Alföld - 47. évf. 1. sz. (1996. január)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Tarján Tamás

Szent Witti esete az új csillárral

Fejlemények a Tandori-életműben, anno 1995

Amiről csak lehet, beszélni kell. Miért ne?

Ahogy mindennek épp a mi nem a mikéntje.

Végül úgyis marad, jelben-is-jeltelen:

csak önmagához ér a teljes rejtelem.

(Wittgenstein Angelus Silesiust olvas Szpérónak)

Sokat írok, ez a legkevesebb.

(Szétesők és összeszedettek)

1

Tandori Dezső olvasói - amiként ő mondja: a „ki-tudja-ki Olvasó"; s miért ne lehetne belőlük több - már nem csupán e kiterjedt, sokműfajú munkásság némely tárgyi vonatkozásaiban és formai jellegzetességeiben otthonosak, de a témakörök, korszakok, összefüggések és érzületek labirintusában sem járatlanok. Még a Tandorit nem olvasóknak is fölrémlik halvány sejtésük arról, hogy volt valami medvés meg gombfocis meg madaras periódus, most meg itt ez az átkozott lóverseny. Tisztességes irodalmár, belül vagy kívül a „berkeken", legalább fölháborodni vagy legyinteni képes mindezekre, hiszen az írásművek évtizedek óta sorjázó, motívum-ismétlő tömkelege: a Tandori-tény elől nem térhetett ki.

A figyelmes, empatikus ki-tudja-ki az életmű anyagának közelmúltbeli sűrűsödésével, a motívumok összejátszatásával is tisztában van. Átlátja a logikai rendet, a tematikus ritmikát, ama „belső rímelést" - melyekre egy-két példát Tandori egyik 1995-ös kötetéből, a Madárzsoké címűből (Pesti Szalon Könyvkiadó) hozhatunk. A (fél)múltból és a (fél)jelenből levezetett, az éppen-ma szituációjába átvezetett 1. tétel: medve = madár. Samu (Tandoriék egyik madara) „nem volt olyan örökké-kettőnk-közt-morfondér, tényleg bájos mackó-lény, mint zöldikéink, főleg Éliás" (Szívelégtelenségek) Az idézetek további lehetséges halmaza helyett máris a 2. tétel: medve = ló. „Keresni kezdtem a »Szpéró« neveket a lovaknál, a csillag és a fehérség utasait. Starella, Toute Blanche... de más szisztémák is adódtak, például az Ottlik-vonal, Veuve Cliquot-val, (...) netán a medve-vonal úgy mint Winnie the Witch..." (A pályátlan rajtlámpa) A 2. tétel átfedi a 3. tételt (hiszen Szpéró az író és a Társné főmadara volt): madár = ló. „Az utolsó futamban szépen megmentett egy Star Macedon nevű ló. A Star az egyszer-volt, nem-volt madaram, Szpéróm homlokcsillagát idézi." (A pályátlan rajtlámpa) Az Esthajnalcsillagot, akiről még lesz szó...? A 4. tétel: (az egyik folyam/isten/nő) = ló. Kiviláglik ez a Folyamistennő lónevére című négysorosból (ez viszont Tandori másik 1995-ös kötetében, a Vagy majdnem az című verskötetben [Balassi Kiadó] olvasható. A két könyv citátumainak megkülönböztetése céljából a továbbiakban ld.: utal a versgyűjteményre, és csak címükkel szerepelnek a Madárzsoké kisprózákként meghatározott írásai).

A tételsor, mindig medve-madár-ló elemet tartalmazva egyik oldalán, majdhogynem végtelenül folytatható lenne, így: medve = madár = ló = isten(nő) = ... = én. Medve-madár-ló-alapú (vagyis Tandori bizonyos pályaszakaszaira, lét- és témaköreire visszautaló) kiindulással olyan teljes világ épül föl most nála, amely irdatlan mennyiségű - és főleg irodalmi, illetve nyelvi természetű - asszociációjával mint az én-be rendeződik. Ez az univerzum, és a befoglaló én, mint univerzum minden profanitást visszavesz attól a ténytől, hogy a láncban egy istennő, sőt mondhatjuk: Isten is láncszemmé lett. Mi több, éppen Isten közeledése: az Istennel ötven-ötvenöt éves koráig alkotásaiban mit sem törődő Tandori megszólító, megnevező, névadó kíséreltei, e fájdalmas és szemérmes próbálkozások teszik anno 1995, vagyis a legutóbbi egy-három esztendő egyik legfontosabb (nyelv)filozófiai, poétikai és tematikus vált(oz)ását az oeuvre-ben!

