Alföld - 47. évf. 4. sz. (1996. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


H. Nagy Péter

Az én elhajlásai

Solymosi Bálint: Ágak egy hamisciprusról

A kortárs próza szövegalakító eljárásai között több olyan poétikai tényező alkalmazása is megfigyelhető, mely fenntartja a homogén nyelvi világok kialakításának látszatát. Ez nem pusztán az intertextuális technikák visszaszorítását eredményei (ezzel együtt kisebb szerepet szánva a befogadó aktivitásnak), hanem sok esetben egy az elbeszélés fölé rendelhető én stabilitását hangsúlyozva korlátozza a műalkotás feltételezett jelentésének többértelműségét. Solymosi Bálint kötete kapcsán, mivel a benne olvasható művek mindegyike egyes szám első személyű elbeszélőt konstituál, érdemes újrafogalmaznunk ezt a kérdést. Elképzelhető-e (s ha igen, miként) a narratív én centrális pozíciójának gyengítése.

Az Ágak egy hamisciprusról című kötet novelláinak címei (egy kivételével: A halászó Venus) antropológiai szubjektumfunkciókat jelölnek (A színésznő, A fényképész, Az építész, A kertész, A könyvtáros stb.) A köznevesítés azonban nem az általánosítás logikáját követi, hanem (éppen ellenkezőleg) az egyénítés és a megkülönböztetés irányában hat (erre utalhat a címek határozott névelője is). Fontosabb ennél azonban az, hogy az egymásbanyíló szövegek olyan többszempontú világokat körvonalaznak, melyekben a név nem kap szerepet vagy elhanyagolható, ugyanakkor az interperszonális viszonyok minden esetben egy én köré rendeződnek, aki elbeszéli és ezáltal megszervezi a történetek retorikáját. E konstrukció persze kiprovokál számos olyan értelmezési lehetőséget, mely megkérdőjelezheti az én hagyományos beágyazottságát s ezáltal e jelölő el-helyezéseire irányíthatja a figyelmet.

A Solymosi-szövegek egyik legszembetűnőbb ismérve egy olyan narratív technika, mely az elbeszélő én kompetenciájának történetalakító képességét teszi kérdéssé. Ha a szubjektum keletkezési rendszerére összpontosítunk és fenntartjuk, hogy az nem egységes birtoklója a jelentésalkotás szintjeinek, akkor e novellák világát az én szingularitásának terepeként is értelmezhetjük. Michel Foucault a modern állam-társadalmak hatalmi stratégiáinak kialakulását elemezve jut arra a következtetésre, hogy a szubjektivitás újfajta hermeneutikája több szállal kötődik a gyónás keresztény gyakorlatához. A gépkezelő cím alkotás úgy „dolgozza fel" ezt a hagyományt, hogy az alapképletet - mely szerint a szubjektum újra elmeséli önmaga történetét a lelkipásztor előtt (aki az igaz történet megszemélyesítője) s ezáltal saját szubjektivitásával szembesülve képessé válik az elfogadott és garantált igazság létrehozására - átfordítja a globalizáció kritikájába, a szubjektumot pedig heterogén szerkezetűként mutatja fel (ezt jelzi többek között az én előadott történetének és elbeszélt tudatának kettőssége.) A visszaemlékezés folyamata (és az arra való emlékezés, melyben már a kimondás és az elhallgatás egyként konstruktív tényező) megosztja az én tartományait, melyeket a nyelv eltérő módokon szervez újjá. A szubjektum eltűnéseit tematikusan is jól példázza az alábbi idézet: „Erőtlen menetelés, léptek a tudat öröktüzén át a sem nem feledésbe, sem nem emlékezetbe."

Az én tropikájának értelmezésében biztosan fontos szerepet játszanak azok a tényezők, melyek a diszkurzusok birodalmát szabályozzák. E megosztó rendszerek működésében kitüntetett pozíciót foglal el az őrület és a józan ész szembeállítása, mely minden esetben a beszéd igazságának kritériumaira vonatkozik. A színésznő című novella úgy „kötődik" e tradicionális problémához, hogy eldöntetlenül hagyja: az én nyelve vajon beilleszthető-e e kettősségbe. A címszereplő halálának körülményeiről folyó dialógust olyan szubjektum adja elő, aki (mivel elmegyógyintézetben volt) nem birtokolhatja a történtek igazságát, de a történet elbeszélője; így éppen azt a folyamatot regisztrálja, mely emlékezetében rá van utalva a másik beszédére. A dialógus ugyanakkor a színésznő énjét alkotja meg, ami elkülönböződik annak már eleve rögzítetlen szubjektumától: „Olyasvalakinek a személye lehet az én, aki az illetőt a leginkább érdekli. Csakhogy magam iránt már egyáltalán nem érdeklődő magam vagyok (...) Személy szerint már nem fogom azt mondani, hogy én, ezt soha többé nem...!" Az én jelölő interpretációjának (jelen esetben háromféle) stratégiája olyan diszkurzust alakít ki, amely (egyébként tematikusan is) a szubjektum halálát keretezi. S mivel e diszkurzusban egyaránt konstruktív tényező az őrület szava, a normalitás nyelve és az ezekre reflektáló retrospektív beszéd, a fenti dichotómia feloldódik az én folyamatszerű mozgásaiban: elmezavar és józan ész nem szemben áll, hanem egymásba(n) játszik, eltüntetve ezzel az igazság perspektívájának eredetét.

