Alföld - 47. évf. 5. sz. (1996. május)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Talamon Alfonz

Titokfejtők

Fullasztó, száraz porszagban ülünk a padláson. Bámuljuk a piros cserepeket, akárha nyitott ajtajú kemence tűzkupolája ontaná ránk a hőséget. Már jó ideje nem mozdulunk, úgy nézhetünk ki, akár a felhordott, sérült, értéktelen lomok, melyeket kegyeletből állítottak valamelyik gerenda mellé, mégis verítéktől síkos a testünk. Kicsit feljebb fészkelődöm a törött lábú széken, mint aki kihúzva szeretné észrevetetni magát, hogy ezzel is hangsúlyozza szándéka fontosságát.

- Na? - kérdezem halkan, nehogy valaki más is meghallhassa. Érzem, hangom megremeg, akárha valaki más szólt volna helyettem. Baráti nógatás, nem sürgetés. Csak annak okán, nehogy megfeledkezzen kérésemről, bár láthatóan maga is azon töpreng. Megint arrébb cihelődöm, hogy jelezzem, itt vagyok, válaszára várok. Szégyellem is magam miatta, esetlenül feszengek, talán jobb lenne fogócskáznunk vagy bújócskáznunk. A fenekem alatt a hosszában felhasadt kárpitot birizgálom tétován. Száraz, mocskos fűszálféleségek között kaparásznak ujjaim. Figyelmesen ránézek, hátha leolvasható már az arcáról valami, de a padlástér egyik homályos pontját bámulja, kezében az előbb elfogyasztott alma csutkáját szorongatva. Vajon mit nézhet ilyen szótlanul? A kerekek nélküli kerékpár portól szürke vázát? Olyan hanyag mozdulattal támasztották le, hogy azt várhatnám, jön valaki, és tesz vele egy kört. Akár a kéményseprő is itthagyhatta, míg átugrott más padlásokra, hogy a tűzbiztonsági előírásokat leellenőrizze. Vagy a kémény hiányos vakolatú téglái között bóklászó darazsakat lesi?

- Na, mi lesz már? - a legszívesebben odamennék hozzá, megráznám, hogy kiszakítsam révüléséből. A tompa fényt szóró, egymás mellé sorakoztatott befőttes üvegeket bűvölheti, melyek mindegyikébe, úgy tetszik, pislákoló gyertyát zártak. Lábát szorosan összezárva ül a támláját vesztett széken, mint aki begubózott. A várakozásban kiszáradt a szám, jó lenne leugrani egy pohár vízért, de tudom, utánam mászna, mert egyedül fél az egerektől. Kiveszem a kezéből a csutkát, mindenestől befalom.

- Kukac is volt benne - néz rám borzadállyal. Megvonom a vállam, visszaülök a helyemre.

Kicsöngetéskor Laca fogta meg kezem.

- Most bemehetünk -, mondta olyan felnőttes, komoly arccal, akárha a tantestületi szobába készültünk volna. - Benn van a tesóm is, ő beenged.

A nagyszünet ricsaja hullámzik a folyosón, forgatagából éles hangok, arcok, testrészek különülnek el, nyúlnak ki a felismerés pillanatáig. Bele-beleütközve a fogócskázókba, elmélyülten, nagy harapásokkal tízóraizókba, könyveikkel rohangálókba, áttörünk.

- Nem lehet baj, az öreg Bagó az ügyeletes - enged maga elé a klotyó előtt -, ki sem fogja dugni az orrát a kabinetjéből.

- Csak nehogy rajtakapjon valaki - festem az ördögöt a falra. A fiúillemhelyre vezető rövid oldalfolyosó üvegablakai kitörve, csúzli belövések csipkés, a szárnyak felé futó repedései. Megborzongtam az éles szélű lyukakon bevágtató hidegre. Itt mindit süvít a huzat. Szemben velünk az örökké zárt, egykori tanári illemhely ajtaja. Jobbra a vizelde, cementpadlójú, klórral felhintett termének közepén a rozsdás, ütött-kopott vaskályhával. Néha, ha nagyon hideg van, még be szoktak fűteni benne, hogy be ne fagyjanak a vezetékek. Körülötte pernye, hamudarabkák, félig elhamvadt szénrögök. A felsősök nyitott ajtaján belevizeltek, mi alsósok még nem érünk fel odáig. Csúf, leprás szörnyként árválkodik a kátránnyal körbekent falak között. Átható, undorító húgyszag kavarog, felböfögve az örökké eldugult kifolyókból. Balra a fülkéket lezáró ajtó, előtte egy középfokossal, aki a benn tartózkodókat riasztaná, ha tanár jönne.

