Alföld - 47. évf. 2. sz. (1996. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Radnóti Sándor

Kánon és relativizmus

Szegedy-Maszák Mihálynak nyilván igaza van: a kérdésben két téma van fölvetve - az irodalom és az irodalomtudomány jövője -, s ez különösen megnehezíti a választ. Érinti azt a további nehézséget is, hogy itt holmi jövendölésre szólítanak föl bennünket, noha az irodalomtudomány nem prediktív tudomány. Nem foglalkozik azonban leckénk harmadik bökkenőjével, hogy ugyanis a kérdés a két téma - az élő irodalom (hiszen csak élő dolog tarthat valamerre) és az élő irodalomtudomány - összetartozását adottnak tekinti. Holott az alkotás és új keletkezés értelmében vett jelenkori művészi gyakorlat és egy művészettel foglalkozó tudomány szoros egybefüggése korántsem evidens. A társtudományokra vetett futó pillantás megmutatja, hogy a művészettudomány jelentős irányzatainak és képviselőinek kapcsolata az élő képzőművészettel ritkaságszámba ment és az ellenkezője volt a szabály. A zenetudomány helyzetét módosítja ugyan egy jelenkori interpretatív művészettel, a zenei előadóművészettel való szoros összefüggése, de hosszú ideje uralkodó szokás, hogy a zenei műsorok kettéválnak a kortárs művek és a múlt kanonizált alkotásainak időtényezője mentén. A tudomány intézményének és a kortársi művészetnek a dinamikus kölcsönkapcsolata nem magától értetődő.

Az a hermeneutikus tétel ugyanis, amelynek egy változatát a referátum írója úgy fejezi ki, hogy „a jelen átértelmezi a múltat", nem vagy legalábbis nem szükségképpen redukálható arra, hogy a jelen irodalmi praxisának belátása értelmezné át a múlt irodalmát. A kultúra egész történetében fölötte általános, hogy a jelenkori kulturális tevékenységet hanyatlásnak tekintik. S ha a különböző Querelle-ek, legfőképpen persze az avantgardizmus szakított is e felfogással, maga a közönség ebben az évszázadban egyre növekvő mértékben fordult a múlt alkotásai felé - természetesen állandó aktuális át- és újraértelmezések kíséretében. Ma meggyőződésem szerint a magaskultúra fogyasztásának túlnyomó részét régi műalkotások befogadása teszi ki. Ezért a velük való akár kizárólagos foglalkozásnak sem kell önmagáért való történelmi kérdésként megjelennie az irodalomtudós számára, s egy - mondjuk - éles kultúrkritikai megalapozású elzárkózás a kortárs irodalomtól sem szolgáltatja ki szükségképpen őt a hermeneutikai értelemben vett elrekesztett, inaktuális historizmusnak. Döntése fölötte aktuális lehet. Szegedy-Maszák Mihály is fölveti: „Nincs kizárva annak a lehetősége, hogy csakis akkor válhat igazán jelentőssé valamely irodalmár, ha olyan alkotók munkáinak értelmezésére is vállalkozik, mint például Shakespeare, Goethe vagy Baudelaire."

De ha el lehet képzelni legitim irodalomtudományt, amely nem kér a jelen irodalmából, az sem elképzelhetetlen, hogy a kortárs irodalomra csekély az irodalomtudomány hatása. Az irodalomtudomány nagy eredményeit talán az írók nem saját munkásságukban, hanem inkább irodalmi világképükben akarják - ha akarják - hasznosítani. És ez a kettő feszültségteli ellentmondásban lehet egymással: a kánonok sorsa a későmodernitásban mintaadó és mértékadó funkciójuk egységének megbomlása.

Mindezek a megfontolások kizárólag kritikai jellegűek. Arra kívánok rámutatni, hogy ha már a Debreceni Irodalmi Napok címe ilyen faramuci módon, a zárójellel mintegy egymáshoz zárja a kortárs irodalomtudományt és irodalmat, ez szinte ránkkényszeríti, hogy a kettő korántsem nyilvánvaló viszonyán morfondírozzunk.

De talán elegendő lett volna csak az irodalomtudományra vonatkozó kérdést föltenni. Szegedy-Maszák Mihály kezdetben referálja azokat a modern tendenciákat, amelyek egyike-másika kényszerítő erővel veti fel - szerény véleményem szerint - a kérdést, hogy egy tudomány paradigmaváltásáról vagy „végéről" van-e szó. Ami az utóbbi lehetőséget illeti, ezt ezúttal nem a fölgerjedt banauszosz (vagy éppen Bildungsbürger?) pendíti meg, aki kevéssé érdekelt szöveghalmazok újonnan generált párbeszédének tanulmányozásában és az Odüsszeia ilyetén értelmezésében, aki - ha másként nem, a minőség hipotetikus epifenoménjaként - ragaszkodik egyes kiváló művek individuális eredetiségéhez, aki az irodalmi műalkotást elsősorban írásképnek tekinti, és valamely másjellegű képiség egyenrangúságát az írással a modern képuralom (=írástudatlanság) térhódításának tekinti. Nem, tegyük zárójelbe az avatatlanok bosszankodását és a tradíció nosztalgikusainak sirámait, és vessük fel józanul azt a lehetőséget, hogy valamely tudomány tárgyának, ezúttal „az irodalom mibenlétének átértelmezése" eljuthat egy olyan határig, ahol tradíciójával való önazonossága nem tartható fenn. Ez önmagában nem baj, sőt, összefügghet azzal a modern trenddel, amely fellazítja a társadalomtudományok és humanista szaktudományok határait, relativizálja szigorú szféráit, és vagy a bölcselet, vagy a történelemtudomány hatalmas kohójához irányítja őket. Párhuzamba volna ez állítható a társtudományok hasonló törekvéseivel, mindenekelőtt Hans Beltingnek, a nagy művészettudósnak A művészettörténet vége? című 1983-as vitairatával, amelyet nemrég alaposan revideált formában, azonos címmel újra kiadott.

