Alföld - 47. évf. 6. sz. (1996. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Nem katekizmus, hanem ízlés

Németh G. Bélával beszélget Szirák Péter

Egy nemrégiben megjelent interjúban Professzor Úr röviden szólt szülőföldjéről és annak földműves népéről. Milyen emberi példát adtak ezek a „józan, pragmatikusan gondolkodó" emberek? Miképpen vált ki közülük? Őrzi-e még a zalai táj mentalitásbeli örökségét? Valóban vannak jól megkülönböztethető kulturális-irodalmi tájak Magyarországon?

A táj természeti jellegével is, művelődéstörténetével is, sok hasonló tényezővel együtt, ha távolról sem teljesen és automatikusan, de részben meghatározó. Persze, akkor kezd valóban s tudatosultan vagy éppen vállaltan azzá lenni, amikor az ember másfajta földrajzi és történeti tájakat is megismer. Szülőfalum (ámbár nem ott, hanem a szombathelyi klinikán születtem) a Kisalföld déli peremének s a Balatonfelvidék hegyeinek találkozásánál fekszik. Udvarunkból délre-keletre a sümegi várra, a Tátikára, a rezi hegy romjaira láttunk, északra meg a Marcal-völgyre, távolabb a Rába vidékre tekintettünk. Kisnemesi faluk sorakoztak itt, néhány telepített helységgel vegyítve, föl Győr felé. Többnyire jómódúak, hazai viszonylatban. Törzslakossága majd mindnek néhány, idők folyamán vagyonilag erősen megoszlott alapcsaládból állt. A falumban a mintegy kétszáz holdas „dzsentri" család is Forintos nevű; de képes-aratók közt s jómódú gazdák körében is akadt belőlük több is. Egyik nagyanyám s egyik dédapám is ezt a nevet viselte.

Mindég mosolygok a pesti flaszteron vagy az Alföldön a nagyon is szűkkörű (hogy jelleméről ne szóljak) Erdei bűvkörében oskolázott történetszociológusokon. Meg legalább annyira a kuruckodó s hozzá mélymagyar történészeken. Mária Terézia alatt épített elemi iskolába jártam, mint déd- és ükapáim is. Csak az ablakokat nagyobbították, a tetőt meg a padlót cserélték. Ez a vidék, a Varasától Veszprémen s Győrön át a Lajtáig befogott szabálytalan négyszög sohasem került török uralom alá. Az I. Ferdinándtól építeni kezdett védő-vársor megóvta.

Hogy a Habsburgok a maguk birodalmát védték? Persze, hogy azt is, de ezáltal minket is. Hogy nem verték ki a törököt? Aki olvasta Ferdinánd leveleit még csak magyar (és cseh) király korából, tudhatja, mint és hányszor kérlelte, sürgette a birodalmi rendeket és városokat meg bátyját, V. Károlyt s a pápát segítségért. Ám az előbbieknek fontosabb volt a maguk erszénye, Károlynak meg franciák elleni háborúja, akik viszont a Portán kilincseltek szövetségért, s nem hiába. Eszük ágába sem jutott, hogy a keresztény Magyarország lesz az áldozat, a jutalom, ha sikerül a végső soron Károly, de közvetlenül a Ferdinánd elleni harc.

Nem volt ez a vidék az én gyerekkoromban sem habsburgiánus, sem antihabsburgiánus. Mítoszoktól, kultuszoktól, hisztériáktól idegen világ. Dolgos, okosan gazdálkodó, takarékos, szolíd formák között élő nép. Névnapi, lakodalmi hejehuják éppúgy ösmeretlenek, mint a duhaj verekedések, a kerítés-ugráló szerelmi históriák, amik Móricz Naturália nevű tartományában oly elengedhetetlenek. Nem én mondom, Illyés mondja, „hatvan esztendőt s hetven kötetet" kellett szegénynek megérnie, hogy végre Joó György személyében valódi földművelőt merjen ábrázolni, akinek esze is, szíve is, viselkedése is olyan, amilyen legtöbb szorgos, épelméjű társáé. Itt, ezen a vidéken az ökör neve volt a „Betyár"; Sobri Jóskát „zsiványként", Savanyó Jóskát meg még csak nem is „rablóként", hanem közönséges tolvajként emlegették, ha egyáltalán emlegették.

Az időt az évszakok munkája meg az ünnepek rendje osztotta, szabályozta. Az advent fényvágyakozó hajnali miséi, a tavasz örömét sugárzó föltámadási processzió, a mindenszentekesti gyertyalángok melletti magábaszállás. Nagyon nem örülök annak, hogy az egyház egy rosszul értelmezett népközeliség jegyében szinte egészen kiiktatta a latin liturgiát. Nem értettek, persze, hogy nem értettek latinul. De azt mindenki tudta, hogy a nolite timere annyit jelent: ne féljetek, nem kell félnetek, a libera me meg annyit: ments meg engem Uram, s a circum dederunt me pedig, hogy körülvettek engem a halál kínjai, a halál kínjai vettek körül. Az emberi lét nagy és örök költői-művészi-metafizikai jelképe, átélési alkalmai. A sírbatételnél senkinél semmiféle méltató beszéd („mit tett az egyházközségért, milyen jó presbiter volt, milyen kiváló férj és apa -"). Azonos méltóságú szertartás szegénynél, gazdagnál, mindenkinél.

Van-e Professzor Úr emlékezetében valami olyan családi élmény, amely meghatározó erejűnek bizonyult? Visszatekintve, mikor érezte azt, hogy már nem gyermek? Hogyan emlékszik gimnáziumi éveire?

Apám újságolvasó, politizáló ember. Nagyszerű tanítójuk, s iskolai könyvtáruk volt a századvégén. Játszva számított százalékot s bátyám matematika könyvéből a gyökvonást is megértette, megtanulta. Szóját s olajosmagvakat termelt, gépi kapával gondozta a kukorica- s krumpliföldeket. Gépszövetkezetet szeretett volna alakítani, de a messziről odahelyezett szolgabíró elgáncsolta. Csak egy tejszövetkezetet sikerült létrehoznia. A Kisgazdapárt falubeli elnöke háború előtt s után is. Csak Kovács Béla szovjetek általi elhurcolása nyomán (aminek az angyalian naiv Bibó a Válaszban oly gyermetegen örvendezett) hagyott föl a politikával. A háború alatt bankból elbocsátott, átellenben lakó egykori zsidó osztálytársával, mikor azoktól elkobozták a rádiót, együtt hallgatták nálunk s hányták-vetették a londoni adó híreit. 56 után tszbe kényszerítették, ahol utóbb, a 60-as évek derekától tudására, tekintélyére adva pénztárosnak, számvevőnek tették meg.

Viszonylag jó volt, ill. lehetett volna a család anyagi helyzete. De mindhárom gyereket taníttatta apám, anyám pedig kórházból kórházba, szanatóriumból szanatóriumba vándorolt. Egy hideg tavaszi napon megázott, tüdőgyulladást kapott s ez közel másfélévtizedes tbc-be ment át. Mindhárom gyerek más: nővérem csupa indulat, bátyám maga a világra való praktikum és pragmatikum, magába húzódó gyerek én, talán lusta is.