- Ide nem mehettek be! - reccsen ránk. Rááll a küszöbre, nehogy megpróbáljuk.

- Benn van a Vili, én a tesója vagyok - nézi Laca az ajtólapot, mintha azon kukucskáló lenne, s a következő pillanatban Vili azon keresztül kiintene, hogy mehetünk. A középfokos elbizonytalanodik, bekopog. Résnyire nyílik az ajtó, ijedt, borzas fej néz ránk.

- Mi van már megint?

- A Vili tesója van itt.

- Engedd be őket - rendelkezik a kócos, pedig az ő keze van a kilincsen. A középfokos félreáll, sóvárogva bepillant a fejünk felett. Jövőre már ő állít posztot. Megrekedt cigarettafüst festette levegőben a felsősök ellenségesen méregettek bennünket, majd mintha egyszerre elvesztettük volna érdekességünk, újdonságunk, gilisztákként visszahúzták fejük a fülkékbe. Vili csukafejes bicskájával a fülkék deszka válaszfalát véste. Önkéntelenül is közelebb húzódtunk hozzá, a csésze mellé, mely dugig volt átázott újságpapírral.

- Ki engedte be ezeket? - tört ránk valaki, kiben a rettegett Papára ismertem.

- Nyugi, Papa! Azért mert megint ötöst kaptál számtanból, ne most kapdosson az ideg! - fordult a vicsorgóval szembe Vili, úgy tartva kezében bicskáját, hogy a keskeny ablakon beszüremlő napfény megcsillanjon a pengén.

- Be fognak köpni! - fröcsögte gyűlölettel: Kopott bársonyöltöny volt rajta, látni lehetett, nem neki vehették, nagy volt rá. A könyökénél és a zsebeknél rojtosra nyűtték már az anyagát, az egyik gombja hosszú cérnaszálon fityegett, s színével is elütött a többitől. A gallér hajtókájába jelvény volt tűzve, ötágú vörös csillag, mely változtatta árnyalatát, ahogy különböző irányokból esett rá a fény.

- Nem fognak - rázta meg fejét Vili, és lassan visszafordult a deszkát faragni. A válaszfalon túlról gyufasercenést hallottunk, vaskos káromkodást. A tanárokat szidták, kik csak évek múltán tanítanak engem. Bátor fiú a Vili, bár, ki tudja, egyszer ott voltam, mikor fogadkozott, hogy leszúrja a Bodzát, aki magasabb, erősebb is volt nála, mert már kétszer bukott. De amikor találkoztak, még csak össze sem verekedtek... Mégis hálát éreztem, amiért nem hagyott kidobatni bennünket. Szája sarkából görbe cigaretta lótott ki, különlegesnek tetsző fekete papírhenger. Mikor az ujjai közé csípte, láttam, közönséges újság, egy fényképbe csavarta a dohányt. Észrevette vizsgálásom.

- Ma Sztálin fülét szívom el - vigyorgott elégedetten, míg leveregette a hamut. Öccsének adott egy szippantást, de nekem nem. A szomszédban vitatkoztak, majd Papa harákolt hosszasan, hogy a mennyezetre köpjön.

- Neki is becsukták az apját - mutatott Vili kurta mozdulattal a fal felé. A szürkére festett, nyúzott deszkákba vésett ábrákat tanulmányoztam, ugyanis túl magasak voltak ahhoz, hogy láthassam Papa produkcióját. Régi évszámok, nevek, üzenetek, ügyetlenül sikerült szívek, görbe szárú csillagok, felismerhetetlen ábrák, sután sikerült halálfejek sorakoztak önkényesen szétszórva előttem. A sarokban légy vergődött döngve a pókhálóban. Valahogy a Papa apját juttatta az eszembe, elkaptam róla tekintetem, újra a csomós deszkákat néztem, de csak a rövid időre szünetelő döngéstől nem tudtam szabadulni.

- Mi lesz ez? - böktem a kés pengéje felé.

