Alföld - 47. évf. 4. sz. (1996. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Háy János

Dzsigerdilen

- a szív gyönyörűsége -

(regényrészlet)

Közeledtem sebesen Kanizsa felé tűnni kezdtek a hatalmas tornyok, s már csak a csilla aranyholdak vetettek fényt a szemembe, majd azok is elvesztek, s a falak takarásába értem. Vaskos kőfalak itt-ott megbomolva, talán Zrínyi ágyúitól maradtak itt még a nyomok, de mit sem számít egy-egy ütés efféle erősségnek. A nap már vidáman tündézett az égen, az árnyék azonban markolta még az éji hűst. A kapuk bátran ki voltak tárnyasztva, látszott, a bentélők mitől sem félnek. Az őrkatonák nemtörődöm nyugalomban verték egymással a szavakat. Mikor szinte eléjük értem, fülembe vágódtak a törökbeszéd foszlányai. Keveset értettem, mintha azt mondták volna küre, de lehet a kürek-et értettem kürének, s nem a földünk gömbjéről beszéltek, hogy olyan volna, mint egy tojás, s ha a napot követjük elérkezünk indulásunk helyére, a töröktől fogott Kanizsára, hogy bármerre is mennénk, mindig csak oda jutunk, ahol amúgy is voltunk, így hát nincs semmi értelme a világban való kódorgásnak, lehet kürek-et mondtak, ami nem jelent mást mint lapátot, s éppen arról társalogtak, miképpen lehet elhantolni Krisztusurunk halálra kínzott szolgáit, hogy jó mélyen a föld alá kelletik őket vetni, hogy hazugságaik soha ne bukkanhassanak a felszínre. Talán azt mondták kürek, lapát, vagy kütle - igen biztosan kütlét mondtak, kütlelerit, s a földlakók megannyi tömegeiről beszéltek, hogy mindahányan visszakeverednek ahhoz a porföldhöz, amiből vétettek, bár a kütle nem csak az emberek sokaságát jelenti, hanem a kövek tömbjét is, amivel lefedik a márványkoporsókat. Nem értettem pontosan a szavaikat. A kapu külső részén ültek, ott, ahová pompás sugarakat küldött a reggeli nap, s egykedvűen locsogtak a pusztulásról, földi életünk semmisségéről. Amikor melléjük értem, végigmérték ruházatomat, s nyilván kóborló magyar vitéznek tartottak, mert az egyik felkiáltott:

- Nicsak egy Pityuka.

A török minden katonaforma magyart Dobó István után Pityukának nevezett, ahogyan a magyarok minden törököt Alinak, a valahai bősz budai pasa emlékére.

- Nem vagyok katona - kiáltottam vissza -, szerencsétlen mesterember vagyok, kitanultam a fazekasság minden csínját-bínját a nagyhírű budai Hasszán Winklernél, aki a fenséges uralkodó ételes edényeit is készítette, s most idejöttem, hogy a kanizsai beglerbég szolgálatába álljak: Engedjetek utamra.

Felesleges volt a hosszú magyarázat. Nem törődtek velem, ki vagyok és mit akarok, mehettem, ha szándékaim úgy kívánták, vagy visszafordulhattam: nekik mindegy volt.

Mentem hát be a törökordas torkába lovam patájával végigkopogtattam a fogakat, majd ráléptem a nyálkás nyelvre és bepillantottam a mandulákig.

Az öblös száj falai között nyargaltam egyre mélyebben, át a torok sziklahasadékán, lefelé a nyelőcső alagútján, mentem, mitől sem rettenve egészen a gyomorig, ahol az éjszaka megforgatott ételek maradványai hányódtak, álmosan és megtépázva, ahol a legnagyobb volt a sürgés és a forgás. Spricceltek rám a gyomor nedvei, permeteztek, mint valamiféle eső, belenyomódtak a szemembe, erős szaguk mardosta az orromat. Kerülköztem azokkal, akik kifelé mentek a városból, szóra nem méltattak, a maguk útját járták: a gyomorba be és a gyomorból ki.

A házak lomosak voltak, az utcák fertelmes kosztól teltek. A reggeli vásározás után voltunk, az áru selejtje ott hevert szertehányva a megürült ponyvaasztalok körül, árus már egy sem, mind az ivókban dölyfösködtek, ki a szerencsés üzletet ünnepelte, ki pedig bánatában forgatta magába a borokat, hátha ekként elfelejti a megannyi finom túrókat, tejeket, vajakat, amik a nyakukon maradtak, s mostantól pusztulni kezdenek. Csak a zsidó pénzváltók működtek. A tér nagyobb házai hívogatták a pénzbajba jutottakat, hogy gyere, gyere, hozd el gyöngyeidet, hozd el aranyos gyűrűidet, pirosköves függőidet. És ahogy ürültek az ivókban a boroshordók, úgy szaporodtak a látogatók az uzsorásházakban. A legszentebb kincseiktől is lemondtak sokan, csakhogy kifizethessék tartozásaikat a kocsmárosnak, mert az nem ismert könyörületet. Ha valaki nem fizetett, keményen szétverettetett. De nem csak az iszós férfiak sürögtek, megjelent egy-egy asszony is, aki gyermekét zálogosította el, csakhogy étkekhez juthasson. Úgy mondják a sok keresztény rabgyerek ilyen módon került a sztambuli embervásárokra. S az asszonyok sírhattak, tépdeshették szíveiket széjjel: gyermekeiket többé nem láthatták. Törökurak szolgái lettek, vagy janicsárokat neveltek belőlük, akik aztán visszajőve szülőföldjükre saját véreiket mardosták halálra.

A törökgyomor - mondták annyiszor. A törökgyomor semmivé foszlat mindent. Átkozódtak annyiszor: miért kelletik ebben élnünk. Ki sem sejtette, hogy minden gyomrok ekként működnek. S a fiatal férfiak, akik beköltöztek a várba, s kikkel később magam is barátságba keveredtem, minden percükben arról tanakodtak, hogy miféle módszerekkel robbantják majd szét e gyomor falait, milyen formán vágnak arra réseket, hogy kiszabadulhasson onnét, ami kiszabadulni vágyik. Mért is gondoltak volna arra, hogy mikor Jenő herceg hadai fel bontják a hasfalakat, karjaikkal végigmetszik a löttyeteg bőrt, az elzsírosodott izmokat, s bejutnak a töröküreg mélyére, hasonló bűz szabadul be oda, mint volt érezhető annak előtte.

- Miféle népség - szólított meg valaki.

- Miféle népség? - kérdeztem.

- Miféle népség - mondta újra.

- Miféle népség? - kérdeztem megint.

- Nem tudják miként kell élniök, s mindent a törökmocsok, Köprüli akarata szerint tesznek. Holott az ordas vadult szemei vérre lesnek.

Éjjelnappal gömbretömi beleit, s feléli keresztény honunkat. S mikor nem rágnak élfogai, szájmérgét ráleheli a vidékre, s megfullaszt bennünket.

Hosszan mesélte, hogy miféle keserves pusztulást jelent egész nemzetünkre az ellenség, s hogy milyen módon lehetne fellázítani a kanizsai népséget, akik még mit sem látnak saját végvilágukból. Majd elhívott magával, hogy ismerném meg barátait, akikkel kieszelték már a pusztító tervet.