Apámtól három intelmet kaptunk: ne kérjetek kölcsönt, ne fogadjatok el szívességet (ha csak nem sértő az el nem fogadás), ne pályázzatok sehova semmiért, várjátok meg, míg hívnak bennetek. Meg is tartottam mindhármat. Sem állásra, sem tisztségre, ösztöndíjra vagy kiküldetésre nem pályáztam soha, támogatást sem kértem senkitől. Ma sem tudom pl. ki írta meg akadémiai ajánlásomat. S az aláírók közül (Keresztury, Király, Köpeczi, Sőtér) az illető volt annyira diszkrét, hogy nem adta tudomásul. Az aláírásukat illendően megköszöntem.

Sümegen, biciklis bejáródiákként kezdtem a gimnáziumot. Majd harmadiktól, mert anyagi s időbeli könnyebbséget is jelentett, a kőszegi bencéseknél folytattam.

Két szép, jellegzetes, de egészen más karakterű kisváros. Az első zalai köznemesség gyűlhelye. A városszéltől kiáltásnyira, ligetes erdőben az Oszterhuber (-Tarányi) udvarház-kiskastély, ahol Deák oly szívesen töltötte a Bach-korszakban nyári napjait, s hányta-vetette a haza dolgait Somesichcsal, Horvát Bódival, Ghyczyvel, Szilvyvel s egyéb látogatóival. Az „alsó", a plébánia-templom, „a Magyar sixtina" Maulbertsch főműveivel, a „felső", a ferenceseké az ország egyik legnagyobb „karmelita faragású" főoltárával, a vár alatti, kényes ízlésű barokk püspöki palotával, amelyet az Eszterházy Károllyal versengő, rabiátus Bíró Márton épített, a klasszicista temetőkápolnával, a századközepi „mór" stílű zsinagógával, meg a kisúri-patriciusi utcasorral élén a Kisfaludyak mértékes portájával, háttérben a várnál is magasabb szőlőhegyekkel -: csupa szolid szépség, csupa beszédes történelem.

Kőszeg? Mennyit lihegtek erről az „Alpokalji gyöngyszemről". Csak a lényeg maradt ki legtöbbször. Háromszor cserélt a város nyelvet. Diákéveimben is magyarok, németek, a városszélen horvátok lakták a legnagyobb békében. A 44-es náci megszállás idején két napig tüntetett az utcákon a sok iskola diákja, a lakosságtól s tanáraiktól bátorítva. De nem is ez az aktuál-politikum a lényeg. Nyaranként s ősszel, mikor a Várkörön lakó „poncichterek" zöldségféléje, gyümölcse, bora piacra érett, boltíves kapuja elé asztalkára rakta ki a gazda az eladandót; mellé üres dobozt tett, s ki-ki szükséglete, tetszése szerint vett belőlük, s dobta az árát a dobozba. Csalásról, lopásról panaszkodni nem hallottam soha. A város a polgári öntudat (- nem Pikler-féle hangoskodás jegyében, persze, -) és tisztesség, bölcsesség és kötelességérzet rendtudó, szép példáját adta. A városkaput éjszaka egykor még oly nagyúrnak és kíséretének is csak nagynehezen nyitották ki, mint az úton esteledett Zrínyi Miklós. A bencések deáki, eötvösi, haynaldi értelemben „szabadelvűek". Az evangélikusok leánygimnáziumába küldtek bennünk koncertre. Igazi hangversenyt ott, Bach-t Schütz-muzsikát meg gregoriánt a rend gótikus Szent Jakab templomában hallottam először. Irodalmat jórészt könyv nélkül tanultunk literator tanáraink előadásából. Volt tárgy, amiből rendszerint gyengén, volt, amiből mindig jól minősítettek. Fizika például az egyik, történelem a másik.

Még valami. Sümeg főterén Ramasetter Vince, egykori helyi posztógyáros, Pásztor János által készített széparányú klasszicista szobra áll. A gimnáziumot és a kórházat ő építette. Kőszegen meg a belső főtéren egy szép barokk díszkút meg az osztrák-délnémet városok obligát finom díszítésű, magas Mária-oszlopa. Az utcanevek többnyire intézmények, mesterségek, lakócsoportok, kivezető útirányokról s nem személyekről, főleg nem politikusokról elnevezve.

Hogyan élte meg a második világháború végének kataklizmáját? Németországból visszatérve mit tapasztalt itthon?

Arany, Illyés, Márai voltak nagydiákként a kedves íróim. Érettségi előtti őszön, a nyilas puccs nyomán félbeszakadt az év, s leventeként Németországba vittek. Szétbombázott repülőteret kellett rendbe hoznunk. Megértünk néhány óriás bombázást, nem kevés halottal. Majd áprilisban, hamisított Fahrschein-nel öten-hatan nekivágtunk hazafelé. A bajor parasztok segítettek, szállást s enni adtak. Mielőtt azonban elérhettük volna az osztrák határt, megtörtént a fegyverletétel s mi foglyok lettünk. Tán szerencsére: ha előbb hazajutunk, meglehet, Szibériában kötöttünk volna ki. Egyik megszállási zónából a másikba cipeltek bennünket. Az amerikaiaknál egyszer hopp, másszor kopp; az angolok nem barátkoztak, de ahogy a helyzet engedte, elláttak; a franciák rettenetesen embertelenül bántak velünk, noha tudniok kellett, hogy magunk is áldozatok voltunk.

Siettünk haza, nem tudtunk Jalta és Postdam gazságáról s a Szovjetről sem hittük, amit a táborokban meséltek. S ha a marxizmus nem különösebben vonzott is, Illyés jegyében, apámmal ellentétben, parasztpárti lettem. Még választási beszédet is tartottam néhány faluban - nem nagy szavazati eredménnyel.

Kőszegre nem mentem vissza, Sümegen érettségiztem. Igazgatóm, volt Eötvös-Collegista, azt mondta, neked az Eötvösben a helyed. Egy hétig tartott felvételinek számító beszélgetés a legkülönbözőbb tanárokkal. Nemrég kaptam meg a jegyzőkönyv másolatát. Nyolc közül egy, G. L. nem ajánlott. Igaz, nála meg sem szólaltam. Azt magyarázta ámuló nekem, sipító fejhangján, miért írt ő Mussoliniről dicsőítő cikkeket. Sejtelmem sem volt sem az ő kivoltáról, sem cikkeiről. Falusi gyerekről, nyilván, azt gondolta „a Párt" pártfogoltjaként került ide.

Az Eötvös Collegiumnak bizonnyal sokat köszönhet. Mit lehetett ott megtanulni? Ebben az időben kik hatottak leginkább a Professzor Úrra? Kik voltak a közeli s távoli mesterei?

