Alföld - 47. évf. 3. sz. (1996. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Lászlóffy Aladár

Fogócska az aggmenházunk udvarán

Ki haragszik másra is,

nem csak reám?

Kinek fáj, ahogy nekem

horpadt hazám?

Ki látja, hogy meddig ér

a nemzeti,

anélkül, hogy tyúkszemét

se nyitja ki?

Hol lakhatunk, pedig még

otthon vagyunk,

csupán ő költözött el:

az itthonunk...

Ki vagyok, hogy egyedül

lettem hibás?

Meddig érzem, tűröm még,

hogy te se láss?

Fogócska az aggmenhá-

zunk udvarán:

ha megfoglak - kezetrá-

zunk, szép hazám!

Este kértél te is vizet

Hol a hajnal, már mióta

húzom fel a vedreket!

Lenn a kútban, túl a földön

beakadt vagy megrekedt.

Este kértél vizet te is,

mikor minden tündököl,

mert a fény, a jég, a harmat

megfeszül, mint száz ököl.

Én pedig így megfeszülve

s lánctekerve nem tudom,

hogy mi lesz az idő végén

mire mégis felhozom.

Elvileg nyelvtelen

Csörömpöl a semmi

nyelven vagy nyelvtelen.

Elmúlni és lenni -

elvileg elvtelen.

Drágább lett a rögnél

könyvtárak papírja.

Visszakönyörögném

erdőként: ne írja,

ne hozza becstelen

semmi a fejemre,

ami már testtelen

áll csak a helyemre,

ne vésse, ne gyűjtse -

szálljon el örökre

híre is, hogy ütve

labancra, törökre

azért szembeálltam,

megvédtem elveket

s közben erdőm, váram

reáment, elveszett.

Egyikből (jó eset)

könyve lett, papírja

voltomat-nincsemet

amire pap írja.

Másiknak udvarán

vagy meszet égettek,

vagy feltört dudva rá

s juhnyájak bégetnek.

Visszajön a semmi

bánat-és-jeltelen.

Elmúlva is lenni -

legfennebb nyelvtelen.