Alföld - 47. évf. 7. sz. (1996. július)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Steven Tötösy de Zepetnek

Módszer és a komparatisztika

AVAGY ÚJABB FEJLEMÉNYEK AZ IRODALOMELMÉLETBEN

Az alábbi tanulmány bevezető az irodalomtudomány területein az elmúlt tíz-egynéhány évben megfigyelhető irányvonalak, név szerint a rendszerelvű (systemic) szemléletek és a komparatisztika diszciplínájának kapcsolatáról s ennek alakulásáról. Mivel a rendszerelvű irodalomszemléleteknek elméleti és módszertani posztulátumai vannak, melyek számos részletükben egybeesnek olyan elméleti szerkezetek posztulátumaival, amelyek az irodalmat „institúció"-ként tartják számon, szót ejtünk az institúciós szemléletről is. Az irodalomtudomány rendszerelméletének általános bemutatása, valamint a rendszerelvű és empirikus irodalomszemléletről, a polysystem-elméletről és a l'institution, littéraire-ről adott vázlat után az elmúlt néhány évben megjelent, szelektált komparatisztikai műben megfigyelhető rendszerelvű gondolkodás fejlődéséről beszélünk. A vita gócpontja az angol, német és francia nyelvterületeken megjelent tudományos kontextusba ágyaztuk egynéhány magyar irodalomtudományi utalással.

1. Bevezető

A rendszerelvű (systemic) irodalomszemlélet eredetét többek között az orosz formalizmusban, a (poszt)-strukturalizmusban és az irodalomszociológiában kereshetjük (pl. Wilpert). A strukturalizmus - és a poszt-strukturalizmus - és a rendszerelvű szemléletek kapcsolata összetett. De például az egyik rendszerelvű irodalomszemlélet, a polysystem-elmélet nyíltan vallott kiindulópontja az orosz formalistáktól a prágai iskolán és strukturalizmuson keresztül formálódott ki. Az Empirische Literaturwissenschaft (rendszerelvű és Empirikus Irodalomtudomány; Systemic and Empirical Approach to Literature [SEAL]) (Siegfried J. Schmidt), a l'institution littéraire (Jacques Dubois), és más olyan rendszerelvű szemléletek, mint Pierre Bourdieu chapms littéraire fogalma kialakulása sokkal áttételesebb, s itt más tudományok - irodalomszociológia és a kommunikációs és médiaelmélet(ek) - adják az elsődleges bázisukat és fogalomtárukat. A filozófiában is, pontosabban a konstruktivizmusban és a radikális konstruktivizmusban egyre duzzadó vitát kavar a system (rendszer) fogalma ( Krohn; Rusch; Schmidt).1 Hangsúlyozom - mert ez állandóan félreértést okoz - hogy a rendszerelvű nem egyenlő a szisztematikussal, az empirikus pedig nem empirista, legyen az az „empirizmus" bármelyik kontextusa (ld. a rendszerelvű és Empirikus Irodalomszemlélet hatalmas korpuszát).

Különös jelentőséggel bír, hogy a General Systems Theory (általános rendszerelmélet) számos területen vált kutatási módszerré, főleg Ludwig von Bertalanffy General Systems Theory-ja óta, de megemlítendő, hogy a rendszer fogalma változatos formáiban és fogalmaiban a nyugati irodalomelméletben először talán Goethe Weltliteratur elméletében bukkan fel. Az irodalomelméletnek az a felfogása, mely szerint az egyes nemzeti irodalmak részek (sub-systems), amelyek kölcsönös egymáshoz kapcsolódásukkal adják az egészet, s ezeken a részeken belül még apróbb részek, mint a különböző műfajok is tükrözik ezt a viszonyt, idővel kifejlesztette magából azt a szükségletet, hogy az irodalm(akat)t ennek megfelelő módon szükséges kutatni és vizsgálni. Ez alapján két, egymással összefüggő értelemben beszélhetünk rendszerelvű irodalomszemléletről. Az egyik a Weltliteratur avagy General Literature (általános irodalom) vagy - mivel a XIX. század második felében a Weltliteratur átalakult a komparatisztika tudományává - komparatisztika. A másik - s ez ennek a cikknek a témája - az irodalmi elemzés (irodalomkutatás) egy bizonyos módja, a rendszerelvű szemlélet. A komparatisztika tudománya mindkét esetben közvetve és közvetlenül is bebizonyította, hogy rendelkezik a szükséges intellektuális eszközökkel - elméletiekkel és módszertaniakkal egyaránt - az irodalomtudomány ilyen műveléséhez. Más szóval, ha a rendszerelmélet alkalmazható mint egyetemes tudás/tudományeszköz (universal knowledge tool), látni fogjuk, hogy a rendszerelmélet és a komparatisztika metszéspontján a sikeres szimbiózis létrejön.

2. A rendszerelvű (systemic) irodalomszemlélet

A rendszerelvű és empirikus - és institúciós - irodalomelméletek, annak ellenére, hogy egy sor olyan tudományból merítenek, mint a matematika, a biológia, a fizika, valamint a humán- és társadalomtudományok, főként az irodalomelméleti szerkezetek, valójában a szociológiából - Niklas Luhmann és Parson nyomán az irodalomszociológiából és a kommunikáció- és médiaelméletekből erednek. Érdemes megemlíteni azt is, hogy a rendszerelvű irodalomszemlélet - általában véve - mikrostruktúra, noha az irodalom kontextusában felfogható makrostruktúraként is. Az utóbbi, a „nemzeti irodalom(ak)" értelmében, olyan irodalmárok vizsgálódásainak tárgya, mint pl. Dionyz Durisin-nak Vergleichende Literaturforschung ill. I. Neupokoeva-nak a jól ismert „Dialects of Historical Development of National and World Literature" c. műve. Az „irodalom mint rendszer" fogalom taxonómiájául Itamar Even-Zohar (a Polysystem Theory szerzője) és Siegfried J. Schmidt (az Empirische Literaturwissenschaft szerzője) meghatározásai a legmegfelelőbbek.2

