Alföld - 47. évf. 2. sz. (1996. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szegedy-Maszák Mihály

Merre tart az irodalom(tudomány)?

"L´héritage n´est jamais un donné; c´est toujours une tâche." 1

1. A kérdésfölvetés kockázatai

A Debreceni Irodalmi Napok témáját a szervezők így határozták meg: "Merre tart az irodalom(tudomány)?" Erre a kérdésre közvetlenül nem tudok válaszolni. Részben azért nem, mert legalább két témakört érint, másfelől azért sem, mert magában rejti annak előrelátását, milyen irányban is fog megváltozni az, amit irodalomnak szokás nevezni. Kötve hiszem, hogy ma sokan léteznének Magyarországon olyanok, akiknek áttekintése volna a világ különböző részein megjelenő költői, prózai vagy drámai művekről. Nemcsak azért, mert az intézményes föltételek nem teszik ezt lehetővé, hanem azért sem, mert még magának az irodalomnak a fogalma is lényegesen megváltozhat a közeljövőben. Amióta az "összehasonlító költészettan" és a "kultúraközi hermeneutika" szószólói már a különböző földrészek irodalmának együttes vizsgálatát igénylik a tudóstól, mind több bírálat éri azokat, akik csak a nyugati irodalmakat ismerik.

Az irodalmi kánonnak ilyen határozott kitágulása Magyarországon még nagyon kevéssé érezhető. Ha igaz, hogy a keleti irodalmak merőben különböznek a nyugatiaktól, amennyiben lényegük nem "utánzó" (mimetic), hanem "érzékekre ható, kifejező" (affective-expressive), és amennyiben Horatiusnak Arisztotelészéhez képest másodlagos öröksége a hagyományos japán szemlélettel ellentétben "sokkal inkább az olvasóval foglalkozik, mint a költővel",2 akkor megfogalmazható a kérdés, vajon lehetséges-e, s ha igen, akkor miként az úgynevezett nyugati és távolkeleti kultúrának egymáshoz közelítése. Hogyan lehetne ez utóbbinál a hatástörténet szempontjait érvényesíteni, és volna-e értelme annak, hogy az európai nyelveken írott műveket tőlük lényegében idegen távlatból is megközelítsük. Nyelvünk elszigeteltsége miatt különösen nagy fogyatékosság a magyar irodalom összehasonlító vizsgálatának jelenlegi elhanyagoltsága. Az úgynevezett nyugati és magyar irodalomtudomány hazai képviselőinek kevés köze van egymáshoz, nemzeti költészetünk szakértői között pedig jószerivel nincs olyan, aki valamely nem nyugati örökségnek is alapos ismerője volna. Ha egykor Németh László teljes joggal vetette Babits szemére, hogy "munkájában nagy segítség az az axióma, hogy amit ő nem ismer, az nem lehet európai irodalom",3 napjainkban fokozottan igaz, hogy legjobb irodalmárainknak is rendkívül egyéni elképzelése van arról, mi is tartozik az úgynevezett világirodalomhoz. Persze, némelyek e nehéz helyzetből úgy próbálnak szabadulni, hogy kizárólag magyar nyelvű irodalomban gondolkodnak. A huszadik század végén már aligha menthető az ilyen bezárkózás.

Annyi bizonyos, a kánon kiterjesztése éppúgy az irodalom mibenlétének átértelmezését teszi szükségessé, mint az ismeretet továbbító közegek átalakulása, a számológépek fejlődése, mely óhatatlanul meg fogja változtatni mind az irodalomnak, mind a tudománynak irányát. Átalakulóban van kép és szöveg viszonya, a szűkebb értelemben vett írást különböző közegeket fölhasználó (multi- és intermediális) tevékenység váltja föl, mely az alkotásban és a befogadásban egyaránt "a vonalszerűség válságát" idézi elő.4 Kérdésessé válik az eredetiség, mind az úgynevezett szépirodalomban, mind annak magyarázatában. A műalkotások vizsgálója "valamely képtárt felügyelő teremőr (Aufseher) szerepét" öltheti magára, kinek "arra kell figyelnie, hogy az ablakokon a függönyök megfelelően legyenek szét- illetve összehúzva, abból a célból, hogy a hagyomány csekély számú nagy műve a véletlenül betévedő látogatók számára valamennyire tisztességes megvilágításban részesüljön." 5

Előtérbe kerül a véletlenszerű és kitágulnak a tudományközi vizsgálódás lehetőségei. A mű többé nem azonosítható tárgy, sőt a könyv mindenhatósága is kétségessé válik. A legújabb irodalom élesen fölveti a kérdést, tulajdonképpen mi is tekinthető műalkotásnak, és a múlt fölülvizsgálata mind több példát szolgáltat arra, hogy eltünődjünk azon, vajon a "mű" értelmezését nem kell-e fölváltanunk a szöveghalmazok párbeszédének vizsgálatával. Ez a folyamat máris elkezdődött, következményeit azonban jelenleg még nehéz volna megjósolni. La Rochefoucauld maximáitól vagy Lichtenberg aforizmáitól a szótár- és dobozregényekig számtalan példa igazolhatja, hogy "szervesség helyett elrendezés (Arrangement)"6 az értelmezés tárgya. Akár lehet beszélni posztmodern irodalomról, akár nem, a huszadik század végén a szövegközöttiség kultuszának a következtében sok az olyan alkotás, mely összeszereléshez (assemblage, bricolage) hasonlít, amennyiben szerkezete nem feleltethető meg olyan célelvű folyamatnak, mely a fölcsigázott várakozástól annak kielégítéséhez vezet. Ha Gilbert Sorrentino Mulligan Stew (1979) című, különböző szövegekből összevágott regényében, Kemenes Géfin László Fehérlófia című még befejezetlen költeményében, Temesi Ferenc szótár-regényében vagy Farnbauer Gábor Az ibolya illata (1992) című szövegszerkesztővel készített prózai kötetében hiába volna zárt építkezést keresni, akkor utólag azoknak a véleménye is hitelét veszti, akik hasonlóan célelvű szerkezetet kértek számon például Pound legjelentősebb és leghosszabb lélegzetű költői alkotásában vagy esetleg a Prae-ben. A Finnegans Wake arra figyelmeztet, hogy korántsem vehetjük magától értetődőnek, hogy valamely szövegnek eleje s vége van. A múltb a jelentés nélküliség (Bedeutungslosigkeit) közelít!" - mondja Nietzsche,8 és a föltett kérdés elég nehéz ahhoz, hogy eszembe jussanak az ő szavai, s visszarettentsenek attól, hogy bármiféle általános érvényű válasszal kísérletezzem. Ha nem csalódom, jelenleg csak töredékes tudósításokat olvashat a magyar olvasó arról, miféle irányzatokat lehet érzékelni a külföldi irodalmakban. Egyetlen példára hivatkozva, nem tudom, vállalkozott-e már magyar irodalmár arra, hogyan a szerző gyakran műfajt választott, mintegy szerződést kötött az olvasóval. A Bevezetés a szépirodalomba már úgyszólván megközelíthetetlen könyv, legalábbis abban az értelemben, hogy határai alig körvonalazhatóak.

A szövegközöttiség jogainak elismerése az értelmezésre is vonatkozik. Ha valaki például azt a kifogást fogalmazza meg jelenlegi széljegyzeteimmel szemben, hogy részleteiben nem eléggé kifejtett, csakis azt válaszolhatom, az itt szóba hozott kérdések némelyikével másutt alaposabban foglalkoztam. Ezúttal nem a részletek kidolgozását, hanem kérdések fölvetését tekintem célomnak, hiszen egy vita elindítására kértek föl. Az önmagában zárt gondolatmenet eszméje mellesleg éppúgy túlhaladottnak bizonyulhat, mint a hasonló műalkotásé. Nem tartom egészen magától érftetődőnek, hogy az irodalmárnak ugyanolyan fölépítésű tanulmányt kell készítenie a dobozregény és az intermediális tevékenység korában, mint amilyen értekezést írtak Zola pozitivista kortársai. Az is nyilvánvaló, hogy az itt érintettek egy részét mások vizsgálták meg tüzetesebben - ezzel indokolható a gyakori hivatkozás. Magától értetődik, hogy az irodalmárnak nemcsak pályatársaival kell vitatkoznia, de saját korábbi tevékenységét is célszerű felülvizsgálnia. Az a szöveg például, melyet 1988-ban Balassa Péter fölkérésére írtam Esterházy fő művéről, korábbi tanulmányaim gúnyos kiferdítéseként is felfogható. 7 Ezúttal is törekszem saját korábbi állításaimnak módosítására.

Merre tart az irodalom? Erre az eredeti kérdésre kizárólag szélesebb nemzetközi áttekintésű irodalmár tudna kielégítő feleletet adni. "Minél mélyebbre néz az ember, annál inkább szertefoszlik (verschwindet) az értékelésünk - választ keressen a kérdésre, mennyiben módosíthatják a fiction - nonfiction megkülönböztetést olyan nagy figyelmet keltett áltörténelmi regények, mint Wolfgang Hildesheimer Marbot: Eine Biographie (1981) című könyve, az O Ano da Morte de Ricardo Reis (1985), melyben a portugál José Saramago Pessoa egyik elképzelt költőtársának történetét fejezi be, a Die letzte Welt (1988), melyben az osztrák Christoph Ransmayr a száműzött Ovidius keresését a római költő műveinek értelmezésével párosítja, vagy a Shri Lankában született Michael Ondaatje műve, a The English Patient (1992), mely a líbiai sivatag kutatójaként és német kémként ismert Almásy László grófra vonatkozó forrásmunkák fölhasználásával készült. Valószínűnek tartom, hogy a jelenkor irodalma, a felfokozott szövegközöttiség a műfajok mibenlétére, sőt az irodalom szerepére vonatkozó eddigi föltevések módosítására kényszerítheti az irodalmárokat, de ezeknek meghatározására nem lehet módom, mert nincs összképem arról, miféle változások észlelhetők a kortárs irodalomban.