Természetesen ez az Istennel is megterhelt-megemelt, folyamatosan gondolattársításos-„tételes" világ, ez a szövegegyüttes roppant nehéz helyzetbe hozza a türelmetlen vagy fáradékony olvasót. Áldozni kell a textusra, mely a leáldozás árnyékában maga is áldoz.

Megéri.

2

A Madárzsoké és a Vagy majdnem az is pompás kötetcím. 1992-ben N, mint Nulla kilométerkő (Tandori Dezső, a kortalan) című tanulmányomban igyekeztem bizonyítani: a számos Tandori-könyv szinte mindegyike két címtípust variál. Az egyik típusban a vég, a halál mint stádium mutatkozik (ezúttal érvelés nélkül sorolva, ilyen például a Töredék Hamletnek, a Miért élnél örökké?, a ...de maradj halott, a Bízd a halálra, az Egy regény hány halott...?, a Szent Lajos lánchídja stb.). A másik címtípusban a valami felé tartó mozgás dominál (Még így sem, A meghívás fennáll, Valamivel több, A feltételes megálló, A megnyerhető veszteség stb.).

A két címtípus nemegyszer dialektikus, kölcsönösen értelmező viszonyba került. Ilyen kevert cím a mostani kettő is. A Madárzsoké a repülés és a vágtatás hapax legomenonja, ugyanakkor Tandori tucatnyi madár haláláról írja oldalak tucatjait, a lóversenyen meg naponta „hal meg" a fogadó. A Sagittarius (a költő december 8-ra eső születésnapjának csillagképe, a Nyilas) mint mottó (szerepel a verseskötetben is) tovább-előre játszik e fájdalmas-groteszk élet-halál kettősséggel.

A Vagy majdnem az a „valami felé" feltételes módját is befoglalja. És a halált? Ez már majdnem az - érződik sok költeményből. Fontosabb azonban nem felednünk, hogy a cím kínálkozó dekódolásai közül az egyik a Tandori által nem épp sűrűn emlegetett Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versének harmadik és negyedik sora: „Ha szeretsz, életed legyen / öngyilkosság, vagy majdnem az." Meglehet, nem ez az intarzia, nem ez az idézet a cím megközelítésének aranykulcsa, ám erre is nyílik - mivel a szeretet soha még ennyire nem erősödött föl a szerzőnél alkotásai tárgyaként, a szerelem (erotikus, szexuálfilozófiai átgondolásban) soha így nem kért szót nála, és az öngyilkosság lehetőségét, ha mérlegelte egyáltalán, soha így még nem mérlegelte.

3

„Szándékom, hogy ezt az írást igen egyenes vonallal vezessem" - áll A pályátlan rajtlámpa egyik passzusában, majd kevéssel utána: „Elvem azonban, hogy azért írok meg mostanában valamit olykor több ízben is, mert különféle anyagok összefüggésére utal így az azonos elem, valamint a ki-olvassa-épp esetlegességeit jobban szűröm ki így matériáim többszöri indításával, versenyeztetésével." Az egyenes vonal a kisprózák alig valamelyikében lesz egyenes, mert az írói szándék jelenleg teljességgel ellentétes az írói anyag karakterével. „Most akkor én a régi elbeszélők modorában fogok... mit is csinálni? Hát elbeszélni. És ez olyan ritka eset itt, hogy előre nem tudom beszédem utolsó mondatát." (A Tóni) Ezen tán még Tandori is mulat, bár az utolsó mondatot valószínűleg mégiscsak előre tudta. Éppen a Madárzsoké két nevezetes napját nem meséli el, ígérete ellenére sem, mert mást mesél el - azt viszont már elmesélte másutt. A burjánzások legkevésbé sem egyenes vonalú, tekervényes-asszociációs-motívikus szépsége nem minden ok nélkül tetszhet káosznak, ha az olvasó feltétlenül arra számít, amit írója ígér neki. A Balekszandria (b)alekszandria-beszédjátéka még hatványozza is e tárgyi és technikai mivoltokat, s a mi volt?-ban egy idő után elvész a mi lesz?, holott hogy mi lesz, az itt a főkérdés.