Even-Zohar azt írja, hogy: „Ha a 'rendszer' fogalom alatt egyaránt értjük a kapcsolatok zárt készletét, amelynek tagjai a viszonyított másságukban nyerik el jelentésüket, és a több, egymással versengő kapcsolat-háló nyitott szerkezetét, akkor válik a „rendszer" kifejezés helytállóvá és helyessé" (12). Ezt a definíciót később Even-Zohar úgy módosítja, hogy a két összetevő „a viszonyok olyan hálózata, amelyről feltételezzük, hogy számos 'irodalmi'-nak nevezett cselekményt magába foglal, következésképpen ezeket a cselekményeket ezen a hálózaton keresztül vizsgáljuk", és „a cselekmények összességére vagy annak bármely részlegére feltételezhetőek a rendszerelvű kapcsolatok, hogy alátámaszthassák annak a lehetőségét, hogy 'irodalmi'-nak tekintsük őket" (28).

Schmidt - véleményem szerint tudományosabb (scientific) alapról kiindulva, amelyet a filozófiából (konstruktivizmus és radikális konstruktivizmus), matematikából, biológiából és az általános rendszerelméletből formált - egy még ennél is gondosabban körvonalazott leírását adja az irodalmi rendszernek az irodalmi kommunikáció és a társadalmi interakciók pre-posztulátumain belül.

Mint a kommunikációs interakciók egy rendszerének, az irodalmi kommunikációnak is ki kell elégítenie a rendszerek feltételeit: egy többé-kevésbé rögzült határvonalnak le kell választania más rendszerektől; rendelkeznie kell belső szerkezettel; és a társadalom által elfogadottnak kell lennie, egy olyan társadalmi funkciót töltve be, melyet semmilyen más rendszer nem lát el. Az elválasztó határvonal az esztétikai konvenció. A rendszer szerkezetét a cselekményszerepek elosztása határozza meg, amelyet a társadalmi elvárások rögzítnek: szöveg (text)/előállító, közvetítés, recepció és (utó)-feldolgozás.3

Schmidt szerkezetében a későbbi angol taxonomikus jelölésben az eredeti Empirical Science of Literature (empirikus irodalomtudomány) „science" (tudomány) szavát a „theory"-val (elmélet) cseréltük fel, s így lett Empirical Theory of Literature (Empirikus irodalomelmélet), mivel az angol nyelvű irodalomtudományban a „science" terminus negatív képzettársítást vált ki (pl. Barsch). Az empirical (empirikus) terminus és fogalom, bármennyire is ugyancsak negatív képzettársítást, félreértéseket eredményez, meg kellett, hogy tartsuk, a fogalompontosság okából. A közelmúltban (1993) Schmidt és kollégái a siegeni egyetemen elfogadták a The Systemic and Empirical Approach to Literature (SEAL) elnevezést.4 A rendszerelvű irodalomtudomány pontos taxonomiájának kérdése nagy hangsúlyt kap (Schmidt 1991, 390-391). Az irodalomelmélet nemzetközi színterén ezt az alap-posztulátumot legjobban talán Hugo Verdaasdonk és Kees van Rees fogalmazta meg a „The Narrow Margins of Innovation in Literary Research" című cikkében (1992).

A The Empirical Science of Literature eredetileg a recepció és média-kutatások területeiről váltott ki érdeklődést, gondolok itt pl. Norbert Groeben-re és Peter Vorderer-re és később a kognitív pszichológia is felhasználta az olvasás kérdéskörében. Ezen a két területen a SEAL szerkezetre alapozott kutatások és tanulmányok egyre szaporodnak (ld. Segers). A rendszer fogalma a kommunikációelméletben világosan meghatározott (Corner és Hawthorne) Érdemes megemlíteni még, hogy mind a kognitív tudományban, mind pedig a mesterséges intelligencia kutatásán dolgozó tudósok is megkíséreltek a szöveg tanulmányozására, kiváltképpen a narratív, azaz text (szöveg) nyelvtan kapcsán szerkezeteket, kereteket kikristályosítani (Mandler). A SEAL nemzetközi színtéren elért egyre széleskörűbb népszerűségét vizsgálva fontos megjegyezni, hogy posztulátumainak megfelelően az irodalomból átterjed abba a nagyobb tudományos mezőbe, amit kommunikáció- és médiaelméletnek nevezünk, és az én értelmezésemben alkalmazható az alkalmazott kultúrtudományban is (Applied Cultural Studies), beleértve a komparatisztikát. Más szóval, míg a SEAL szerkezet elsődlegesen az irodalomra irányul, addig az irodalom maga kommunikációs rendszernek tekinthető s ebből következik, hogy az irodalmat rendszerelvű szerkezetben és módszerekkel kellene vizsgálni:

Az irodalmi kommunikációs interakció rendszerének hipotézise: Társadalmunkban működik egy kommunikációs interakció rendszer, amely a következő tulajdonságokkal bír: a) a kommunikációs interakciók tematikusan nyelvi esztétikai kommunikációs szövegekbe sorolhatók; b) a szöveg előállítók és receptorok cselekedetei, esztétikai és polivalenciás meggyőződések alapján szerveződik, s ezekkel a meggyőződésekkel a közvetítőknek és az utó-feldolgozóknak szinkronban kell működniük; c) a rendszerben egy belső szerkezet figyelhető meg, más rendszerektől elhatárolható, társadalmilag elfogadott, és más rendszerek által nem ellátott funkciókat teljesít.