Legföljebb a föladat átfogalmazására vállalkozhatom. Tétova eszmefuttatásom nyilvánvalóan olyan előföltevéseket rejt magában, amelyeket sokan nem osztanak. Csakis a kölcsönös türelem jegyében remélhetek eszmecserét, mert rögeszméim föladása a jellegtelenség vállalását vonná maga után. "A hiedelmek között mindig szűk marad a kapu" - ahogyan Derrida mondja. 9

Három részletkérdés vizsgálatára próbálok sort keríteni, remélve, hogy ezáltal talán a címben megfogalmazott talány megfejtéséhez is adhatok némi segítséget. Elsőként a magyar irodalomtudomány további alakulásának néhány kívánatos irányát próbálom kijelölni, majd a magyar s világirodalom, nemzeti s nemzetközi távlat viszonyáról, végül pedig tudomány és oktatás összefüggéséről szólok. Meggyőződésem ugyanis, hogy az irodalmi örökség fönntartása nagyrészt a nevelés intézményein múlhat. Olyan hermeneutikai közösségnek a megteremtését vélem kívánatosnak, amelynek tagjait egyik bölcselő pályatársam így jellemezte: "önmaguk végességének és történetiségének tudatában, egymással dialogikus viszonyban állnak, egymás iránt nyitottak, tudják és akarják egymást meghallani". 10

2. Melyek a magyar irodalomtudomány föladatai?

Négy cél elérését vélem különösképp sürgetőnek.

Az első azoknak a fogalmaknak a felülvizsgálata, melyek a legutóbbi másfél-két évszázadban határozták meg a gondolkodást az irodalomról. Olyasféle fogalomtörténeti tanulmányokra volna szükség, amilyeneket Reinhart Koselleck készített a munkatársaival. Megírásukhoz képet kellene alkotni arról, milyen irányok is léteztek az irodalomtudományban a közelmúltban és mennyiben érzékelhető örökségük a jelenben. Itt csakis jelzésekre van módom.

ilyent Istennek tulajdonít a zsidó-keresztény tanítás"11 - ahogyan Veres András írta. Kulcsár Szabó Ernő szerint Lukács marxista műveinek öröksége még később is hatott néhány egykori követőjéHogyan is körvonalazhatók a magyar irodalomszemléletben a legutóbbi évek során végbement változások? Az 1960-as és 70-es években a szövegközpontúság vált az élenjáró magyar irodalmárok eszményévé. Noha voltak hazai előzményei e kezdeményezésnek, némely nyelvterületekhez - éspedig nemcsak nyugatiakhoz - képest jelentékeny lemaradást kellett behozni. Az akkori fiatal nemzedéknek két csoportja próbálkozott a szakma megújításával. Halász Előd tanítványai közül Kanyó Zoltán az egyszerű formák vizsgálatára összpontosította figyelmét, Bernáth Árpád és Csúri Károly pedig a lehetséges világok elméletétől merített ösztönzést a lírai és elbeszélő művek vizsgálatában. Budapesti nemzedéktársaik bizonyos mértékig az MTA Irodalomtörténeti Intézet Nyírő Lajos vezette Elméleti Osztályának korábbi eredményeihez is kapcsolódhattak, de főként Hankiss Elemér, Németh G. Béla és Szabolcsi Miklós példájából indultak ki, tehát az angolszász új kritika, a német költészetértelmezés és a francia strukturalizmus eredményeit igyekeztek hasznosítani. Eleinte egyes művek magyarázatát tartották fő céljuknak, szövegelemzésre törekedtek. Arany János A lejtőn című költeményéről készített dolgozatom első változatáról - mely lényegében azonos a megjelent szöveg utolsó tizenöt lapján található elemzéssel - Németh G. Béla joggal mondotta, hogy a brabanti csipkeverésről is lehetett volna értekezni ilyen módon. Jellemző, hogy annak idején bizonyos örömmel fogadtam ezt a minősítést.

A hatvanas-hetvenes évek fordulójának áttörési kísérlete nem vagy alig sikerült. A szegedi iskola jórészt német irodalommal - Böll, Hofmannstal és Trakl szövegeivel - foglalkozott és külföldön fejtett ki számottevő tevékenységet, ezért hazai kisugárzása nem volt igazán jelentékeny. Bonyhai Gábor, aki kapcsolatot teremthetett volna a két csoport munkája között, sajnálatosan kevés tanulmányt írt és utóbb szakmunkák igényes fordítására összpontosította figyelmét. A budapesti "szövegmagyarázó műhely" viszonylagos kudarca több okra vezethető vissza. A hivatalos politika a marxizmus egyeduralmát, a közönség egy része a nemzeti kánon érvényességét látta veszélyeztetve, és a magyar esszéisták illetve irodalomtörténészek mereven ellenálltak e törekvéssel szemben, továbbra is az élménybeszámoló, a beleérzés illetve a pozitivista adatolás hagyományához ragaszkodtak. Az újítók képzettsége egyenetlen volt, Ujhelyi Mária és Veres András kivételével egyáltalán nem rendelkeztek bölcseleti iskolázottsággal, és Fónagy Iván, valamint Petőfi S. János külföldre távozása után nem találtak olyan nyelvészre, akinek tevékenységéből ösztönzést meríthettek volna.

Németh G. Béla munkásságának történeti súlyát többek között az adja meg, hogy megszabadította a magyar irodalomtudományt Lukács kései esztétikájának bénító hatásától. A budapesti bölcsészkaron 1965-től tanító irodalomtörténész 1968-tól vezette azt a versértelmező kört, mely szakmai ellenzéket jelentett a marxista bölcselő köréhez képest. E történeti poétikai munkaközösség felfogását összegezte utólag Horváth Iván, azt állítván, hogy Az esztétikum sajátossága "az egy és oszthatatlan valóság (tudományos, művészi vagy köznapi) visszatükrözését állítja, éspedig ugyanabba az egyetlen valóságba való visszatükrözését, hogy tehát még ez az elmélet is meggyanúsítható legyen némi platonikus ihletéssel."12 Lukács egykori tanítványai mindazonáltal nagyon sokáig nem tudtak szabadulni mesterük vonzóerejétől. Heller Ágnes 1970-ben olyan tanulmányt jelentetett meg, mely még mindig megválaszolatlanul hagyta a kérdést, mitől megfellebezhetetlen érvényű a marxista értékrend. "Fennállásához föltételeznünk kell, hogy lehetséges egyetemes nézőpont. Mint amnek munkáiban. Radnóti Sándornak például azt vetette szemére, hogy "inkább szellemi helyzetünk átpolitizáltságával, mintsem történeti vonatkozásaival szembesít," "elsőrendűen szociális jelentéssel értelmezi a művek világra-vonatkozását," értekezéseiben "a kételynek nincsen nyoma," és ítéleteire általában jellemző, hogy "a poétikai közlemények igazságtartalmát illetően egyik esetben sem a szövegek minősége lesz mérvadó, hanem ellenkezőleg: a befogadó igazsága felőli méltányolhatóság dönt a kritikai igenlés vagy elutasítás dolgában."13 Azt a vitát, melyet Lukács követői s a strukturalista ösztönzésű irodalmárok folytattak egymással, természetesen a másik fél oldaláról is lehet értelmezni. E föladat elvégzése nyilván másokra hárul. Legföljebb sejthetem, hogy a szövegmagyarázókat elsősorban bölcseleti-esztétikai képzetlenségük miatt lehet bírálni.

Az egyes művek történeti poétikai értelmezése, melynek hívei mozgalomszerűen léptek föl Lukács esztétikájával szemben, Az el nem ért bizonyosság (1972) megjelenésétől mintegy másfél évtizedig számított ösztönző erejűnek. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára azután újabb tájékozódás vált érezhetővé: a szövegközöttiség és a szövegösszefüggés (intertextualitás és kontextualitás) került a figyelem középpontjába. Megfogalmazódott a fölismerés, hogy mindig az értelmező tulajdonít egységet valamely szövegnek, ezért nem könnyű különbséget tenni metaforikus és nem metaforikus nyelvhasználat között. A strukturalistának nevezhető korábbi szakasz egyes képviselői mind több fenntartással viseltettek az alaktani elemzéssel szemben - megfogalmazván a következtetést, hogy valamely szöveg csakis akkor minősülhet művészi hatásúnak, ha az olvasó a művésziségre vonatkozó előzetes föltevéseivel közelít hozzá -, mások viszont ellenálltak az újabb kísértésnek és így a hatástörténet távlatából kissé maradinak minősültek. Jól érzékelte e kettősséget A strukturalizmus után című 1992-ben megjelent tanulmánygyűjteményben Odorics Ferenc,14 és nem egészen alaptalanul fogalmazta meg 1994-ben Nemes Péter budapesti egyetemi hallgató a vádat: a könyv nem azt adja, amit a címével ígér, hiszen kevéssé teszi meg a továbblépést a strukturalizmushoz képest. E jelentékeny késéssel megjelent kötet mindazonáltal előre vetítette a kilencvenes években bekövetkezett változást, amennyiben nyitást kezdeményezett a társtudományok irányában. Horváth Iván generatív grammatikai érdeklődése után Kálmán C. György munkái a beszédműveletek köréből, majd Bezeczky Gábor tanulmányai a metaforáról egyértelműen jelezték, hogy a magyar tudósoknak ismét tudományközi vizsgálódásra kell vállalkozniok.