- Pina - hunyorított rám Vili. Már sokszor hallottam ezt a szót, de nem tudtam, mit értsek alatta, azt azonban éreztem, csúnya, sértő lehet. Bővebb magyarázatot vártam.

- Ehhez te nem értesz - kacagott fel élesen -, ehhez kicsi vagy, ilyet még úgysem láttál.

Néztem a sarkára állított négyzetet, az oldalaiból kiszökő görbe sugarakkal, míg a közepét hosszában keresztező vonást véste.

- Ilyen van a lányok lába között - vágott hátba, mikor meghallottuk a pedellus órakezdést jelző csengőszóját.

Nem, a magamét nem mutatom meg, makacskodom. Elárulná az osztálytársaimnak, megmondaná az anyjának. Egymáshoz szorítom a combom, mintha attól tartanék, átlát nadrágom szövetén. Megmozdul, mint aki azt kérdezi, most akkor mi legyen. Csak meg ne gondolja magát, és le ne menjen. Az udvarról kutyaugatás, hangfoszlányok szállnak fel hozzánk. Körömnyi potrohú pókot babonáz, ahogy az láthatatlan szálon ereszkedik a cserepek alól. Pillantásommal én is űzöm vissza, nehogy megrémissze. A pók szerencsére megáll, himbálózik egy kicsit, mint egy hegymászó, akinek elfogyott a kötele, majd serényen megindul visszafele. Kászálódik a székről, akárha már mehetnékje lenne, s búcsúzkodáshoz cihelődik. Régi pókhálók foszlányait csipegeti krémszínű szoknyájáról. - Cserébe megmutatom apám titkosírását - ajánlom fel tétován, végig sem gondolva hirtelen jött mentőötletem.

- Titkosírást? - érdeklődés villan szemében. - És hol van?

- Ott a ládák között - mutatok a homályba. - Apám oda rejtette el őket, mielőtt elment volna. De nem szabad látnia senkinek! Főleg lányoknak nem! - Valahol biztosan ott vannak, nyugtatom magam, bár már nem tisztán emlékszem rájuk, most úgy tűnik, inkább álmomban láttam azokat a könyveket.

- Jó - egyezik bele -, de előbb mutasd meg őket, mert lehet, hogy hazudsz.

- Nem hazudok! - esküdözöm. - De a titkosírást nem szabad megmutatnom lányoknak! Csak te láthatnád, ha előbb megmutatod - nyirkos lesz a tenyerem. Szerencse, hogy egyedül vagyunk, s nem jött fel valamelyik barátom, akikkel gyakran szoktunk itt játszani. Az udvar felől sem hallani semmit, ami zavarhatna. Az orrát piszkálja, ahogy feláll. Megfogja szoknyája szélét.

- Apád most hol van? - kérdezi váratlanul, mintha ettől függene döntése.

- Apám? - meglóbálom a száradni felakasztott fokhagymafüzért, hogy meggondolhassam, mit mondjak. - Katona Afrikában. - A legutóbb is mondtam volna? Nem akad fenn szavaimon, ez jó jel. Akkor a Lacának mondtam, hogy tűzoltó. - Még a tavasszal elment. A múltkor írt az őserdőből, pisztolyt is küldött - érzem, elfut a pír. - Nem egész pisztolyt, amivel lőni lehetne, csak a csövét. Nincs is nálam, odaadtam a Vilinek - megtörlöm homlokom.

Összehúzza szemét, ahogy a tanító nénitől tanulta, mikor az nádpálcával a kezében sorba állít bennünket a tábla előtt, hogy kivizsgáljon valamit.

- A papám azt mondta, az apádat becsukták, de azért nem szabad, hogy csúfoljalak - kezével a szoknya szélét gyűrögeti, mint aki szabadkozik azok miatt, amiket az apja mond.

- Nem igaz! - rázom meg hevesen fejem. - Igenis Afrikában van! Katona az őserdőben! - fuldoklom felháborodottan. - Tegnap is írt levelet titkosírással, még térképet is küldött, rajta van egész Afrika! - ágálok magamból kikelve. Megszeppenve hátrábblép.

- A papám azt mondta, becsukták, mert nem adta oda a rádiótokat, de ezt nem is szabad elmondanom neked. Az anyukám meg azt mondta, ne is jöjjek ide játszani.