Míg a rendszerelvű és empirikus irodalomszemlélet kritikája endemikus és így irodalomkritikusok és irodalomtanárok körében elterjedt, véleményem szerint a legtöbb vitából kiviláglik a rendszerelméletek alapfeltevéseiben, a bő szekunder irodalomban és a megközelítés episztemológiai alapjaiban (radikális konstruktivizmus) való járatlanság. Észak-Amerikában a rendszerelvű (és empirikus) irodalomtudomány hagyományosan tiltakozást és negációt vált ki, talán pragmatikus és hibásan értett „neopozitivista" alapjai miatt. Ám ma már az irodalomelméletben elterjedten cáfolt és természetesen nem áll a rendszerelvű irodalomtudományra. De Németországban is nagy az ellenállás. Ennek legfrissebb példája Ralp Gehrke tanulmánya a Deutsche Vierteljahresschrift für Literaturwissenschaft und Geistesgeschichtesen, melyre 1995-ben jelennek majd meg folyóiratban Achim Barsh, Peter M. Hejl, Gebhard Rusch és Siegfried J. Schmidt (Universitat Siegen. LUMIS) válaszai. De idézem Dietrich Schwanitz regényéről, a Der Campus-ról (Frankfurt/Main: Eichborn, 1995) írt recenzió egy részét: „Ez az erkölcsi érzék [a regényben] meglepő, mivel a szerző egyébként a bielefeldi rendszerelméleti iskolához tartozik, melynek merevsége egyértelműen kiolvasható az etikai témájú kérdések nyilvánvaló hiányából" (Lütkehaus). Sajnos itt is, mint annyi más esetben, tudatlansággal, félreértéssel, vagy informálatlansággal állunk szemben, ugyanis elegendő elolvasni Schmidt „Nachtwort zur Taschenausgabe"-jét a Grundris der Empirischen Literaturwissenschaft (1991) legújabb kiadásában, vagy Anatol Rapaport több évvel ezelőtti argumentációját a rendszerelméletek és a társadalom viszonyáról és ennek az ethikai dimenziójáról, hogy belássuk Lütkehaus állításának lehetetlenségét. Franciaországban sem nagyon ismerős a SEAL fogalma általánosan, bár Yves Chevrel (lásd tanulmányom későbbi részét) és Robert Estivals munkái kiemelkedőek (Estivals, hasonlóan más irodalomtudóshoz ugyancsak „elhallgatja" Schmidt és társai munkáit, lásd könyvét, Les Sciences de L'écrit, amely különben erősen szisztemikus). A rendszerelvű és empirikus irodalomtudomány elméletének Magyarországon előfordult félreértelmezésének itt két példáját említeném. A JATE „DEKON" csoportjának DEkon-FERENCIA című kötetet - a dekonstrukció és a konstruktivizmus meghatározhatatlan fúziójából keletkezett s inkább a magyar essá, vagy irodalmi zsurnalizmus körébe tartozó tanulmánykötet mint irodalomtudomány (a tanulmányok a „kreatív dekonstruációnak" kiváló példái ugyan, de a konstruktivizmushoz és az empirikus irodalomtudományhoz semmi közük) (Kovács és Odorics). Nem értem azt sem, hogy angol nyelven megjelent tanulmányában Odorics Ferenc miért írja, hogy a konstruktivista irodalomtudomány 1993-ban Szegeden lett volna megalapítva (1994.), amikor ez az irodalomszemlélet nyilvánvalóan az 1980-as évektől terminológiailag - de különben már az 1970-es évektől kezdve is - az irodalomtudományban tény. (Az ilyenfajta informálatlanság, sajnos éppen, mert a tanulmány angolul jelent meg, tehát nyugati irodalomtudósok olvassák, megkérdőjelezi a magyar irodalomtudomány komoly(talan)ságát.) Egy másik paradigmatikus példa a magyarországi irodalomtudományból Kulcsár Szabó Ernő „Az irodalmi modernség integratív történeti értelmezhetősége" című tanulmánya. Bár Kulcsár Szabó nem veti el (egészen) tanulmányában a rendszerelvű és empirikus irodalomtudományt, diskurzusában és szekunder irodalmában figyelmen kívül hagyja azt a hatalmas szekunder korpuszt, amelyet Schmidt és társai produkáltak a konstruktivizmus és a SEAL elméleti - illetve irodalmi phenoménekre és szöveg(ek)re applikált - területein, úgy a német mint az angol nyelvterületeken. Nem is beszélve a holland, dán, japán, héber, magyar (Halász János), stb. nyelvterületről. Kulcsár Szabó véleményem szerint félreértette (misreading) Umberto Maturana és Niklas Luhmann munkáinak szofisztikációját és alapérveléseit is. Emiatt a félreolvasás miatt, valamint amiatt, mert Schmidt és társai műveit nem látszik ismerni, tudományos argumentációja nemcsak hiányos, hanem félrevezető is. A rendszerelméletet és annak irodalmi alkalmazását kellő mértékben ismerő irodalmárok tanulmányai közül talán a legjobb, a problémákat leginkább érintő Lutz Kramaschki cikke, „Zur Integration von Systemkonzepten in eine Empirische Literaturwissenschaft als Kritische Sozialwissenschaft."

3. Az institúciós irodalomszemlélet

Az „instutíciósnak" nevezett rendszerelvű jellegű szemléletet először Jacaues Dubois dolgozta ki 1978-ban. Az irodalmi rendszer és az irodalmi institúció analóg fogalmait azonos kiindulópontból magyarázhatjuk: az institúciók (vagy alrendszerek) a rendszer összetevői - az irodalmat pedig alrendszerek rendszerének tekintjük. Ezeket a fogalmi és taxanómiai posztulátumokat alapvetően olyan művekből állíthatjuk fel, mint például Melvin G. Blase Institution Building: A Source Book című könyve. Blase institúció definíciója a következő: „az institúciók a gazdasági szféra olyan változói, amelyek a gazdasági növekedést lereagálják... [a rendszer] a gazdasági rendszeren belül az institúciókat a javak és szolgáltatások előállítójának tekinti (395). Ez a definíció az irodalomra egyértelműen alkalmazható. Az institution-t, a francia meghatározás (Dubois) értelmében, a kultúrszociológusok általánosan azon tényezők megnevezésére alkalmazzák, amelyek az irodalom, a vizuális művészetek, a film, a zene és más kulturális aktivitások „artifaktumainak" előállításában, közvetítésében és fogyasztásában szerepet játszanak. Ezek a tényezők az institúciót szűkebb (kiadók, sajtó, iskolák, egyetemek, stb.) és tágabb, szisztematikusabb értelmében (az alrendszerek rendszere, melyben működnek) is jelentik. Az institúció fogalmának egy hasonló definíciója - amely szintén alkalmazható az „irodalmi institúcióra" - a következő: [Egy institúció] tehát funkcionálisan magába foglalja a fent említett tényezőket, amelyeket a társadalmat empirikusan szabályozó rendszerek alap-meghatározásainak kombinációjaként vonultat fel".

