Alföld - 47. évf. 4. sz. (1996. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Aczél Ákos

A Terminátor Helikonba látogat

Hazai Attila: Szilvia szüzessége

Huszonnyolc éves szerző: huszonnyolc történet. Hazai Attila közelmúltban megjelent prózakötetének szövegei valóban, leginkább a borítón általa kiemelt műfaj-meghatározásból kiindulva közelíthetők meg, nem pedig a paratextusban szereplő novella kifejezésből, ugyanis megszokott irodalomképünket több szempontból is provokációnak teszi ki könyvében. Kibillenünk elméleti köreinkből, majd fokozatosan elbizonytalanodunk szépirodalmon edződött esztétikai látásmódunk használhatóságában.

Történik mindez annak ellenére (vagy épp azáltal), hogy az elbeszélés módja a lehető legegyszerűbb, mondhatni korszerűtlen, sőt iskolásan primitív. Digresszióktól mentes, a modernséggel elengedhetetlenül feltételezett bonyolult, átláthatatlan retorikai-poétikai alakzatokat messze kikerülő, szigorúan célratörő cselekményvezetésű, emellett mindentudó narrátort alkalmazó írásokat olvashatunk. Nyoma sincs összetett nézőpontrendszereknek, néhány kivételtől eltekintve, egyetlen központi figurát találunk. Legyez ez azonban, akár egyes szám első személyű beszélő, akár harmadik személyű szereplő, ugyanabban az erősen behatárolt tér- és idődimenzióban mozognak, minden rajtuk keresztül észlelhető, gondolható. A linearitásban testet öltő egyszálúság a fabuláris vonatkozások felé tereli a figyelmet, ezért a kötet megítélésében döntő szempont: képesek-e a „mesék" önmagukban felkelteni az érdeklődést, tud-e ez a történetelvűség az újdonság erejével hatni?

A narratív történetszerkezetnél tehát több izgalommal kecsegtet, ha megvalósulásának nyelvi mikéntjére helyezzük az értelmezés hangsúlyát. A nyelv - jobb szót nem találva - mimetikusnak nevezhető, már csak azért is, mert a szerző láthatóan fontosnak tartja a konkrét azonosítást lehetővé tevő (főként budapesti) térelemek szerepeltetését. A végletekig lecsupaszított, profán nyelvezet rögtön a címadásokban megnyilvánul: A vétel, Vasárnap, A pulóver, Pihenés, A probléma stb. Hazai a stiláris módú megemeltség mindenfajta látszatát kiküszöböli, rövid tőmondatokban ír, trópusokat jószerivel egyáltalán nem használ: „Az autók lassan kerülgették, a legtöbben rádudáltak. Visszaült a Dáciába. Még mindig szédült, nem érzékelte az eltelt időt. A jégeső abbamaradt, és szakadni kezdett a zápor. Az inge csuromvizes volt, a motor nem indult be. Kotorászni kezdett a kesztyűtartóban. A papírok közt talált egy szelet nyirkos nápolyit... Abbahagyta a kotorászást. Nem volt semmi ötlete. Minden mozdulat felesleges volt. Végül otthagyta az autóját az út közepén, és kocogva elindult a város felé." (Mariann feneke) Az idézet meggyőzően szemlélteti, hogy a szó szoros értelmében vett történet, vagyis a mondatok szemantikai vetülteti iránt válunk fogékonnyá. A kérdés az, vajon hogyan lehet manapság ilyen konvencionális eszközkészlettel fellépni a siker reményében, egyszerűbben fogalmazva, lehet-e még új sztorikat kitalálni? A válasz igen, mivel Hazai irodalmilag eddig meghódítatlan területeket kebelez be.

Még tíz évvel ezelőtt is bizonyára jelentős akadályokba ütközött volna a kötet kiadása, hiszen az emberi ösztönszint itt szokatlanul nyíltan, „fantáziadúsan" kifundált brutalitásokon keresztül lép expanzióba. A számos durva és erőszakos helyzet azonban sosincs a legvégsőkig kiélezve vagy tragikusra hangolva, a hihetőség és a képtelenség egyensúlya valósul meg. „Csak a disznó halk szuszogását lehetett hallani, amint hátrálni kezdett a szoba közepe felé. Hanyatt vetette magát a szemétkupacon, és égnek emelte mind a négy lábacskáját... Lassan mozgott a meleg disznóban, kezével dörzsölgette a sok apró mellecskét. Eltűnt az időérzéke, a nagy, nedves orrot és a piszkos rózsaszín nyakat figyelte. Az állat többször felsóhajtott bársonyos mély hangon. Fogalma se volt, hogy meddig volt együtt a disznóval, csak akkor kapott észbe, mikor már elélvezett." (A pulóver) Az elbeszélő úgy akar meghökkenteni, hogy a kegyetlenségig menően részvéttelen marad, mellőzi a rácsodálkozást, történjen gyilkosság, kasztrálás, szodómia, magától értetődik. Bár Hazai Attila írásai kimondottan keresik a perverz, horrorerejű jelenségeket, ezek éppúgy beleszürkülnek a hétköznapiság minden elárasztó ürességébe, mint bármi más. A hívatlan vendégben egy piros henger (később vulva) babrálgatásával a tárgy nővé változik, az elbeszélő eközben közönyösen mégis azt fejtegeti: „... az élet, a humán biológiai létezés, rendkívül nagy részben, a matematika nyelvén zéró érzelmi és érzéki töltettel, úgymond „nullkopció"-val zajlik. Kétségbeejtő tény, de ezen kár vitatkozni. Olvastam egy tanulmányt - ott találkoztam először a kopció fogalmával -, mely szerint a többé-kevésbé normális idegrendszerű emberek, az átlagemberek, napjuk legnagyobb részében nem élveznek, nem szenvednek, talán néhány perc és fél óra között mozog az az idő, amikor kopcióval rendelkeznek." Az olvasó megütközését így elsősorban nem az ábrázolt „különlegességek" okozzák, inkább a szereplők érzéketlensége, a metafizikus gyökerűnek ismert fogalmak (szerelem, barátság, tisztelet) eltűnésekor.