Vezetett az ismeretlen - s én követtem, mit is tehettem volna: idegen volt számomra minden ebben a városban, nem tudtam kik laknak itt, milyen fajta férfiak és milyen fajta nők, szerethetnek-e engem, s én szerethetek-e közülük báregyet is. Mentünk végig a belek sikátorain, kifelé épp, bejövetelem ellenoldalára, a város szegényebb és nyomorultabb részére, ahol a szemét, a kosz, a nyomorúság minden addigi tapasztalatomat fölülmúlta. Megérkeztünk az apró omlatag házhoz. Istállóba vezettem a lovamat és bementem. Ketten voltak már ott. ruházatuk, vezetőméhez hasonlóan, gondozatlan volt. Az asztalon nagy darab kenyér hevert, mellette kés, meg egy kis csupor zsírral. Szeltek a kenyérből és ettek, szeltek nekem is és ettem, szeltek újra és ettek, szeltek nekem is és ettem.

- Ki kell nyuvasztani - mondta az egyik teli szájjal -, a francfenében kell pusztítani.

- Ha megöljük - szólt a másik - , a törökvezérek elégtételt vesznek a városon, kardélre hányják a férfiakat, elvágják az asszonyokat gyerekeiktől, majd a gyerekeket feldarabolják, s azt a város nem nézheti tétlenül. Az első halálnál sóhajt, a másodiknál sír, a harmadiknál már tépi ruházatát, s végül a századik halált már nem bírhatja ki. És akkor mindahányan előszedik a pincékben rejtegetett fegyvereket és nekirontanak a töröknek, sokhányan elesnek a harcokban, fájdalmaktól szorítva, nyomorult jajveszékelés közepette lehelik ki lelküket, de végül megpucolják a töröktől a várost.

- S a harcnak, ha megkímél minket a törökbosszú - mondta a vezetőm -, mi lennénk a vezérei.

Bort húztak elő a sarokból és rémes sebességgel kezdték tölteni magukba. Ittam én magam is. Amikor a kancsó kifogyott, cserépüveg került az asztalra, abból kortyolgattak. Pálinka volt, vaderős. Ittak és üvöltöztek: „A jó isten abba a nyomorult Köprülibe! Féreghad szaladgáljon végig beleinek kanálisán! Váljon kővé a veséje, s vizeléskor a kőnek darabjai gördüljenek át a húgycsövön!" Aztán a fekhelyre döntötték őket az italok. Álmaik ott úsztak a szoba zsíros levegőjében, s csillogó vidékké festették a koszbarna falakat.

Fényes paripákon száguldottak a magyar sereg élén, villogott kezükben az élrefent acél, s amint beérték a török csapatokat jobbra balra suhintottak, hullasztották a turbános fejeket a földre. Mikor pedig sűrűn takarták már a kettészelt törökök a harcmezőt, egyikük hangosan odakiáltott az ellenség vezérének:

- Köprüli, ne vidd minden harcosodat a halálba, tedd le fegyveredet, s mi békés elmenetelt ajánlunk.

Köprüli akkor görbe kardját a földre dobta, s ekként tettek a gyalogos janicsárok, s a lovas szpáhik is. A három vezér Köprülihez vágtatott, aki szomorúan csak ennyit mondott:

- Derekasabb harcosok vagytok, mint én magam, megérdemeltétek a győzelmet. Hullik a könnyem, de nincs mit tennem, bevégeztetett a törökvilág Magyarhonban. Kérésem csak annyi volna: tartsátok meg szavatokat, s élve maradt harcosaimat kíméljétek meg.

A három férfi akkor újra ígéretet tett a megbocsátó kegyelemre, s csak egyetlen büntetést szabott ki: a megmaradt törököknek le kell szerelniük Krisztusurunk templomairól a törökholdat, s a hátukon kelletik elhurcolni egészen Sztambulig, ahonnét azok valók.

Köprüli elfogadta az ajánlatot, s megköttetett az egyezség, senki nem mondotta, hogy azokat az aranyos félholdakat nem a szultán mesterei készítették Sztambulban, hanem a kanizsai mesteremberek kovácsolták még Ibrahim bég idején. A törökök engedelmesen felmásztak az égbenyúló tornyokra, s a kanizsai polgárok sűrű vivátolása közepette ledöntötték a félholdakat. Aztán visszamásztak megint a földre és cipekedni kezdtek kifelé a kapun, cipekedni bele a messziútba.

A három férfi, boldogan állt a vizibástya legmagasabb fokán, s nézte, a megcsappant és megroggyant ellenség hogyan kotródik el, hogyan hagyja szabadulásában hazánkat. S mikor az első keresztek felhúzattak a tornyok élére, Krisztusurunk tiszta levegőt lehelt a valaha bűzös sikátorokban, s olyanná vált az élet, hogy maga a levegővétel is boldogságot jelentett.

Nap kezdett peregni a levegőbe, először csak mintha fáklyák fénye mosná fel a szürkeséget, később vakító erősen. Reggel. Megcsördültek a kereskedők szekerei, s a korai népség kőnehéz hangjai elsöpörték az álmokat.

Nem daliás ifjak keveredtek ki fekhelyeikről, akiknek parancsszavát seregek várják, s szerelmükért életüket áldoznák a kanizsai polgárlányok. Nem koppantottak aranyos paripák az ajtó előtt, hogy feladatuk szerint a magasvárba vigyék utasaikat valamely tanácskozásra. A három férfi akként esett bele a reggelbe, mint a megszaggatott ruhák zuhannak a ládák mélyére, a szemtől zárt alsó zugokba. S ha valaki idegen kutakodna, nem sejthetné, hogy a selymes ruhák alatt semmirevaló viseletek rejlenek. Az a férfi sem tudja, aki ott lakik a házban, akit egy gondos női kéz öltöztet, simít szépre és puhára. Amikor a régi öltözetek felől kérdezősködik, a nő azt mondja: „Hagyd el férjem-uram, semmivé mentek már azok" és nem mutat hajlandóságot, hogy előszedje onnan őket, hogy kibányássza és megvarrogassa, tiszta kézzel kimosogassa. A ruhák bíz a halálig nyugszanak ott, s az örökösök markolják csak ki onnét, hajítják a szoba sarkában egy kupacba, az ujjaikat sűrűn porolgatják minden kacat után, majd mikor végre teljesen üressé tették a ládát, kezeiket erősen megmossák, mintha leprások gönceit fogdosták volna, mintha a feketehalál utolsó fertelmes mocskait takarítanák el a föld színéről. A ház ajtaja azonban nem zördült meg, senki nem jelentkezett a jussért, hogy gondos munkával kiszórva a lomokat túladjon az épületen.

- Fegyvereket kell szereznünk - mondta az egyik még az ágyon heverve, de a másik kettő nem szólt semmit, vizet ittak, öntöttek le a torkukon, s a hideg lé hűteni kezdte az ízzó gyomorfalat. Néztem őket, a félig meztelen, gyenge erőtlen karokat, s nevettem magamban, amint elképzeltem, miként emelik majd meg a hatalmas holdívű szablyákat, miként próbálják a harminc fontos ágyúgolyót beletuszkolni a csőbe. Minden reggel szóba kerül a fegyverszerzés - gondoltam, évek óta - bizonyosan. Ahogyan - mint később megtudtam - minden reggel kimennek a vásártérre, hogy segítkezzenek a kofaasszonyoknak, s ezért bár fegyvert nem, de bort, pálinkát és kenyeret sikerül szerezniük, néha még szalonnát is. Ha a napi szerzést bevégezték, hazaszállingóznak, s folytatják ott, ahol előző este abbamaradt, szövik tovább a beglerbég elpusztításának tervét.