4. A rendszerelvű és institúciós irodalomelméletek kapcsolata

Az irodalom vizsgálatát célzó számos rendszerelvű / institúciós szerkezet és módszer közül a Polysystem Theory, a Systemic and Empirical Approach to Literature és a l'instituion littéraire szerkezetei ajánlják az irodalomtudomány legsikeresebb és legmegújítóbb újra-meghatározását (ld. a Függelékben; Barsch; Berg; Dimié; Even-Zohar; Finke; Gorp; Hauptmeyer; Hejl; Moisan; Rusch; Schmidt; Tötösy; Werber). Kompatibilitásuk legfőbb alkotórészei a kölcsönhatásban lévő, s ennek megfelelően deskripcióra és interpretációra kijelölt jelenségek hasonló sorozata (pl. az „irodalmi élet" vagy az „irodalmi-társadalmi kölcsönhatás kommunikációs szituációjának" teljes területe), a szemiotikának és a szocio-szemiotikának, az irodalomszociológiának és a kommunikáció-elméleteknek lekötelezett heurisztikus modellek, amelyek dinamikus, operációs, funkcionális és nyitott-rendszer elméletekre valamint a spekuláció és a metaforikus deskripció helyett a szemlélést (observation) és a verifikációt előtérbe helyező teóriákon alapulnak. Másképpen mondva, az elméleti és módszertani propozíció szerint az irodalomtudománynak az irodalom „hogyan"-jára nem pedig a „mi"-jére kell koncentrálnia (Schmidt); a posztulátumot megadhatjuk Els Andringa szavaival is, aki - mint rendszer-irodalomtudós - felveti, hogy az irodalomtudomány egyik kiinduló lépése az, hogy választ találni a „mit [és hogyan] csinálnak az emberek az irodalommal?" kérdésre (Andringa). Lényeges, hogy a rendszerelvű (és komparatív) szemlélet nem zárkózik el a zárt szövegek vizsgálatától sem, mint ahogy azt a fenti válogatott listán feltüntetett irodalmárok rendszer-tanulmányai vagy az én válogatott bibliográfiáim is mutatja. Minthogy az intuíció kiemelkedő fogalom az irodalomtudományban, és az irodalmárok gyakran állítják, hogy a természettudományokban ez nincs így, szükséges megjegyeznünk, hogy a rendszerelvű szerkezetből se száműzzük. Épp ellenkezőleg, az intuíció a természettudományokban vagy például a statisztikában és a fizikában is a kutatás alapvető és szükséges összetevője (ld. „On Being a Scientist"), s ez a felismerés a rendszerelvű / institúciós irodalomszemléleteknek szerves alkotóeleme marad.

5. A komparatisztika és a rendszerelvű és institúciós irodalomszemléletek

Ezen rendszerelvű / institúciós elméletek alapvető fogalmi elemei lehetővé teszik az irodalom tágabb, ám jelentős - mégis túl gyakran elhanyagolt - részeinek különböző aspektusait és perspektíváit sikeresen felölelő elemzéseket. Évekkel ezelőtt Magyarországon is felbukkant ez az érvelés például a komparatista Vajda György Mihály cikkében, „Second Thoughts about Literary Systems" (1986). Jóllehet, nagyon általános értelemben, a rendszerelvű /institúciós szemlélet az irodalmárok érdeklődését nem keltette fel - ha mégis, akkor implicit módon, teoretikus szempontból, valamint taxonómiailag meg nem határozottan és tisztázatlanul - az egyes művek és elméleti szerkezetek nagyjából hasonló véleményen vannak. Annak ellenére, hogy az elmúlt évek munkáiban a rendszerelvű szemléletről gyakrabban esik szó, mint sem, magát a szemléletet inkább csupán ösztönösen gyakorolják irodalomtudósaink (értve inkább a nyugati irodalomelméleteket). Itt van például Patti White könyve, a Gatsby's Party: The System and the System and the List in Contemporary Narraive. A mű szerzőjével, mint annyi más példa esetében is, az a probléma, hogy nagy mértékben tájékozatlan. A rendszerelvű szemléletek elméleti és a már gyakorlatban is alkalmazott korpuszát figyelmen kívül hagyva, kvázi újra feltalálja a puskaport. Vannak példák, amelyek a rendszerelvű gondolkodás mélyebb ismeretéről tanúskodnak. Mint Stephen Greenblatt és tanítványainak vállalkozása, a New Historicism, amely részleteiben - ha módszertani precizitásban nem is, de például a funkcionalitásra és operacionalitásra érvényes fogalmi síkon - figyelemreméltóan megközelíti a rendszerelvű szemléletet. Egyértelműen látható ez például Tony Benett Outside Literature, Tom LeClair In the Loop: Don DeLillo and the Systems Novel, Jerome J. McGann The Textual Condition vagy Anthony Easthope Literary into Cultural Studies, stb. művek esetében is. Easthope könyve - kultúrtudományos beállítottságából fakadóan különösen időszerű - nyilvánvalóan tágítja a vizsgálódás terét azzal, hogy, Schmidt-hez hasonlóan, az irodalmat a médiaelmélet fogalomkörén belül értelmezi. Az irodalmi alias kulturális elemzés új paradigmája Easthope szerint magába foglalja a jelrendszer, az ideológia, a nemek, az azonosulás és alanyi helyzet, a más (alterité), az institúciók, az olvasó és a pedagógia kutatási területeit (129-139). Ezek a területek a kérdéses elméletek és rendszerelvű keretek tételeivel analógok. Érdekes módon, a számítógép technológiából eredő új olvasás- és irodalom-felfogásban (ahogy azt G.P. Landow leírja Hypertext: The Convergence of Contemporary Critical Theory and Technology című művében)5 is egyértelműen megjelenik egy implicit rendszerelvű szempont, melynek alapja lehet például Roland Barthes és Jacques Derrida „hálózat" fogalma, ahol a „hálózat" magától értetődően azonos a „soft system" fogalommal. A mai irodalomtudomány rendszerelvű szemlélet felé mutató tendenciája valóban erős. Egy másik példa erre Gilles Deleuze és Félix Guattari nemrégiben Tausend Plateus címmel megjelent könyve, s mindez a Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint az olvasóban is tudatosult (Hofmann). A rendszer fogalma a dekonstrukcióról írt kortárs művekben is egyre kézzelfoghatóbb, s az irodalomtudomány ezen irányzata az atlanti óceán mindkét partján jelentős bázissal bír. Nyilvánvaló például Christopher Johnson könyvében (System and Writing in the Philosophy of Jacques Derrida), bár a hangsúly itt is inkább a rendszer fogalmán, nem pedig az irodalmi rendszer funkcióján és operációján van.