Az igazi fordulatot Barta János egykori tanítványa, Kulcsár Szabó Ernő illetve az a fiatal nemzedék hajtotta végre, melynek tagjai közül egyesek az ő példáját követve a hermeneutika, mások viszont vele ellentétben a dekonstrukció irányában tájékozódtak. Noha ez utóbbi irányzatnak magyar befogadása olykor - mint Orbán Jolán könyvében15 - Derrida túlértékelésével járt együtt, más alkalomkor pedig - például a Kármán József kisregényének szentelt ülésszak16 néhány előadásaiban - a világ nyitottságának, a jelek végtelen egymáshoz kapcsolódásának, vagyis a végső jelentett tagadásának gondolata, a gondolkozás, érzékelés és cselekvés összemérhetetlen formáiról szóló föltevés és az alkotó félreolvasásnak az eszménye, a szövegen kívüli s belüli, valamint a tudomány és nem tudomány, nyelv és metanyelv közötti különbség megszüntetése, a föltevés, mely szerint "a megkülönböztetést ´elsődleges´ szöveg és ´magyarázata´ vagy tartozéka (accompagnement) között" kitörli az, amit "végtelen nagy (immense) szövegnek" lehet nevezni, 17 az "anything goes" ismeretelméleti anarchizmusa18 inkább csak ürügyként szolgált mulatságosan megírt alkalmi szösszenetek közlésére - e két irány fiatal hívei mindazonáltal üdvösen zavarják irodalomszemléletünk maradiságát. Tevékenységük nyomán talán el lehet majd kerülni azt a veszélyt, amelyet Bonyhai Gábor joggal vélt súlyosnak, amikor a nyolcvanas évelk végén így érvelt: "A mindmáig sok pozitivista hagyományt őrző irodalomtörténet észrevétlenül a maga képére formálja a recepciótörténetet, ezt a konkrét és egészen sajátos esztétikai és történeti gondolatrendszert, és saját előítéleteivel közeledve hozzá, empírikus szociológiát szeretne benne látni."19

Derrida munkáiból teljesen hiányzik a nyelvi megszervezettségnek, gazdaságosságnak és tömörségnek az a szigorúsága, mely Heidegger szövegeit jellemzi. A logocentrizmus szenvedélyes bírálójának rendkívüli termékenysége kétségkívül a bőbeszédűség, sőt az üresjárat kockázatával jár, ellenfelei viszont mintha nem vennék a fáradságot, hogy elolvassák a munkáit. Vitázó hangneme tapintat vonatkozásában Marxot juttatja eszembe, az általa bíráltak viszont olykor egyszerűen nem hajlandók tudomást venni kifogásairól. Searle például a közelmúltban újra megismételte korábbi betű szerinti (literal) és metaforikus jelentés szembeállítását,20 nem érzékelvén, hogy Derrida pontosan e megkülönböztetés vitathatóságára figyelmeztetett.21 Jauß hermeneutikáját lényegesen kevésbé érzem sebezhetőnek, azt viszont kétellyel fogadom, ahogyan kijelöli a korszakfordulókat. 22 Oly korban, mely elengedhetetlennek tartja, hogy Európa határainál messzebbre tekintsünk, nehéz olyan paradigmaváltásokat elfogadni, amelyeknek meghatározásakor viszonylag kevés irodalmat vettek figyelembe - még az angol nyelvű kultúrát sem mérlegelték alaposabban, nem is beszélve a szláv nyelvterület jelenségeiről.

Nem vitás, hogy a magyar tudomány továbbfejlődése szempontjából döntő fontosságú lehet a hermeneutika és a dekonstrukció párbeszédének minél szabadabb kibontakozása. A Gadamer és a konstanzi iskola illetve a Derrida nyomán haladó irodalmárok talán ösztönzést kaphatnak egyfelől a bölcselet tanulmányozóitól, Wittgenstein és Heidegger szakértőitől, így Nyíri Kristófnak a szóbeli, írásos, valamint a gépi közlésrendszerek által továbbított hagyományt vizsgáló tanulmányaitól, valamint Fehér M. István hermeneutikai és Neumer Katalin nyelvjátékokkal foglalkozó munkáitól, 23 másrészt a kognitív nyelvészettől, amely elfogadja, hogy a jelentéstani szerkezet nem egyetemes, de nyelvhez kötött, és tudomást vesz "az anyanyelvi beszélők (befogadók) egyedi nyelvi-történeti meghatározottságáról (mindenkori nyelvi horizontjáról)".24 Az így megújuló stilisztika jól illeszkedik a nyelvi megnyilatkozásokra irányuló vizsgálódások nemzetközi összefüggésébe.

Az irodalomtudomány nyelvének átalakításában fontos szerepet játszottak némely folyóiratok. A Helikon vagy az Athenaeum fordításokkal, a Literatura s az Alföld a fiatal nemzedék elméleti tanulmányainak közreadásával, a Nappali ház vitacikkekkel, a Holmi főként igényes bírálatokkal járt az élen. Folytatni lehetne azoknak a sajtótermékeknek a sorát, amelyeknek szelleme éles ellentétben áll olyan kiadványokkal, amelyek továbbra is a pozitivista irodalomtörténetírás örökségéhez kapcsolódnak, a szerző személyének azonosságában keresik a megértés kulcsát, elméleti iskolázatlanságról tesznek tanúságot és egyáltalán nem látszanak törődni a tudomány nemzetközi irányzataival.

A magyar irodalomtudomány második föladataként a nemzeti örökség átrendezését említeném. A tizenkilencedik század olyan irodalmi műveket emelt a kánon törzsanyagává, amelyek a nemzeti múlt nagy eseményeihez kapcsolódtak. A kommunista mozgalom is a maga szempontjai szerint válogatott - így került előtérbe például Juhász Gyula vagy Tóth Árpád életművéből egy-egy olyan költemény, amelyet 1919-hez lehetett kapcsolni. Az 1950-es évek hivatalos politikája egyszersmind ki is zárt alkotásokat a hagyományból. Ezeknek egy része utóbb ismét fölértékelődött, de némely esetek - Herczeg Ferenc vagy akár Márai Sándor értékelésének bizonytalanságai - azt bizonyítják, hogy a hosszabb elhallgatás nyomát nehéz vagy egyenesen lehetetlen eltüntetni. A mű ugyanis kizárólag megőrzői révén létezhet. "Ámde ha egy mű nem talál megőrzőkre, nem talál rájuk közvetlenül úgy, hogy azok megfelelnének a műben történő igazságnak, akkor ez semmiképpen nem jelenti (heißt), hogy a mű a megőrzők nélkül is mű."25

A politikai szempontok elfedhetik a művészi értékelést. A Jónás könyve értelmezése a tankönyvekben egyetlen sor kiemelésére egyszerűsödött, és az Édes Anna olykor Kosztolányi más alkotásainak rovására kapott dícséretes minősítést. Míg korábban hajlamosak voltunk egy-egy alkotást pusztán azért becsülni, mert Erdélyben, a Felföldön avagy a Délvidéken készült, újabban egyre több kísérlet történik arra, hogy a kisebbségi és a magyarországi műveket egyazon mértékkel mérjék. Sütő András munkásságának méltatásában sokáig szerepet játszott a gondolat, hogy a nemzeti kánon folytonosságát a határon kívülrekedt író következetesebben tudja képviselni, mint magyarországi pályatársai. Napjainkra ez a felfogás már kissé vitathatónak számít. 1994 júliusában Csíkszeredán a Bolyai Nyári Akadémia egyes tanár résztvevői Tamási Áron, 1995 októberében pedig a Protestáns Szemle Zilahon megrendezett estjén a helybeli értelmiség képviselői Sütő némely alkotásainak szigorúbb megítélését sürgették. Lehet azzal érvelni, hogy amennyiben egyetlen egységes magyar irodalmat tételezünk fel, csakis egyféle mérce alkalmazható. A megváltozott szellemet tükrözi, hogy Szirák Péter a nemzetközi tájékozottságú Grendel Lajos művein kéri számon a korszerűséget. 26

Még nehezebb a nyugati magyar szerzők tevékenységének értékelése. Nemcsak azért, mert ők sokszor közelebb kerültek a nyugati irodalmak irányzataihoz, hanem azért is, mert a több évtizedes távollétnek olykor velejárója lehet, hogy a nyelv némileg idegenszerű lesz. E két tényezőnél még nyomósabban esik a latba, hogy a száműzetésben élt szerzőnek sokszor alig volt közönsége, így könyveik hatás- és befogadástörténete igiencsak szakadozott. A nyugati magyar irodalom szinte külön szakterületté vált, és egyáltalán nem bizonyos, hogy valaha is az egységes magyar irodalomtörténet szerves részévé alakulhat át. Meg nem történt hatást nehéz, vagy talán nem is lehet pótolni.

Természetesen az anyaországban is változott az értékelés távlata. A hetvenes-nyolcvanas években Németh G. Béla s tanítványai a tragikum illetve az irónia jegyében értékelték át a múltat, majd Kulcsár Szabó Ernő fölhívta a figyelmet az olyan felfogás egyoldalúságára, mely szerint "jelentős műalkotás elsősorban a léttel - és a létezés meg- kerülhetetlen tragikumával - való reflektált alkotó szembesülésből születhet",27 miközben a posztmodern szemszögéből rendezte újra a huszadik századi magyar irodalmat.