Hallgattam minden este a kegyetlen pusztítás történetét, a törökök darabkákra cincálását, és saját dicsőségüket. Hetek teltek el így, hogy én magam is felvettem napi szokásikat, kijártam a piactérre, és cipekedtem, aztán zsákomba süllyesztettem a kapott élelmiszert, s a szerzéstől megnyugodva osontam haza, mintha engem is követnének, mintha bárkit is érdekelne, ki vagyok, s merre, hová lopakodok. Hetek, amikor csak naptár szerint pördültek át a napok egyikből a másikba, az elmúltat semmi nem különböztette meg a jövekvőtől, s ha az éjszaka nem kever szakadékot közéjük, el semis választódtak volna. Már magunk mögött tudtuk a májust, Szent Iván havába jutottunk, s a kanizsai házban Köprüli minden este rémes véget ért. Hol martalócok szabdalták miszlikbe, hol mérges étel rágta szét testét. Mérhetetlen fájdalmait színeztük, az utolsó percek rémítő súlyát, amikor épp kialudni akaró szeme előtt megjelennek mindama szörnyűségek, amiket sírhatnám hazánk ellen elkövetett. Mint a sózott zsírt nyalogattuk a pusztítás megannyi válfaját, s elteltünk aztán, tömött lett a hasunk, talán nem is különbözött a törökök pucrától.

Egyik este Körber Antal mégis meglepő tervvel állt elő:

- Testvéreim a törökordas elpusztításában! Mért kerüljük el a cselekedetet, mért féljük a megtörténést, mért eszelünk ki olyan terveket, melyek megvalósítása lehetetlen? Íme, amit én gondoltam ki, minden kockázat nélkül véghezvihető.

- Na ki vele, ne titkold előlünk! - kiáltottunk hitetlenkedve.

- Valaha nagyapámtól hallottam egy történetet, Zrínyi Miklósról. Amikor 1664-ben nemzetes vezérünk meg kívánta gyógyítani a török harapásait hazánkon, hatalmas tervet eszelt ki, a terv egy félelmetes méretű hadjáratról szólt, amit aztán csupán részeiben sikerült megvalósítania, s ebből is csak a törökök utánpótlási vonalainak elrekesztéséről beszélnék. Az utánpótlás az eszéki Szávahídon át érkezett volna Kanizsa alá, tehát elsőként ezt a hidat kelletett megsemmisíteni. Hatalmas fejszékkel, fűrészekkel indultak ügyes katonamesterek, hogy megvágják a talpazatot, szétroncsolják a pilléreket, ám oly kemény fából készült az, hogy minden próbálkozás sikertelenül végződött. S ekkor a leleményes hadvezér különös ötlettel állott elő: Összehívta minden olyan katonáját, akinek az úszás nem okoz nehézséget, s ezeket az eszéki hídra vezényelte. Parancs szerint a következőket kellett tenniük: mikor azt kiáltotta a nemzetes hadvezető: egy - mindenkinek dobbantania kellett a bal lábával. És kiabált a vezér: egy és kettő, s a katonák dobbantottak, egy és kettő, dübörgött a híd, elnyomta, ahogy az a nyeszledék Montecuccoli hahotázott a folyóparti fűzligetben, s aztán dübörgött megint, majd recsegni kezdett, reccs, reccs, s a fagerendák mint az apró ágak kettészakadtak és belezúgtak a Szávába, s úsztak lefelé lassan, komótosan, el a fűzliget mellett, a nevetésébe merevedett Montecuccoli előtt.

Mindebből láthatjátok, az egyöntetű ritmus miféle erővel bír. Ilyenformán működik a testünk is. A szív üt és a vér végiglövell az ereken és üt aztán megint, a vér lövell újra, ha ez az ütés és lövellés megbomlana erejünket vesztve esnénk össze. Ahogyan az eszéki híd sem omolhatott volna le, ha összevissza lépdelnek az emberek. Mindebből látható, mimódon lehet Köprülit kipusztítani. Ha a szív állandó, időpontos ütései adják az élet erejét, akkor mindezen ütések megbomlasztásával a halál kerekedik erőre. Amit kigondoltam, az az ellenütés. Éjszaka odalopózunk a palota falához, s egy kalapáccsal ritmusosan ütni kezdjük a követ éppen ellentétesen Köprüli szívének ritmusával, addig ütjük, míg az ellenütések meg nem zavarják a szív mozgását, s nem kavarják össze a ritmust, s ekként el nem pusztítja a saját szív azt a szervezetet, amiért élnie rendeltetett.

- Ugyan - vágott közbe Postaházy -, miként tudhatjuk meg, mikor dobban a fenevad szíve, ki bírná azt a palotán kívül meghallani, tán egy finom fülű kutya?

Ekkor Körber káromkodott a gúnyos szavakra, s ekként folytatta:

- A beglerbég magához édesgette - legalábbis ezt hiszi - a gyöngylányt, akit korábban mind annyira szerettünk - Körber Antal látta rajtam a csodálkozást, ezért nekemkezdte magyarázni -, akiért mindhányak képesek lettünk volna életünket is elhagyni bármelyik utcasarkon, bedobtuk volna akár egy kútba valahol, a kutyáknak étekül hazafeléjövet, de mielőtt ez megtörténhetett volna, a lányt Köprüli elemelte mellőlünk, későn vettük észre, a vár kapuján perdült már befelé. Kincseket ígért neki a török, ha jön, s hogy életét veszti, ha nem. Most pedig ott hever minden éjjelen a fenevad barlangjában, az ő párnáira hajtja fejét, s közben csak arról álmodozik, miképpen szabadulhatna. Ma találkoztam vele. Kincses ékszereket ment vásárolni, mert pénzzel bőségesen ellátja Köprüli, s megszólítottam. Rövid és gyors szóváltásunk során elmondtam a tervet, s megbeszéltem a véghezvitel időpontját. Ő azon a napon, július havának tizenkettedik napján, mikor már a feneséges elszunnyadott, egyik kezét annak mellkasára helyezi, a szív fölé, a másikkal pedig int, hogy éppen most dobban, s mi pedig meglátva az ütés idejét, csapunk, és csapunk és csapunk.