Annál busásabban kamatozik, amit sokan a legkevésbé szeretnek Tandori munkásságában: a variatív, ismétlő, csipkéző földolgozás (a két új könyv is hemzseg a párhuzamoktól, az 1994-es Kísértetként a Krisztinán már tartalmazta a Witti és vidékünket stb.). Az ismétlés az a mind szilárdabb váz, amely az adatszerűen alig követhető művet lényegszerűségében követhetővé, áttetszővé, strukturálttá teszi. A krónikázó-naplózó alkotói nagymonológ már eddig is jelentékeny, öntörvényű, sok (főként fiatalabb) írótársat megihlető magánbeszéd volt. A Madárzsoké - a Hosszú Koporsó (1994) és a Kísértetként... részleges előtanulmány-voltánál és részleges amorfiájánál már jóval magasabb szinten - megkezdte az elrendezést: a napló már életsumma, a krónika már számvetés, a lankadatlan munka már felelős elszámolás is. Az önelemzésnek ez a foka fensőbb, mert nem egyszerű ön-nézés (ami bőségesen elegendő téma egy életműhöz), hanem élet-nézés. Ez az előnyös alakulás sors- és életszituációbeli fordulatokkal, életkori és korkori sajátságokkal is összefügghet, elindítója, katalizálója, és szentje azonban a Tractatus Wittgensteinje: Witti elúrhodó kompetenciája az egész (tehát a kezdetektől számított) Tandori-életmű értelmezésében, vissza-, be- és előre is tekinthető prognózisaiban.

A pályátlan rajtlámpa, az epikakötet első felének egyik legkitűnőbb írása definiálja is az időbeni előrelépést, valamint az anyag birtoklása és a rendezés vágya közti párhuzam-ellentétet: „A versenyjátszások és gombfocizások gyerekkora után, a koalákra és a verebekre, de már elmúlás, pusztulás, halálok sorozata után eljött, hogy »a lovak«. Nem is a lovak maguk. Nem a verseny egyedül. Együtt az, amivel ez jár, ezek járnak. A készülődés... a városok... vagyis az odajutás időben és térben. Mindaz a látvány, esetleg kiállításokkal, környékekkel, boltokkal, könyvekkel, tétlen időtöltéssel és lázas latolgatások számos órájával, ismeretségekkel etc. - az »egész«, az együttes az, a rendszer, ami nem enged, amit nem engedek már el. Rendszeréhségem az ok." Az előzményeket és utózmányokat leltározva Tandori másutt egy kicsit meg is sajnálja magát: a rendszer előtt is rendszeresen rendszeréheset: „Nem lehetett nekem könnyű, mondom ezt wittgensteini kétszemélyességgel, a medvék, a verebek, a krimi, a gombfoci, a lovak, most végre a film, közben még a klipzene pop-során majdnem két és fél évtizedet kibírni máig." (Szétesők és összeszedettek - Határ, 1995. 4.) A játékokban és a rendszerekben is a feleség a társ: a különség együttsége: „Társnémmal »a Tóniék« s a kutyus miatt külön utazunk, már nem is menne az jól együtt, elszoktunk tőle, s így van ez rendjén. Hát felhívott társném egy hajnalban..." (A Tóni)

Alkotói értelemben igen hasznos lehetett, ami „nem lehetett könnyű". Az eddig még - jó okkal - alig-alig megpendített Töredék Hamletnek (1968) az életen kívülre, a nyelvi-poétikai halálfilozófiába rekesztette a költőt. Az újabb verseskötet, az 1973-as Egy talált tárgy megtisztítása az iménti életen-kívülön belülre (de csak azon belülre) vonta őt. A koalák, a gombfoci, a kártya, a madarak ugyan egy országon (Magyarországon) belülre: most már földrajzi terrénumba, de annyira belülre, legeslegbelülre, az 1013 Lánchíd utca 23. sokszor leírt lakásába, hogy az már újra kívülesett a honon. A lóverseny elvitte Tandorit messzi tájakra: Magyarországon kívülre. Nem idehaza találhatók a Hosszú és a kevésbé hosszú Koporsók. A nemrégiben (külföldön) fölfedezett Wittgenstein a Hamlet- és a Talált tárgy-köteten belülre, és minden eddigi állomáshelyén kívülre, a filozófiai origóhoz utaztatja; olyan szellemi Nulla kilométerkőhöz, amelynek közelében nem lenne Lánchíd - ha ő oda nem varázsolná. Olyan szisztéma (rendszer?) ez, amin lehet töprengeni. Magyarország egyik legjelentékenyebb és legvitatottabb írója jó harminc éve kívül él azon az országon, amelynek nyelvét nála mesteribben kevesen kezelik és újítják, aki glóbusznyi világirodalmat ültetett át magyarra, aki Budapest irodalmi földrajzának térképére fölrajzolt egy halhatatlan városszeletet, akinek közreműködése, írása nélkül hónapról hónapra elképzelhetetlen a még megjelenő magyar irodalmi orgánumok többsége... - és aki anno 1995 versben ennyit vet papírra a bent-, az ittlétről: „...egy-két / dolog, tényleg / dolog, de a koalíción kívül tényleg semmi / sem kelti fel érdeklődésem itthon, bár / keltené, könnyebb volna, / akikkel mégis lennem kellene, / Icsi, Alíz, Mokka, Csutora, Rudi, Gida, / ők maradtak, és Szuszi kutyánk, Főmedvémék, / de nem, csak nehezebb, mindig / hallok valamit az irodalmi-hogy-van- / ról, és nem, és ha a leghiánytalanabb / közönyt kialakítottam, olyan az, / hogy vigyázni kell..." / ld.: Fiam, inasnak /