Még mindig a szoknyája szélét fogja, mint aki attól tart, váratlan áramlat felemeli azt. Aprócskát dobbant, elhatározásképp, hogy betartja anyja tanácsát. Könnyeimmel küszködöm, Mekkora rágalmak! Méghogy apámat becsukták! Igaz, csak annyit tudok, hogy felment a városba dolgozni, sok a munkája, azért jár későn haza, amikor már alszom. Valamelyik nagy építkezésen van, olyanon, melyek képeivel tele vannak a tankönyveink, s a lerajzolt munkások között mindig keresem arcát. De nem lehet becsukva, amikor leveleket ír, bár nem titkosírással, s haza is jár, mert csak ő vehette észre, hogy levágtam ünneplő nadrágja sliccéről egy gombot, mert kellett a csapatba, s már másnap meghagyta anyámnak, hogy adjon helyette egy pofont miatta. A Papa apja viszont be van csukva, mert a ruháiban jár iskolába. Nagyapám sokat veszekszik anyámmal, hogy miért éppen oda ment apám dolgozni, s talán emiatt hallgatnak olyan ellenségesen, amikor közöttük vagyok.

- Jól van - lép előbbre engedékenyebben, mint aki megbánta az előbb mondottakat -, de csak egy pillanatra, s utána megmutatod a titkosírást - egyezik bele abba, amiben még az udvaron megállapodtunk, de azóta mindenféle kikötésekkel, kifogásokkal halasztotta a dolgot.

- Nem árulod el senkinek, esküdj meg!

- Esküszöm - emelem fel két ujjam, ahogy a felsősöktől láttam. Bokáig fürdik a padlásablakon beömlő napsugaraknak tenyérnyi sávjában. Felsóhajt, mint aki kellemetlen kötelezettségnek tesz eleget. Egy lépéssel közelebb lépek, hogy jobban láthassam. Egy keveset hátrál, a fény felcsúszik fehér zoknis lábszárára. Mintha a köztünk nyújtózó távolságot szeretné megtartani. Kezével a szoknya szélét tapogatja, akárha a legmegfelelőbb fogást keresné.

- Fordulj el - böki ki végül. Úgy állok előtte, mint aki képtelen megmozdulni.

- Majd szólok, ha lehet, s ne leselkedj, mert akkor nem ér! - sürget. - Na, fordulj már el! -

Kelletlenül megfordulok, kisiklik látómezőmből. Hangokra, zörejekre figyelek, rimánkodom, nehogy jöjjön valaki, aki megzavarhatna. Halántékomnál zúgva lüktet a vér, odanyúlok, rátapasztom izzadságtól fénylő tenyerem, a félelemmel, hogy megpattannak fejemben az erek. Valahol az utcán berregve beindul egy motor, harákolása elnyom minden zajt. Az örökkévalóságnak tetszik, míg állok, a csorba sarkú, salétromrágta cserepekkel szembefordulva, a pókhálócsipkébe öltözött kukoricamorzsolót nézegetve. Mezítelenre vetkőzik tán? Rémisztő, eddig nem tapasztalt izgatottság remegteti gyomrom, különös bizsergetése szétárad belsőmben. Amióta beírattak bennünket elsőbe, azóta kedvelem, néha úgy érzem, szerelmes vagyok bele. Szerettem volna vele ülni, de a tanító néni nem engedte. A púpos, szemüveges Takony mellé ültette az első padba. Emiatt egyszer, még elsőben össze is verekedtem Takonnyal, akire ekkor még nem akasztották rá csúfnevét. Meglepően erősnek bizonyult, úgy belökött a padok közé, hogy alig tudtam felállni. Egy hétig nem hajlott a könyököm. Szerencsémre éppen akkor bejöttek a felsősök, hogy elszedjék a tízórainkat. Huzigálták a lányok copfjait, Papa meg mindegyikünk orrára vonást rajzolt tintaceruzával. Takony volt az egyetlen, aki padtársa védelmére kelt. Nekiugrott Papának. Az vigyorogva hátracsavarta karját, és fenékbe rúgta, hogy elesett, ám azonnal fel is pattant, újra rátámadt a felsősre. Akkorra már nem vigyorgott, alig tudta levakarni magáról. Végül legyűrte, rátérdepelt a mellére, úgy pofozta.