Keresztúry megadta a kellő filológiai, módszertani, stílusbeli fölkészítést s kinek-kinek a dolgozat címét és határidejét. Szép volt az első két év. Majd egy-egy teljes délelőttöt vett igénybe egy-egy dolgozat fölolvasása, megbeszélése. Keresztury többnyire részenként is közbeszólt, bírált, korrigált, stílust is, felfogást is, ítéletet is. Nálam nem szólt, csak hol egyik, hol másik oldalra hajtotta fejét. Ez megijesztett: ennyire rossz volna? „Mint egy szép barokk mondat," - ennyit mondott a végén. Jól esett, bár később, (mindketten számkivetésben) megkérdeztem, nem volt-e „a barokk"-ban irónia. „Nem; jó barokk mondatot írni, nem könnyű dolog."

A Collegium művészettörténeti könyvtárában szerettem olvasni, dolgozni. Közbe-közbe leemeltem egy-egy Propylaent vagy más gyönyörű német, angol kiadványt. Ott lett kedves nekem pl. Tintoretto vagy Caravaggio inkább, mint Raffael vagy Tizian, E. Schicle inkább, mint Kokoschka. S míg a korai Picassot szerettem, kései odavetett rajzairól olyat sejtettem, amit Márai mondott kései naplójában: nyilván jól mulatott bőpénzű, sznob ajnározóin. Másodévesen, nyelvgyakorlásul, találomra, húztam ki a német részlegből egy vékony kötetkét: Verwandlung. Lenyűgözött, s máig azt hiszem, ez a legjobb, legtökéletesebb műve Kafkának.

Az a meggyőződésem, hogy mindenfajta egyetemi fölkészítés gerincének a művelődéstörténetnek kell lennie, ott alakult ki. Olyan művelődéstörténeté, amely szociológikus is, filozófikus is, lélektani is, művészettörténeti is. Első cikkemet, harmadéves koromban, még ugyan öntudatlanul, ez mozgatta. Érzékeltem, a hálni igénk egyre jobban erotizálódik, szexualizálódik (beischlafen, mitschlafen). Aranyból s a Sárga Regénytár köteteiből vetettem össze példákat. Pais tanár úrnak, aki valahogy kedvelt, tetszett, s a (képtelen című) Magyarosan folyóiratban közöltette. A szerkesztő csillagot tett alája: „Ez is mutatja, hogy jobb volna az ifjú szerzőnek Aranyt olvasnia, mint Sárgaregényeket." Pais tanár úr rám hunyorított: „Tudja, Németh úr, Nagy J. tanár úr hátul állt, mikor osztották".

A Collegium végéről s kiebrudalásunkról nem szólok. Többen megírták, többnyire önglóriájuk ragyogtatásával (Szász Imre kivételével). A 2000-ben egyszer magam is beszéltem róla. Indexembe egy közepes s egy jó került. Az egyiket Koczkás Sándor kollégám véste be. Őt és Tóth Dezsőt kiemelték szemináriumvezetőnek. Darnay Viktorról kérdezett, aki verseket írt a francia kommünről. Én őt gyönge költőnek, kollégám meg engem gyenge ideológiai fölkészültségűnek ítélt. Tóth Dezsőtől tanultam a „gazsulálni" szót: „Ez az Arany mégiscsak a földbirtokos hatalomnak gazsulált", - mondá s erősítgette. A jót Fogarassi professzor úr ajándékozta. Nietzschéről kérdezett. A Jenseits-ből németül idéztem. Ez tetszett neki s megkérdezte, nem szeretnék-e az egyetemen maradni. Mire válaszolhattam volna, érdeklődött, kit olvastam e filozófusról. Nem lévén a marxista anyaszentegyház mélységesen humanista belviszonyaival ismerős, mivel a csatornából is Lukács csöpögött, az ő nevét mondtam. Fogarassi elkapta az indexet, beírt egy jót, s szó nélkül távozásra intett.

Hogyan alakult pályája az egyetem befejezése után? Hogyan viselte a mellőztetést? Egyáltalán annak érezte az általános iskolai tanítást, a könyvtároskodást? Min dolgozott ekkoriban?

Befejezvén az egyetemet, a győrszentmártoni általános iskolát ajánlották; nem mentem, s Kalocsára sem, ahova az ottani gimnázium boldogtalan igazgatója invitált, a minisztérium folyosóján, angol tanárnak. Olvasni olvasok: beszélni azonban nem tudok, mondtam. Annyi baj legyen, egy leckével mindig előbbre leszel, - így a válasz. Aztán a zsidó gimnáziumból keresett meg egy gondnok-féle férfiú, mondván, őket az Eötvös-tagság jobban érdekli, mint a kizárás. Gondolom, Komlós Aladár ajánlhatott. Hozzá írtam a szakdolgozatot, ám mire elkészült, mint jobboldali szocdemet, eltávolították, s így Barta Jánosnál fejeztem be, vidékre űzetése előtti pillanatban. Később mindkettőjükhöz meleg barátság fűzött. A Domonkos utcai iskolába azonban mégis eljutottam. Nem ugyan a közben államivá lett gimnáziumba, hanem általános iskolává leválasztott részlegébe. Előbb napköziotthonos voltam, majd tanárnak avanzsáltam, s egy év múltán meg a Fővárosi Könyvtár kül- és beltelki meg villamosra szerelt „mozgó" fiókjaiba könyvtárosnak.

Nagy Imre idején bevittek a pesti Pedagógiai Főiskolára nyelvész adjunktusnak. Arra már megjelent egy füzetem néhány dunántúli falu névkincséről és névadási szokásainak történetéről. Itt kezdtem írni a Nyelvőr történetéről is, hangnemében ma túl szigorúnak érzett, tényeiben, felfogásában azonban ma is vallott dolgozatomat. Nagy Imre bukásával föloszlatták, mint revizionistát a Főiskolát s ezúttal a Madách Gimnáziumba expediáltak. Kitűnő igazgatóhelyettesre leltem az öreg szász Márh Károlyban. Egyedül arra volt tekintettel, tudja-e animálni tárgya iránt a diákokat a szupplikáns, s ezzel rendet teremteni köztük; a többit - jelentés, statisztika, mozgalmi élet s egyéb blődségeket - megcsinálta maga, írván azt, amit kapni óhajtottak. Tudta, mint az egész rendszer szellemisége: porhintés, hazugság, öncsalás.

