Alföld - 47. évf. 5. sz. (1996. május)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kemény István

A vegetálás szépsége

Tar Sándor: A mi utcánk

1. Béres szomszéd várja a hajnalt, hogy Sarkadinál végre megihassa az első két deci bort, két remegő kézzel markolva a három decis poharat, amit reggel így kell megtölteni, Piroska néni pontosan tudja, és majd tapintattal hátat fordítva Béresnek tesz-vesz, hogy ne nézze senki ezt a reszkető kezű kínlódást. A reszketés aztán majd megszűnik, és attól kezdve már jó lesz. Most azonban Béres szomszéd még a hajnalt várja. „Kint felvonít egy kutya, aztán a többi, ő meg csak mondja a deszkák mögött, mondaná kínlódva, makogva, de inkább csak átkozódik. Többen is hallják már, nyugtalan, rossz álmú utca ez." (52. o.)

Ha egy novella ezzel az idézett két mondattal végződik, kinek jutna eszébe ez: „Koldus, rossz álmú zsellér ébred, / Lompos, bús kutya csahol. / Az egész táj vad fájdalom. / S a gróf mulat valahol."

Gróf már régen nincs. Pedig az legalább mulatni tudott.

2. Elátkozott táj ez az átoknak abban a késői szakaszában, amikor az elátkozottnak már teljesen mindegy, ki, mikor, miért, és őt, a nagyapját vagy a királyát átkozta el, sőt magának az átoknak, mint a természetfölöttihez kapcsoló szálnak az emléke is feledésbe merült már. Ezt a tájat hívták Partiumnak, amikor még volt értelme az országban Partiumnak hívni valamit. Ez a falu most a román határ közelében, Magyarország keleti végén van. Földje rossz, patakja kiapadt. Emlékek nincsenek a földben, és nem csak azért, mert ritkán érinti eke, ami kifordíthatna valamit, hanem azért is, mert ha valami itt összeomlott, azt maradéktalanul hordta szét a lakosság. A busz menetrendjét is letépik azonnal. A falu szegény-utcájánál is megáll a busz, de beljebb nem merészkedik. Ez a Görbe utca. „A mi utcánk." Összesen két akácfa van benne, az egyik neve Béla. Bolt, két bögrecsárda, egy kocsma. Ez a Misi presszó. Az utcában mindenki iszik. Majdnem mindenki munkanélküli.

„A város, a nagy, vidám építkezések, üzemek valaha innen is elcsalták az embereket, letették a kapát, ásót, és elmentek rabszolgának inkább, ingáztak, munkásszállókon, guruló bódékban éveket, évtizedeket húztak le, aztán a legtöbb úgy jött haza, ahogy elment, üres kézzel, részegen." (90. o. Kiemelések: K. I.)

3. A fent idézett mondatot nem sok különbözteti meg egy riport jól sikerült mondatától. Az aláhúzott szavak: egy jelző, egy metafora és egy állapothatározó. Az első kettő élénkít, enyhe érzelmi többletet ad, a kis prózacsodát az utolsó szó teszi: a részegség állapotát, ami magától ritkán tart fél napnál tovább, Tar Sándor valamiféle természeti humorral alkalmazza egy egész korszak jellemzésére.

A mi utcánk harmincegy novellája (vagy fejezete, kérdés, nem tekintjük-e regénynek) közül talán a tizenötödik, a Madártávlat emlékeztet a leginkább egy klasszikus szociográfiára összefoglaló, távolságtartó, cselekmény-kerülő jellegével; innen való az idézet, éppen azért innen, hogy ne legyen kétségünk: ez a madártávlatból esetleg szociográfiának tűnő könyv a legapróbb részletekig kidolgozott széppróza.

4. Mielőtt az elbeszélő kilétére kitérnénk - ami számomra a könyv legfontosabb titkát jelentette -, szaladjunk végig a kötet cselekményén. Mert cselekménye és meglehetősen pontos regényszerkezete van, noha eredetileg folytatásokban jelent meg a Beszélőben. A novellákat nevezzük is fejezeteknek.