- Jegyezd meg, te takony, hogy a felsősöknek szót fogadunk - vigyorogta megint. Így maradt rajta a név, de az osztályunkból csak páran használtuk ezt, jobbára magunk között. Amikor a lányok, ahelyett, hogy gúnyolni kezdték volna, amiért eredménytelenül kapkodta a fejét, míg Papa ütötte, s nevetségesen nyögdécselt, neki adták zsebkendőiket, hogy törölje meg a vért a szája sarkában, mérhetetlenül gyűlölni kezdtem. Mindez már két éve történt, de azóta úgy érzem, a Takony-féle hősködést nem felejtette el, s azt a púpost jobban kedveli, mint engem, ki majd minden nap cipelem a táskáját, ha hazafelé jövünk. Elképzelhető volna, hogy lesurrant, míg a hátam mutatom, s már a létra tetejéről öltögeti felém nyelvét, roggyan meg térdem, amikor végre lefullad a motor, s azt veszem észre, a csöndben álldogálok.

- De utána biztosan megmutatod apád titkosírását - hallom valahonnan a kémény mögül a hangját.

- Persze - vágom rá gyorsan, csaknem elemészt a kíváncsiság. A legszívesebben máris megfordulnék, de félek, elrontom az egészet. Csak nehogy a bolondát járassa velem.

- Lehet - sóhajtja alig hallhatóan. Szemvillanás alatt pördülök meg a sarkam körül. Meglepődöm, milyen messzire eltávolodott. Fehér nadrágocskája valamivel a térde fölött, szoknyája szélét maga elé tartja, kissé el a testétől, mintha szárogatná. Valóban, csak egy pillanatra fedi fel meztelenségét, máris engedi le szoknyáját, úgy húzza fel alá nadrágocskáját, mégis elég, hogy megállapítsam, Vili valami egészen mást vésett fel a klotyó falára. Egyáltalán nem láttam a napsugárszerű csápokat vagy nyúlványokat, s az alakja is egészen más volt, bár kétségtelen, kicsike vágást mintha észrevettem volna a combok között. Zavarban vagyok, ahogy hálával nézek rá, mint egy rejtélybe vezetőbe. Maga is céklavörösre pirulva gyors mozdulatokkal ruháját porolja, akárha az előbbi vizsgálódó pillantásom szennyét szeretné letörölni. Fenekén a régi szék ülőkéjének szürke lenyomata. Óhajom szerint a minden kétséget kizáró megbizonyosodás miatt újra megkérném, hadd vizsgáljam meg tüzetesebben, de látom rajta, most semmiképpen nem teljesítené vágyam. A legszívesebben talán elfelejtené az előbb történteket, ahogy unszol:

- Most már mutasd meg a titkosírást!

A karját szeretném megsimítani a bátorítás okán, hogy bizonyos legyen hallgatásomról. Takonynak nem mutatta volna meg - jutok a következtetésre. Durcásan, inkább türelmetlenül húzódik el. Az egymásra tornyozott ládák mellé lépünk. Kicsit hátrább marad, mint aki óvatos, s arra számít, a feltáruló fedelek mögül krampuszok ugranak elő. A láda mélyéről ócskaságok, lomok néznek fel álmosan ránk. Rozsdás zár nyelvét kattogtatom, spárgára fűzött öreg kulcsokat csörgetek. Csalódottan fordul el.

- Szóval megint hazudtál - szomorúság csillan szemében. Gyorsan, nagy sietségemmel lekössem, egy másik ládát nyitok ki. Megsárgult újságok cafatokká rágott egérfészkeit találom benne mindenféle szeméttel, üres dióhéjjal. Lakattal lezárt vasalt fadobozt emelek ki.

- Ebben van - nézek rá abban a reményben, megelégszik annyival, hogy megérinti a súlyos lakatot.

- Nem igaz! Nyisd ki, látni akarom! - rázza fejét.

- Nem lehet, ezt még apám zárta be, elvitte magával a kulcsot. Míg a lakattal babrál, kiemelek egy könyvet, melynek nem értem a címét.

- Ez is titkos - nyomom az orra alá. - Majdnem titkos - pontosítok, mikor látom, nekigyürkőzik, hogy összeolvassa a betűket. Nekem még akadozva megy az olvasás, összecserélem a betűket.