56 tavaszán Sőtér engem is meghívott valami komparatista értekezletre; mint később mondta, a házmesterné-szerű szovjet asszonyságok nyomasztó leckefölmondását enyhítendő. Nyáron pedig fölvett az Intézetbe. Azt hiszem, szerencsés volt, hogy nekiálltam a 19. század második fele folyóiratai földolgozásának. Elhelyezni, minősíteni, értékelni ez időszak jelenségeit, műveit a sajtó e fénykorában már e nélkül nehéz. Mítoszoktól és ellenmítoszoktól megóv, és saját korunk íróinak kritikus látására is alig tanít meg más ennyire. Milyen nagy költő volt Tóth Kálmán! Ráth Mór az ő versei nyereségéből egyenlítette Arany-kiadása veszteségei egy részét. Ábrányi Emilt meg vállukon hordozták az egyetemisták a szabadság ünnepein; A kis savoyard fiút pedig kötelezően könnyezték szerte az országban. Ady nem véletlenül ajánlott kezdő köteteiből neki. S maradt is benne, mindvégig valami húgos hangosság, kirakatosság, juvenalitás és önkontrollelvetés, ékítve nem egyszer szecessziós üveggyöngyökkel. „Megcsókolom a csókkisasszonyt",: - micsoda elcsúszása az ízlésnek; igaz, ott van a tőszomszédságában a gyönyörű, opálfényű Három őszi könnycsepp. Krlezanak valahogy volt igaza is.

Révai esetleges visszatérésének hirlelésére kitisztogattak az Intézetből.

Szerencsére? - Szerencsére megfáztam s kaptam egy tbc beszűrődést. A svábhegyi szanatóriumban töltöttem majd egy évet. Jó év volt. Szász Vera, orvosunk értett az emberekhez. Minden beteget a maga betegsége, a maga bolondériája jegyében kezelt. Váci Mihállyal összerakott bennünk egy szobába. Miska akkor még nem fedezte föl magában „a Pártot", s „a Párt" sem benne enmagát. Nem volt nagy, mégcsak jelentős költő is aligha. De voltak finom, szép, természetet, otthont, gyerekkort, kisember-életet idéző versei. És egyéniségében valami móraferences kedvesség és eulenspiegeles kópéság. Orvosunk hagyott bennünk a szanatórium körüli vidéken kószálni, elüldögélni, nagyokat beszélgetni a hegyi ivókban, a sok fiatal facér asszonynépnek tenni a szépet. Délutánonként olvastam, dolgoztam.

Egyik hozzám igen közeli íróról-emberről ekkor írtam több mint százlapos tanulmányomat. „Születtünk haj, fog és illúziók nélkül, meghalunk haj, fog és illúziók nélkül." Micsoda mottó találat egy archoz, mely alig túl negyvenen szigorú szemével már szomorú tudással néz el mellettünk és fölöttünk az egyetlen bizonyosságba, amelybe ő ötvenet is csak éppen átlépve meg is érkezett. Szerettem ezt a nagy készültségű, árva nemzedéket, amelynek ő, Arany László a példázati alakja. Vajdát el akarták szakítani e nemzedéktől. Különbözött is, de annyiban, hogy sem tehetségét illető önismerete, sem magatartását szabályozó ízlése nem közelítette meg az övékét. Mérhetetlenül sok gyenge munkát, üres verset, szűkös gondolatú prózát írt. S hozzá magáról, névtelenül, ízetlen, dicsőítő kritikát is. Ám van egy tucat szép verse, amely ugyanazt a reményvesztettséget mondja el csöndes melancholiába váltó esett vágyakozással, mint ők.

Első tanulmánya 1951-ben jelent meg, negyvenévesen kezdett tanítani az ELTE bölcsészkarán. Mit jelentett Önnek a tanítás? Hogyan emlékszik vissza Király Istvánra, milyen volt a kapcsolatuk?

A kórház után két-három esztendőt a Rákóczi Gimnáziumban tanítottam, magyart, németet vegyest; s közben két kritikai Arany-kötetet rendeztem sajtó alá, először gyűjtve kötetbe szerkesztősködése rendkívül tanulságos apró írásait. 63-ban Köpeczi Béla, akkor a Kiadói Főigazgatóság vezetője a Szépirodalmi Kiadónál kínált állást, mondván, távlat lehet ott előttem, Illés Endre ugyanis hamarosan nyugdíjba meg. (Körülbelül húsz esztendő múltán ment el, egyben az élők sorából is.) Nem fogadhattam el, mert Klaniczay Tibor az Irodalomtudományiba hívott pár nappal előbb, az Akadémiai Irodalom-történet munkatársául, mivel két favorizált jelölt sehogysem vált be. Az oda írt bevezető- és portréfejezeteimre ő ajánlotta a Minősítő Bizottságnak a kandidatúra megadását. Sőtér pedig választást kínált: Egyetem, vagy Intézet. Az előbbit választottam. Sok örömet és sok - mondjuk szelíden így: - kényelmetlenséget hozott ez a választás. Azt lehet tán hinnem, hallgatóim nem idegenkedtek; mindig telt teremmel adtam elő, s esti önkéntes szemináriumaim is (József Attila, Pilinszky, 20. századi líra) „telt házzal" mentek. Tanszéki s egyetemi környezetem viszont, úgy látszik, nehezen viselte ezt el. Mint azóta volt minisztériumi s pártközponti emberek elmondták, a Sőtér utáni tanszékvezető egyre-másra jelentett föl. Egyszer be is rendeltek, Pálmai Kálmán és Székely György (akkor dékán) kíséretében. Tisztes semlegességgel viselkedett mindkettő, s a berendelők is igyekeztek bagatellizálni a dolgot.

Úgy látszik, minderről tudott Király István is. Akkor már meglehetős számú 20. századi tanulmányt is írtam. Megkérdezte, mért maradok ott, ahol olyannyira ellenségesek velem szemben. Menjek át hozzá, a 20. századi tanszékre. Átmentem.

Különös volt a kapcsolatom Királlyal. Hálát s egyben bizonyos sajnálatot is éreztem iránta, amely azonban mély idegenkedéssel is vegyült. Tagadhatatlanul volt jelentős tehetsége, hallása, érzéke az irodalomhoz. Ugyanakkor magára erőltetett egyrészt két olyan szemléletet, melyekben az volt a közös, hogy tökéletesen érteni hitték a történelmet s hibátlan bizonyossággal kijelölni a jövő, az eszményi, a tökéletes társadalom egyedül helyes útját, s az irodalom feladatát, létjogát egyedül és közvetlenül ennek az általuk vélt út alakításában látták s így mindkettőnek vajmi kevés köze volt éppen ahhoz, amiről ő a legszívesebben írt, beszélt: a lírához. Lukács Györgyé volt az egyik, Németh Lászlóé a másik. Másrészt szükségtelenül idézte, hivatkozta, mutatta az éppen divatos irodalomtudományi s egyéb fölkapott idegen szerzők ismeretét, szakszókincsét. Olyakat, s olyanokét, akik mint - mondjuk, találomra, - Eric Fried, - érzelmesen humanizáló, s pszichológizáló közhelyekkel telítették s így olvashatatlanul hiteltelenné, elmosódottá tették érdemes, értékes mondandóját is. Amit egyébként örökké prédikátoros patetizálása s marxizáló szólamai is egyre veszélyeztettek. Sajátos, Némethet utánzó szógyártásai, főleg bizonykodva fokozó igekötői s participiumai (elontologizál, elontologizált, fölabszolutizál, fölabszolutizált, leenervál, leenervált, megnihilizál, megnihilizált, stb.) meg viszolygást vagy mosolyt váltottak ki. Ady szinte minden versét fölmagasztalta. Ha Illyés vélekedése, hogy ti. egy nagy költőnknek sincs annyi gyenge, odavetett verse, mint neki, talán némileg túlzó is, - a Király-féle folytonos apoteózis és agyonbeszélés még többet ártott hitelének. Sainte Beuve mondása, hogy egy költő műve ellen alig van hathatósabb eszköz, mintha két-három magyarázó kötetet írnak róla, meglehet, nem egészen helytálló; de hat vaskos kötet, amilyenre ez a mű tervezve volt, bizonyosan kiváltja ezt a hatást. Egyetemi előadásai során is tapasztalnia kellett e monománia visszáját, A hatvanas években még meghatódtak, ha egy-egy Ady-versen könnyezni kezdett, a hetvenesekben kényelmetlenül feszengtek, vagy már kuncogtak is, a nyolvanasakban jórészt el is fogytak.