Az irodalomtudományon belül az összehasonlító irodalomtudományra nehezedő nyomás korunkban egyre tekintélyesebbé válik. Általánosan szólva, ez a diszciplína sem az európai kontinensen, sem Angliában, sem pedig Észak- és Dél-Amerikában nem intézményesült, nem vált sikeres és „hatalmi" institúcióvá.6 Ehhez képest elmondhatjuk, hogy az Egyesült Államokban - számában és arányaiban egyaránt - az összehasonlító irodalomtudomány nagyobb erőket vonultat fel. Ám még itt is megfigyelhető az új folyamat, melynek során a kultúrtudományok (Cultural Studies) jegyében az angol tanszék irodalomelméletesítése és a kommunikáció- és médiakutatások kart-karba öltve sikeresen kiszorít(ott)ják a komparatisztikát. Mindezek ellenére a humán tudományok között a Komparatisztika - véleményem szerint - mindig is élenjárt az újításaival, s a tudományos kutatások eredményeit, összetevőit olyan konfigurációkba illesztette, melyek bepillantást engednek egy újfajta tudomány-összefüggéshálóba, amely - hogy egy kanadai példával illusztráljam a diszciplína paradigmatikus helyzetét - kivívja a nemzetközi elismerést, a komparatista irodalmárok pedig jelentékenyen résztvállalnak a humán tudományok kohéziójának láttatásában, amely egyetlen alkotó tanulmányozása során a háttér egy darabkája csupán" (Rajan 152). Ez a kijelentés arra céloz, hogy az egynyelvű irodalmi tanszékek (és irodalmárok), más szóval a „nemzeti irodalom" szemlélet olyan tudományos hiányosságokkal bír, melyeket a komparatisztika sikeresen pótol(hat). Komparatista irodalomtudósok, mint pl. Clément Moisan, Elaine Nardocchio, Rien T. Segers vagy Peter Zima az elmúlt években egyre növekvő teret szentelnek műveikben a rendszer fogalmának. Kitűnő példa a komparatisztika ezen előnyös tulajdonságának illusztrálására Peter V. Zima egyik újabb műve, a komparatistik, ahol a „rendszer" fogalma a diszciplína alapköveként jelenik meg. A könyv ajánlása egyértelműen az európai olvasóközönséghez fordul: „Minél közelebb kerülnek egymáshoz az európai nemzetek és az európai irodalmak, annál lehetetlenebbé válik egy olyan Komparatisztika negálása, amely szisztemetikai és az ehhez kapcsolódó elméleti szempontokból van felépítve... (a könyv reklám brosúrája). A könyvszemléket megjelenítő szaklapoknak címzett kiadói ajánlólevélben pedig ez áll: „Komparatisztika, úgy látszik, az új [irodalomtudományi] irányzat."

Más komparatisztikai írások a diszciplína jól elkülöníthető irányzatait hirdetik, ám explicit vagy implicit módon mind-mind hordoz magában „szisztemikus" összetevőket. Yves Chevrel La Littérature comparée (1989) című műve egy mesterfokon megszervezett irodalomtudományos tankönyv. A könyv a komparatisztika területi felosztását követve épül fel olyan fejezetekből, mint l'oeuvre étrangere, l'historiographie littéraire comparatiste, les mythes littéraires, les frontiéres du littéraire, la poétique comparatiste és l'avenir d'une discipline. Chevrel már a „Définitions" fejezetben felhívja a figyelmet a komparatisztika elsődleges feladatára: „A „komparatisztika" fogalma egyáltalán nem zárja ki az összehasonlító művészeti [tehát irodalom és pl. festészet, zene, stb.] tanulmányokat, hiszen a művészetek is kölcsönös viszonyokat építenek ki maguk között" (10). Más szóval, a komparatisztika olyan diszciplína, ahol a hangsúly az irodalmon van ugyan, ám a tudományos munka hatósugara kiterjed mindarra, ami az irodalomra vonatkozhat: „Kutatási területük óriási, ahonnan azonban sem a határok, sem a hivatkozási pontok nem hiányoznak" (119). A komparatisztika rövid definíciója a szerzőnél, amelynek, véleményem szerint, az irodalomtudományra in toto kellene érvényesülni, a következő: „A komparatisztika transzverzális hivatottságú diszciplína. Az olyan diszciplínák mellett, amelyek jól elhatárolható kutatási területekkel bírnak, a komparatisztika a metszéspontok tudománya: vizsgálja a különböző nyelvi területeket, irodalmakat és művészeteket, irodalmat és történelmet" (121). Ebben az értelemben a komparatisztika egy a priori rendszerelvű diszciplína. Chevrel könyvének angol változatában, amely Farida Elizabeth Dahab fordításában jelent meg Comparative Literature Today: Methods and Perspectives címen, ez az aspektus még nagyobb hangsúlyt kap, és szekunder forrásokkal bővül. Ez a változat tartalmaz még két Chevrel tanulmányt: „What is a Literary Year? Methodological Perspectives" (77-93) és „The City in the Twentieth-Century Novel: von Hofmannstal, Woolf, Dos Passos, Camus" (95-102), melyekben egyaránt szó esik irodalomról, rendszerről és institúcióról. De az angol változat leglényegesebb sajátossága, hogy tartalmazza az irodalomtudományi rendszer fogalmat (ld. mindenekelőtt xii, 73-93, és passim).