Mi lesz Tandorival holnap? S nem pusztán azért, mert Icsi, a vak széncinege 1995. május 20-án, hajnali háromnegyed 6-kor meghalt.

4

A Madárzsoké egyik alapszólama a gyász szólama. A veszteségeké. Végleg eltávoztak a nagy generáció szobákban nevelt, etetett, vigyázott, szép életkort megért madarai. A madáréletrajzokat egy ideje, most pedig különösképp fölváltották a madár-halálrajzok. Tandori e kedves - személyiséggel bíró - lényeket elveszítve az azonosulás-állapot mélyen humánus pozíciójából szólal meg. A teremtmény mint sorstárs iránti empátia, a másik élet és halál átélése beszélteti. Tényeket eltúlzó, eseményeket felnövesztő, emberes helyett „csak" madaras világ ez? Tényeket néha eltúlzó, eseményeket néha felnövesztő (ha a halált lehet egyáltalán eltúlozni és felnöveszteni), ám éppenséggel a madarak, s a madarak halála révén emberes. A könyv (az idei két könyv; a legújabb Tandori-könyvek) hőse az a gyászoló, sirató, magányos, mérlegelő, ötvenes férfi, aki - bár fájdalmát megosztja vele Társa, és közös Társaikat is szeretettel említi olykor - a madarak halálába és hiányába beleélve magát, éli át magát a halálát. A közelítőt: a leáldozást. Ebben a lírai vagy epikai pozícióban (és ebben az óriási, nagyon-emberes asszociáció-tömegben) elveszti jelentőségét, hogy a madár „csak" madár. Tandori ezt (akár a Bibliából, akár a Hamletből is) húsz éve tudja és hirdeti. Madarainak halála - halálai - után mégis új-ság az önbúcsúztatásnak ez a hangneme, ez az azonosulás: „Állattemetőkről hallok a rádióban. Ott akarok nyugodni! Ezt kiáltom társnőmnek itt. Igen, de halljuk, gyakran tömegsírokba rakják az egyéni befizetőket, sőt, senki se nyugszik ott, ahová az ittmaradottak aztán - amíg! - koszorúikat viszik. A nagy Szpéró sírjához is ki kéne ülnöm kicsit a Tabánba." (Deviantúra 2-3. rész) A „leghiánytalanabb közöny" Tandorija látszólag egyetlen tartalmi utalást, egyetlen írástechnikai gesztust, egyetlen nyelvi fogást sem tesz, hogy az enyhén morbid közlést, a magánpraxis kishírét az ő „általános" és „örök" kintjéből „behozza" mindennapi terünkbe és időnkbe. A tömegsír mégis hasonlóképp működik, képzettársításos-láttató értelemben és nyelvi vonatkozásban is, mint a Star Macedon nevű, „megmentő" (!) ló, vagy a Trjanonra huny Zakofeny című írás egésze, pedig az is csupán ló-ügy, és nem a Kárpátoktól le az Al-Dunáig rivalló kürtszó.

Ha egy (ráadásul epikai) mű lírai hőse leírható úgy egy-két szóval, amiként megnevezhető például a Tandoritól is sokat citált Pilinszky János lírai alteregója a fogoly (vagy a szenvedő misztikus) szóval, akkor a madárzsoké nem más, mint a sirató. Ezt az utolsó kispróza-mondatot az író egész biztosan tudta előre, mert manapság ennek a mondatnak a variációi töltik be énjét: „19.. évében, december 19-én este egy ötvenöt éves férfi hazaérkezett L. városából. Már tudta, első dolga egy jeltelen sír felkeresése lesz..." Ez az előre tudott mondat azonos - emlékszünk - az előre nem tudott mondattal. S ez az a mondat, amelynek sírjele táján - vélhetőleg - elkezdődik az új Tandori-pályaszakasz, mely már javában tart is, de nagyon az elején jár. A Tóni e mondata is: wittgensteini kétszemélyesség.

