Alföld - 47. évf. 3. sz. (1996. március)
Ki haragszik másra is,
nem csak reám?
Kinek fáj, ahogy nekem
horpadt hazám?
Ki látja, hogy meddig ér
a nemzeti,
anélkül, hogy tyúkszemét
se nyitja ki?
Hol lakhatunk, pedig még
otthon vagyunk,
csupán ő költözött el:
az itthonunk...
Ki vagyok, hogy egyedül
lettem hibás?
Meddig érzem, tűröm még,
hogy te se láss?
Fogócska az aggmenhá-
zunk udvarán:
ha megfoglak - kezetrá-
zunk, szép hazám!
Hol a hajnal, már mióta
húzom fel a vedreket!
Lenn a kútban, túl a földön
beakadt vagy megrekedt.
Este kértél vizet te is,
mikor minden tündököl,
mert a fény, a jég, a harmat
megfeszül, mint száz ököl.
Én pedig így megfeszülve
s lánctekerve nem tudom,
hogy mi lesz az idő végén
mire mégis felhozom.
Elvileg nyelvtelen
Csörömpöl a semmi
nyelven vagy nyelvtelen.
Elmúlni és lenni -
elvileg elvtelen.
Drágább lett a rögnél
könyvtárak papírja.
Visszakönyörögném
erdőként: ne írja,
ne hozza becstelen
semmi a fejemre,
ami már testtelen
áll csak a helyemre,
ne vésse, ne gyűjtse -
szálljon el örökre
híre is, hogy ütve
labancra, törökre
azért szembeálltam,
megvédtem elveket
s közben erdőm, váram
reáment, elveszett.
Egyikből (jó eset)
könyve lett, papírja
voltomat-nincsemet
amire pap írja.
Másiknak udvarán
vagy meszet égettek,
vagy feltört dudva rá
s juhnyájak bégetnek.
Visszajön a semmi
bánat-és-jeltelen.
Elmúlva is lenni -
legfennebb nyelvtelen.