Ennek ellenére a legtöbb rendszerelvű szemléletű komparatisztikai műben a rendszer fogalma szerkezetében és módszertanában egyaránt konceptuális ahelyett, hogy operacionális és funkcionális lenne. Véleményem szerint, és a SEAL szerkezetéből is ez következik, a „rendszer" fogalmától el kell tudni jutnunk az operacionális, azaz módszertani kérdéshez, a komparatisztika vagy, teljesebben, az irodalom művelésének „hogyan"-jához. A SEAL posztulátumaihoz hasonlóan pl. Souwe Fokkema cikkében, „Comparative Literature and the New Paradigm", a következő, tömören elénktárt javaslatot teszi rendszerelvű és komparatisztikus alapokon: „Az új paradigma a) az irodalomtudomány tárgyának új koncepciójából, b) új módszerek alkalmazásából, c) az irodalomtudomány tudományos relevanciájának átértékeléséből és d) az irodalomtudomány társadalmi igazolódásának újraértelmezéséből épül fel" (1982, 13-14). Számomra ez az operacionális definíció tűnik mind szerkesztésében, mind posztulátumaiban a leghatékonyabbnak ( Fokkema, Tötösy).

A fenti operacionális definíciót véve kiindulópontul, nézzük meg néhány példán keresztül, hogyan, merre tartanak a legújabb komparatisztikai elméleti művek. Majd, azt javaslom, hogy a komparatisztika „hogyan"-jának első lépése legyen irodalomelméleti, azaz az irodalomtudományban alkalmazandó szerkezetek és a módszertan. Vegyük például Marc Angenot et al. Théorie littéraire-jét, amelynek „Introduction"-jában a szerkesztők a következőképpen definiálják az irodalomelméletet: Az episztemológiai előfeltételek tára, a kultúrszociológiai és kultúr-földrajzi tények referencia-bázisa; maguk az elméleti propozíciók alapján vázolja fel a perspektívákat; az irodalmi tárgyra és térre s ezek együttesére összpontosítja figyelmét, nem tévesztve szem elől minősítéseik sokrétűségét sem. Négy részből tevődik össze: 1) Az irodalmi tett identifikációja és identitása; 2) Az irodalmi rendszer; 3) Az irodalmi szöveg és kommunikáció; 4) A kritika és annak módjai.(5)

Ez a kiindulópont, azaz a komparatisztika „hogyan"-jának irodalomelméleti alapvetése érvelésemben és (például) Angenot et al. kötetében (a legtöbb szerző komparatista) fontos posztulátum s ugyanakkor elengedhetetlen példa is, hiszen Fokkema fent idézett paramétereinek mindegyikének eleget tesz. Fokkema új paradigmatikus posztulátumainak való megfelelés több ponton implicit módon jelenik meg. „Az irodalomtudomány új koncepciója" az említett Angenot et al. kötet több cikkéből is egyértelműen kiolvasható, és a szerzők, különösen a „Texte et communication littéraire" cikksorozatban, az irodalom rendszerelvű szemléletéért kardoskodnak. Az irodalomelmélet legfrissebb fejlődési irányait tárgyaló cikkekben, mint José Lambert „La tracudtion"-jában (151-159) vagy pl. Edmond Cros Sociologie de la littérature-jében (127-149) az új módszerek posztulátumai nyilvánvalóak. A komparatisztika és az irodalomelmélet paraméterei a nemzetközi tudományban más példákban is felbukkannak - Angenot et al. kötete mellett - mint például a Dedalus: Revista Portuguesa de Literatura Comparada tudományos folyóirat. Ebben az új komparatisztikai szaklapban Elrud Ibsch („Interpretation and Explanation in Literary Studies" 17-28), Siegfried J. Schmidt („Meios de communicacao social, Cultura: Cultura dos meios de Communicacao Social" 29-48) vagy Walter Mignolo („Canon and Corpus: An Alternative View of Comparative Literary Studies in Colonial Situations" 219-243) cikkeiben mind határozottan az irodalomtudomány rendszerelvű szemlélete mellett foglalnak állást.

A szisztemikus/institúciós szemléletet illetően érdemes megemlíteni, hogy a kanadai irodalomtudományban a szemléletet az ún. marginális irodalom, például az etnikai kisebbségi irodalmak és a női irodalom területein alkalmazták. A „marginális" (ill. alterité) irodalmak vizsgálatát és a szemlélet használhatóságát igazoló kiadványok a University of Alberta Research Institute for Comparative Literature gondozásában a „Towards a History of the Canadian Literary Institution" sorozatban jelentek meg és különös figyelemmel a kötetek közé tartozik a Literatures of Lesser Diffusion / Les littératures de moindres diffusion (Pivato, Tötösy, Dimic) és a Women' Writing and the Literary Institution / L'Écriture au féminin et l'institution littéraire (Potvin, Williamson, Tötösy).

6. Konklúzió

Míg a példaként idézett szelektált komparatisztikai művek mindegyikében manifesztálódik a rendszerelvű szemlélet, ami szükségszerű és örömteli fejlemény, általános hiányosságok érezhetőek az operacionális és a módszertani területeken. Ezen a téren a SEAL szerkezet és módszertan láthatóan előrébb jár, és reméljük, hogy a közeljövőben a komparatisták, és irodalomtudósok általában, nagyobb figyelmet szentelnek majd rá. Nyilvánvaló, hogy az irodalom és a Komparatisztika rendszerelvű szemlélete - és az olyan rokon szemléletek, mint az institúciós szemlélet - tekinthetők analógnak. Következésképpen ez a megfigyelés lehetővé teszi számunkra, hogy az irodalomtudomány rendszerelméleteinek fejlődését a rendszerelméletek kontextusában egyetemes tudáseszközként fogjuk fel.