A mondott két mindentudótól átvett egyfajta egyházias, hittérítő magatartást. Akik korábban nálam jobban ismerték, azt jósolták, most te leszel a neki mindig szükséges ellenpólus, akinek magyarázza, akivel szemben bizonyítja igazát. Nem az igazát - az igazságot. A végtelen tanszéki értekezletek, amelyeket mindig az épület villanyoltása zárt le, ilyen kinyilatkoztató vitákban teltek el.Amikor már a művelődéstörténeti tanszéket megalakítottam, írt: tanszékén megvitatja akkor megjelent kötetemet. Válaszom az volt: szívesen, de csak akkor, ha a végén nem foglalja össze, mi igaz, mi téves a könyvben. Nem vitattuk meg; ez az ítélkező összefoglalás lelki, önérzeti szükséglet volt nála. Igazában ezeken a tanszéki értekezleteken mutatkozott meg sajnálni való, szerencsétlen magányossága. Ahogy egyre jobban beléhajszolta magát ideológusi szerepébe, s amint egyre nyíltabban kezdtek szólni ez ideológia képtelen voltáról, úgy fogytak a beszélgető társak mellőle. Amihez persze, az is hozzájárulhatott, hogy nem tartották egészen őszintének magatartását. Eötvös-collégiumi igazgatójának háború alatti írásos jellemzése „a német újpogányság" iránti vonzalmát emelte ki. Ha vállalta volna ifjúkori tévedését, bizonyosan hitelesebbnek tekintik. De ezt szinte semmilyen területen nem tudta megtenni.

Egyik állandó vitánk Kosztolányi életművének értelmezése, értékelése körül forgott. Ifjúkorában, úgy mondta, legkedvesebb költője volt, de midőn a Lukács-féle irodalommagyarázat jegyében a mester egy odaadó ancillája megírta, minő kártékony nihilista ez a Kosztolányi, kevésszer szólt, kivált dicsérően róla. Mikor azonban a mestert már csak egy kis csoport érezte mindentudónak, Kosztolányi viszont egyre emelkedett a köztudatban, írt egy, tán önfeloldozó szándékú, jellegzetesen balanszírozó könyvet „a mosolygó nihilistáról". Sajnálatosan elkövette azt, hogy a költő nagyszerű utolsó kötetének arról a páratlan művészetű verséről, melyet alkotója egyértelműen összegző zárásként s végső búcsúként illesztett könyve befejező lapjára, éppen csak mellesleges cím említést tett.

Helyette, - az egyébként nagyon szép, de - ennek tömör gondolati erejével, hibátlan arányú építésével, kemény bátorságú magatartásával föl nem érő Szeptemberi áhítatot tette meg (mint népies hívei is) a költő testamentumává. Mégis: nemcsak sajnálat, - valahogy szeretet is fűzött hozzá. Ha egyszer-egyszer elfeledkezett szerepéről, igaz tisztelet és részvét szólt belőle az igazságtalanságot büszkén szótlanul tűrők s a szenvedők iránt. Mint ahogy őt magát is részvét és tisztelet illeti, miként viselte végső kegyetlen szenvedését.

Többek szerint a kortársi élethelyzet és szellemiség radikálisan átalakítja az irodalomról való tudásunkat, az irodalomról való beszéd feltételeit. Mi erről a véleménye? Hogyan ítéli meg az elméletek megalapozottságát?

Ezzel voltaképp már az irodalomtörténet elvi kérdéseinél vagyunk. (Az „irodalomtudomány" terminust sosem szerettem, nagyképűnek véltem, s lehetőleg kerültem.)

A nyugati értelmiség, amelyet a magyar és cseh okkupációk, majd a szovjet bomlás és feneketlen erkölcsi zűrzavar megfosztott kedvenc, II. világháború utáni bújócska bódéjától, a marxista üdvtantól, kétségbeesetten kezdett újabb és újabb elméleteket gyártani. Mert ennek az értelmiségnek jelentős, kivált hangját fölényes intoleranciával hallató része - Rudi Dutxdhkétől Cohn Bunditig, Beauvoirtól az exarisztokrata Tomy Bennig - sokkal mélyebben hitt ebben az üdvtanban, s ennek birtokában a maga küldetésében, mint a kelet-közép-európai, amely bőrén és szellemén érezhette, mit jelent a gyakorlatban ez az ideológia. Sartre még Prága után is Mao-táblákkal mászkált Párizs utcáin. Közép-Európában csak a vallási módra indoktrináltak akarták a javíthatatlant javítani - nem utolsó sorban kiváltságaik megtartása érdekében. S mivel a valóságos emberi léttel ez a verbalizmusba süllyedt nyugati értelmiség nem mert, vagy nem tudott szembenézni, hogy teoretizáló kéjgyönyörét kielégítse és társadalmi presztízsét megtartsa, olyan képlékeny területekhez fordult, mint pl. az irodalomelmélet, a nyelvpszichológia, a politológia, a kommunikációelmélet stb. stb. - évenként újabb és újabb spanyolviaszt találva s tálalva föl a profánum vulgusnak érthetetlen szakkifejezésekben mámorodva.

Elmélet nélkül, persze, nem lehet sem egyes irodalmi, művészeti jelenségeket, sem folyamatokat elemezni, s értelmezni. Csakhogy a művészetben ehhez - egyéb területeknél is inkább - három egymástól elválaszthatatlan tényező nélkülözhetetlen. Amíg nincs élményem egy műről, egy művészeti folyamatról, addig nincs mit értelmezzek, nincs mit elemzéssel bizonyítani törekedjek. Max Weber joggal Dilthey egyik alapérdeméül tudta ezt, s azt is, hogy a művészetek társadalmias-történeties, s a természet- és gazdaságtudományok társadalmias-történetis kezelésének különbségét folyton szem előtt tartotta. A második a létről, benne mindenekelőtt az emberi létről valaminő egyetemes fölfogás jelenléte. E nélkül nincs mihez viszonyítania a műből ránk sugárzó, a belőlünk kiváltott élmény feltételezett igazságtartalmát, érvényét igazolni. A harmadik minden létfelfogás térben és időben ugyan egyetemesítő, de egyben minden korban és térben hangsúlyozottan individuális és aktuális jellegű.

