Alföld - 47. évf. 1. sz. (1996. január)
Szóba bugyolálva az ember.
Barát vagy ellenség, mindegy.
Szó-gézbe csavarva, mi bábok
rágunk, ragyogunk.
Minden s mindenki sorra kerül.
Hogy írmagja se maradjon.
Világörökség éber őrei, sebesen
gyűjtsetek írmagokat. Hogy
legalább írni, ha már...
Vagy írni se? Zúduljon a
tátott szánkba az összes?
Mind? Az egész? Rakásra
dőljön, hemperegjen, fúródva
egymásba? Ki vezényel itt?
Az ártatlan aligha. Fényeskedhetik
kedvére a lárma mögött
villogtatva a romlás pontos
látleletét. Ő tudja, honnan
hová húznak a szárnyas tükör-
talpúak a magasban, kettős
izzással, mint a vadászgépek.
Röptükre az inga kileng
a vad hajigálókban, eltitkolt
sebeket érint, fájdalmától
fölmelegszik a test, mely most
vallja be izzadva, csikorogva
a lelkét s megpillantja magát
az eredet zöld lobogásában.
Ha ugyan még lát. S van mersze
végigtapogatni szemmel a művét.
Vadvízország kanyarog sásligetek közt
térdig ér-e vagy elföd? tudják már
akiket csillogva becsapott
mint elkötött sajka, ide-oda
sodródik a remény
vízszín alatt úszik a hold
kemény fekete markok verték
alagsori pénzverdében
nyomaikat az ezüst
hűvösen viseli
levilágít a fenékig, karcsú halak
gyülekeznek ernyője alá
- éj sötétje ellen véd a sugárzás
szétsüt fönt is, annyi bitangnak
festi fehérre a hátát
ahogy áldozatukra hajolnak, kiszedve
belőlük a sóhajtás aranyát
vadvízország
égbeütött szögfej-holdja alatt
ring, fölakasztva
Ha a semmi te vagy, boltozódik.
Ha a csönd vagy te, a moraj
külözböztet meg a világtól.
Az erdei séta, mint egy zsoltár
szakaszonként, óráról órára
növekszik. Nézem huharjaidat
s fakopáncsod fekete-fehér
röptét. Kicsiségem, mint a po-
porköpeny kavarog mögöttem.
Most ez az esőszagú koradélután
vagy - ajkamhoz érintem az
avart: a világért mélyre hajol
a teremtmény, de nem mozdít
útjából egy fagallyat sem.
Te vonulsz át ma az erdőn.
Veled görögnek mondataid.
Belélegzem a pillanatot.
Harang csöndesedik abban,
ahogy kétoldalt fogynak a fák.