Nincs teljesen kizárva, hogy a legutóbbi évek már ezt a szemléletet is kissé a múltba helyezték. Ha nem csalódom, jelenleg inkább bizonytalanság, mintsem határozott irány jellemzi a magyar irodalmat. Nyitott kérdés, miféle újabb szempont lehetne érvényesíthető. Annyi bizonyos, hogy a korábbi példák tanúsága szerint a magyar irodalomra vonatkozó ismereteink időhöz kötöttek. Ábránd volna abban hinni, hogy egyszer s mindenkorra kijelölhető a remekművek sora. Az is igaz, hogy a magyar irodalmárok többsége nem kíséri figyelemmel fiatalabb pályatársainak munkáit, sőt talán a fiatalabb irók tevékenységét sem. Nem alaptalan a vád, hogy "a vitriolba mártott kritikusi tollhegy leginkább fiatal szerzőkben akad meg, mintha az idősebb kollégákat, akik mesterfokon űzik a ´semmizést´, védené a kor és a köz tisztelete; ők már annyit ´semmiztek´, hogy biztos komolyan gondolják." 28

A magyar irodalomtudomány harmadik lehetséges feladatát a nemzetközi légkör megváltozása indokolja. Az utóbbi években világszerte erősödött az igény az összehasonlító, sőt egyenesen tudományközi vizsgálat iránt. Közülük az előbbi nemcsak különböző nyelvű irodalmakra irányul, hanem a társművészetek együttes vizsgálatának igényével lép föl - ezért illetik olykor az "interarts studies" elnevezéssel -, az utóbbit pedig általában "cultural studies"- ként emlegetik. A társművészetek közül különösen a zene történészei közeledtek az irodalomtudomány irányzataihoz. Carl Dahlhaus megkülönböztetése, sőt szembeállítása elemzés és értékítélet között ugyan felülvizsgálatra szorul,29 de figyelemre méltó, ahogyan a zenetörténet alapjait a heremeneutika távlatából fogalmazta meg,30 mint ahogy a zenei szemiotikának az a törekvése is általános tanulsággal szolgál, mely egyetlen színpadra szánt zenemű egyetlen előadását úgy értelmezi a szöveg, a zene, az előadás és a rendezés szintjén, hogy közben a helyes és félreértelmezés mibenlétére, pontosabban a kettő szoros kapcsolatára próbál fényt deríteni. 31

J. Hillis Miller, ki az ötvenes-hatvanas években a tematikus iskola legismertebb amerikai képviselője volt, majd a posztstrukturalizmus egyik lkövetkezetes híve lett, a "cultural studies"-t a dekonstrukció szerves következményének és szükségszerű utódjának tekinti. 32 Kathleen L. Komar, a UCLA egyetem tanára a közelmúltban így határozta meg a tudománynak e jelenkori irányát: "A kultúra vizsgálata nyelvek sokaságára, etnikumokra, valamint a szakterületeknek szélesebb körére terjed ki, vagyis arra, amivel az egyes nyelveknek és irodalmaknak szentelt tanszékek nem foglalkozhatnak."33 A kultúraközi vizsgálódás különböző lehetőségeit mérte föl az a két nemzetközi ülésszak, melyet 1995. május 26-án és október 9. és 11. között a New York University Casa Italiana nevű intézményében illetve a pekingi egyetemen rendeztek meg. A "Historical Understanding of Literature", "Dialogue et malentendu des cultures" illetve "Cultural Dialogue and Cultural Misreading" című előadássorozat résztevőinek többsége a meg- és félreértés szoros egysége mellett érvelt, szakított azzal a pozitivista hagyománnyal, mely szerint a földrajzi közelség indokolja az összehasonlítást, és annak a jegyében fogalmazta meg állításait, hogy a közeli sokszor távolinak bizonyul és megfordítva. Hasonló végkövetkeztetésre jutottak az Európai Akadémia (Academia Europaea) 1995. évi krakkói találkozójának résztvevői, Alaine Touraine francia szociológus "Nation, nationalism and citizenship" című előadásának34 vitájában.

Tagadhatatlan, hogy a tudományközi vizsgálat könnyen válhat szakszerűtlenné, ám térhódítása világszerte olyannyira gyors, hogy a magyar irodalmároknak is szembe kell nézni e kihívással. Mi több, magának az irodalomnak az átalakulása, a művészeteknek, így például képnek illetve hangnak és leírt szövegnek egymáshoz közeledése, a különböző közegeknek egymáshoz kapcsolódása kényszeríti ki az irodalomtudománynak ilyen irányú kiterjesztését. Nemcsak Joseph Kosuth munkássága, de Erdély Miklósé vagy Tandori Dezsőé is arra enged következtetni, hogy túl kell lépni a szövegközöttiségen, sőt még a Psyché vagy a Bevezetés a szépirodalomba is igényli szöveg és kép viszonyának vizsgálatát. A döntő kérdés az, mikor magyarázza a szöveg a képet vagy megfordítva, és mikor lehet a kettő kölcsönhatását, sőt esetleg feszültségét, ellentmondását föltételezni.

A jelen ezúttal is átminősíti a múltat: nemcsak Kassák többirányú tevékenységét kellene egységben értelmezni, de például azt is, miféle kölcsönhatás érvényesült kép és szöveg között a reformkori vagy a tizenkilencedik s huszadik század fordulóján megjelent kiadványokban. A külföldi példák sokasága - Blake festett költeményei, Dickens és Verne regényei, például "Phiz", azaz Hablot K. Browne acélmetszetei a The Posthumous Papers of the Pickwick Club szövegéhez, Pierre Louys és a rajzoló A. Calbet Aphrodite (1986) és Lęda (1898) című kötete, Arthur Rackham először 1899-ben közreadott színes képei Charles és Mary Lamb Shakespeare-meséihez, Virginia Woolfnak testvére, Vanessa Bell által tervezett könyvei, Arno Schmidt terjedelmes műve, a Zettels Traum (1970), Robbe-Grillet munkái közül a fényképész David Hamiltonnal együtt készített Ręves de jeunes filles (1971) illetve a Magritte festményei alapján írt regény, a La belle captive (1975) vagy az angliai születésű, Kanadában élő Nick Bantock képes levélregényének kötetei, a Griffin & Sabine (1991), Sabine´s Notebook (1992) és The Golden Mean (1993) - ösztönzésül szolgálhatnak arra, hogy a magyar irodalomban is több figyelmet szenteljünk annak, mennyiben is módosítja a szöveg olvasását a hozzá társuló képi elem. Aki az első kiadásban olvassa Balázs Béla Játékok vagy Testvér ország című kötetét, aligha vonhatja ki magát Bánffy Miklós, Berény Róbert illetve Kozma Lajos rajzainak hatása alól. Azoknál a reformkori verseknél, amelyek valamely zsebkönyvben - például az évente kiadott Emlény lapjain - jelentek meg legelőször, érdemes volna megvizsgálni, vajon a szöveg értelmezése szempontjából nem lényeges-e tekintetbe venni a mellette közölt metszetet. Ismeretes, hogy Petőfi 1844. áprilisában Barabás Miklós rajzához készítette Vándorélet című költeményét, s e műve fontos szerepet játszott életképszerű írásmódjának kialakulásában.

Természetesen azt sem szabad felednünk, hogy a rossz kép sokszor árthat is irodalmi művek fogadtatásának. A huszadik század elején nemcsak szöveg és rajz kölcsönhatását lehet föltételezni - például olyan szecessziós könyvek esetében, mint A régi ház, melynek első kiadása Batthyány Gyula gróf rajzaival jelent meg -, de olykor jelentős művek zavaró félreértelmezésével is kell számolnunk. A Mikszáth nevével fémjelzett Magyar Remekírók vagy a Radó Antal szerkesztette Remekírók Képes Könyvtára silány képekkel bocsátott közre nagy regényeket, verseket és színműveket, sokat ártva ezzel az irodalomnak.

Aligha tagadható, hogy kép és szöveg viszonyának megváltozása veszélyeket is rejthet magában. Kései önéletrajzában Henry James említi, hogy kisgyerekkorában a rajzok alapján képzelte el Dickens regényalakjait. "Számomra talán inkább Cruikshank, mint Dickens művének látszott" - írja az Oliver Twist-ről.35 Mallarmé 1898 januárjában a következő nyilatkozatot adta a Mercure de France kérésére: "Semmiféle illusztrációra nincs szükség. Mindennek, amit egy könyv fölidéz, az olvasó képzeletében (l´esprit) kell végbemennie. Ha viszont fényképpel váltják föl, akár mozinak is helyt adhathatnak, melynél kép és szöveg folyamatszerűsége (déroulement) megannyi kötetet előnyösen válthat föl."36 Nehéz, sőt kényes kérdés, mennyiben módosítja illetve rombolja az irodalmi mű értelmezését, ha vetitővászonra viszik a történetet. Lehetséges, Vajkay Ákos jellemét a közönség egy része akkor is Páger Antallal fogja társítani, ha olvassa a regényt. A bökkenő ott van, hogy a mozi és a képszalag ki is szoríthatja az olvasást. Nem helyes, ha az irodalmár nem vesz tudomást e jelenségről.

A magyar irodalomtudománnyal szemben támasztható első három igényből következik a negyedik, mely a nemzeti s összehasonlító irodalomtudomány viszonyát érinti. Miként is helyezhetők el a magyar nyelvű alkotások nemzetközi összefüggésrendszerben? A kérdés kényességét durva példával lehet a legjobban érzékeltetni: Vajon található-e gondolati eredetiség például Bessenyei munkásságában? Nem lehet-e úgy jellemezni a tevékenységét, mint érzékeny választ a nyugati fölvilágosodás bizonyos kihívásaira? Másfelől viszont elegendő-e a magyar irodalom jellemzéséhez valamely idegen irányzatra hivatkozni? Nem bizonyultak-e fölszínesnek némely kísérletek arra, hogy a magyar irodalmat nemzetközi folyamat részeként taglalják? Nem téves-e a föltevés, hogy a kisebbnek nevezett irodalmak késésben vannak és nem egyebek a nagyobbnak tekintett irodalmak lenyomatainál?

Aranyról 1972-ben megjelent tanulmányomnak és Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991 című, 1993-ban kiadott könyvének némileg hasonló volt a visszhangja. Jelenleg úgy látom, e két értekezésnek éppen a legsebezhetőbb alapföltevése sikkadt el a vitában. Mindkét esetben a korszerűség, a világirodalom vezető irányzataihoz kapcsolódás szolgált viszonyítási pontként. "Es klang so alt, und war doch so neu". Egy korábbi munkámban Hans Sachs orgonamonológjának e szavait idéztem annak bizonyítására, hogy nem könnyű egyértelműsíteni a viszonyt régi s új között.37 Az igazán nagy alkotó hihetőleg egyszerre újító és maradi. A kezdeményező erejű Tristan s a szándékoltan és mély értelemben hagyományőrző Meistersinger bemutatóját mindössze három év választja el egymástól. A példa nyilván minden művészetre érvényesíthető. Magyar és nem magyar irodalom viszonyának megítéléséhez felül kell vizsgálnunk régi s új fogalmát, pontosabban azt, miként jellemezhető az összefüggés időbeli meghatározottság és értékelési távlat között. A romantika felől nézve maradinak bizonyulhat Ungvárnémeti Tóth László költészete; Weöres Sándor újszerűséget látott benne. Ha egyszer a nyelvi megnyilatkozásnak lényegéből fakad, hogy mindig idézésként is felfogható, kérdésessé válik az újszerűség (a modern) egyetemesítő eszménye.