A marxizmus minden műnek „tudta", „megmondta" a történelem teljességében s az emberiség összességében egyetlen, teljes és végleges jelentését. Legföljebb a művek jelentése korok szerinti fontosságát illetően volt a hatásérték tekintetében, annyira-amennyire, engedékeny. Mi, öregebbek emlékszünk ennek a jelentésértelmezésnek nemcsak „filozofikusan" agyonbeszélt, hanem a közönségnek szánt gyermeteg változataira is. Egy-egy hangversenyszám előtt pl. kiállt egy úr vagy hölgy a placcra s papírról fölolvasta, hogy ez a trió, szonáta vagy versenymű miként egyengeti a tökéletes, a kommunista társadalomhoz és emberhez vezető utat.

A ma embere, akár tudja, akár nem, szinte minden értelemben agnosztikus. ezért menekül vissza igen nagy hányadában a biztosnak, kényelmesnek látszó pozitívizmusba. S ők, a visszamenekülők, rendszerint éppoly elfogultak, fölényesek vagy éppen gyűlölködők az agnosztikusokkal szemben, mint az e világi és túlvilági retemporizmusok hívei. Magam harcias agnosztikus nem voltam s nem vagyok. Jobban is szeretem a kantri kriticizmus szakszavát, s az általa jelölt magatartást. Ez nem az ignorámus et ignorabimus jegyében gondolkodik. Fönntartja a reményt és lehetőséget a lét legalább egyedi és részleges átélésére, átélő megismerésére, részleges racionalizálására, - a la E. Bloch.

A gomba módra szaporodó, szezonjellegű mai elméletek többnyire a fönt említettek jegyében, akár a keletkezést, az alkotást, akár a befogadást, a hatást illetőek, többnyire különböző pszichológiai-pszicholingvisztikai neopozitivizmusok jegyében születnek, melyek az alkotórészek s a befogadási folyamatok mozzanatait, típusait magyarázzák. S ha jól megnézzük, akkor látjuk, tulajdonképpen azt, amit régen a poétika, a retorika, a stilisztika műfaji keretében és műfaji fogalomkincsével mondtak el - azt mondják el a modern alkotás- és befogadás lélektani elméletek eredményei jegyében és alapján.

Hasznuk és értelmük, s javuknak nélkülözhetetlensége is itt rejlik. A hagyományos poétika, retorika, stilisztika a maga meglehetősen szűkkörű és szinte teljesen rugalmatlan szabályait örökérvényűnek tekintette és így is alkalmazta. Amiből, persze, nem következhet az, hogy ezeket nem kell ismerni, hogy ezek nélkülözhetőek. Mint ahogy a nyelvtudomány hagyományos elemit, grammatikáját, morfológiáját, frazeológiáját (stb.) sem lehet nélkülözni. De át kell őket járatni, ki kell őket bővíteni a nyelvről való gondolkodás újabb s újabb funkcionális elméleti eredményeivel. S itt lép be megint a filozófiai, a lét- és történetfilozófiai alapozás nélkülözhetetlensége.

A kortársi szellemi-elméleti irányzatok közül melyiket tartja a legeredményesebbnek, a leghatásosabbnak? Mi az, amitől óva intené az egyes irányzatok híveit?

Ezek közül az irányok közül alighanem azok hozzák a legtöbb eredményt, amelyek hangsúlyozottan hermeneutikai karakterűek. A hermeneutika egyszerre az egyik legősibb s legújabb irodalomértelmező irányzat. Válfajainak előtérbe kerülése pontosan azt igazolja, amit előbb mondottunk: az értelmezés alaptípusai funkciójuk betöltésével visszaszorulnak, majd pedig funkciójuk betöltésével visszaszorulnak, majd pedig funkciójuk szükségérzetével, változott tartalmakkal újra előtérbe kerülnek.

A hermeneutika úgynevezett filológiai értelmező fajtája a görög auktorok töredékeinek kiegészítésénél, homályos helyeinek magyarázatánál az antikvitásban élte első virágkorát. Második virágkora már egyértelműen jelentésértelmező, szövegjelentés-értelmező jellegű volt: a patrisztika korszaka ez, amidőn a kereszténység hitvilágát és erkölcsrendjét kialakító vitákban a szentírási szöveginterpretációkhoz szolgáltatta a leghatásosabbnak, a legigazibbnak tekintett érvrendszert. A középkor gondolati-teológiai statikussága idején, mint erre például Betti, Jauss vagy Freyer s mások egyaránt rámutattak, erősen allegorikus jelleget nyert a hermeneutika, hiszen a szövegértelmezés többnyire nem egyben ismeretelméleti igényű valóságértelmezés is volt, hanem olyan analizálása a szövegnek, amely a már ismeretnek a tudott valósághoz és igazsághoz való viszonyát didaktikai s animáló érték tekintetében mérte meg. Ki mutatja meg a teológia tudott és kétségbe nem hozható bizonyosságait leghathatósabban: jórészt ennek kutatása és igazolása volt a cél és a feladat. A reneszánsz és reformáció mozdítja el erről a didaktikus-animációs pontról újra a hermeneutikát, ismét a filológiai, de egyben ismeretszerző és ismeretértelmező irányba is. Luther mérhetetlen gondolkodástörténeti szerepe nem csupán s tán nem is elsődlegesen gondolataiban, mint inkább az értelmező gondolati tevékenység jogához és kötelezettségéhez való igényében és magatartásában rejlett. Hogy a megmerevedő, dogmatikussá váló protestantizmus kivált a kálvinizmus a filológiai mellett ismét az allegorikus-didaktikus oldalt juttatta előtérbe, könnyen érthető. Ebből a pozícióból, amint ezt Gadamer s mások joggal hangsúlyozzák, a pietizmusból a romantikába való áthajlás nagy filozófiai megtestesítői. Schelling, Schleiermacher (s mögöttük, persze, Fr. Schlegel) emeli ki újra a hermeneutikát.

Schleiermacher azonban ennél sokkal többet tett, véli Gadamer, s gondolkodástörténeti jelentőségét éppen ebben a többletben látja. Mert az eddigiek nyomán bennünk is könnyen, s némi joggal is keletkezhetett az a benyomás, hogy a hermeneutika voltaképp a filozófia, az irodalom s a művelődés történetét végigkísérő, koronként módosuló eljárású, tárgykörű, hangsúlyú s célú módszer csupán.

Schleiermanchernál azonban a módszer egyértelműen tartalmi irányzattá is lesz. S ha ez a változás a filozófiában nála többnyire vallásos mezben megy végbe, a történet- és irodalomtudományban viszont, Gadamer szerint, a nagy ókortudósnál, August Boeckhnél.