Jegyzetek

1. Ennek a megközelítésnek, (radikális) konstruktivizmus, episztemológiai alapjáról egy másik cikkemben és a következő könyvemben írok (Legitimizing the Study of Literature: Towards a System and Communication Approach to Literature). Említésre méltó még, hogy a Modern Language Association of America (MLA) Nemzetközi Bibliográfiájában szerepel a rendszerelmélet és irodalom, a rendszerelmélet és irodalmi alkalmazása kategóriák, valamint az IGEL Newsletter-ekben kiadott SEAL bibliográphiák fel vannak véve az MLA International Bibliography-ba (Tötösy 1994b, 1995c).

2. Meg kell azonban említenünk ezekkel a definíciókkal kapcsolatban, hogy munkáikban emezek az irodalomelméletet ill. az irodalomtudományt a priori értelmezésben fogalmazzák. Ez azért fontos tényező, mert pl. a Cultural Studies paradigmája (legyen az angol vagy amerikai), amely implicite sokszor operál rendszerelvű megközelítéssel, nem koncentrál a priori az irodalomra.

3. A fogalmak németül a következőek: Produktionsbereich, Vermittlungsbereich, Rezeptionsbereich, Verarbeitungsbereich; angolul: text/producer, the processing of the text, its reception, és post-production processing.

4. Német nyelvű irodalmi terminológia és fogalom encyclopédia cikket/címszót lásd pl. Barsch (1992), Wilpert; angol nyelvű címszót lásd Andringa, Tötösy (1993b).

5. Az információ korának az irodalomelméletre kifejtett hatását lásd még Tötösy (1995a).

6. Dél-Amerikában és az európai „periférikus" országokban (pl. Olaszország, Dánia, Spanyolország, Portugália, stb.) az közelmúlt években megfigyelhető a komparatisztikát mint tudományágat intézményesítő szándékú törekvések, melyek új komparatisztika tudományos folyóiratok valamint tanszékek alapításában is megnyilvánulnak. Az is megemlítendő, hogy az elmúlt néhány évben az USA-ban is megfigyelhető a Komparatisztika renaissance-ja (ld. pl. Bernheimer; Gossmann és Spariosu).

Függelék

A tárgyalt rendszerelvű irodalomelméletek irodalomtudományi encyclopedia/szótári definíciói

1. Az Empirikus Irodalomtudomány

Hendrik van Gorp, R. Ghesquiere, D. Delabastia, J. Flamend, Lexicon van literaire termen: stromingen en genres, theoretishce begrippen, retorische procédés en stilifiguren. 5. kiadás, Leuven: Wolters, 1991. 116-117.

Az irodalomtudomány egy új irányzata, amely az irodalmat a társadalmi (kölcsön)hatások rendszerének tekinti. A legfőbb kérdés az, hogy mi történik az irodalommal: megírják, kiadják, elosztják, olvassák, cenzúrázzák, imitálják stb. Az empirikus irodalomtudomány a hermeneutika alapproblémájának, azaz: hogyan mutatható ki egy interpretáció érvényesítése, megoldási kísérleteként jött létre. A recepció elméletek már egyértelművé tették, hogy az interpretációk nem kötődnek kizárólagosan a szöveghez, hanem az olvasótól (mind az egyéni, mind pedig a társadalmi konvenciók értelmében) is, nagy mértékben függnek. Ez a „kognitív konstruktivizmus" elméletéhez vezetett, amelynek alapja az a tétel, hogy az alany maga építi fel önmaga empirikus világát. Mindezek logikus következménye - S. J. Schmidt munkáin látható - az interpretáció és az irodalom szigorúan tudományos tanulmányozásának elhatárolása (az un. „radikális konstruktivizmus"). A cselekmények irodalmi rendszerét kívülről vizsgálják - nem pedig megtapasztalják - és véleményük szerint két feltétel (hipotézis) határozza meg őket, amelyeket folyamatosan ellenőriznek. Ezek a feltételek a következőek: az esztétikai feltétel (a beszélt referencia nyelv tény felvételével szemben) és a polivalencia (a mindennapi empirikus világ monovalenciájával szemben). Így az empirikus irodalomtudomány tárgya nem egyszerűen maga a szöveg, hanem a cselekmény szerepek az irodalmi rendszeren belül, azaz az előállítás, elosztás, recepció és a szövegek feldolgozása. A felhasznált módszereket elsődlegesen az irodalomszociológiából és a társadalomtudományból (recepció elméletek) vették át. Az empirikus kutatás lépései nagy vonalakban a következőek: a hipotézis felállítása, annak gyakorlati alkalmazása, ellenőrzés, végül értékelés. Pontosabban, a reader response elmélet számos technikával él, kezdve a protokoll technikától a hangos gondolkodáson át a pre-strukturált technikáig, mint a 7 pontból álló szemantikai skála (C. Osgood), az osztályozó technika (kártya) és a tartalom analízis különböző formái, asszociációs technika stb. Az empirikus irodalomtudomány ellen gyakran felhozott kifogások: a kutatási eredmények tömegének trivialitása (már tudott vagy sejtett tények közlése) és leegyszerűsített formái (szerkezetének és felállásának csináltsága, a szöveg elemzése helyett pusztán az olvasóra való korlátozódás). Az azonban nyilvánvaló, hogy az empirikus irodalomtudomány sajátos tárgyszemléletének és módszertanának köszönhetően az irodalmi rendszer szocio-kulturális aspektusai feltárásának kiemelkedő módja. Egy sokkal tudományosabb és szociálisan relevánsabb irodalomtudomány kialakulásában pótolhatatlan alkotóelem.

2. Az Empirikus Irodalomtudomány

Gero von Wilpert, Sachwörterbuch der Literatur, 7. kiadás Stuttgart: Kröner 1989. 233.