A szerepekkel, helyzetekkel, elvekkel azonosulni vágyó befogadói magatartásnak, a beleélésnek itt végképp nincs esélye, hiányoznak alapvető feltételei. A szerző tudniillik sem explicite, sem implicite nem ítéli meg/el a szereplőket - az erre alkalmas gondolati betétek, elmélkedő megjegyzések elenyésző mértéket képviselnek -, készen kapjuk őket. Tetteik belső motivációja hiányzik, személyiségük, torzulásaikkal együtt is, érdektelen. Funkcionális minőségűek, az adott pillanatban követett viselkedésük kerül előtérbe. Cselekedeteik viszont esetlegese, túl vannak a téten, egzisztenciális dilemmán, így csupán statikus állapotrajzokat kapunk róluk. A mellékalakok általában teljesen kidolgozatlanok, egy figura mozgását követjük, az események köréje szerveződnek. Tudatukba az elbeszélő alig enged betekintést, ezáltal gátolja meg az olvasói rokonszenv bármiféle lehetőségének létrejöttét. Az eltérő társadalmi státusú alakok (tanár, hivatalnok, diák) nyelvileg differenciálatlanok, ugyanúgy beszélnek. A spontaneitást idéző, tudatosan gondolatszegény, közhelyekkel kifejezett élőbeszédet imitálják, akárcsak a narrátor összefoglalásai. „A hullám-szolgáltatás befejeztével Emmi leült a medence lépcsőjére, én pedig visszaszaladtam a holminkhoz, pénzt vettem magamhoz, és a strand egyik gusztusos büfésorához látogattunk el édeskettesben. Választásunk a „hami" büfé erdélyi tallérjára esett, két-két frissen sült erdélyi húskorongot kaptunk hasábburgonyával, reális áron, és üveges Dréher sört kortyolgattunk az ízletes csemegéhez." (Emmi, a hús-vér kincs)

A leggyakrabban alkalmazott szövegformáló eljárás a párbeszédes, szituatív jelenetezés, melynek párosulása a bevezetéseknek és a hosszabb leírásoknak a hiányával, egy direkt (háttér nélküli) helyzetbe, egy akcióba veti az olvasót. Ezekben a vegetatív testi működés, az alvás, az evés és ivás, a nemi aktusok alkotják a figurák életritmusát, mint ahogy a szövegek között elhelyezett indexikus rajzok sem elsősorban az elméleti reflexiók síkján hozhatók kapcsolatba a történetekkel, hanem biológiai szükségleteink kielégítésére szóló felhívásokként: Igyon valamit!, Egyen!, Fürödjön meg!, Most kávézzon! A befogadás ironikus metakontextusára irányuló - a hatvanas évek reklámdizájnjára emlékeztető - grafikák az olvasás folyamatát megfosztják szakrális voltától, és a hétköznapi életfunkciók sorába helyezik. (A fedőlap viszont talányos, mintha a szövegek szándékának ellentmondva, erkölcsi veszélyeket sugallna a zöldön is pirosban [tilosban] sétáló női alakkal.)

A történetek majdnem mindegyikében érvényesül az olvasó átverése, nem teljesítik, hanem rájátszanak, majd lerombolják beidegződött elvárásainkat. Hagyományos értelemben befejezetlenek, rendszerint hirtelen, poénokkal elvágva érnek véget. A fordulatot nem egyéb jelenti, mint a meglepetésnek, magának a történésnek a következetes elmaradása. (Bach-állapot, Az elszaladt délután) Időnként Örkény egypercesei juthatnának eszünkbe, ám Hazai abszurd ötletei korántsem exemplumok, nem igyekeznek ideológiai vagy bármilyen más célzatosságú, humanista jellegű tanulságokat belénk sulykolni, törekvései éppen ezzel állnak szemben, máskor pedig legfeljebb azt mondja: ennyi az, ami van. Prózavilágának morbiditásai természetességgel jelennek meg, bár az erre a technikára épített játékot túlzásba viszi. A rászedés, a bepalizás retorikáját olyan gyakran működteti, hogy a nyolcadik-kilencedik antipéldázat után kezd kiismerhetővé, fárasztóvá válni. Szövegei rendkívül egyenetlen értékűek (kevesebb több lett volna), a címadó írás egészen kiváló, de vannak nyugodtan átugorható formakereső ujjgyakorlatok (A méh, a kutya és a két elefánt), vagy forgatókönyves „nyersváltozatok". (Karcsiék az Ibolyában, Gondolatolvasás, A probléma, Ne menj el) Már-már hajszolja a végül banalitásba torkolló extremitásokat, kizárólag annak a kedvéért, hogy hangsúlyosabbá tegye, itt nem történik semmi, a csoda lefokozódik. Ráadásul a „metafizikátlanítás" sem sikerül tökéletesen, a bizonytalanság és tétovaság miatti elkeseredés nagy dühkitörések formájában állandóan visszalopózik.

Kétségtelen, ez az irodalom minden ízében, nyelvében, szerkezetében és témaválasztásaiban is antiintellektuális, ám említett hiányosságait leszámítva, szándékoltan ilyen. E sajátosságából adódóan, a változási folyamatok egyik lehetséges irányát jelöli ki, melyben a „magasirodalom" és a szubkulturális látásmód elveszti határainak kontúrjait. (JAK-Balassi)