Miről van tehát szó? A tisztán filológiai szövegpontosítás és a fakticistán történeti szövegmagyarázat helyébe, sőt elébe a szöveg-, illetőleg a műértés lép. „Verstehen ist reproduktive Wiederholung der ursprühglichen, gedanchlichen Produktion aufgrund der Kongenialitat der Geister". Ehhez viszont az értelmezőnek nem egyszerűen a nyelvet, hanem a beszédet, a Gesprachet kell értenie; egyfelől azt a beszédet, amit az egykori beszélő az egykori beszédcímzetthez intézett; másfelől azt, amit az egykoriból az olvasás folyamán maivá lett beszélő a mai beszédcímzetthez intéz. A totális és esszenciális, illetőleg újraátélés interperszonális folyamata szükséges, nélkülözhetetlen ehhez. Erkennen des Erkannten, megismerni a már ismerteket: ismétli nagy nyomatékkal A. Boeckh szavát Gadamer, mint a hermeneutika akkori módszer- és célprogramját. Történeti, kivált pedig történeti-művészi ismereteket végképp nem lehet pusztán a tudás, a tudomásvétel síkján a magunk világának alkotórészévé tenni, hanem csak az átélés síkján. „Individualizálta és originalizálta" a történeti-művészi megértést minden újabb olvasó s minden újabb kor számára, mondja Gadamer Schleiermacherról.

Közvetlen nagy utóda pedig az átélés és a megértés korrelatívként való felfogásában szerinte Dilthey volt, aki azonban, véli a továbbiakban Gadamer, relativizmustól tartván, kor- és lélektani élményfajtákra tipizálta az átélő megértést, s vele az értelmezést is, amely tipizálást aztán az utódok M. Webertől a korai K. Jaspersig a legkülönbözőbb történeti síkokon és életzónákban igyekeztek minél sokrétűbbé, pontosabbá és tárgyszerűbbé tenni, mindig nagy szerepet juttatva a tipizálásban az átélő megértést végbevivő, megfoghatóvá tevő nyelvnek, beszédnek.

Az irodalomtudomány számára így irányzattá lett hermeneutika szinte minden ága és fajtája érintkezésbe került valahol az egzisztenciál-filozófiával a huszadik században. A Gadamer által kiemelt érintkezési pontok közül mi itt - helyünk fogytán - csupán háromra hívhatjuk föl a figyelmet. Az elsőt voltaképp már Schelling jelzi, s tőle indíttatva hangsúlyozza fontosságát a maga rendszerében a korai Heidegger. A művész, az író mindig ontikus átélő megértésre (is) törekszik, annál inkább, mivel vannak a létnek elgondolhatatlan („Előnkbegondolhatatlan", „előregondolhatat-lan", „Unvordenkliches") tényei, történései. A művésznek, az írónak kell ezeket átélnie a nyelv, mégpedig az autentikus nyelv, azaz a beszédnyelv, a Gesprach segítségével. A második kiemelt mozzanat a Sein und Zeit egyik uralkodó eleme, amely szerint a gondolkodás éppúgy, mint maga az élő lét s így velük a beszéd is, mindig az időbeliség módusát, mégpedig a Zukünftigkeit, a jövőre irányultság elsőbbségének módusát hordja magában, lett légyen akármennyire távoli múltból való is. Olyannyira, hogy azt a Vorverstandnist, azt a sejtelemszerű, még alakot nem nyert értést is, amely indikálja és intencionálja az átélő és átélető beszédet, eleve áthatja ez a jövőre irányultság. S annál autentikusabb a beszéd, minél inkább jelen van benne valahogy ez a modus. A az értelmezőnek is, mivel az ő időbelisége s az ő címzettjének időbelisége is jövőirányultságú, föl kell mutatnia a beszéd e modusát, hogy értelmezése hiteles, érvényes legyen. A harmadik kiemelt mozzanat viszont a kései Heideggerhez kapcsolódik. Tudjuk, a létszerű, konkrét időbeliség és a historikus elvont történetiség valóságos vagy látszólagos ellentmondásával egész pályáján küzdött ez a filozófus, féltvén az előbbinek érvényes, autentikus átélését az utóbbinak általánosba oldó, relativáló, személyességvesztő hatásától. Végül is úgy vélte föloldhatni ezt az ellentmondást, hogy az Ereignis der Wahrheitnek, az igazság történésének, az igazság történésszerűségének tétele alá fogta mind a kettőt. Követői pedig az igazság történésének a Gesprachben, a beszédben megragadható hermeneutikai logikáját a logika egyéb válfajai mellé igyekeztek illeszteni.

Ahhoz azonban, úgy gondolom, nem szükséges ragaszkodni, hogy egy valamely filozófia szolgáljon ilyen alapozásul. Hiszen a rokon, de az ellentétes irányzatú filozófiák is egymásra épülnek egymásból épülnek ki, egymást ösztönzik s visznek tovább elemeket, eredményeket. Természetesen csak akkor lehető ez a pluralitás, ha nem zárják ki egymást a különböző származású elemek.

Nyilvánvalóan hasznos lehet az is, ha egy valamely bölcselet jegyében értelmezünk. Csupán azt kell kizárni, de azt okvetlenül, hogy bármely értelmezésfajtát, illetőleg azt a bölcseletet, amely mögötte állt, egyedül és kizárólagosan tartsuk helyesnek. S ebből következik, hogy egyetlen értelmezés-módot, elemzési eljárást sem tarthatunk a valódi, az igazán eredményes, a korszerű, a tudományos vállfajnak. Az egyes álláspontok között a kölcsönösen belátó vita termékeny, - az egyedül helyesnek kikiáltott oldaláról viszont visszacsúszás a Lukács-féle, a Németh László-féle - intoleráns eleve s egyedül helyesen látó szellemi diktatúrába.

Tanítványaival együtt írták Az el nem ért bizonyosság (1972) című kötetet, amelyet sok igaztalan bírálat, támadás ért. Hogyan látja ma a tanítványihoz fűződő viszonyát? Mi az, amit a Professzor Úr intencióiból leginkább magukévá tettek? Talán nem hozom kellemetlen helyzetbe, ha megkérdezem: Ön szerint van Németh G.-iskola?

A fenti álláspontnak a jegyében sohasem volt célom, hogy un. iskolát teremtsek, jóllehet hallgatóim közül sok tehetséges művelője került ki e tudományágnak. Pusztán azt kívántam elérni, hogy kritikával nézzenek minden tant, minden állítást s szerezzenek a legszélesebb értelemben vett művelődéstörténeti fölkészültséget ahhoz, hogy megítélhessék, mi valódi tudomány s mi csak látszata annak. Gondolkodjanak a maguk fejével, ne csatlakozzanak divatokhoz, érdekszövetségekhöz. A gondolkodás etikáját becsüljék többre, mint az érvényesülést elősegítő fölzárkózást vagy a „korszerűség" minősítését kisajátító csoportokba való sorolást. S arra biztattam őket, hogy a következetességet ne bizonyos tételekhez, tanokhoz, ítéletekhez való ragaszkodásban, hanem folytonos önkorrekciós keresésben lássák. Nemcsak az erkölcsi, hanem az esztétikai következetesség sem az, ha az ember egy író vagy egy irányzat örökös hívévé, heroldjává lesz és marad, hanem az, ha belátja, ítélete, álláspontja tágításra, változtatásra vagy éppen elvetésre szorul.