A könyv alapvető célja az utca és annak lakói bemutatása. Ha nem történik éppen valami rendkívüli (esküvő, temetés, különösen nagy berúgás), akkor mindig ez a bemutatás tart. Komótosan, házról házra. Egy fejezet - egy család. A riportra emlékeztető, együttérzően objektív leírások eleinte látszanak csak függetlennek egymástól. Sorra lépnek be a szereplők (Vida bácsi, a fia, Hesz Jancsi, stb.), hoznak magukkal egy-egy cselekményszálat, és ettől kezdve - vannak. Alkotják az utca társadalmát, fel-feltűnnek a többi fejezetben.

Az első kilenc fejezet végére annyi személyt ismerünk már, hogy ideje otthon lennünk az utcában. Ehhez azonban még szükség van a következő három fejezetre: mitológiai alapokat kell szereznünk, sőt, bizonyos transzcendentális összfüggéseket is fel kell tárnunk. Ez utóbbiak egyetlen sóhajban foglalhatók össze: „Ezeket? Isten? A saját képére?" (71. o.) Végső Márton tiszteletes, az öreg, frusztrált és szűz amatőr helytörténész sóhajt fel így akkortájt, mikor végre még előtte is világossá válik, hogy ebben az utcában „gyakorlatilag mindenki részeg" (71. o.). Az utcalakók nem is vallástalanok, hanem vallásmentesek. E sivár ténynél nem sokkal bonyolultabb az utca mitológiája, mely jóformán egyetlen igazi titokból áll, amit mindenki ismer, de senki nem lehet egészen biztos benne az érintetteken (a kocsmároson és a feleségén) kívül. A probléma: igaz-e a Misi presszó keletkezéstörténete, vagyis, hogy valóban egy hamisítatlan, őskeleti biztosítási csaláson alapul-e". A kétszintes, masszív épületet vasbeton terméskő és egy piros Zaporozsec tartja az idők végezetéig."? (89. o.) Nem mintha nem volna mindenkinek mindegy, de mégiscsak az utca legfontosabb épületéről van szó, más szakrális és egyéb tárgyakat pedig itt sehol nem rejt a föld, mint ahogy azt évek múltán még maga a helytörténész is kénytelen volt belátni.

Ezek után, a tizenharmadik fejezet elején jön el a félmondat, ami után az olvasót jelképes hely illeti meg a kocsmában: „a Misi presszóban, ahol esős időben összegyűl a szokott társaság, valamint akkor, ha nem esik" (77. o.). Tudjuk, kik, tudjuk, hol, tudjuk, milyen alapon. Jöhet bárki, mostantól otthon vagyunk.

Nem sokkal ezután, már majdnem a könyv közepén van az említett Madártávlat c. fejezet. Idáig tekinthető minden egy hosszú expozíciónak. Innen erősödik meg a könyv regény-jellege, az egész utcára kiható események már feltehetőleg a jelenben, sőt, ugyanabban az évben történnek, és van egy cselekmény-szál, ami annyira megerősödik, hogy erre lehet felfűzni mindent: most derül ki, hogy nem véletlenül került a könyv legelső fejezetébe Vida bácsi magatehetetlen fia, akit tbc-snek hisz az egész utca, és Vida bácsi után nem is mer inni senki. Most, a könyv második felében (a huszadik fejezetben), amikor még senki nem tudhatja, hogy a beteg tüdőrákos, és nem tbc-s, egyszerre csak átszakad a gát, az egész utca túlteszi magát a fertőzéstől való rettegésen, és megteszik Vida bácsi fiával azt a legfőbb jót, amit ezzel az emberi ronccsal ebben az utcában egyáltalán meg lehet tenni: bemennek érte, kihozzák a napvilágra, még egyszer megmutatják neki az utcát, és magukkal viszik a kocsmába. Emberségükön mit sem változtat, hogy nagyon részegek; és az sem, hogy - tarthatjuk a könyvet akár ortodox szociográfiának vagy akár riportnak - ez a jelenet nem más, mint maga a Nagy Haláltánc.

A Vida-fiú halála és temetése (huszonöt-huszonhatodik fejezet) után már nincs ilyen nagy, közös élmény - valószínűleg ez volt tehát a fő cselekményszál.

Egyáltalán volt.