Egy alkalommal kísérletet tettem arra, hogy megjelöljem a nyugat-európai romantikának néhány olyan sajátosságát, amely a magyar irodalomban alig található meg. A városi létforma bírálata, bölcselet és irodalom kölcsönhatása, a lélektan féltudományos előzménye és a vallásos megújulás a nyugati romantika leglényegesebb sajátosságai közé tartozik, de legföljebb nyomaiban mutatható ki a reformkori magyar kultúrában.38 Két másik példára is utalhatnék. Ha egyszer a személytelenségre törekvő, vallási értelemben hitetlen Mallarmé tevékenységében kell látni a szimbolizmus lényegi megnyilvánulását, vajon segíti-e Ady politikai vagy istenes verseinek, én-kultuszának megértését a hivatkozás erre az irányzatra. Az "Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga" magatartás nemcsak távol áll Mallarmé eszményétől, hanem a romantikus örökségnek éppen azzal a részével hozható összefüggésbe, amelynek tagadása a szimbolisták fő művészi törekvése volt. Hasonlóan nehéz eldönteni, lehet-e posztmodern írásmódról beszélnünk ott, ahol a fogyasztók társadalmának előnyei vagy hátrányai alig ismertek. Vallás, haza és család mind kétesebb színben tűnik föl Esterházy munkáiban, de mégsem tagadható, hogy a Termelési-regény, sőt a Bevezetés a szépirodalomba lapjain is viszonyítási értékként szerepel. Ha létezik posztmodern helyzet, ilyen hagyományos értékekkel aligha hozható összhangba.

3. Magyar irodalom és nemzetközi távlat

Az eddig elmondottak alapján magyar és világirodalom viszonyának megítélése látszik a legnehezebb kérdésnek, ezért érdemes megkülönböztetett figyelemmel foglalkozni vele. Mindenekelőtt fölmerülhet a gyanú, hogy e szembeállítás már nem tekinthető korszerűnek. Ha e kettősség nem tartható fenn eddigi formájában, akkor a magyarországi tudomány intézményeit a kor változó szellemének megfelelően kellene átalakítani. A magyar irodalmárok csakis akkor kapcsolódhatnának be a nemzetközi eszmecserébe, ha a világirodalom - magyar irodalom illetve modern és nemzeti filológia kettősség egyaránt megszűnnék a tudományban és az oktatásban. Jelenleg e változásnak semmilyen föltétele nincs adva. Modern filológusaink többsége alig vesz tudomást a magyar irodalomtörténetírás alakulásáról, a nemzeti értékek védelme viszont olykor azzal jár együtt, hogy hátat fordítunk a külföldi jelenségeknek. Magyar irodalmáraink csakis akkor kapcsolódhatnának be a nemzetközi tudományba, ha léteznék olyan Magyarországon szerkesztett idegen nyelvű folyóirat, mely párbeszédet folytatna más országok szakembereivel.

Aligha feledhetjük, hogy a nemzeti irodalom eszménye csak a tizennyolcadik század második felében jött létre. Rousseau állította, hogy az irodalmi műnek az a föladata, hogy "megerősítse a nemzet jellemét," ("de renforcer le caractčre national")39 és az ő hatására vezette be Herder a köztudatba a szembeállítást szerves és utánzó kultúra között. A Nemzeti hagyományok ezt a felfogást tette meg annak az irodalomszemléletnek alapjává, melyet még Horváth János is magáénak vallott. A magyar irodalom önelvű magyarázatának elavulásához a régebbi és újabb irodalom viszonyának megváltozása is hozzájárult. Ennek okai közül legalábbis három jól elkülöníthető: a huszadik század előrehaladtával a Nyugat elindítását követő évtizedek művei átrendezték a kánont, sokat kiszorítván a korábbi alkotások közül; az 1948 utáni évtizedek hagyományrombolását utólag már nem lehetett helyrehozni; végül az úgynevezett nemzeti klasszikusok egy része hozzáférhetetlenné vált a nagyközönség számára, amikor megszűnt az állami támogatás, mely módot adott ki nem fizetődő művek kiadására.

Mindezt tetézte, hogy nemzetközi irányzat is hozzájárult a kánon megváltozásához. Napjainkban az Amerikai Egyesült Államoktól Kínáig érzékelhető, hogy az egyetemeken az összehasonlító tanszékek kerülnek előtérbe az egyes nemzetek kultúrájával foglalkozó tanszékek rovására. Az egységesülés föltartóztathatatlannak látszik, ezért hiba volna figyelmen kívül hagyni. A magyar közönségnek jelentős része olvas idegen irodalmat, és a hazai tudósoknak foglalkozniuk kellene azzal, mennyiben különbözik az anyanyelvű, fordított illetve más nyelven olvasott művek értelmezési módja. Olyan fölmérésekre volna szükség, amelyekből megtudhatnók, milyen arányban olvas valaki magyar és nem magyar műveket. Annyi kétségtelen, hogy a közönség nemcsak a nemzeti irodalom alkotásait viszonyítja egymáshoz, és az egyre táguló távlat átértékelésre ösztönöz. Az eredeti és a fordítás nyelve közötti távolság is szerepet játszhat abban, mennyire hozzáférhető valamely irodalom. Nyelvünk viszonylagos elszigeteltsége különösen indokolja, hogy figyelmet szenteljünk a fordíthatóság és fordíthatatlanság mibenlétének és fokozatainak.

A múltban többször előfordult, hogy valamely magyarul írott alkotás világirodalmi rangját hangsúlyoztuk. Amennyiben fölismerjük, hogy egy szövegnek immanens értéke nem lehet, valószínűnek tartható, hogy a magyar olvasó szava nem elégséges világirodalmi rang eldöntésénél. A külföldi közönség igényeit viszont mi magyarok aligha állapíthatjuk meg. A Corvina Kiadó régebben mintegy rá akart tukmálni egyes műveket a külföldi olvasókra. A hatás nem mindig felelt meg a várakozásnak, arra figyelmeztetvén, hogy ugyanaz a mű már korántsem ugyanaz a mű, ha más igényekkel közelítenek hozzá.

Mivel a magyar irodalom nem ismert széles körben, kívánatosak látszik, hogy minden szakemberének legalább egy másik nemzeti irodalom egészéről áttekintése legyen. A nemzeti örökség fönntartása szempontjából végzetes tévedés volt az egyszakosság bevezetése egyetemeinken, hiszen nehezítette annak a lehetőségét, hogy a magyar és nem magyar műveket egymással kölcsönhatásban szemléljük. Tovább nőtt a távolság a magyar és nem magyar nyelvű irodalom olvasása között. A több szakos fiataloknál a magyarul, idegen nyelven és fordításban olvasás kölcsönhatása megkönnyíti a befogadás föltételeinek és küszöbeinek érzékelését. Világszerte egyre általánosabb a fölismerés, hogy csakis olyan olvasónak lehet hiteles értékítélete, aki rendszeresen olvas anyanyelvén, idegen nyelven és fordításban. E háromféle tapasztalat együtt alkotja az irodalomértést.

Nagyonis elképzelhető, hogy a nemzetközi kánon nem a különböző nemzeti hagyományok összegeződéseként, hanem a legelterjedtebb nyelveken írott művek mind általánosabb elismertségének eredményeként alakul ki. Ezt látszik bizonyítani például Harold Bloomnak az a terjedelmes munkája, melyben huszonhat szerző alkotásaival azonosítja a nyugati kánon törzsanyagát. A tizenkét angol-amerikai íróval szemben mindössze három-három képviseli a francia, német-osztrák és spanyol illetve latin-amerikai kultúrát, az olasz, orosz, norvég s portugál örökség jelentőségére pedig egyetlen költő illetve regényíró emlékeztet. A sort egy kétnyelvű alkotó egészíti ki, az ebből a szempontból angol-francia Beckett. Könyve függelékében a Yale egyetem világszerte ismert tanára közli azoknak a műveknek a jegyzékét, amelyeket a nyugati kánon kiegészítő részeinek tekint. A magyar irodalomból a következő három címet szerepelteti:

Attila József: Perched on Nothing´s Branch, Ferenc Juhász: Selected Poems és László Németh: Guilt.40

Az első cím nyilvánvalóan a Peter Hargitai készítette válogatásra céloz, mely eredetileg 1987-ben jelent meg,41 a következő évben megkapta a Landon Translation Prize from the Academy of American Poets nevű díjat, majd 1989-ben újabb kiadást is megért. A második említett válogatás tulajdonképpen annak a kötetnek a fele, mely 1970-ben a Penguin Modern European Poets sorozatban látott napvilágot, s melynek másik - Bloom válogatásából kimaradt - része Weöres Sándor válogatott költeményeit tartalmazza. Az egyetlen prózai alkotás, melyet Bloom érdemesnek talált arra, hogy szerepeltesse a jegyzékében, a Bűn 1966-ban közreadott angol fordítása.

Lehet elrettentő példának minősíteni ezt a döntést, mint ahogy azzal is érvelhetünk, hogy Bloom nem egyéb igencsak túlértékelt esszéírónál, kinek üzleti érzéke és termékenysége messze felülmúlja gondolati mélységét, de hiba volna nem venni tudomást arról, hogy a legnagyobb nyelvterület egyik leghíresebb irodalmára ezt a választ adta a kérdésre, mi is veendő fel a magyar irodalomból a nyugati kánonba.