„A Samuval is úgy fogok beszélgetni nemsokára, ahogy Szpéróval: az Esthajnalcsillag képében szól hozzám, és a kölni St. Severin templom gyertyájával, amit nem mulasztok el soha Neki meggyújtani..." (Szívelégtelenségek) A csillagos jelű madár fölköltözik a csillagba (és még jó lóverseny-tippet is tud adni, ha kell...) Az Esthajnalcsillag, ez a gyönyörű szavunk az est hajnalának: a vég kezdetének égi idő-emblémája (ismert idegen névmögöttese, a Vénusz bolygó név sem veszti sugárzását. Elegendő betekinteni az Egzisztenciál-erotikai olvasó című fejezetbe). Mint idő-jel, az Esthajnalcsillag isteni jel. (Hát még ha „az égben": repülőgépen jut eszébe a költőnek!) Tandori egyelőre küszködik Isten megnevezésével, megszólításával. Az Istenem ugyan föltűnően gyakori lett lírájában és epikájában is (sajna töltelékszóként is), de ez már birtokos személyragos formában is csak a közös magyar nyelvi indulatszó-kincs része. Az Esthajnalcsillag... - megindokolható ráértéssel Istennévnek is gyönyörű.

Mert Istennek immár van, lesz szava Tandorihoz, akinek sokáig nem volt szava Istenhez. A Töredék Hamletnek, mely tárgyával, a halálfilozófia nyelvfilozófiájával és új poétikájával leginkább közelíthetett volna a Teremtőhöz - vagy legalább távolodhatott volna tőle -, lényegében Isten nevének vétele nélkül oldotta meg vállalt feladatát. Tandori Dezső Isten nevét hiába nem vette. Akkor, 1968 tájt sem, mert a halál pillanata és élménye érdekelte, és ez még az emberre tartozik, grammatikailag is; és később sem, mert bár ezt ekként soha nem mondta, írta volna, lényeinek - madarainak és a többieknek - ő volt az Atya. Ő volt az engedékeny Pater, ki nemcsak tűrte: kérte, kívánta is, hogy egyik kedvence a vállán üljön, másik a dolgozószékét döckölje. Emlékezetes figurációs cserével így vallja ezt egyik négysorosa: „Homlokcsillagod, / Szpéró, lovacskám, / fehéren ragyog. / Néz rám le. Gazdám." (ld.: Királynő kószása) A bevezetőben összefoglalt azonosító tételek „lélekvándorlása" itt egyszerűsítve madár = ló = én = Isten sorként írható le. Szpéró (sparrow: veréb) itteni gazdája mostanra az Égi Gazda (vö. Babits...?) ittenije lett. Isten árva verebe.

Ez az állapot a kosztolányis vendéglét-tudatot szuggerálta, s a „nagy ismeretlen Úr"-at hívta a kötetbe: „Az Ismeretlen Úr, nevezhetném Se Úrnak is - ha már Seurat gyűjteményes kiállítását nézem a Grand Palais-ben, (...) újra vendégel." (A pályátlan rajtlámpa) A tipikus Tandori-féle szójáték elhárítja, mégsem kerüli meg a szólítás, a megnevezés névproblémáját. Egyelőre tagadva (Se) nevez meg. Wittgensteinhez századszor is visszatérve szintén szükségesnek véli rögzíteni: „Gondolom, a meg nem indokolt fogalommal Witte (miközben visszamenőleg mindent megmagyaráz, értelmez, helyre rak stb.) mégis kénytelen volt valamit a túlsó tartományból meglévőnek tekinteni. (Ha nem is »istent«. De istent sosem tagadta, később végképp nem.)" (Witti és vidékünk).

A madarak halálával emberarcú lényük, énjük helyébe megboldogult, „isteni" lényük, énjük lépett. Legtöbbjük itt hagyta, magára hagyta a Gazdát, hogy most már haláluk legyen a gondozandó és gondolandó gondja. A madarak szakralizálódtak, Esthajnalcsillaggá lettek, templomi gyertya világlik értük. A Hajnali részegség Kosztolányijának pogány ámulata rokonítható a már sose részeg, 7000 napig (tervezetten: mindhalálig) nem szeszelő Tandori Se Úr-játékának egyre komolyabbra fordulásával. Ahogy Kosztolányinál, Tandorinál is hirtelen kinyílik a lélek - hirtelen? - az életszentségre; anélkül, hogy a lételemét képező profanitásról le kellene mondania.

