Alföld - 47. évf. 7. sz. (1996. július)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Halasi Zoltán

Napfény is, hófúvás is

Noéminek

Madárka férget űz, szent

ördögöt hajd, mást más patás láb.

Te csuklasz - emleget,

mint púpján ütleget,

s még jó ha szembe tüsszent:

a történő allergiás rád.

Lottóötös vagy közvivát: ki

nem áhít ma efféle mennyet?

A zöm - nem róla szól

a ma - húzhatja önmagát ki,

tövist köröm alól:

új kor nő rá és újra gennyed.

Raj gyűlik, raj vadászni oszlik.

Ahol nincs ő, ott csak vetett tőr

lehet. E játszi harc

tükrén egy Nárcisz-arc

jövőt kutat, mely szertefoszlik,

majd múltként összeáll. - De ettől

eltér, amit a mai barlang

falára áldozatul rajzolt

a riadt vágy. Az igaz ikon

több, mint tarka olajfolt

izgatott pocsolyáikon.

Már ezért sem üdvözli karhang.

Fájdalmad dióízű óbor

pedig, nem túlérlelt magánügy.

Tudásod százhangú szitár.

Csak hát a puffadt vonulóból

sav hull. Szitál, eloxidál.

Mitől fakadna fán rügy?

A minap jutott eszembe,

hogy nincs menekvés.

Vagy máson gázol át az ember

- hiába bármit un,

sehol sincs vákuum -

vagy jön a sínre fekvés.

Üvölt? álmába' mintegy?

borzad fegyelmezetten?, -

mielőtt zúzna, menne péppé -

egyedül neki nem, mint észrevettem,

mindenki másnak mindegy

többé-kevésbé.

E képlet sima és brutális.

Bár van remény, odázni mód,

elkerülni a tanuló tinót;

élhetsz, mint a jeti:

nyomt eltűnteti

napfény is, hófúvás is,

belül - látszat a szép havas nap! -

felold a kín. Az nem kímél úgy

se - visz ötmilliárd egyén,

ingó közlekedőedény

ágai közt a szellemi magaslat

felé furakvó lelki mélyút.