Magyar irodalom című nevezetes tanulmányában Babits már 1913-ban megfogalmazta az igényt, hogy irodalomunkat kívülről is kell szemlélni. Nem csekély keserűséggel állapíthatjuk meg, hogy az amerikai irodalmár ilyesféle igényt érvényesített. Bizonyára ismer más olyan műveket is, amelyeket eredetileg magyarul írtak, de az angol fordítás alapján nem tartotta őket említésre méltónak.

Mi lehet az oka a magyar irodalom csekély ismertségének? Többféle magyarázatra is lehet gondolni. Liszt és Bartók műveit világszerte számon tartják, Vörösmarty és Arany illetve Ady, Babits és Kosztolányi alkotásait viszont inkább csak magyar nyelvterületen becsülik. Érdemes volna eltűnődni, vajon a nevezett írók munkásságának a két zeneszerző tevékenységéhez képest kevesebb művészi érték tulajdonítható vagy másféle érvelésnek kellene helyt adni, például arra lehet hivatkozni, hogy az irodalmárok nem tettek eleget a magyar irodalom külföldi megismertetéséért. Nincs kizárva, azért nem, mert nem beszélnek közös nyelvet nyugati pályatársaikkal.

Merre is tart napjainkban az irodalom vizsgálata? Ha visszatérünk e kérdéshez, mindenekelőtt azt kell leszögezni, az irodalmárnak éppúgy az értelmezés a hivatása, mint a színésznek, az énekesnek vagy a zongoraművésznek. A kiváló színész vagy énekes Hamlet vagy Wotan szerepében válik emlékezetessé, a jelentős művészettörténész Michelangelo értelmezésében hoz újat, a nagy karmesternek vagy zongoristának a Don Giovanni vagy a Hammerklavier szonáta jelent erőpróbát. Kocsis Zoltán jelenleg bizonyára mindenkinél jobban érti Bartók zongoraműveit, ám kérdés, vajon elégséges alap lett volna-e a legnagyobb huszadik századi magyar szerző alkotásainak tolmácsolása ahhoz, hogy a világ zongoraművészeinek élvonalába emelkedjék. Amikor a közelmúltban azt a nyelvész által megfogalmazott ötletet támogattam a Magyar Tudományos Akadémián, hogy a doktori fokozatot olyanok kapják, akiknek tanulmányaiból idegen nyelven, sőt külföldön is megjelentettek, Bodnár György arra hivatkozott, Kemény Zsigmondról írt könyvemet nem adták volna ki másutt, mint Magyarországon. Teljesen igaza van; ez a munkám nem is számít a nemzetközi tudományosság szempontjából. Nincs kizárva annak a lehetősége, hogy csakis akkor válhat igazán jelentőssé valamely irodalmár, ha olyan alkotók munkáinak értelmezésére is vállalkozik, mint például Shakespeare, Goethe vagy Baudelaire. A külföld aligha fogadja el olyan értelmezőnek az értékítéletét, akinek munkássága a magyar irodalom méltatására korlátozódik. Lukács György nemzetközi hírnevét nemcsak a marxizmus kisugárzása tette érthetővé, hanem az is, hogy németül írt és képes volt érdemlegeset mondani például Scottról az angol nyelvű olvasónak. Más kérdés, hogy tudtommal soha nem próbálkozott magyar alkotás elismertetésével.

Túlzás nélkül állítható, hogy az utóbbi években erősen csökkent azoknak a magyar irodalmároknak a száma, akik részt vesznek nemzetközi vállalkozásokban. A legidősebb nemzedék számos tagja több nyelven is tudott érintkezni külföldi pályatársakkal, a következő korosztály tagjainak egy részéről viszont nem mondható ugyanez, hiszen abban a korszakban volt fiatal, amikor alig volt lehetőség a nyugati nyelvek elsajátítására. Noha a jelenlegi fiatalok nyelvismerete ismét kiváló, a külföldi folyóiratok és könyvek hiánya mégis végzetes módon akadályozza a tudományos vizsgálódást és az oktatást. Roppant szerencsétlennek tartom, hogy a nem Budapesten élő irodalmárnak sokszor a fővárosba kell utaznia, ha el akar olvasni némely tudományos közleményeket. Nem éppen megnyugtató, hogy az irodalomtudomány nélkülözhetetlen alapmunkái az ország egyetlen közgyűjteményében sem találhatók meg, mint ahogy az sem menthető, hogy nincs olyan nemzetközi bolt, ahol a fiatalok kezükbe vehetnék a szakkönyveket - az Atlantis nevű színvonalas áruda választék tekintetében nem hasonlítható össze például azzal a hatalmas, többszintes intézménnyel, amely Helsinkiben működik. Mivel ma lényegesen kevesebb lehetőség adódik arra, hogy magyar irodalmár nemzetközi ülésszakra utazzék el, a szakma külföldi kapcsolatai szegényesebbek, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. Nincs alkalom a megmérettetésünkre, s ez bezárkózás, magunkba fordulás veszélyét rejti magában. Nagyon ritkán esik meg, hogy Magyarországon élő szakember kapcsolódni tud az irodalomtudomány nemzetközi vitáihoz, hiszen nemcsak vidéken, de még Budapesten sem lehet módja arra, hogy szemmel kísérje a szakirodalmat.

A gazdasági helyzet mindazonáltal nem lehet egyedüli oka annak, hogy irodalomtudományunk távlata inkább beszűkült, mintsem kitágult a legutóbbi években. A bölcselet, sőt a történettudomány magyar művelői sikeresebben működtek együtt külföldiekkel. A tudósok nemzetközi kapcsolatainak alakulását rendkívül hátrányosan érintette, hogy míg a történészek és irodalmárok világszerte közeledtek egymáshoz az elmúlt évtizedekben, nálunk ugyanekkor a két szakma elhatárolódása volt jellemző. A történettudomány képviselőit kihagyták a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságból, az idegen történészekkel együtt készített nemzetközi kötetekből viszont hiányzik a szorosabb értelemben vett szépirodalom szakszerű mérlegelése. Ez utóbbira példa az a New Yorkról és Budapestről szóló könyv, amelyben a kései tizenkilencedik és korai huszadik század magyar irodalma kizárólag történeti forrásként szerepel, nem pedig úgy, mint a történelem része. 42

Míg a nyugati világban a hermeneutika és a dekonstrukció az irodalomhoz közelítette a történetírást - Reinhart Koselleck, Hayden White, sőt akár Derrida munkásságában is megfigyelhető ez az elmozdulás -, addig Magyarországon ilyen közeledésnek még a nyomát is nehéz volna fölfedezni. Ott egyre általánosabb a fölismerés, hogy a történelem minden értelmezésben benne rejlő kitalálás eredménye, itt viszont sokan továbbra is kizárólag társadalmi, lélektani vagy egyenesen politikai forrásként olvasnak irodalmi műveket. Tankönyveink zöme ezt az elavult álláspontot képviseli, és a szakirodalomban még mindig döntő a szövegmagyarázatnak az a módja, mely az írói alkotásokat tanító célzatnak felelteti meg vagy életrajznak rendeli alá. Nem érvényesül az alapelv, mely szerint a történeti és művészi érték csakis egymással kölcsönhatásban határozható meg. "A művészet mint alkotás (Stiftung) lényegében történeti. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a művészetnek a szó külsőleges értelmében története van (...). A művészet abban a lényeges értelemben történeti, hogy alapját veti meg (gründet) a történelemnek." 43

4. Az irodalom oktatása

Az 1948 utáni négy évtizedben a magyar irodalom olyannyira ki volt szolgáltatva a politikának, hogy aligha lehet csodálkozni, ha az 1990-es évek közepén szerepzavarban szenved. Akkor szerezheti vissza a saját illetékességi körét, ha átalakítják az oktatást. A jelenlegi tankönyvek sem az alap-, sem a középfokú oktatásban nem teszik lehetővé, hogy az irodalmat mint irodalmat ismertessék meg a fiatalokkal. A nemzeti alaptantervvel szemben is alapvető szakmai kifogások hozhatók fel. Súlyos hibának tartom, hogy a 8. évfolyam végén kötelezően ismertnek tekintendő művek sorában "a világirodalom néhány alkotása", valamint "Kosztolányi egy-két műve" szerepel, mert e homályos megfogalmazásokat nem lehet egyértelműsíteni, és azt sem hiszem megengedhetőnek, hogy a 10. évfolyam végén számonkérhető olvasmányok között Az ember tragédiájának mindössze részletei vannak föltüntetve. Csakis vidékies bezárkózásra ösztönözhet olyan követelményrendszer, amely szerint a tizenhatáveseknek nem kell egyértelműen megismerkedniük valamely tizenkilencedik vagy huszadik században írt külföldi regénnyel. Az sem helyeselhető, hogy a nemzeti alaptanterv mellőz olyan irodalmi alkotásokat, amelyek Erdély vagy a Felföld örökségének részei.

Egyetemeink átalakítása nem enged átgondolt elképzelésre következtetni. Egyrészt az észak-amerikai credit system-hez alkalmazkodtunk, másfelől a német Habilitation-eljárást vezettük be. A hatékonyság és a kultúra egyetemének e házassága nem mondható szerencsésnek. Az egyetemek általában háromféle tevékenységet folytatnak: tudományos vizsgálódást, oktatást és ügyintézést. A közelmúlt egyértelműen e legutóbbit helyezte előtérbe, ami óhatatlanul szellemi igénytelenséghez vezet. Jó példa erre a hallgatói értékelés, amelyet már több felsőoktatási intézményben is figyelembe vesznek. Ez az amerikai mintájú eljárás fogyasztóvá lépteti elő a diákot, amennyiben az ő megelégedettségét ismeri el az oktatói munka mércéjeként. Félreértés ne essék, nem az értékelésnek, még kevésbé a fiatalok véleményének a létjogosultságát vitatnám, csak azt, hogy a minőség mennyiségként mérhető, vagyis az a legjobb tanár, aki a legnépszerűbb vagy esetleg a legjobb osztályzatot adja. Az ismeretek elsajátítása erőfeszítéssel is jár, a hallgatói közmegegyezés ezzel szemben kényelmességet is tükrözhet.