Mindenki számára meggyőző volt a terv, s lelkesedni kezdtek, csak én gondoltam valami egészen mást, először, hogy a puha női kéz mikor érzi a dobbanást, mikor int a másikkal, mikor pedig az alulálló észreveszi és maga is mozdulatra indítja a karját, pont annyi idő telik el, amennyi a két dobbanás közötti szünet, vagyis az ütés a szív ütésével egybeesik, s éppen ellenkező hatást érhet el, vagyis másnap Köprüli iszonytató életerővel ébred majd, s nemhogy mi nem tudjuk majd elpusztítani, de maga a fenséges Allak sem. S aztán másodszor, rémes döbbenet úszott át rajtam, amikor hallottam a lányról, aki Köprüli ágyasa. A puha párnák jelentek meg előttem, amibe belehempergeti a vénült férfi a fiatal testet, amint a bársonybőrön végigcsúszik a férfisodrony, és a keze végigmászik a combokon, bedulakodik az ágyék melegébe és nedvességet akar onnét kioldani, s mikor nem megy, nagyokat üvölt a nőre, hogy induljon már és serényen gyurmázza ott a testet, édeskedik újra, de a nedvesség nem indul meg, s akkor a száraz helyen nyomja be saját testét, hogy majd szétszakadásnyi fájdalmat hoz a fiatal nőnek, aki immár gyűlölni kezdi, hogy asszony lett valaha is. Aztán elhajtva a maga kedvét a gyalázatos török lefordul a nőről és belehempereg a párnákban elégedetten és bort hozat, aztán vedel, egyik kezében a kupa, a másikkal még mindig nem engedi az asszonyt, s vissza-visszanyúl az otthagyott helyre, hüvelykjét becsúsztatja és vihog ahogyan a meleg nyirokba belebotlik, s megismétli, amit az előbb, mostmár kisebb fájdalommal a nőnél. És akkor már tudtam, minden perc rettenetsok, amit Anna a töröknél tölt, tudtam, július tizenkettedikén nem lesz, ki jelt adjon, miként dobban a fenevad szíve. Július tizenegyedike, éjszaka. Egy fiatal férfi lopakodik a koromra sötétült utcákon, léptei óvatosak, kutyát sem felverni, szárnyas népeket sem zavarni akarók. A köveken koppanás nem hallatszik, mikor a láb belebotol az úton maradt szemétben, megáll, mozdulatlan néhány percet, mintha a szél véletlen lobbanása tette volna éji csöndbe a zörejt. Aztán indul megintcsak óvatosan, közeledik a törökvár felé, amit alakjáról teknőcnek neveztek a korabeli hadmérnökök. A teknőc, aminek felül kemény páncélja van, s az alulról kifutó lábak képesek a hadakozásra, az ellene szegülő elveszejtésére. Valaha ekként osonhatott Báthory Zsigmond a vízagyú imádott hitveséhez. Valaha, mikor már saját véreit, akik haditerveivel nem értettek egyet - török szokás szerint - kipucolta útjából. Bár - mondják - a fejedelmi palota ablakából mikor kipillantott, s látta atyjafiai halálra halását, ekként kesergett nehéz szívvel: „Teremtő Uram miért kényszerítesz arra, hogy sajátjaim vérével mocskoljam be kezemet? De több a te akaratod az atyafiságnál!" - aztán ilyenformán végzésében - az Úr nevében - megnyugodott. S való igaz ezek után keményen elverte Musztafa basát, és még jobban megpucoltatta Szinán basát, a nagyvezért. Ám volt, kit a hadisiker nem töltött el nyugsággal. Az öreg Báthoriné, Majláth Margit megátkozta a fejedelmet gonoszságáért, hogy az ő fiát Boldizsárt, s az ő férjét Jánost halálra küldte. Levelet juttatott el Zsigmondhoz, amiben csak röviden, fenyegető mondatok hevertek: „Szerelmi ágyadon a meggyilkoltak véres testei fognak viháncolni. Örömödet sebesre mart kezek fogják letörni."

S az átok megfogant. Amikor Báthory Zsigmond a sikeres hadjáratok után, mint valaki hős, vágyai beteljesedése miatt szeretett hitvesét kereste föl, az édes találkozás örömei helyett, csak hideg borzalmakat talált. Jövetele láng volt, ölelése jég. S a rémalakok ott riogatták, hogy semmire nem mehetett az asszonnyal. Így aztán kedve ment a hatalmaskodástól is, elvetette a fejedelmi trónus és szerzetesnek állt, pedig még alig múlt huszonnégy éves. Éppen annyi idős volt, mint a férfi, aki a kanizsai utcát rója.

És nekiindula, mint Káin, a sok ártatlan vérontásért bujdosni a világban - gondoltam ott a temetőben, jőve el a púpra lett sírhalomtól. Pedig a férfi kezéhez sem vér, sem gonoszság nem tapadott, és okát nem láthatni az ő bűnhődésének.

Most már egészen a falakhoz jutott, amelyeket szinte lépcsőssé tett a rengetegnyi hadverés. Feljutni ezen nem nehézség, fürgén surrant, csúszott kőlukacstól kőlukacsig, s a szíve rémeseket vert a hideg anyagra. Ha mind, kik rettegik a törökordast, most idejönnének, s mellkasukat nekinyomnák a falaknak - gondolta, a szíves verésétől porrá omolhatna a vár. De csak egymaga volt, s a kő állta az ütéseket, s inkább a mellkas kezdett fenyegetően omladozni. Az alsó lőrésen, ahonnét a nagyszakállú ágyúk bámulnak ki, belülre lendült. Finoman kanyargott, kerülte az aligéber őrlegényeket, be Köprüli lakóhelyére, fel a lépcsőkön, hang semmi, a levegőben könnyed szusszanások, alszanak itt is és ott is. Át a negyven láb hosszú, tizenöt láb széles fogadótermen. Ide jártak a környező falvakból igazságtételre a nemesek, s néha egy-egy paraszt is bejutott. Köprüli magasra rakott párnakupacon trónolt, a szájába mindig ételeket tömködött, s a keményebb falatokat odaköpte a kövezetre, a panasztevő elébe. S azok persze szólni nem mertek, rezdületlen álltak a nyál-lucskos rágványok között - így mesélik.

A fogadótermen túl volt a kéjleső bég hálóhelye, oda kell bejutnom, de az ajtó erősen el volt reteszelve, s szolgák is álltak előtte. Egyetlen megoldásnak az kínálkozott, ha egy szinttel feljebb mászok, s ott a kandalló füstjáratán lecsusszanok. Ismertem ezt a titkos lehetőséget, sokszor mesélte nagyapám Martinuzziról, hogy az se volt senki fia, mégis bíbornok lett belőle, mégis az ő kezébe került Erdélyország, mert leleményes volt. Mikor csak apród volt, olyan akikből legfeljebb kapitány válhatik felnőve, Martinuzzi egy nevezetes tanácskozás során bebújt a kandallólyukba, s urának mindazt kifülelte, amit ellenfelei terveztek, s innét a kis kályhafűtőből hamarosan az ország legjelesebb méltósága lett. S bár nem sokat hittem abból, amit nagyapám mesélt, annyit megjegyeztem, a várak belsejében az egyetlen biztonságos járat a kandallók füsteregetője, feltéve, ha a téli hideg miatt nem lobog éppen a tűz. Csúsztam benne a zsíros koromban, jutottam lefelé, s elfeketülve, mint valamely ördögalak másztam ki a kandalló nyílásán.

A török már elnyúlt az ágyon, s a napi élvektől kimerülten hortyogott. Anna az ablaknál bontogatta gyöngyarany haját, s mintha dúdolt volna valamit, a hang lassan keveredett át a szobán, olyan szomorú volt, hogy minden bútornál meg kellett neki pihennie, üldögélt egy kicsit, szemét törölgette, s aztán indult tovább arra, ahol én álltam. Mikor aztán elért hozzámig, felismertem a keserű szavakat is: Fordulj kedves lovam napszentület felé, úgyse jövök onnan, soha visszafelé. Messzeföldre megyek elbujdosom innen, szép szülőhazámat nem látom meg többet. Az idegen földön olyan beteg vagyok, szomszédim házáig alig elámbolygok, Szomszédim azt mondják, talán meg is halok, én is azt gondolom, meg sem is maradok. Idegen országban, idegen emberek, járok az utcákon, senkit nem ismerek, szólanék hozzájuk, de ők nem értenek, ezen az én szívem de nagyon kesereg.

- Anna, Anna - súgtam alig hallhatóan -, a te szíved hazája íme itt áll előtted.

Anna mintha meghallotta volna a susogást, a kandalló felé fordult, ahol én csupa koromfekete alakomban álltam. Sikoltani sem volt ideje, nyomban elájult. Hozzálépdeltem, súgni kezdtem a fülébe:

- Anna, meglelted hazádat, ez a szív befogad, mint a persely.