Új, rendszerelvű irodalomszemlélet, S.J. Scmidt és mások teóriája, mely az interszubjektív vizsgálaton alapul. Az irodalomelméletet empirikus beállítottságú társadalomtudománynak tekinti, alanyának pedig az irodalmi szövegekbeli és a velük való kölcsönhatások együttesét. Az esztétikai kommunikáció rendszere a szöveg/előállító, a szöveg feldolgozása, a recepciója és az előállítást követő feldolgozás szerkezetére épül. Ezzel és ebben az esztétikai kommunikációs rendszerben a cél az irodalomtörténet és az irodalompszichológiai, irodalomszociológiai, didaktikus és kritikai perspektívák szociálisan releváns aspektusainak összekapcsolása.

3. A l'institution littéraire Irodalomelmélet

Hendrik van Gorp, R. Ghesquiere, D. Delabastita, J. Flamend, Lexicon van litéraire termen: stromingen en genres, theoretische begrippen, retorische procédés en stilifiguren. 5. kiadás, Leuven: Wolters, 1991. 195.

Ezt a terminust olyan elismert és elfogadott institúciókra használják az irodalomban, melyek az irodalmi élet és az irodalmi kánon meghatározásában fontos szerepet játszanak, ilyenek például az oktatás, a művészeti egyetemek, az irodalomkritika, az akadémiák, a könyvtártudomány, kulcsfontosságú periodikák kiadói, szerzői szövetségek, jelentősebb irodalmi díjak, stb. Ezek iránt az institúciók iránt az érdeklődés az elmúlt években egyre népszerűbb, társadalmi rendszerrel kapcsolatos irodalomelméletek kialakulásával párhuzamosan nőtt meg, melyekben lényeges szerepet játszik az előállítás, az elosztás, a recepció és a feldolgozás. Más szóval, az irodalom nem más mint egy ideológiai apparátus, ígyhát a jelenséget társadalomtudományos módon tanulmányozzák, és a kultúrához való hozzájárulásuk alapján értékelik.

4. A Polysystem Irodalomelmélet

Hendrik van Gorp, R. Ghesquiere, D. Delabastita, J. Flamend, Lexicon van literaire termen: stromingen en genres, theoretische begrippen, retorische procédés en stilfiguren. 5. kiadás, Leuven: Wolters, 1991. 195.

Az elmélet az irodalmi interpretációt egy szemiotikai referencia kereten belül kísérli meg a kommunikációs rendszer általános operacionális törvényei alapján. A hetvenes években indult mozgalmat a tel aviv-i Porter Institute irodalmárainak (köztük I. Even-Zohar és G. Toury) művein keresztül ismerhettük meg. Az elmélet szerint az irodalom komplex rendszerek összessége (elméleti és gyakorlati irodalom-felfogások), melyek kölcsönösen befolyásolják egymást, és amelyek egymással folytonosan változó kapcsolatban állnak egy érték (norma) skála és az adott helyzetekben domináns modellek funkciójának függvényében. Ez Tynjanov munkásságának radikális továbbgondolása, aki már az 1920-as években leírta, hogy az irodalmat nem a lényegek, hanem a kapcsolatok alapján kell vizsgálnunk. A domináns normák és modellek elve relatív, történelmi értékelést ad az összes elméleti állásfoglalásról, míg az irodalomtudomány feladata azon normák és modellek vizsgálata, melyek alapján az író, a szöveg és az olvasó funkcionál. Ez az elmélet a történelmi recepció elméletét is radikálisan továbbviszi: minden irodalmi szöveg történelmileg meghatározott, befolyásolja a tény, hogy domináns vagy dominált rendszerhez tartozik. A rendszer fogalma nyitott, történelmi és értelmező koncepció; célja a komplex egészben fennálló irodalmi fogalmak hierarchikus rendjének jelzése, melyek segítségével rendszereket és alrendszereket elkülönítünk egymástól; az alrendszerek osztoznak a nagyobbakkal a rögzített normákon és modelleken. A polysystem elmélet tehát újabb oldalát mutatja a nemzeti irodalmak deskripciójának és a nemzeti irodalmi rendszerek közötti viszonyok deskripciójának, miközben a politikán és a nyelvi határokon alapuló korlátozások relatívvá válnak (egy adott irodalmon belül ez lehetséges, hiszen egyes népi műfajok jól működnek a nemzetközi viszonylatokban, míg a magasabb szférák irodalma inkább nemzeti keretek között fejlődik). Világossá válik hát, hogy a műfordítás legfőbb szerepe a több nemzeti vagy regionális irodalmi rendszer közötti kapcsolatok (interferenciák) érthetővé tétele. Az irodalmi kapcsolatok alapvető mechanizmusait is nagyobb részletességgel nyomon követi ez az elmélet. Mivel a polysystem elmélet az irodalmi jelenség értelmezését az alapok szintjén kísérli meg, olyan hipotéziseket állít fel, melyek más kommunikációs formákra is érvényesek lehetnek (gondoljunk csak a filmre, társadalmi magatartásformákra, a kulturális rendszerekre általában). Az elmélet, amit első látásra irodalminak tekintettünk, az inferencia kérdéskörét vizsgálva átviteli elméletté és általános rendszerelméletté fejlődik. De az a deskriptív kutatási folyamat, amellyel a polysystem elmélet kísérletezik, egészen mostanáig pusztán átmenetileg állomásozik a fordítás és általában az irodalmi kutatások területein. A polysystem (sokrendszerű) irodalomszemlélet tudományos módszerként a rendszerelméletek megértési és elméleti paradigmái között keresendő. Más diszciplínákon belül, a thermodinamikában, a biológiában, a pszichológiában, a szociológiában az önszabályozó, transzformáló és interferens rendszer fogalmai operacionálisak. Ludwig von Bertalanffy General System Theory-ja (1986) fontos alapmű, mely közös kiindulópontjaikból vizsgálja a más-más diszciplínák gondolkodását.

Angolból és franciából fordította Török Krisztina (JPTE; Pécs). A német quotációk a szerző fordításai.