5

A Madárzsoké másik alapszólama a vállalás szólama. A levésé. Az író fájdalommal, kegyelettel, jövőjét illúziótlanul látva gyászol - de aktív, éltető, és hosszú távra tervezett művészi program van a birtokában. Annyit rótt ki magára az irodalmi tevékenységben, amennyi öt embernek is elegendő (föl is sorakoztatja költő, szépírói, fordítói és cikkterveit, vázlatok kidolgozását ígérte stb.) - és annyit fosztott le magáról (eltökélten nem iszik 7000 napig, aszketikus élelmeken és cigarettafüstön él, súlya 56-57 kilogramm körül mozog, noha 182 centi - mindez dokumentálva, megverselve bőségesen...), amennyi - a „maradék" már egy „fél embernek" is kevés lenne. Csakhogy ez az 56/182 (esztendőkben: idén 57) újra az 1968-as kötet, a Töredék Hamletnek Tandori Dezsője. Fizikailag. Az aszketizmust (vezeklést? radikális célképzést? a szakralizálódás jelét?) ne kommentáljuk. A szellemi bűvészmutatványt majd igen.

Élni kell. Persze. Tovább. A még élőkért stb. Nagyon is. A játékmackókból igazi lényekké vált kócokért... akik szintén nagyok, nagyszerűek, igaziak etc. Élni kell. Közben kérdezgetni: minek? A válasz: értük. Csak... ez a válasz. Mégis... ...mégis, túl sok ez. Elég-e hozzá a szív? Az ereje? Samu, Samu, de kérnélek, vigyél el. Szpéróval, Pipivel, a többiekkel: de jól meglennénk." (Szívelégtelenségek) Meghökkentő, hogy a teljesen eltérő - és Tandori lírájával sokszor rosszhiszeműen is szembefordított - Nagy László-i vershagyományból, a költő kései nagy verseiből hasonló hangok ütik meg fülünket. A Gyászom a Színészkirályért „Latinovits Zoltán, gyere el hozzám...", „Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy..." sorai, Nagy László kései mindegy-ei, a Tandori etc. betűhármasaira, rengetek stb.-jére is emlékeztető „citera et cetera" A Balassi Bálin lázbeszédében (és akkor még: a szív ereje...) - az ötvenéves kor után a líratípustól függetlenül (de a nyelvi közegtől és a belakott térségtől nem függetlenül) megsokasodó közös, úgymond végső kérdésekre irányítják a figyelmet.

