Alföld - 47. évf. 1. sz. (1996. január)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Vörös István

Horkolás

A saját horkolásom bosszant a legjobban. A másoké nem is. Aludni leginkább ebéd után kell, amikor a nap átfordul a kellből a lehetbe. A saját horkolásom hangja egy másik emberébe. Az a másik ember is én vagyok persze. Állandóan azzal az érzéssel küszködöm, hogy több ember vagyok, mindig más, az, akit a többiek előhívnak belőlem. Persze leginkább a nők. Csak alvás közben vagyok saját magam. Ezért bosszant a horkolásom. Felébredek rá.

Nem szívesen vagyok se férj, se kereskedő, se apa, se szerető. Így fekve legalább is, fejem alatt a kék párnával, cipős lábam alatt újságpapírral, nem. Feleségem ilyenkor a ház túlsó végében egy vájdling szürkés mosogatóvíz fölé hajol. Az öregasszony - akit mindenki csak öregmamának hív - épp tereget a baromfiudvarban. Nagy művészet, hogy a tiszta ruhát ne érjék föl a tyúkok. Az unokám pedig a birsalmafán üldögél, amíg meg nem csípi egy hangya, bőgve szalad segítségért nem is saját nagyanyjához, hanem az öregmamához.

Persze alvás közben is vagyok valaki. A ház ura. Baj ez? Nem tudom.

Hallom az unokám lépteit, végigjön a zöld szobán, föllép a lépcsőn, megáll az ajtóban. Vajon be tudom-e csapni a horkolásommal? Nézem, ahogy egyre közelebb sompolyog. Nem is kell odafordulni. Érzem a szagát. Borsóleves és piros száj. Gyerekszag és kék szemek, rövidre vágott haj szaga. Fordítsam-e tovább? Vagy a hangok. Szapora lélegzése. Futott? Nem, inkább osont. Most is lábujjhegyen áll, nehogy felébresszen. A lépései a műanyag szandálban. Vékony lábak. Hegek a térden. A padló megnyikordul. Most hajol fölébem. Olyan áhítattal, mintha Kristóf, az erőművész történetét hallgatná. Megijedek. Összevissza zavarodik a horkolásom, mint a gyerek lába alatt a szőnyeg, megbillen, ráesik a rekaméra, a homlokát beveri egy kiálló faélbe. Nagy koppanás. Csend. Alszom tovább. Jó tíz másodpercig horkolás nélkül.

Eszembe jut az ebédhez hívás rituáléja. Ugyanígy jön előre a konyhából, csak akkor nem lábujjhegyen, joga van felébreszteni. Végig a baromfiudvaron, a kerten, át a nyárikonyhán, tovább a barna előszobán, a zöld szobán, föllép - a dobogó mindig nagyot dobban - a most kamrául szolgáló valamikori konyhába, kinyitja a kisajtót, bekiabál a nagyszobába, ahol alig pár éve még az üzletünk volt: Nagypapa, ebéd! aztán megfordul, de nem szalad el, megvárja amíg föltápászkodom, akkor aztán elrikkantja magát: Elöl fut a fiatal, hátul meg az öreg! és futásnak ered. Nem akarja, hogy túlságosan lemaradjak, se azt, hogy utolérjem. Nem fut teljes erőből, úgy hiszi, ő az, aki nem hagyja, hogy leelőzzem. Míg elérünk a konyhába jónéhányszor elkiáltja mondókáját, én dühöt színlelek vereségem fölött, pedig tényleg dühös is vagyok, persze nem rá, hanem magamra, akire ilyen ostoba módon ráillik ez a rigmus. Úgy vágtatunk be a konyhába, mintha játszanánk. Jó arcot kell vágni ehhez is. Leülök az ebédlőasztalhoz, morogva nyúlok a kanalam után. A szeretőmre gondolok, az özvegyasszonyra a bolt mellett.

Egyedül vagyok a szobában. Távolodó lépések kintről. Sírás. Lassan újra elkezdek horkolni. Előbb halkan, majd egyre hangosabban. Ezek között a hangok között épp olyan jó elidőzni, mint a pincegazdaság hordói között. Megütögetni az oldalukat, hogyan is szólnak.

Távoli vihar

Hogy szólnak a tücskök. Ha nincs fönn a hold, még hangosabbak. A felnőttek persze tudják, hogyan kell elaludni. Nekik van honnan és van hová kimenekülniük. Minket pedig itthagynak éjszakára egyedül. Le merem fogadni, azt hiszik, fordítva van.