Az irodalmár szakmája időigényes és nem kifizetődő tevékenységgel jár. Minél több művet kell ismernie és újraértelmeznie, a lassú és ismételt olvasásra pedig aligha lehet módja akkor, ha szüntelenül jelentéseket ír, üléseken, kerekasztalokon és bizottságokban vesz részt, pályázatokat, beszámolókat és alkalmi fölszólalásokat készít. Inkább teremthet értéket olyan tudós, aki el tud mélyülni, azaz átvitt értelemben otthont épít, mint aki állandóan úton van, mert a gyors tájékozódás, állandó kirándulás, az átváltás egyik divatról a másikra könnyen vezethet fölszínességhez. Szellemi értelemben az otthon az ember halandóságának egyenes következménye. Újraolvasásra, azaz értékek védelmére kötelez. Sachs kijelentése az újszerűség viszonylagosságáról mélyebb értelmet ad a következő állításnak: "Nem azért lakunk valahol, mert építkeztünk; sokkal inkább annyiban építünk, amennyiben lakunk valahol".44 Ha valaki Kosztolányi szellemét igyekszik képviselni, aligha lehetnek kétségei afelől, hogy "minden lényeges és nagy onnan ered, hogy az embernek hazája van és gyökere valamilyen hagyományban."45

Az Amerikai Egyesült Államokban egyre többen emelik föl a szavukat az ellen, hogy az egyetemeket üzleti vállalkozásként működtetik. A New Literary History 1995. nyári száma például ennek a szemléletnek a kíméletlen bírálatára vállalkozik. Nálunk most pontosan ez a felfogás kerül érvényre, amikor az oktatók s hallgatók arányát alkalmazzák mérceként. Durván fogalmazva, nem az a baj, hogy sok az oktató a magyar egyetemeken, hanem az, hogy akad olyan tanár, akinek szakképzettsége hiányos és elavult. Kegyetlenség az oktatók megrostálására vállalkozni. Ha viszont valaki tényleg úgy gondolja, hogy csökkenteni kell a számukat, egyedül a szakmai fölkészültség lehet a válogatás alapja. A közelmúltban végrehajtott felsőoktatási létszámcsökkentésben nem vagy legalábbis nem mindig érvényesült ez a szempont. A nyolcvanas évek végére némely társadalomtudományok egyetemi oktatása olyan akacsony szintre hanyatlott, hogy először meg kellett volna vizsgálni a szakmai színvonalat, s csak azután érvényt szerezni az egyetemi önállóság elvének. Jól tudjuk, mennyire vitatható a tudományos minősítettség hitele, de még a formai követelmények sem érvényesülnek, ha munkásság nélkül és kandidátusi értekezés alapján neveznek ki egyetemi tanárt, miközben nem részesül ebben a címben olyan tudós, aki többszáz lapos monográfiára kapott akadémiai doktori címet. Mindaddig üres szó marad a felsőoktatás korszerűsítése, amíg továbbra is érvényesül a fordított kiválasztás.

Tekintettel arra, hogy a magyar oktatóknak a megélhetési nehézségek miatt már korábban sem maradt sok ideje önmaguk továbbképzésére, a mennyiségi szemlélet tovább fogja rontani a minőséget. Magyarországon a jelenlegi körülmények aligha teszik lehetővé, hogy egy irodalmár hosszabb távú célt tűzzön maga elé és évekig nagyobb lélegzetű munkának szentelje idejét. Tarlékainkat föléltük és könnyen saját korábbi ötleteink ismételgetésére kényszerülünk.

Nagy hiba, ha némely vezetők olyan országok oktatási szerkezetét tekintik mintának, amelyekben az anyagi és társadalmi körülmények merőben különböznek a hazaiaktól. Az Egyesült Államokban az egyetemi tanárnak semmiféle más pénzkereső tevékenységet nem kell folytatnia, s időről-időre fizetett szabadságot kap, hogy könyvet írjon. A magyar egyetemi oktatók többsége viszont egyszerre több felsőoktatási intézményben dolgozik, és így óráinak száma is magasabb. Akár a magam példájára is hivatkozhatom. Magyarországon ebben a félévben hetente hatféle tananyagot oktatok, nem számítva a doktori foglalkozásokat; az Indiana Egyetem félévenként kétféle óra megtartását igényli. A könyvek hozzáférhetetlensége és az elfoglaltságok sokfélesége teljesen lehetetlenné teszi, hogy az irodalmat színvonalasan tanítsák a magyar egyetemeken.

Ha valaki arra hivatkozik, az egyetemnek az a föladata, hogy a piacgazdaságban részvételre készítse föl a fiatalokat, teljesen figyelmen kívül hagyja a történeti tudományok belső lényegét. Klebelsberget távlati célok vezették egy Trianon utáni országban, melynek helyzete aligha volt kedvezőbb a jelenlegi Magyarországénál. Manapság nehéz volna nyilvánvalónak vélni, hogy a kulturális vezetést hasonlóan távlati célok vezetik. A legjobb úton vagyunk afelé, amit a huszadik század egyik nagy gondolkodója több, mint félévszázaddal ezelőtt a tudományos tevékenység üzemszerűségének nevezett és a következőképpen írt le: "A tanult ember (Der Gelehrte) eltűnik. Olyan kutatónak adja át a helyét, aki vállalkozásokban vesz részt. (...) Otthon már nincs szüksége könyvtárra. Egyébként is szüntelenül úton van. Tanácskozásokon szerepel és üléseken ad elő. Megbízásokat kap kiadóktól. Ez utóbbiak határozzák meg, milyen könyveket kell írni."46

A ilyen eszmény technikushoz, alkalmazotthoz illik, nem történészhez, bölcselőhöz vagy irodalmárhoz. A szövegszerkesztő programok elterjedése egyébként is rombolhatja a szellemi tudományok önállóságát, amennyiben a természettudományos kísérlethez hasonló tevékenységre, meghatározott terv végrehajtására és adott eljárások alkalmazására csábít, amellett hogy tagadhatatlan előnyöket biztosít, sőt kitágítja a vizsgálódás lehetőségeinek körét, különösen pedig átalakíthatja az oktatást. A számológépek máris érezhetően hozzájárultak az olyan összehasonlító vizsgálódások elterjedéséhez, amelyek nemcsak elősegítik minden kultúra nyelvi és etnikai különösségének a kiemelését, de egyenesen módot adnak arra, hogy akár a legkisebb kultúra is hozzáférhetővé váljék. A szövegszerkesztő az írásmódot is átalakítja; a magam tapasztalatából arra következtetek, hogy háttérbe szorul a vonalszerű előrehaladás, és a szöveg viszonylag hosszabb ideig lehet a készülés állapotában. A gyorsan fejlődő közlési eszközök mindazonáltal veszélyt is rejthetnek magukban. Egyfelől nemzetközivé szürkíthetik a kultúrák sokféleségét, másrészt egy szintre helyezhetik különböző korok eltérő minőségű alkotásait, azt az ábrándot keltve, hogy a múlt örökségéből minden azonnal és közvetlenül tárolható és megközelíthető. A gépesítés könnyen elfedheti azt az igazságot, hogy léteznek nagyon különös értelmezési hagyományok, amelyeket nemzedékek sora fokozatosan hozott létre, s e hagyományok egyszer s mindenkorra eltűnhetnek, ha gyökeresen megváltozik a szellemi légkör.

A cél a magyar és világirodalom kettősségének megszüntetése, s ez egyedül olyan nemzedék számára lehetséges, amelyik már ennek az egységnek a szellemében nevelkedett. Csakis tudományos és oktatási intézményeink alapos átalakításával lehet ilyen célt elérni, ehhez pedig teljesen szabad kezet kellene adni a legjobb szakembereknek, hogy figyelemmel tudják kísérni az irodalomnak és értelmezésének nemzetközi irányzatait.

Noha az irodalomra bajosan vonatkozhat a bölcselőnek az a kijelentése, hogy "az úgynevezett nemzeti hagyományok óhatatlanul némely bizonytalan és gyökértelen, hírnévre és pénzre áhítozó értelmiségiek konstrukciói",47 való igaz, hogy ez a terület sem mentesülhet az egységesüléstől. Előbb-utóbb rá fogunk kényszerülni, hogy nemzeti irodalmunkat is egyre szélesebb nemzetközi összefüggésben lássuk. Zenészeink, sőt képzőművészeink már régebben ki voltak szolgáltatva a nemzetközi megmérettetésnek. Irodalmunk sem kerülheti ki ezt a sorsot; jelenkori alkotásait nemcsak egymáshoz, de olyan művekhez is kell mérni, mint például Yves Bonnefoy és John Ashbery költeményei, Heiner Müller színművei vagy William H. Gass The Tunnel (1995) című hatszázötven lapos regénye. A magyar irodalomtudomány nyelve sem lehet független a nemzetközi párbeszédtől. Bármennyire is törekedhetem arra, hogy szép magyarsággal fogalmazzak, saját nyelvem mögött mindig érzékelhető a másik, amelyen olykor beszélek, mint ahogy idegen nyelvű megnyilatkozásaimon is mindig nyomot hagy az anyanyelvem.