S éledezni kezdett lassan, felnyitotta szemét, majd megint ájulatba esett, én meg mondtam neki, susogtam a fülébe a kedves szavakat, hogy ki halni tud, élni is képes, s hogy én lennék, Rák Móric, s hogy ezerveszélyen átjöttem, mire végre megleltem. Hetedhétrét görnyedve másztam be a teknőcvárba, csak azért, hogy mielőtt a fenevad felébred elvigyem innen. És Anna ahányszor életre tért annyiszor esett újra az ájulásba. Ölembe markoltam, gondoltam, ha másképp nem megy ekként juttatom ki a törökordas torkából. Magamhoz merítettem a puhagyöngy testet, óvatosan, hogy ne törjön el sehol a bőre, s elindultam vele a tanácsterem felé. Belülről halkan kireteszeltem az ajtót, s átsurrantam az alvó őrök között, aztán ki a bástyákra, hol az őröket lestem, hol Anna arcát, néha megcsókolgattam a meleg bőrt, kicsi koromfoltok keveredtek a tiszta arcra. Már éppen leértem volna, amikor egy kövön megcsúszva nagy buhanással estünk mindketten a fal alatti füves földre. A zuhanás hangjára felneszeltek a törökőrök, s a várban kavargó ordítozás indult, hogy valaki szökik, valaki elmenekül a védfeladatok elől, felébresztették Köprülit is, aki rögvest rájött, hogy a szökevény csak Anna lehet. Rettentő haragra gerjedt, ilyenfélére, amilyenre csak törökök tudnak gerjedni, s fegyverbe szólította az egész vársereget, mindenki lóra, kifelé a várból, átfésülni az utcákat, felhánytorgatni minden házat, a kapukon lélek se ki, se be. Fáklyalángok szelték át az éjsötétet, minden török vadul keresett. Köprüli aranyakat ígért annak, aki Annára bukkan, aranyakat, meg földet, meg rangot, végül mindent, még a kanizsai vilajetet is odaadta volna, de bizony a menekülők nyomára nem bukkanhatott, mert míg az igyekvő szolganép a város utcáit és házait bolygatta, Móric és Anna már a Babócsa felé vezető utat rótta. S mikor aztán jelentették Köprülinek:

- Nagyuram a szökevények nincsenek a falakon bévül.

Mikor ezt a jelentést kimondta a várparancsnok, melyek egyébként utolsó szavai is voltak, mert az elvadult török lenyisszantotta azonnyomban a fejét, mire pedig Köprüli kibírta adni az újabb parancsot:

- Minden utat ellenőrizni!

Addigra a két menekülő már a babócsai vár biztonságában pihent.

Kegyetlen napok virradtak akkor a kanizsai népre. Köprüli, mint a kiéheztetett vérvadak, naponta kétszer is kilovagolt a városba, leste az asszonyt, akit elveszejtett, s mikor megunta a keresgélést, halálnak adott egy-két férfit, egy-két nőt. Fogyatkozott a lakosság vagy tíz napig, amikor a béget szörnyevő betegség támadta meg. A férfirésze megkeményedett, s elkezdett üszkösödni, zsíros kelések nőttek a testén mindenfelé. A fájdalomtól, ami immár kívül és belül is marta, már olyannyira üvöltözött és vinnyogott, hogy a várban aludni sem bírhattak a katonák, s aztán végül a városlakók is álmatlanul töltötték az éjszakákat.

Így történhetett meg, hogy a valahai erősséget, amit oly sok nehézség árán sikerült a töröknek megszereznie, s ezt követően egy percre sem engedték magyarkézre, Babócsa maroknyi őrségével visszafoglaltuk.

Alig lehettünk százan, s közülünk nem kevesen képzetlen katonák voltak, de miféle képzés kell egy ilyen vár visszavételéhez. A kapuk tárva-nyitva, az őrök kimerülten hevernek a falak árnyékában, a teknőcvár hídja leengedve. Minden tusakodás nélkül bejuthattunk Köprüli fogadótermébe, ahol a szétdúlt párnákon fetrengett a beglerbég. Fájdalmasan nyöszörgött, s keléseiből fertelmes bűz párállott bele a levegőbe.

Megszántuk a legyengült védekezni nemn tudó törököket. Egyet sem pusztítottunk el. Összegyűjtöttük, s jobbjukon láncrakötöttük őket. Andrózó a fegyverhordóm kivezette a sort a városból, s én a vár fokáról Sztambul irányába mutattam, s a töröksor csörgedezve elindult, hogy visszajusson az Allakőrizte birodalomba. Csak maga Köprüli maradt. Halálos volt a betegsége, s egyetlen kérését nem tagadhattam meg tőle. Látni kívánta Annát. Megtörtént, láthatta, békében, lelke tájain megnyugodva zárhatta le szemét. Mohamed csillaglovon jött érte, nyergébe rántotta s a túlvilág csillámló tájaira vitte, oda, ahová azok kerülnek, akiket a szerelem vitt a halálba.

Az álmatlanságba veszett várost könnyedén visszafoglaltuk. 1684 őszére Kanizsa a miénk volt. A miénk, de kik voltunk mi? Kik voltak azok, akiket az Úr a vár visszavételére kiszemelt?

Hajnalodott, amikor Annával megérkeztünk Babócsára. A kapunál az őrök nem sokat huzakodtak, látták kimerültségünket. Beeresztettek, s az egyikőjük végigvezetett a váron. Álmatag férfiakkal találkoztunk, akik köszönni sem bírtak, hisz még nem keveredtek ki az éjszakából. Néhol szénán, szalmán fetrengett egy-egy. Inkább voltak hasonlatosak martalócokra, akiknek már csak egy dolog maradt az életben, hogy raboljanak, inkább látszottak vérszomjas rablóknak, gyilkosoknak, mint a hon védelmezőinek, császárra felesküdött katonacsapatoknak. És szidalmazni lehetne őket, mint tették sokan, később, mikor a török már kitakarodott az országból, ahogyan például az a fertelmes röpirat gyalázkodik, melynek azt a címet adta szégyenletes szerzője, hogy Miképpen lettek a magyar férfiak érzékenyekké a török korban és miért maradtak mégis érzéketlenek. De én nem beszélhetek róluk a szidalom hangján, hiszen megismertem őket, s korántsem volt mindőjük olyan, mint a kalocsai rácok, akik kedvtelésből a környék parasztjait húzogatták karóba, s végül a szigetvári kapitánynak kellett őket levágnia. Korántsem nevezhetnénk bárkit is különbnek náluk, miként ők sem voltak különbek másoknál.

Hamarosan a várkapitány elé kerültünk. Étellel, itallal fogadott bennünket, s mi ettünk. Ahogy foszladozni kezdett bennünk a félelem, egyre jobb étvággyal, egyre éhesebben. Amikor megpakoltuk végre a hasunkat, a kapitány pihenni küldte Annát, de engem nem engedett.

- Az asszony most menjen! - kiáltott, s mikor én is indultam volna, felémszólt - De te maradj!

Kettesben maradtunk, még ittunk és faltunk valamit. A kapitány jólelkű férfinak látszott, bár arca olyanképp nézett ki, mint a hányott fölt, mint a Thökölyé mondjuk, vagy a Bethlen Gáboré, mint tavasszal éppen szántás után. Olyan érzésem volt, mintha hiányozna még valami utómunkálat, mintha olyan formán született volna meg, hogy az Úr félbemarasztotta a formázást, ledobta késeit és kaparóit, hogy most egy csöppet pihenni tér, s mire fölébredt, hogy folytassa, mit ad isten (pardon) hát eltűnt a félkész alak. S az Úr pedig kiáltozni kezd:

- A szencségit neki, hová tűnt Koháry Péter Babócsa leendő kapitánya? Az angyalok pedig bőszen hallgatnak, ekkor az Úr megint szól:

- A szencségit, süketek vagytok! Hová tűnt el Koháry Péter? Az előbb még itt volt, hát nem fejeztem be neki a fejét.

Az angyalok megintcsak nagyon hallgatnak, vállukat vonogatják, mint az iskolás gyerekek, hogy ők, hát ők honnét is tudhatnák. Ám a nagy hallgatáson keresztül, egy vihogó nevetés hallatszik át. Az Úr kinéz a felhők párkányán és mit lát: Lucifer ott röhécsel Babócsa falainál. Röhög, fogja a hasát, szinte gurgulázik a füves mezőn. Aztán csukladozva a röhögéstől felkiált az Úrnak:

- Kend hol tanulta a mesterséget, hát hogyan néz ki ez a gyermek?