A „minek?"-re, a miért élni?-re is rengeteg a Tandori-szövegvariáció. A Heimito von Doderer-tisztelgésben (ő a rengeteg rokonlélek egyike) ez áll: „Hogyan fut, honnét fut és hova tovább, ami szép? (Vagy Doderer eredeti szövegében: mekkora a tartama, az ideje itt, körünkben?) Hol mindenhol és hol mindenütt tér vissza, miféle alakban?" („És a szép mintha csak futna innen") A létnek ezek az alapkérdései mindig tisztán költőiek és mindig tisztán filozófiaiak, noha a rájuk adható válaszok eredhetnek harmadik, negyedik forrásból, például a hitből, a vallásból is. Elegem van Tandori „madarazásából", „lovazásából"! - mondja sok olvasó, mondja sok írótárs (legalább egy tucatnyi lírikus jobb-rosszabb versekben ezt már írásba is adta) - mondják, hánytorgatják tehát? Ezeket az ilyen-olyan (noha a Tandori-olvasás nehézségi fokát nem minősítő, nem befolyásoló!) téveszméket ékesen cáfolják Tandori Dezső „Dodereres" meditációi. Íme, a koalák, a madarak, a lovak felől is eljuthatott - menet közben micsoda nyelvteremtő eredményekkel, poétikai szakítópróbákkal - ugyanoda. Ha mondjuk a hagyományos és tiszteletreméltó természetlíra művelője lenne évtizedek óta, vajon kinek jutna eszébe, hogy a megverselt virágok, völgyek, napsugarak ellen ágáljon?! Tandori nem tett egyebet, mint hogy - nem megokolatlan - vélekedése szerinti lehetséges tárgyait, így mondjuk a klasszikus természetlírát is, elégtelen lírai tárgyaknak fogta föl. Mai értelemben - és jelen pillanatban - majdhogynem agyonírtaknak, a jelenlegi világállapottól is fenyegetetteknek, meghurcoltaknak. Döntésébe nyilván neveltetése, iskolája (magyar irodalom: Nemes Nagy Ágnes), habitusa, sorsa is közrejátszott, szeszélyeinek, infantilizmusának, ötletgazdagságának, néha mértéket vesztő játékosságának is engedett. Első két verseskötetét egyelőre nem számítva a későbbiekben az ún. klasszikus költői nagytémák helyett mobilis, szokatlan, új, egymást váltó és kiegészítő kismitológiákat teremtett. Paradoxonuk éppen az, hogy kicsik. Koala? Gomb? Veréb? Lóverseny? Miként lesz ebből mitológia?! Tandorinál nem szállnak a darvak, matrózi nép nem ejti rabul vizek nagy madarát, Edgar Allan Poe (egy másik rokonlélek) A hollójáról is a megszokott irányítószámok nélküli szavakat postáz. Antropomorf „kislényei" azonban a maga nemében hiánytalan összefüggés-rendszerű univerzum polgárai. Ezek a kisvilágok - a medvések, a madarasak, a többi - a centrális személyiséget, magát az írót kivételes önelemző és világmagyarázó képességgel ruházzák föl, s univerzumuk titokzatos sugallatossággal is rendelkezik; ráadásul nyitott minden más univerzumra (magukra a lírai nagytémákra, mitológiákra is, mint ezt Tandori például „ballada-korszakában" bizonyította). A gombfoci, a kártyabajnokság, a medvejáték, a madárnevelés, a lóversenyezés részlegessége és egyszerre-teljessége - már megint mint wittgensteini „kétszemélyesség" - evidens és specifikus is. Egyikből-másikból nem csupán a „felnőttek", de a „gyerekek" számára is koncipiálódott, strukturálódott kismitologikus világegész. Mindegyik kör, mindegyik kisuniverzum - előnyére is, hátrányára is - mérhetetlenül extenzív: az elemek és a variációk száma a végtelenségig gyarapítható. Másfelől valamennyi roppant intenzív is abban a formában, ahogy Tandori minden egy lapra tesz föl, sőt - ez volt a bevezető tételek egyik értelme - e kisvilágokat is fölteszi egymásra, átteszi egymásba. Viszonylag keveset választ magának, s e viszonylag kevés mellett, periódusonként, viszonylag sokáig tart ki (időfogalmai általában is hosszútávúak, „7000 naposak"), ámde választása semmiről nem készteti lemondani (ebben az összefüggésben az évtizednél hosszabb utazásszünet, a madarak gondozása miatti, egyszerűen szóba sem jöhet, már csak az utóbbi évek utazási mániája miatt sem).

Tandori Dezső 1973 utáni pályája kiváló példa arra, hogy az irodalmi tárgy látszólagos „alacsonyrendűsége", vélt „extremitása", netáni „partikularitása" - és az ismétlések, variációk egyesek szerint a „grafomániát" súroló nagy száma - semmilyen tekintetben nem akadálya a legmagasabb rendű emberi, ontológiai, etikai kérdések fölismerésének, a legújabb formaproblémák érzékelésének és megoldásának. Mai közkedvelt szóval: az egy oeuvre-ön belüli, akár három-négy paradigmaváltásnak.

6.

A Madárzsoké harmadik alapszólama a józanul korlátozott szabadságé. A reális szuverenitásé. Ami és amennyi a madarak halálán túl, a lóverseny közben, Witti mellett-előtt, és a Se Úron innen még maradhat, még vállalható, még szabadság: „Az Alagút az, amiről írtam, hogy nekem a szabadság jelképe, mert nem kell iskolába járnom rajta át, most, hogy nincs kis vodka odatúl, benézek ezért bőven a szokásos helyre, kávét kérek, szívom a füstöt..." „...az Alagútnak háromnyelvű, négynyelvű óvótáblája van, hogy ti. lege a gyalogláshoz veszélyes, igen, szennyezett a levegő, megyek is át, amikor csak tehetem, gyalog, engem nem lehet ijesztgetni." („Hiába megyek el: csak magammal megyek szembe") A „képlet", a Madárzsoké szabadság-fogalmának fanyarsága és ezernyi szövegforgácsa ezúttal is éppúgy Szép Ernőtől való, neki tiszteleg, ahogy itt az idézet-cím is. Szép Ernő lírája is tipikus kisuniverzum. Minden megvolt benne, ami neki kellett, s ami még kellett volna, azt ő nem tud(hat)ta megteremteni. Idejekorán abba is hagyta költői világának építgetését - mintha a folytatást ráhagyta volna Tandorira. Külön tanulmány tárgya kellene legyen: van-e oly mértékű - és átsugárzó - zsenialitás, etikai és esztétikai muníció Szép Ernő életművében, mint amennyit tulajdonít neki a költő-utód? Nem maradnak-e megoldatlan szöveghelyek, szövegpontok Tandorinál, amikor egy-egy gondolat folytatását egy-egy Szép-idézettel üti el? (Ez a gond egész idézés- és asszociációs technikájával, összes géphiba-elemével, jav.-jával kapcsolatban fölmerül.) Esthajnalcsillag-jel, hogy a Szép név tipografikusan-anagrammásan benne van a nagy Szpéró nevében. Összetartoznak; az ő világaik is összemásolódnak, a sok egyenletes tételsorból, valamelyik = (egyenlőségjel) valamelyik oldaláról Szép Ernő sem hiányozhatna. A „Hiába megyek el, csak magammal megyek szembe" pedig a lehető leghívebb kifejezője a pillanatnyi Tandori-pályának és -életszituációnak.