Leszámolva azzal a pozitivista balhiedelemmel, hogy az értelmezés tárgya elválasztható az értelmezőtől s a múlt elkülönül a jelentől, érvényt kell szerezni annak az elvnek, hogy a szöveget az értelmezés teremti, tehát nem megfigyeljük a művet, hanem olyan párbeszédet folytatunk vele, melynek soha nincs vége. "Az olvashatatlan nem az olvasható ellentéte, hanem olyan perem, mely az újraindulásra/visszatérésre (repartir) is esélyt vagy erőt ad."48 Rá kell jönnünk, hogy azokat a műveket sem olvastuk, amelyekről korábban írtunk, s az egyes alkotásokról folytatott elmélkedést szövegek együttesére vonatkozó töprengésekkel célszerű fölváltani. Az újraolvasás és a tágabb összefüggésbe helyezés a magyar irodalomtudomány továbbfejlődésének nélkülözhetetlen ösztönzője lehet. Ez az eszmény vezérelt, amikor Ottlikról írt könyvemben többféleképpen próbáltam megközelíteni az Iskola a határon-t, egy hamarosan megjelenő tanulmányomban A rajongók újraolvasására tettem kísérletet, 1994-ben az angliai Cambridge egyetemén tartott előadásomban pedig a holocaust irodalmának nemzetközi távlatából igyekeztem megközelíteni Radnóti Miklós költészetét. Valamely szöveg csakis azáltal válhat irodalmi művé, ha új összefüggésrendszerbe lehet helyezni. A zenében az igényes előadó nemcsak új műveket tanul meg, de ugyanahhoz a műhöz is vissza-visszatér. Nem látom okát, miért ne vállalkozhatnék hasonlóra az irodalom értelmezője, hiszen valamely költeményt avagy regényt elolvasni nem, legföljebb olvasni lehet. Egykori tanítványaim - például Barabás Judit, Bendl Júlia, Bezeczky Gábor, Bogoly József Ágoston, Kálmán C. György, Neumer Katalin vagy Tatár Sándor - többször is ösztönöztek arra, hogy újra hozzálássak valamely könyv magyarázatához, különösen akkor, ha olyan művet értelmeztek, amelyről korábban magam is írtam. Meggyőződésem, hogy valami lényegeset tudhatnánk meg arról, hogyan is olvasunk, ha olykor össze lehetne hasonlítani, miként értelmezte ugyanazt a művet valaki fiatalabb és idősebb korában. Soha nem nézem meg, mit is írtam egy versről vagy regényről korábban, nehogy szándékosan akarjam másként értelmezni "ugyanazt" a szöveget. Az újraolvasás eredménye nem okvetlenül érdekesebb; csakis kívülálló döntheti el, mi is a viszony korábbi és későbbi felfogás között.

Az "esztétikai irodalomfogalom kortalansága", melyet Szili József joggal nevezett René Wellek legfontosabb előföltevésének,49 ma már éppúgy elavultnak tekinthető, mint a szembeállítás az irodalom "külső" és "belső" megközelítése között. Csakis abban az esetben tartható fenn a magyar irodalom öröksége, ha tudatosítjuk magunkban, hogy textus és kontextus nem mint ok és okozat viszonyul egymáshoz; közülük egyik sem tekinthető "dolog"-nak, mert mindkettő "jel" szerepét játssza. A mű esemény s az irodalom értése történő hagyomány, mely állandóan új összefüggésrendszerbe állítja az alkotásokat. Ahogyan Gadamer mondja: "Durch sein Gedicht stiftet der Dichter Gedächtnis."50

Jegyzetek

1. „Az örökség sosem adott, mindig elvégzendő tevékenység." Jacques Derrida, Spectres de Marx: L'état de la dette, le travail du deuil et la nouvelle Internationale. Paris: Galilée, 1993. 94.

2. Earl Miner, Comparative Poetics: An Intercultural Essay on Theories of Literature. Princeton, NJ: Princeton University Press, 1990, 9, 27.

3. Németh László, „Babits Mihály: Az európai irodalom története," in Két nemzedék: Tanulmányok. Budapest: Magvető és Szépirodalmi, 1970, 490.

4. Vilém Flusser, Krise der Linearitat. Bern: Benteli, 1992.

5. Martin Heidegger - Karl Jaspers, Briefwechsel 1920-1963. Frankfurt am Main - München - Zürich: Vittorio Klostermann - Piper, 1990, 144-145.

6. Wilhelm Furtwangler, Aufzeichnungen 1924-1954. Wiesbaden: F. A. Brockhaus, 1980, 14.

7. „Bevezetés a szépirodalomba", in Balassa Péter szerk., Diptychon. Budapest: Magvető, 1988, 108-126.

8. Friedrich Nietzsche, Der Wille zur Macht: Versuch einer Umwertung aller Werte. Stuttgart: Alfred Kröner, 1964, 414.

9. Jacques Derrida, Spectres de Marx, 278.

10. Fehér M. István, „Nemzet, filozófia, tudomány: A hazai filozófiai munkálkodás ágai és jelentősége", Existencia, vol. II (1992), 509.

11. Horváth Iván, A vers: Három megközelítés, Budapest: Gondolat, 1991, 37.

12. Veres András, „Értékzavar és értékismeret (Értékelméleti és értékszociológiai kutatásaink eredményeiről és gondjairól," Literatura 1987/1988, 349.

13. Kulcsár Szabó Ernő, Az új kritika dilemmái: Az irodalomértés helyzete az ezredvégen. Budapest: Balassi, 1994, 231, 236, 238.

14. Dobos István - Odorics Ferenc, Beszédhelyzetben: Irodalomelméletek között: Budapest: Széphalom Könyvműhely, 1993, 95-107.

15. Orbán Jolán, Derrida írás-fordulata. Pécs: Jelenkor, 1994.

16. Odorics Ferenc és Szilasi László szerk., Fanni hagyományai. Szeged: Ictus és Jate Irodalomelméleti Csoport, 1995.

17. Jacques Derrida, Parages. Paris: Galilée, 1986, 94.

18. Paul Feyerabend. Against Method: Outline of an Anarchist Theory of Knowledge. London: NLB, 1975, 10, 23.

19. Bonyhai Gábor, „Hermeneutika és morfológia," in Dobos István szerk., Bevezetés az irodalomelméletbe. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 1995, 191.

20. John R. Searle, „Literary Theory and Its Discontents," New Literary History 25 (1994), 645-646.

21. Jacques Derrida, Limited Inc. Paris: Galilée, 1990, 129, 134, 206.

22. Hans Robert Jau , Studien zum Epochenwandel der ásthetischen Moderne. 2. Auflage. Frankfurt am Main: Suhrkamp.

23. Nyíri Kristóf, A hagyomány filozófiája. Budapest: T-Twins Kiadó - Lukács Archivum, 1994; Fehér Kiadó, 1992; Neumer Katalin, Határutak: Ludwig Wittgenstein késői filozófiájáról. Budapest: MTA Filozófiai Intézete, 1991.

24. Tolcsvai Nagy Gábor, „Kognittív grammatika: lehetséges-e új nyelvelméleti paradigma az irodalomértés horizontján," Literatura 1995, 113.

25. Martin Heidegger, „Der Ursprung des Kunstwerkes," in Holzwege. Frankfurt am Main: Vittorio Klostermann, 1980, 53.

26. Szirák Péter, Grendel Lajos, Budapest: Kalligram, 1995.

27. Kulcsár Szabó Ernő, Történetiség, megértés, irodalom. Budapest: Universitas, 1995, 95.

28. Garaczi László, „Csipesszel a lángot? A kritika kritikája," in Károlyi Csaba szerk.: Csipesszel a lángot: Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról. Budapest: Nappali ház, 1994, 277.

29. Carl Dahlhaus, Analyse und Werturteil. Mainz: B. Schott'x Söhne, 1970.

30. Carl Dahlhaus, Grundlagen der Musikgeschichte. Köln: Hans Gerig, 1977.

31. Jean-Jacques Nattiez, Tétralogies, Wagner, Boulez, Chéreau: Essai sur l'infidélikté. Paris: Christian Bourgois, 1983.

32. J. Hillis Miller, Illustration. Cambridge, MA, 1992, 16.

33. Kathleen L. Komar, „The State of Comparative Literature: Theory and Practice 1994," World Litetature Today, vol. 69, no. 2, Spring 1995, 287.

34. Alain Touraine, „Nation, nationalism and citizenship," European Review, vol. 3. (1995), 273-286.

35. Henry James, Autobiography. New York: Criterion Books, 1956, 69.

36. Stéphane Mallarmé, „Sur le livre illustré," in Oeuvres complétes. Paris: Gallimard, 1945, 878.

37. „A kánonok szerepe az összehasonlító kutatásban," Irodalomtörténet 76 (1995), 27.

38. „A magyar irodalmi romantika satátosságai," Ars Hungarica 1987, 21-29.

39. Jean-Jacques Rousseau, Lettre a M. D'Alembert. Paris: Garnier. 1960, 137.

40. Harold Bloom, The Western Canon: The Books and School of Ages. New York: Harcourt, Brace and Co., 1994, 558.

41. Perched on Nothing's Branch: Selected Poerty of Attila József. Translated by Peter Hargitai. Tallahassee. FL: Apalachee Press, 1987.

42. Thomas Bender and Carl E. Schorske, Budapest and New York: Studies in Metropolitan Transformation: 1870-1930. New York: Russel Sage Foundation, 1994.

43. Martin Heidegger, „Der Ursprung des Kunstwerkes," in Holzwege, 65.

44. Martin Heidegger, „Bauen Wohnen Denken," in Vortrage und Aufsatze. Stuttgart: Günther Neske, 1994, 143.

45. Antwort: Martin Heidegger im Gesprach. Herausgegeber: Günther Neske, Emil Kettering. Pfullingen: Günther Neske, 1988, 99.

46. Martin Heidegger, „Die Zeit des Wltbildes," in Holzwege, 83.

47. Nyíri Kristóf, A hagyomány filozófiája, 36.

48. Jacques Derrida, Parages, 161.

49. Szili József, Az irodalomfogalmak rendszere, Budapest: Akadémiai, 1993, 11.

50. Hans-Georg Gadamer, Wer bin Ich und wer bist Du? Ein Kommentar zu Paul Celans Gedichtfolge „Atemkristall". Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1986, 131.