Eddigi pályájára visszatekintve, hogyan látja, kik hatottak leginkább Önre?

Egy kollégám egy tanulmányfélében valamennyi kortársát besorolta egyik vagy másik ma járatos európai irányba, afféle európai irányleltárba vette a hazai tudományágat. Tartok tőle, úgy történt ez, hogy maga elé tett neves külföldieket tartalmazó névsort, s találomra vagy „megsaccolásra" mindenikhez csatolt itthoni neveket. Így kerültem én a „svájci", a Staiger iskolához. Nem sértő ez, inkább szórakoztató, mulatságos: mert vagy Staigert nem ismeri vagy szegénymagamtól nem olvasott semmit. Ha külföldiekről van szó, előbb volt előttem s volt rám hatással Jaspers már említett Világnézetek lélektana vagy Heidegger Sein und Zeit-je. Illetőleg a szorosabban vett korábbi szaktudományból Vossler és Karl Bühler s az ún. würtzburgi iskola irányzata.

Heideggerről most is úgy vélem, ő állt legközelebb szemlélet tekintetében a 20. század, kivált annak második s harmadik harmada irodalmához, s közvetlen meg áttételesen azokra az írókra is hatott, akik vitában álltak vele. S hasonlóképpen óriási volt hatása az irodalomértelmezésre is. Öregkori, születésnapi köszöntőjében szépen s meggyőzően (de egyben vitatkozva is vele) fejtette ezt ki Karl Löwith. Bizonyosan nem véletlen, hogy a mai irodalomelméleti gondolkodásunk a leginkább hozzá kapcsolódó Gadamer a legtartósabban, legszélesebb körűen s tán legtermékenyebben is ható irodalomelméleti szerző.

Heidegger magatartását s némiképp művét is úgy tekintem, mint ahogy az Hannah Arendt, s Karl Lőwith előbb említett születésnapi tanítványi köszöntőjében megfogalmazódott. Az időlegesen, a rövid időre megtévedt, a helyzetet nem reálisan megítélő embernek szemrehányást tettek, s a gondolkodónak, mégha nem értettek is vele mindenben egyet, mint Lőwith mondta, „mély meghajlással" adóztak. Azok az olcsón zsurnalisztikus támadások, amelyek éppen az emlegetett értelmiségiek részéről érték, részint igaztalannak, részint rágalmazónak bizonyultak. Hogy nem felelt rájuk, abban sokan a vádak igazolását látták, - mások viszont inkább a jelentős ember nyugodt fölényét. Bizonyos hogy első, összefoglaló Arany-tanulmányom, amelyben Babitscsal s a modern közszokással szemben, az Őszikék helyett (nem vonva kétségbe azok jelentőségét) az ötvenes éveknek az Örök zsidó-val záruló líráját állítottam az életmű ma is elevenen élő központjába, nem volt mentes ihletésétől.

Az Ön József Attiláról szóló írásai igen nagy szerepet játszottak az életmű erőszakos ideológiáktól, üdvtanoktól mentes újraértésében. Legutóbb egy cikkében kései korszakát vizsgálva igen közelállónak látja költészetét a Kosztolányiéhoz. Őket tekinti a legjelentősebbeknek a század első felében? Lehet-e, hogy mai nézetből e két életmű előtérbe került, Ady és Babits hangja pedig némiképp „halkabb"?

Talán abban is volt Heidegger hatásának része, hogy Babitstól el ugyan nem távolodva, mindinkább Kosztolányiban s a hozzá egyre közeleb kerülő kései, az igazán nagy József Attilában véltem itthon a 20. század második harmadának szellemiségét, lelkiségét, magatartását leghitelesebben prózában is, lírában is megragadva. Meg abban is, hogy ahhoz az Adyhoz, akit Németh László szokásosan tartalmatlan, nagyhangú jelzője „a fejedelmi embernek" mond s aki kezdetben hangosságával, túltengő öntudatával, kamaszosnak vélt, hivalgó erotizmusával feminin exhibicionizmusával, s kuruckodó mellverésével („én nem vagyok magyar!") riasztott, közelebb kerültem szomorúságát, elesettségét önfölmagasztolás nélkül is vállaló verseiben.

Azt mind a magam, mind hallgatóim tudatában folyton jelen kívántam tartani, hogy egyrészt - mondjuk így - kivált a modern korban nincs, vagy csak néha van egyeduralkodó, un., „főirány", másrészt azt, hogy az egymásra következő korszakok a múlt érték-, különösen pedig a rangrendjét folytonosan váltják a maguk szellemi-lelki-művelődési szükséglete szerint. De azt is, hogy az a nagy költészet, az a nagy költő, amely, s aki az emberi létezés alapkérdéseiről hitelesen szól, időlegesen ugyan háttérbe szorulhat (példa lehet Hölderlin vagy nálunk a lírikus Arany), de okvetlenül újra meg újra visszakapja az őt megillető helyét. Ha fiatal éveimben például Adynak elsősorban az olyan versei, melyekben szomorúsága, célos életvágya, magánya szólalt meg, vonzottak, később istenkereső, istennel vitázó verseiben is mélységet találtam. De Babits kezdettől többet jelentett számomra. Az pedig, hogy Ady szerelmi költészetét, kuruc és politikai verseit állították középpontba, egyre inkább Babits felé vitt s méginkább Kosztolányi felé. A Babits-versen gyakran éreztem a megcsináltság mesterségét, erőfeszítését, a Kosztolányi-vers, különösen két nagykötetében, a Szegény kisgyermek panaszaiban s a Számadásban született vers-beszédnyelvként hatott. S szemléletmódjában is közelebb állt a többnyire be vagy be nem vallott agnosztikus mai ember világához.

Miért mondom ezt a személyes jellegű összevetést? Azért mert semmi nem áll távolabb tőlem, mint az, hogy az elmúlt évtizedek képtelen Petőfi-Ady-József Attila ún fővonala helyett hasonlókat ajánljak. Mint az ember saját életében is vált, úgy a társadalomnak is, kell, hogy joga, sőt, kötelessége legyen magának megválasztania, mikor kit helyez ízlése, lelki szüksége, erkölcse szerint becsülése középpontjába. Az irodalomoktatás, az „irodalomtudomány" ízlésre, értésre, ítéletre tanít, nem pedig katekizmusi tételekre, s nem az ún. tudósok végkonkluzióval való megerőszakolásra. Egyáltalán: Babits szép hasonlatát jó észben tartani: a költészet, az irodalom olyan mint egy hegylánc, csúcsok sorakoznak egymáshoz, egyik alacsonyabb másik magasabb, egyik ilyen alakú, a másik olyan, de ez is, az is a maga módján szép. A módok és magasságok közül azonban hadd válasszon mikor és hogyan ki-ki magának. A költészet nem tartozhat az állami jogalkotás, a hivatal intézkedési körébe.