A referátum szerzője mindenesetre vázlatának lehetséges következtetéseit nem veti fel. Nem érvényesíti, amikor a magyar irodalomtudomány utolsó évtizedeiről és mai föladatairól ad történelmi összefoglalót. „Az irodalom mibenlétének szükséges átértelmezése" ott visszalép a szédítő meredélytől. A kép és szöveg radikális egyenrangúságának termékeny és szubverzív problémája azzá a szolíd művelődéstörténeti programmá szelídül, hogy mondjuk Mühlbeck Károly rajzai nélkül szegényes volna Sebők Zsigmond Mackó urának recepciója, és mindezt helyes Az Én Újságomban tanulmányozni. A linearitás Flusser-féle válsága ellenére a magyar irodalomtudománynak itt vonalszerű, nagy narratívája van (noha korántsem sikertörténetként ábrázolva), amely az interdiszciplinaritás gyakori hangoztatása ellenére is a diszciplína maradéktalanul immanens medrében folyik.

A referátum eme inkonkluzivitásának persze megvan a magyarázata. Egy kis kultúra - a miénk - egyszerre nemzeti és internacionális tudományágáról van szó, amely mindenképpen perifériális, és azért küzd, hogy ne legyen provinciális. (Félreértések elkerülése végett: a periféria komoly és autonóm szellemi teljesítmények szülőhelye lehet.) Védekeznie kell - illetve kellett -, gyakran saját soraiban is a nemzeti és a marxista ideológia megszállásától, az interdiszciplinaritás kínálta fölületességtől, a tudatlanságtól. Tekintélyét intézményes szilárdsága mellett korszerűségével kell megalapoznia, de a korszerűség gyökeresen destruktív, és ezért tekintélyromboló elemeit nem applikálhatja, csak tudomással bírhat róla.

Úgy tűnik, egy egész elméletre volna szükség annak az ellentmondásnak a feloldására, amely Szegedy-Maszák Mihály előadásában abban mutatkozik, hogy egyrészt a korszerűség ismételten tovább nem indokolandó retorikai adu ászként szerepel benne, másrészt egy tiszteletre méltó önbírálat keretében idézi Hans Sachs szavait: „Es klang so alt, und war doch so neu".

Sachs bölcsessége persze meg is fordítható. Hányszor tapasztaljuk, hogy ami olyan újnak hangzik, mégis oly régi. Mostanában áttekintettem Debrecen jelentős mai írójának, Tar Sándornak a recepcióját, s azt tapasztaltam, hogy az értelmezők gyakran arcuk verítékével próbálják megmenteni az írót a dokumentaritás, a szociográfia vádjától, s igyekeznek életanyagát archetipikus profundériákban - ahogy Király István mondaná - elontologizálni. A művészi jelentőség garanciája, vagy legalábbis feltétele ilyenkor az, hogy - és mos visszatérek a referátum szövegéhez - ne olvashassuk „társadalmi, lélektani vagy egyenesen politikai forrásként irodalmi műveket". Azt kérdezem: miért nem? Aki így olvas, nyilván nem senso strictu irodalomtudós, s aki csak így olvas, a történettudományban teljesen legitim módon nem művészi, hanem dokumentumértéket keres, de hát nem a tudomány határainak feloldódásáról volt szó? Nem hangzik ebben a dalban a korszerűség követelménye mégis csak a régi félelemnek, hogy majd jönnek az ideológiai kisajátítók és meggyalázzák autonómiánkat?

Szegedy-Maszák Mihály helytállóan referálja azt a modern irányzatot, amely „az irodalomhoz közelítette a történetírást". Ennek a szabadságnak azonban van másik oldala is, amely bizonyára „az irodalom mibenlétének átértelmezésével" függ össze. Arról van szó, hogy sokféleképpen olvashatunk. Hans Robert Jau például a következőket mondta a szóban forgó kérdésről: „A Quentin Durward-t egy darab középkori történetként olvashatjuk (ha a fiktívet kivonjuk belőle, a múlt képe marad számos hiteles részlettel), Ranke Francia történelem című műve ezzel szemben bízvást tekinthető >történelmi műalkotásnak<, és akkor, mint egy Scott-regényt, esztétikailag élvezhetjük."