5. A mi utcánk olvasóját kezdettől fogva érdekli, majd izgatja, sőt, nyugtalanítja, hogy tulajodképpen ki beszél a könyvben? Az író? Az nem lehet, kizárja a nyelv, és az, hogy utcabeli az illető: az egész könyv bizonyítja, hogy ez nem egy olyan utca, ahova értelmiségiek költözni szoktak. Tehát utcabeli, aki mondhatja, hogy mi, beszélhet a többiek nevében. Várjuk tehát, hogy ő is sorrakerüljön, ahogy mindenki az utcában. De nem kerül sorra. Olvassuk a könyvet, és lassan el is felejtjük a problémát: nyilván különböző adatközlők beszélnek az írónak, fejezetenként más-más. És mégis, ha valaki éppen mond valamit, általában név szerint le van írva, ki mondja, mármost időről időre feltűnik egy-egy gazdátlan mi, amiről ezt mégsem tudjuk. És az is furcsa, hogy olykor olyasmit is tud az elbeszélő, amit nem tudhat, mivel csak egy ún. „mindentudó" író tudhatná, akit már kizártunk. Nos, így érkezünk el a 131. oldalhoz, ahol ezt a mondatot olvassuk: „A mi fiúnk, Dezső is eltűnik nappal, mint a többiek, és ez nem is baj, mert ha itt van, az olyan, mint valami örökös szemrehányás, azért is a mi fiúnk, mert senki sem tudja, hogy ki az apja. És milyen szerencsétlen, épp az anyjára ütött..."

Ki is beszél a könyvben? Ettől a mondattól kezdve Dezső mindig így tűnik fel: a mi fiúnk. A 131. oldaltól tehát fiúnk van. Vagyis az utcának egyfajta kollektív tudata támadt. Mondhatnánk ezt a helyszín szellemének avagy egy hangnak az időtlenségből, de ezek túlságosan bizonytalan körvonalú elvonatkoztatások lennének. Az anya biztos. És így az elbeszélő is.

Mert ez egy törzs. Törzsi a szomorúságuk, törzsi a vidámságuk. Tar Sándor humorát természetinek neveztük. Ezért.

6. Dezső cigány. Az anyja legalábbis. Megdöbbentő, sőt, inkább felemelő tény, hogy ebben az utcában, ahol a 90-es évek Magyarországának szinte minden testi-lelki-szellemi nyomora képviselteti magát, itt az ún. etnikai feszültség - nincs. Senki nem cigányoz. Amikor Sóvágó Lajos apja felakasztja magát, estefelé áll meg a kocsma előtt az első szekér, aztán még vagy tíz. A távoli rokonság érkezik temetni. „Az egyikük azt mondta, Palkonyáról jöttek, bejások..." (141. o.) Ebből az egyetlen szóból („bejások") derül csak ki Sóvágó Lajos származása.

Efféle részletektől fogadja el az olvasó Tar Sándor szereplőit és helyzeteit igaziaknak. Hogy itt nem mondanak ki semmi olyat, amit a másik úgyis lát. Tar helyett a könyv minden pontján beszél valaki (a szereplők, az elbeszélő). Világukban semmiféle írónak nincs helye, világuk írói előfeltevések nélkül működik. Az pl., hogy egy kocsmában egy teljes könyvön át ne essék szó a tévéről vagy a fociról, annyira képtelennek tűnik, hogy valószínűleg igaz.

7. A mi utcánk nem is annyira realizmusával tűnik „korszerűtlennek" (láttuk, hogy ez rafináltabb realizmus, mint első pillantásra gondolnánk), hanem humanizmusával.

Elszoktunk ettől a szótól. Ha már tétlen életről van szó, mindig hálásabb téma a felső tízezer (szépek, gazdagok), mint a munkanélküliek (csúnyák, stb.). Egy becsületes prózaíró (maradjunk az íróknál) pedig mit tehet az unalmasan ragyogó emberekkel mást, mint hogy megkeresi bennük az állatot? Aki viszont vállalja, hogy a Misi presszó közönségéről ír, találhat-e mást mint embert?

Egyébként találhat. Tíz éve Krasznahorkai László Sátántangója az országnak ugyanebben a lidérces keleti sávjában játszódott. Azóta azonban úgy tűnik, az ördög is elhagyta ezt a tájat; mint hajdan a gróf. Az élet viszont még maradt. Tar Sándor remekművének katartikus summája: vegetálni szép.