A Jutka-szoba fehér. Itt az ágy, a szekrény, a toalett-tükör, a székek, az asztal mind fehérre vannak mázolva, és ez a bútorzat nem tűri meg a sötétet. Elég az utcalámpa beszűrődő fénye, vagy mint most, egy távolban vonuló vihar, ami el ugyan nem hallatszik ide, de néha egy-egy villanás jelzi, hogy valahol épp villámlik, és a szoba megtelik átláthatatlan fehérséggel. Foszforeszkál. A padláson egér görget egy szem ellopott diót. Nem lehet aludni. Azzal szórakoztatom maga, hogy a nyitott szemem előtt elvonuló csillagokat nézem. Jobbról jönnek, leggyakrabban ék alakban. Színesek, együtt mozognak. Hangtalan madárcsapatra emlékeztetnek, vagy inkább űrhajókra. Nem állítom, hogy félek, egyszerűen csak aludni nem tudok. Nincs miért aludnom. Nem fáradtam el. Mária nénitől azt is hallottam, hogy gondjaim sincsenek.

Nagymamám, aki mellettem alszik, hirtelen felkapja a fejét. - Mi az, Istike? - Pisilnem kell. - Már emel is ki az ágyból, az ablakdeszkára állít, és én, miközben ő a hónom alatt fog, az ablak alatti, most meglehetősen nagynak tűnő mélységbe pisilek. Hallom, ahogy dobol egy lapulevélen, irányt változtatok, talán egy bogáncs fejét találom el. A távolban megint villámlik, a szép ív, ami a földtől egész hozzám emelkedik, egy pillanatra kékes fényt kap, mint egy meggyújtott neoncső. Még mindig pisilek. Nézem az üres utcát, fönt a magasban mintha a tejutat is megvilágította volna a villámlás. Nyugalom van, szél sem jár, hónom alatt a kéznek lankadni kezd a szorítása. Végre befejezem. Nagymamám visszaemel az ágyba, rendkívüli világnap van - Most nem kell kezet mosni. - mondja. Azzal a nyugalommal alszom el, hogy ma biztos nem fogok bepisilni.

Fél óra múlva elered az eső. Reggel arra ébredek, hogy nagymama épp egy vödröt hoz be, mert beázik a szoba.

Hangosan kopognak a vödör alján a plafonról érkező első cseppek.

Ma se lehet majd fürödni menni. - jut az eszembe, és miközben megpróbálom fölidézni, hogy mit is álmodtam, újra elalszom.

Május.

Süt a nap. Minden azzal kezdődik. Állok egy fa ágán és énekelek. Aztán leszakítok egy szem cseresznyét, nagy nehezen lenyelem. Egybe, magostul.

Szétnyílnak a levelek, nagy kék foltban látszik az ég. Szél fúj. Kilátás nyílik alattam az udvarra, a virágágyásokra és távolabb a kerítés mögött leszakadó lejtőre. Újabb és újabb házak váltják egymást, mintha szárnycsapások ritmusát követnék, siklom lefelé a pillantásom után, már magasan vagyok a házak fölött, vasúti sínek jönnek, parti fák, majd a folyó. Innen már emelkedni kell, hogy a túlpartra átjussak. Szürkén és kéken kavarog a víz, uszadékfát sodor, az egyik ágán egy sirály egyensúlyoz. A hegyek közül kiüt a levegő és szembejön. Pördülök egyet, sikerül magam alá kapni a fölfelé keringő hőséget. Végre. Tulajdonképpen már átjutottam. Újra zöld. Ezek a túlsó part lankái. Nem is kell különösebben ereszkedni, maguktól közelítenek a fák. Lehuppanok a veteményesbe. Magasba szökő hamvas hagymaszárak között állok. Megszorul közöttük a hőség és fűszeres a levegő. Figyelem egy picit, hogy teljes-e a nyugalom, aztán énekelni kezdek.

Szép. Fölemel a kerítésre. Két tüske között ülök. Behunyom a szemem, az egész testem mozog és rezeg, úgy ráz az ének, mint a múltkor azt a nőt az asztalnál a zokogás. A kerti asztalon egy pohár fellökött bor.

Romlott gyümölcs szaga. És úgy is ráz, mint ugyanakkor azt a férfit a nevetés. Kezében cigaretta, a végén hosszú parázs, ami a röhögéstől a cipőjére potyog. Sírás és nevetés, mind a kettő erőltetett. Ülök az ágon, és bámulok. De hiszen ők egyszerűen csak akarják, amit csinálnak. Most a szél megmozgatja a házra fölfutott vadszőlőt, a kacsok és levelek jobbra-balra hajladoznak. Tegnap és ma, ma és tegnap. Ez az én énekem. Nem akarom, nem is lehetne akarni. Szétszórom a kertre. A cseresznyelevél fonákján a tetvek abbahagyják a munkát. Pöttyös tojásokra gondolok. Egyszer már volt így. Homályos fehér szakadás az emlékekben. Süt a nap. Ellököm magam a dróttól. A saját énekem fonalán a levegőben függök.