- Mas-chi-nen-ba-u-es Tas-chen-buch - szótagolja ki. Megijedek, mégis megért valamit a sok szövegből, s leleplez. Kiveszem a kezéből, átpörgetem a lapokat. Oszlopokba szedett számsorok, táblázatok. Csavarok, hengerek rajzai.

- Ez nem titkosírás - jelenti ki magabiztosan -, el tudom olvasni - hencegi.

- De mégsem érted - vetem közbe.

- Csak azért nem, mert idegen nyelven van - okoskodik. Talán németül. Igen, németül a mas-chi-nen az masina. Engem nem versz át - a padlásfeljáró felé sandít. - Hazudtál - húzza fel az orrát.

- Hazug vagy - süti rám.

- Add ide a ládát - vesztem el türelmem. Lábam előtt heverő vasdarabkával piszkálni kezdem a zárat. Érdeklődéssel figyeli munkám. Úgy engedem el a lakatot, mikor az kinyílik, mintha áttüzesedett volna. Lélegzetvisszafojtva emelem fel a fedelet. A bélelt láda mélyéről zöld bársonyba csavart tárgyat veszek ki. A hátam mögé húzódik, csak a vállam fölött figyel, ahogy kigöngyölöm az anyagból a benne rejtőző kemény dolgot, melyre magam is felettébb kíváncsi vagyok. Cserzett bőr- és naftalinszag csap az orromba. Elbizonytalanodnak kutató ujjaim, de rossz sejtésemet legyűri annak lehetősége, hátha ritka, különleges játékra, vagy olyasmire bukkanok, amit mindenképpen dugdosni, titkolni szerettek volna előttem, s tudatában annak, hogy tettemért biztosan megszidnak majd, oldom meg a csomag kötőjét. Elkerekedett szemmel nézi kezem, ahogy lefejtem az aranycérnával kivarrt takarót. Két henger bukkan elő, szorosan egymás mellé csavarva. Repedezett kartonra teszem, hogy mindketten jobban hozzáférhessünk. Ámulattal figyeli mozdulataim, még száját is nyitva felejti. Elgördítem egymástól a fényes fogantyújú hengereket, közöttük pergamen feszül. Apró, szögletes jelekkel teleírt hasábok tárulkoznak, sehol egy ismerős betű vagy számjegy.

- Ezt olvasd el, ha tudod - dagadozik mellem. - Apám titkosírása, ilyeneket küld Afrikából - elémáll, megengedi, hogy megfogjam a kezét.

- Ennek nincs semmi értelme - tekeri tovább csalódottan a tekercset, hátha a szélei felé van a megfejtés. Végighúzom az ujjam az egyik soron:

- Elkergettem a királyt, sok aranyat találtam a palotában - teszek úgy, mintha a finom hártyáról olvasnám. Sugárzó arccal néz rám.

- Mi áll még ott? - sürget izgatottan.

- Ááá... - húzom el szám -, a többi szigorúan titkos - legyintek, tekerném össze a pergament, mint aki már eddig is túl sokat árult el. - De ha megint - csuklik el hangom -, ha megint megmutatod, továbbolvasom - elpirulok zavaromban, elfordulok tőle, látszólag a szöveget böngészem.

- Csak még pár mondatot - könyörög, mint aki semmit sem hallott, az egyik fejezetre bökve.

- Ebben a kalózok kincséről ír, hogy hová rejtették el - mutatom sorban ujjaimmal a jeleket, akárha segíteném, hogy követni tudja az írást. - Egy sziget a tenger közepén, csak repülőgéppel lehet megközelíteni.

Újabb könyveket, irományokat hajt szét, de mindenütt ugyanazok a jelek.

- Nos? - kérdezem, s hevesebben kezd verni a szívem. - Megmutatod?