Az Úr akkor döhödten becsapta a zsalukat a felhőpalota ablakán, s állítólag - ezt persze látni nem látta senki - rémesen elverte angyalait, pálcával sorban mindegyik fenekére ráhúzott egy jó nagyot, s az angyalok meg mondták ütések előtt és ütések után: - Juj, juj, juj. Az Úr meg: - hát nem volt nekem elég Bethlen Gábor!

(Közben az angyalok: Juj, juj, juj.)

- Hát nem volt nekem elég Thököly Imrus!

(Közben az angyalok: Juj, juj, juj.)

Szóval nagy verekedés támadt az égi palotában, de mindez már nem segíthetett Koháry Péteren, mert ő már úgy volt, ahogy volt, ahogy most is éppen előttem ül.

- Mi történt? - kérdezte a kapitány.

- Tekintetes uram - kezdtem a mi életünk történetét, pontosabban életünk történetének azt a változatát, ami Koháry Péternek szabott volt, merthogy akként látja mindenki a másik ember sorsát, amilyen ő maga, amilyennek a maga szeméből látnia kell. Ahogyan aztán később Oszvald, a dragonyoskapitány mondta nekem: „Nehogy azt hidd, hogy érdekli őket, hogy miről beszélsz, vagy netalán megértik, ugyan, csak magukat akarják érteni és élni, de azt sem tudják. Te a galambok szerelmese vagy, ők pedig parasztok, akiknek földjét fellegelte a galambraj." Így aztán nem kellett különösen sokat ferdítenem a velünk történteken, hiszen minden olyan formában jelenült meg a rondapofájú, de széplelkű Koháry Péter szívében, ahogyan azt ő látni szerette volna.

Alább aztán nem is azt írom le, amit meséltem, s amit most már mindahányan ismernek, akik kalandos utamon elkísértek, hanem inkább azt, amit a kapitány hallott tőlem.

- Tekintetes uram, Babócsa bátor vezére, a törökordas réme, nemzetes királyunk legvitézebb szablyája! Hosszú az én történetem, de egy részletet sem hagyhatok ki belőle, mert meg nem is értené kend, hogy miért tétetett kockára az én életem. Gyermek voltam még, valahol a Felvidéken egy apró faluban, ahol az az asszony is született, aki vélem érkezett. Cecei Annának hívják, s a falu legderekabb emberének volt a leánya, miként én a másik legderekabb ember fia voltam. Mi sem természetes tehát, hogy Cecei uram és Bornemissza Péter, az én apám, még születésünkkor áldomást ittak a mi mennyegzőnkre. S ezt az áldomást megerősíteni látszott az a szerelem, ami kettőnk között szövődött már gyermekfejjel. Minden akként alakult, ahogyan ígérkezett. Alig évek választottak el bennünket attól, hogy frigyre lépjünk, s házasságunkból fiúcskákkal lepjük meg szüleinket és a nemzetet. Ám a sors közbelépett. Az éppen felserdült lány egy reggelen nem találtatott a szülői házban, s Cecei uram jött és öklömnyi könnyeket hullajtva rohant, hogy eltűnt a gyöngylány, ki látta, merre látták. Sokan azt mondták törököket véltek kiolvasni az éji sötétből, hogy lehettek tucatnyian, s egy hatalmas csomagot cipelt egyikük a nyeregben. Akkor a férfiak futottak a törökkádihoz, hogy segítsen, hisz a rablás nem törvény szerinti dolog, de bizony a kádi azt mondta: „Török férfiak ilyet nem tesznek" - s az a töröknyaló Szilveszter pedig helyeselt, azt mondta: „Igen, igen, ilyent ők nem tesznek."

Mondani sem kell, hogy az árulót aztán, még azon pillanatban némasággal büntette az úr, de a két apa szívére nem jelentett írt, miként az én fájdalmamat se foszlatta. Minden tiltás ellenére elhatároztam, hogy visszaszerzem a gyöngylányt, s mátkámmá teszem. Hosszas vándorút kezdődött el akkor egy májusi éjszakán. Mentem ismerni sem lehet tájakon, s füleltem, hallok-e valamit Annáról. És hallottam itt is ott is sokfélét.

Annát valóban a török rabolta el, s a budai várba szállították, ott őrizték, mert a Szultán legféltettebb kincsének számított. Puha bársonyos bőre, röppenő szőke haja elkápráztatta a fenenagy uralkodót. S én Budára mentem, hogy megszabadítsam. Ott találkoztam össze a nemzet legderekabb fiaival, köztük egy Tarnóczi Márton nevűvel, aki a király követének mondta magát. Tőlük hallottam a félelmetes tervet, hogy a hatalmas szultán birodalma egy módon rogyasztható össze, ha valamely kincset kihasítunk birtokából. S elmondták, hogy a gyöngylányt kell elrabolni, akit a török Dzsigerdilennek, a szív gyönyörűségének nevez. Ám a hatalmas szultán emberei megneszelték a tervet, s megszöktették titokban az asszonyt, s eljuttatták Kanizsára, hogy az átkozott Köprüli őrizze.

Hosszas keresgélés kezdődött megint, mire nyomára bukkantam a szépséges asszonynak, akit nekem rendelt az úr mátkámul. És indultam, serényen belopóztam a kanizsai teknőcvárba, s csak a pillanatot vártam, hogy megszabadítsam őt a fogságból. Tudtam, immáron nem csak a szerelmemről van szó, hanem nemzetes hazámról is, amit ki kell váltani az aranyfélhold zsarnoksága alól. Mily nagy a tétje mindennek, mily kicsinység az én életem, hogy mindezért kockára tegyem. Ez éjszakán adódott a pillanat, s én nem voltam rest, ahogyan kellett, kiszabadítottam őt, s a legméltóbb helyre menekítettem, most már csupán egyre kelletik várnunk, hogy a félelmetes birodalom elkezdjen ropogni és recsegni, s lassú mozgásával darabjaira hulljon.

Kapitány, ez volna a mi életünk rövid története. Dönts, mindezek után befogadsz e várad ölébe, hogy amíg végérvényesen ki nem pusztul a törökbaj nyomorulttá tett honunkból, szablyámmal segítsem a védharcokat.

A kapitány hányt-vetett arcán lángok lobogtak most, amikor befejeztem hosszú mesémet, s a szemei is tűzzel égtek. Percekig maradt így, szinte révületben, majd hirtelen, ahogyan katonához illik, keményen felpattant, s erős jobbjával maga elé rántott:

- Fiam, mától te vagy a babócsai vár másodkapitánya, te vezeted majd a védharcokat, te indítasz támadást a kanizsai nyomorult ellen.

Megrémültem, a fáradtság és az ijedtség majd kiverte belőlem az életet. De merszem a meghalásra sem volt, olyan ellentmondást nem tűrő volt Koháry Péter. Elengedett a karja, ingón állongtam ott előtte, nem úgy mint egy katona, és pláne nem úgy, mint egy kapitány. Lecsatolta szablyáját, s a markomba nyomta:

- Viseld becsülettel - mondta.

Én nem tehettem mást, megköszöntem a bizalmat, a szeretetet, és a kardot, aztán lassan kimért, az összecsuklástól mentő óvatos léptekkel elhagytam a kapitány tanácstermét, s elindultam a megadott irányba, a szobánk felé. Léptem fáradtan, léptem esetlenül, vonszoltam magammal az irgalmatlan méretű fegyvert, szinte összecsuklottam, mire végre a kilincset lenyomhattam, s benyithattam oda, ahol, mindeme nagykalandok tétje pihent.