A kötet novelláiban több olyan motívum kap strukturáló szerepet, mely kapcsolatban áll a szubjektum európai hagyományaival. Ezek közül kettőről ejtenék néhány szót a továbbiakban.

A rúdugró című alkotás elsődleges elbeszélője egy sakkjátszmája alatt hallott történetet elevenít fel. A szöveg másodlagos elbeszélője (a borbély) a címszereplővel való ismeretségének körülményeit adja elő. Tehát mindkét szubjektum játékban van, illetve ahhoz viszonyul valamilyen módon. A sportoló története a rúd és a varázsvessző kontaminációján keresztül nyer másodlagos értelmet: a hagyomány tudata elősegíti a produkció sikerességét, mely ugyanakkor megújítja magát a hagyományt is. A rúdugró azonban a léc átugrása után az őt körülvevő tömegben eltűnik a szemlélő (a borbély) elől, s eközben az elsődleges elbeszélő a sakkjátszma feladására kényszerül. Az ellenpontozó szerkezet (győztes és vesztes) azonban a játék logikája felől újraíródik: a narrátor (vesztesként) nyer egy történetet, míg a történet nyertese (a rúdugró) elveszti egzisztenciáját s e fejlemény megalapozza a róla való beszéd lehetőségét (a borbély által). Vagyis a játék szubjektuma eltörli a játszók szubjektumát, míg a jelrendszer lehetővé teszi a szubjektum játékát.

Az orvos című novella szintén kapcsolható az irodalmi tradíció egy jelentőségteljes motívumához, mely az én egyfajta szitálhatóságára utal. Az izgatószerek hatásaként felvehető szubjektumfunkciók a romantika korában váltak igenelhető tapasztalattá. De nemcsak úgy, mint az ébrenlétben való álom metaforikájának szövegesítési lehetősége, hanem úgy is, mint az énnek e metaforikában való feloldási kísérlete. Solymosi alkotása úgy helyezi új kontextusba a mesterséges mennyországok toposzát, hogy a szer élvezőjének tudatát elzárja és az elbeszélőt mint a morfium adagolóját gyilkosként aposztrofálja. Éppen ezért egybejátssza az én és a méreg metaforáját (miközben az orvos „gyógyszeradagjai" a halál létokává válnak): „Így jön létre a kölcsönösségen alapuló preventív gyilkosság...!" Vagyis az ok és az okozat cserélhetősége által megkérdőjeleződik az én cselekményalakító aktivitása.

A szubjektum funkcióváltásai mellett érdemes egy pillantást vetnünk az Ágak egy hamisciprusról című kompozíció megalkotottságára is. A könyv egyes darabjai apró utalásokon keresztül kapcsolódnak össze. Méghozzá olymódon, hogy az egyik novella funkciótlan betéte egy másik elbeszélés alapmotívuma lesz. (Például A színésznőben a jogász egy mondatába beékeli, hogy a „Videt", az elbeszélő féltestvérét agyonütötte a lánya, akinek ő elvállalta a védelmét, majd A csavargóban egy dialógus kibontja a Vid halálának körülményeit. /A név idézőjelének elhagyása nem véletlen!/) Ez nemcsak ezen alkotások együttolvasására hívja fel a figyelmet, hanem arra is utal, hogy e művek egymás határain, margóin mozognak. Az allúziók által a szöveg kivezet önmagából, „más elemei egymást jelölik és középponttalanítják. E jelölőláncban konstituálódó világok (az én szétszálazódásának terepeként) egymásbaíródnak (átíródnak) s ezért fenntartják a játékot „amelyik az adott és létező, jelenlévő darabok helyettesítésére korlátozódik." (Jacques Derrida)

Az elmondottak alapján már válaszolhatunk a gondolatmenet elején körvonalazott kérdésre. Mivel e „dolgozatban" az olvasónak ugyancsak sokszor kellett kiejtenie az én szót, felfigyelhetett arra a jelenségre is, melyet Solymosi Bálin kötetének olvasásakor tapasztalhat: az én retorikája nem esik egybe a retorika énjével. (Seneca)