Fagyos rémületet látok a szemében, ahogy elnéz mellettem. Fejem fordítom, mi ijeszthette meg ennyire. Pókra, szimatoló rágcsálóra számítok. Nagyapámat látom meg, feltartóztathatatlan lendülettel ugrálja át a gerendákat, tajtékzó dühvel közeleg. Felfoghatatlan, hogyan jöhetett fel ilyen hangtalanul. Amint meglátja a szétszórt holmikat, szinte vérbe borul a szeme. Felsikítok, még mielőtt lecsaphatna a keze. Menekülnék a kémény oszlopa mögé, de hihetetlenül gyorsan utánamugrik, megmarkolja vállam, egy pillanatra szembefordít magával, úgy üt arcon kérges tenyerével. A fülem találja el, csaknem megsiketít a pofon ereje. Sikertelenül igyekszem lebukva kicselezni a testemre záporozó ütlegeket. Káromkodik, ahogyan még sohasem hallottam. Lezuhanok a kormos deszkákra. Kezem arcom elé emelem, mozdulni sincs erőm. Böllérkése elé lökött malacként visítok. Váratlanul, akárha addig a ládák mögött rejtőzött volna, védangyalként feltűnik anyám, hátulról kulcsolja magát nagyapára, hogy lefoghassa. Érteni sem lehet, úgy kiabálnak egymásra torkuk szakadtából. Nagyapám veszett erővel rázza, cibálja anyám, aki kullancsként kapaszkodik belé. Fuldokolva válnak szét, szemük szikrázik. Nagyapa a tekercs, a szétszórt könyvek felé fordul, szünet nélkül átkozódva, remegő kézzel igyekszik összeszedni azokat. Anyám felemel a padlóról, mindvégig a markában szorongatott mosogatóronggyal kezdi maszatolni zsibbadt arcom. Némán tűröm, látom, könnypatakok szánkáznak alá arcán. Nagyapa felénk sem néz, mintha fenn sem lennénk.

- Takarodjatok le! - ripakodik ránk anyám, amikor észreveszi a tejeskanna mellett körmét rágó osztálytársam. Akár bolondokra mereszti szemét, engedelmesen indul, megkönnyebbülten, amiért megszabadulhat tőlünk. Tartok tőle, anyám haragja ellenem fordul, szédelegve igyekszem utána, nagy ívben megkerülve nagyapám. Mindkét kezemmel kapaszkodnom kell a fokokba. Némán, hangtalan mászik utánam, csaknem a kezemre tapos, úgy siet. Talán attól fél, visszahívhatják, még mielőtt sikerülne lesurrannia. Felpillantva látom vékony combját, fehér nadrágocskáját, de most nem villanyoz fel, hogy kedvemre figyelhetem ráncolódását a vékony anyagnak. Az utolsó fokot elvétem, lehuppanok a földre. Odafönn, mintha csak távozásunkra vártak volna, újra ordítani kezdenek egymásra. Csapkodás, koppanások jutnak le hozzánk. Könyökömről lehorzsolódott a bőr, a sebbe folyt izzadság csíp. Feldagadt arcom tapogatom. Mellettem áll, a fenti veszekedésre figyel. Szivárgó vér ízét érzem nyelvem alatt, egyre nagyobb önuralmat követel, hogy ne kezdjek el hangosan sírni. Elégedettséget vélek kiolvasni pillantásából, amint sebeim szemléli. Rejtélyes mosolyra húzza száját, mint akinek most sikerült megtalálni apám titkosírásának kulcsát.

- Takarodj! - csapok dühösen felé, belsőmet remegteti a visszaszorított zokogás. Látásom könnyek homályosítják. Egyik kezével a létrát fogja, mint aki azt mérlegeli, másszon-e fel, beleavatkozva békítőként a pörlekedésbe.

- Tűnj már el! - vakkantok lefelé görbülő szájjal. Feléje köpök, de véres, sűrű nyálam a bokámon toccsan. Égető, mind elviselhetetlenebb fájdalom kúszik végig tagjaimon. Úgy érzem, nem élném túl a megaláztatást, hogy így kell látnia. Nyúlós takony folyik számba, arcom összezsugorítja a kirobbanás előtti üvöltés. El szeretném pusztítani mérhetetlen szégyenem tanúját. Indulnék felé, de térdem alig engedelmeskedik. A padláson anyám és nagyapám kiabálnak egymásra, súlyos tárgyak puffanását hallani, talán ölre mentek.

- Takarodj! - bugyborékol fel érthetetlenné torzult hangom torkomon, tenyerem lendítem felé, mire elengedi a létrát, megriasztott, kedvenc őrhelyéről elűzött varjúként ered futásnak az utcaajtó felé.

- Te hülye zsidó! - sikítja, ahogy a torkán kifér.