Alig kerültem az ajtón belülre, a szablya kipottyant a kezemből, hullott a földre, rémes csörömpöléssel, de Ő nem ébredt fel. Lélekzése egyenletes volt, nyugodt: szabadnak érezte magát, mint az a gyémánt, ami a föld mélyén nyugoszik: soklábnyi messzeségben a kutakodó ásóktól.

A hosszú út megviselte a hajókat, a vitorlázat tépázott, az árboc itt-ott megtoldott. S a legénység sem mutatott különb képet, arcukon kemény átzsírozódott szőrzet, a hajuk kócban. Megállapítani sem lehetett róluk, ki lehetett valaha kereskedő, iparossegéd, előkelő kalandvágyó uraság, ócska tolvaj, börtönök futtatottja: a kemény út eggyé tette őket, hasonlatossá lélekben és testben.

Az elcsendesült tengeren az apró hullámok lassan a parthoz simogatták a hajót. A települést, amelyhez érkeztek, még Bernardó testvér nevezte el Jóreménység fokának. Fehér és fekete népség bámészolt, tíz év is beletellik, mire kiköt itt egy komolyabb hajó, különben csak a halászok csónakjai hányódnak az öbölben. Miért is jönnek, ha jönnek, kevesen tudták. Kezdetben csak nézelődtek, később elrabolták a törzsi varázsszereket, s a csillogó ékítményeket. Most már alig akad rabolni való a föld színén.

Talán a föld belébe kívánkoznak - sustorogta valamelyik bátortalanul, s nem sejthette, mennyire valószínű, amit mond. Igen, a föld bele vonzotta őket, valamiféle kincsek, amelyekről régi könyvek tört-morzsalékos lapjain olvastak az utazók, s közülük is különösen egy, a mindenre elszánt angol: Drake kapitány.

A hajók kikötöttek. A férfiak ajándékokat szórtak az ottlakóknak, aztán néhány asszonyt közülük az ágyukba vonszoltak, hetek óta nem láthattak senki nőt, s most a vágy olyan vadul csapott beléjük, hogy a keresett kincsekről is megfeledkeztek. Másnap azonban útnak indultak, szárazföldi málhával szerszámokkal felszerelkezve. Mentek át az elvadult erdőségeken, át a vérrevad állatok között. Negyvenen kezdték az utat, s az első harmadon elhullott tíz, s a második harmadon elhullott tíz, s a harmadik harmadon elhullott tíz, s megérkezvén még kilenc pusztult el. Drake egyedül maradt, egyedül látott neki, hogy az omladékos, fával, füvekkel kuszán benőtt földkürtőn át lehatolhasson a föld belsejébe. Serényen dolgozott szinte eszement buzgalommal, feledte, hogy visszatérni milyen nehéz lesz, ha egyáltalán sikerülhet, feledte a megannyi veszélyeket, s hogy sikertelenséggel is végződhetik elhatározása. Csak haladt előre, pengtek erős hangon a szerszámok, s neki tűnni kezdett először a lába, aztán a dereka, majd a felső teste, végül a feje is. A környék vérvadai már nem láthatták ellenségüket, letettek arról, hogy ma estére őt szerezzék meg eleségül, elsomfordáltak, s újra egymásra kezdték fenni fogaikat. Drake pedig haladt egyre lefelé, s már csak a madarak láthatták, hogy ott tesz és vesz, aztán a madarak szeme elől is eltűnt, a mélységtől sötétlett gödör elrejtette.

A titokzatos csodafény gyémántok itt rejteznek valahol a földmélyi tájakon. Ide dugta valaha a Teremtő, hogy csillogásuk ne zavarja meg az emberi elmét. De hiába volt az Úr igyekezete Bernardó utazása óta (1486) megannyi kutakodó, tolakodó érkezett ide, hogy meglelje élete boldogságát, a mindennél többet érő drága követ.

S az Úr mérgesen dühöngve járt és kelt felhőpalotájába, csaplókodta az ajtókat, s csak úgy szikrázott az ég, és morgott is:

- Már megint ásnak, már megint ásnak és ásnak! - aztán durr bevágta az egyik ablakot, az eget hatalmas szikracsík metszette ketté, aztán összerugdosta az égi bárányokat, azoknak meg csöpögött csorgott a vére reá a földre, de minden tette hiábavaló volt, a hibát, amit a teremtés során vitt végbe, nem javíthatta, mert az ő akarta volt a legnagyobb akarat a világon, s ezzel az akarattal teremtetett a föld, és ezzel a hatalmas akarattal még az ő akarata sem tudott szembeszegülni, hiszen az ő mostani akarata nem volt nagyobb az ő korábbi akaratánál. Amit egyszer véghezvitt: úgy maradt. S ez vonatkozik a világ minden apró szegletére, élő és élettelen lényére, emberre úgy, mint angyalra, ördögre. S ezt maga az Úr is tudta, s éppen saját tehetetlensége fölött érzett fájdalma késztette ezekre a vad indulatokra. Úgy mesélik az egek bárányai közül mindahányak lejönnének egy szerény pásztor nyájába oly gyakori fönt a rugdoskodás, de bíz egyetlenegy földi bárány sem kívánkozna az egek mezejére.

S az Úr megjavítani hibáját nem tudta, de tovább rontani még volt ereje. Angyalait elküldte a földi vidékre, hogy gonosz vágyakat oltsanak a kutakodó népség szívébe. Hogy mikor kincsekre bukkannak, ne telhessenek be azzal, hanem még az előzőknél is nagyobb fájdalmat érezzenek. Mert csak egyetlen kincs megszerzése töltheti el őket boldogsággal, az a hatalmas gyémánt, amit Dzsigerdilennek, a szív gyönyörűségének neveznek, ott pihen valahol a földkürtő legmélyén, s meglelni azt emberi erővel, szinte lehetetlenség.

Drake kapitány pedig ásott és jutott mélységből mélységbe, s hányta félre a tűztől izzó opálkövet, hányta félre a zölden égő zafirt, az achátot, a nemesopált, a malachitot, mindenféle csodáját a föld belének, s csak egyet vágyott, hogy a dzsigerdilent, a szív gyönyörűségét meglelje. S már közelébe jutott, bontogatta a kérgeket finoman, mint mikor ruhát csúsztat le a lüktető keblekről a férfikéz, csipkék hullanak jobbra és balra, s megint valami selymes anyagok, s akkor mint valamely vulkán előtör a puszta bőr, a vajfehér meleg test. És Drake markát belemélyesztette az utolsó földfedőbe, egész testével rajta hevert a meglelt kincsen, lüktetett a vére, rezgett a bőrének minden pórusa, ujjai már hozzáértek, majd a tenyere is, markolni érezte, tüzes mancsával, s ahogy megölelte elhagyta pillanatra csak az éberlét, pillanatra a soknapos ásás súlya a földkürtő fenekére tapasztotta, de a keze nem eresztette el a meglelt kincset. S a kincs, amit dzsigerdilennek neveztek el az emberek, most kemény munkába fogott, elkezdte hidegre váltani a tűztől izzó kapitányt, kihűlesztett először az ujjait, aztán a tenyerét, majd a karjait, s végül jégre rakta az egész testet.

Drake kapitány 1580-ban érkezett vissza a királynő városába Londonba. Erzsébet rögvest magához rendelte, hogy számoljon be annak rendje és módja szerint az utazásról: milyen messzeségekig csillog a korona mostantól, s mely kincseket hozott a kapitány az ujdonan talált földekről. De bizony Drake semmit nem terített az aranyos trónszék elé, semmiféle kincseket, semmiféle mesét.

