is növelve egyúttal. A fiatal Czeizel Gábor rutinos, jó színészvezetésről és dramaturgiai ritmusérzékről tanúskodó munkája elsősorban a vendég Lipics Zsoltnak kínált bravúros játéklehetőséget: aki egyszerre átél és elemzi önön élményeit, aki úgy részese, szenvedő és szenvelgő alanya a történéseknek, hogy közben nem veszíti el a tapintatos , a kíméletes önvizsgálat képességét sem. Partnereként Szilágyi Enikő érdemel dicsérő szavakat: a művészt, a férfit csak megtartani , de birtokolni sohasem tudó feleség szerepében.

(Epilógus) Az ország legkisebb prózai társulata a legalizált, a törvényerőre emelt kultúraellenesség korszakában -dicstelen kor, dicstelen törvényhozókkal- derekasan helyt állt. Munkájuk tetszik Debrecen városának.

Bárha többször pillantana rájuk a nagy értékkijelölő, a nagy sztárcsináló, a televízió is: határon inneni és határon túli nézők örömére. Bárcsak többször és többen érzékelhetnék: a nagy vízfej, Budapest szűkre fogott határain túl, eszmék, ideák, elvek szétrongyolódásának idején, a nagy deheroizálások korszakában léteznek emberi példákat-eszményeket, valaminő járható útmodellt, valamilyen hitbéli kapaszkodót, elveszettségünkben támaszt kínálni, fölmutatni tudó színházak, színház.

Művészek, akik a Páskándi-fájlalta végzetes szintézishiány korában mégiscsak a szintézisigényre figyelmeztetnek. Segítségül a a bennünket körülvevő világ morsejeleit kopogtatják felénk.