Felriadtam, áthidegült kezeimet bejjem tűrtem a takaró alá. Bernardó meghalt, Drake kapitány meghalt, Vasco da Gama meghalt, Megelhaes meghalt. Gondoltam, újra keresve az álom ösvényét. Éjre vált a babócsai palánkvár, egy nappalt átaludtam, s még ezen a sötéten kelletik átevezni. Az ablakon bejutott a lerészegedett katonák üvöltözése, fegyvereik csörömpölése. Fekhelyük felé mehettek, botladoztak, káromkodtak a kenőcsös sötétben, asszonyokról beszéltek és párviadalokról, régen történt eseteket emlegettek föl a babócsai vár legendás történetéből. És valahai történetből volt bőségesen. Mert bár aprócska erősség volt ez, mégis különös szerepet kapott a végvárak láncolatában. A török hol elfoglalta, s diadalt ült a falak között, hol pedig, szinte észrevétlen kisurrant a várból, s úgy tett, mintha sosem lett volna ott. Ki sem érthette, miért. A király csapatai mikor vissza akarták volna foglalni egy alkalommal, még véletlenül sem találtak ott egyetlen törököt sem, sőt, még a török fürdő homlokzatán is megváltoztatták a feliratot magyar fürdőre. Megannyi elképzelés született arról, hogy miféle titok bújhat meg a babócsai vár falai között. Többen azt állították, hogy a kövek közé a hajdani építők derék harcosok tetemét illesztették, s mikor ellenség fogja a várat, ezek éjjelente kiszöknek a hideg kövek szorításából, s megrémítik a foglalókat, hogy azok aztán másnap ne is tudják mimódon szökjenek vissza indulásuk helyére. Mások viszont a föld titokzatos kisugárzására gyanakodnak, valami mélyekből eredő méregerőre, ami szörnyű fájdalmakat okoz a törököknek, s csak a magyarok menekülnek hatása alól, mert ők mégiscsak százévek óta szokták már ezt. Addig-addig találgatták a titok eredetét, hogy végül olyanféle hellyé vált Babócsa, mint ami a valóságban nem is létezik, mint valamely tündérbirodalom, óperenciás kastély, tükörország, égig érő kerekerdő. Nem volt mese, amiben ne szerepelt volna egy babócsai szabólegény, a szegény babócsai ember harmadik fia, sőt hallani lehetett a híres babócsai királyságról, sokszor pedig már nem is helynévként, hanem állatnévként jelenült meg. Születtek afféle mesék is például, hogy a róka meg a babócsa, amiben a róka sanyarú véget ér, mohósága és kapzsisága folytán, mikor bekapta volna a babócsát, az huss elrepült, s a róka valami mély verembe zuhant. Bizony, ha bárkit megkérdeztünk volna akkortájt, mi az a Babócsa, senki nem válaszolta volna, hogy egy falucska kis palánkvárral nem messzire Kanizsától: hümmögtek, hammogtak volna, s valamelyik mesét hozták volna elő. Bizony, ha azt kérdeztük volna meg valakitől: kik laknak abban a babócsai tükörvárban, hát nem mondott volna mást, minthogy tündérek, ördögfik, óriások s talán sárkányok. Azt nem mondta volna senki, hogy Babócsán végvári vitézek élnek asszonyaikkal. Bizony a magyarkirály Első lopó Lipót is mesebeli helynek képzelte Babócsavárat, mert hát zsoldot, az sohasem küldött vizeinek. Így aztán a végvári harcosok a környező falvakból rabolták össze mindazt,a mire szükségük volt, s hogy haragot ne szüljön a rablászás, mindig csak azt mondták, kelletik a babócsai sárkánynak, mert különben kitör a várból, s mindenkit elpusztít a környéken, magához ragadja a fiatal lányokat, s kénbűzös barlangjába bonszolja. A megrémült parasztnép meg csak adagolta, adogatta a hordóborokat, keréknagy kenyereket, s mindenféle cafrangos húsokat is. Elég nekünk a török - mondogatták -, a sárkány az aztán végképp nem hiányzik.

Így ért bennünket a reggel: egy mesebeli vár, mesebeli lakóiként. Anna szemén csillázott a korai napfény, játszadozott, míg végül a szemhéj kitakarta a szemgolyót. Nyújtózkodott, ahogyan a királykisasszonyok szoktak. Nézegetett jobbra és balra, hogy milyen hely is ez. Nyújtózott megint, nézegetet újra, aztán megakadt a szeme a földön fekvő fegyveren:

- Hát ez meg micsoda? - kérdezte.

- A kardom - válaszoltam büszkén.

- A kardod? - nevetett nagyot.

- Igen, a kardom, mától én vagyok a vár parancsnoka.

- És hogy hoztad el ide?

- Ahogy egy kardot kell: fogtam a kezemben és idehoztam.

- Úgy fogsz járni - mondta -, mint álmomban az az erőművész.

- Miféle erőművész?

- Képzeld, azt álmodtam, hogy egy molnárlegény a király seregébe akart állni, de a király mind csak azt mondogatta: „Molnárlegény - nem katona." A molnárlegény meg erősködött: „De bíz katona, de bíz erősebb, mint bármelyik másik vitéz a seregben." „Bizonyítsd be!" - kérte a király és akkor a molnárlegény fogta a malomkövet, s egy hatalmas lendülettel a feje fölé emelte, ám amint odaért a fenenagy kő a fej fölé, a legény csukladozni kezdett, tördelődtek a kezei, rogyadoztak a lábai, végül fertelmes nagy buhogások, csörgések közepette a földre csuklott ő maga, s aztán a malomkerék is.

- A vár kapitányával ez nem történhet meg - erősködtem.

- S ha te volnál a kapitány, akkor én ki vagyok? - kérdezte.

- Te a vár úrnője vagy, érted folynak majd a küzdelmek, érted kerül kockára katonáim élete, s az enyém.

Anna most már erősen nevetett, hangja megpengette a köveket, nevetésétől zúgott az egész vár. Sosem volt még a mesék birodalmában. Boldogan ölelt, csókolt, mindenfelé. A fülemet, az arcom, beletúrt a hajamba, meleg volt az ajka, meleg, mint a napon felejtett agyagedény.

Egy évvel Babócsára érkezésünk előtt, minden megváltozni látszott a török elleni harcban. Negyedik Mohamed, az unalomig uralkodó szultán álmában gonosz dzsinnek jelentek meg, s körbetáncolták ágyát, és röhécseltek rajta.

- Mit kerestek itt - kérdezte az álombeli szultán.

- Jöttünk a lelkedért - válaszolták a dzsinnek.

- Miért vinnétek el, hiszen nem váltottam még be uralkodásom célját, nem tettem a fennséges Allak elébe a hitetlenek földjét.

- Hát éppen ez az - vihorásztak a dzsinnek -, de meguntuk már a várakozást, miként az egész birodalom, halálra unja magát, mind imádkoznak, hogy veszejtsünk már el tégedet.

S amint ezt elmondták a dzsinnek, nekiestek, hogy megkeressék a szultán lelkét. Nyúlkáltak a fej belében, aztán a mellkas alatt. „Megvan?" - kérdezték egymástól. „Nincs, a fejben nincs, a hasban nincs, a szívben nincs, a lábakban nincs, a kezekben nincs, a szájában sincs."

- Hát bizony ennek nincs is lelke - mondta az egyik mérgesen - már megint feleslegesen jöttünk, az az átkozott Allak túljárt az eszünkön.

A dzsinnek ekként, sikertelen dolguk végeztével elkotródtak a szultán hálóterméből.

Alighogy eltűnte, még a kénköves füst ott terjengett a szobában, előlépett Mohamed próféta a függönyök rejtekéből.