A korlátozott szabadság elfogadott velejárója a magány (nem a társtalanság). Tandorinál erről sincs csitt - egyre kevésbé ismer tabutémát -, ám elég két idézet: „Minél többeddel vagy egyedül, annál egyedülebb vagy?!" (Kvartett) „Fontos, elég jó: Ha egyetlen ember is elég neked, már a leginkább magad legyél az. Haikusítható, majd." (A rozsdás vastörök - Enigma, 1995. 2.)

A korlátozott szabadság korlátjainak szabad ledöntése az öngyilkosság lehetne. A madarak sorozatos halálát követően, a nosztalgikus elvágyódás és a hiperaktív munka szorításában: a választott vég. Az író újabb köteteiben igen sok öngyilkos (művész) szerepel. Költői elhivatásának napját, édesanyja előtt is tudatosodó tényét 1955. március 16-ra teszi. Előző nap kötelezte el magát az írásnak, másnapra kitudódott a családnak kissé idegen tény. Mint Tandori sokszor leírja, ezen a március 16-án lett öngyilkos Nicolas de Stael, a modern képzőművészet orosz származású francia nagysága. (Egy sokkal későbbi március 16-án „halt meg" Párizsban az alkohol, akkor kezdődött a 7000 napos fogadalom.) Virginia Woolf öngyilkosságát az Ouse folyóban (kövekkel a zsebében merítette alá magát 1941. március 28-án): ezt a drámát Tandori saját bevallása szerint „hetvenszer", vélhetően hétezerszer elolvasta a különféle (háborús, szexuális stb.) indokokat adó monográfiákból. Az öngyilkosság mérlegelése, számos más művész sorspéldájának fölemlítésén kívül, óvatosan latolgatott személyes eshetőségként is fölbukkan. Fölbukkan, és rendre elűzetik: „Dömötör Főmedvém üzente tegnap este, Társném szavai által: «A névnapodra szép új mennyezeti világítótestet kaptál, Minyutti! De vigyázz, ha arra fel kötöd magad, azonnal leszakad, és a kampója még fejbe ver. Sőt, megütheted vele a bokád...» Véres fejjel menekülhetnék a sikertelen színhelyről, hahaha." (Szétesők és összeszedettek - Határ, 1995. 4.) A Madárzsoké nyelvi groteszkuma, hahaháinak borzongatása végig ilyen. A Vagy majdnem az súlyosabb és súlytalanabb is egyben. Ott a verspróbák, bökversek néha elnyomják az életerős kisformákat és a dalszerű kompozíciókat. Sokszor a körülírás sem iróniához, csak nehézkességhez vezet. Világítótest? Ez valószínűleg így tényszerű, így pontos, és mikor világít egy test, ha nem végpillanatában, egy lámpán? Ha meg csillár? Kampója annak is van.

7

Virginia Woolf életművének és sorsának megnövekedett szerepe elvezette Tandorit egzisztenciál-erotikai fejtegetéseihez. A terminust T. Á.-nak (talán Társnéjának...?), és etc. ajánlja. Az Egzisztenciál-erotikai olvasó már nem az egyetlen írás ebben a tárgyban, de nehéz eligazodni bennük. Úgy vonják ki az erotikát a teljes létből, hogy visszaadják, szóösszetétellel, az egzisztenciának. A szerző konkrét definíciójával sem megyünk sokra - ebből még nagyobb tanulmány lesz, sejthetően vissza-érintve a Hamlet-kötet keletkezésének idejét és a mű egyes vonatkozásait, és betagozódva abba a (nyelv)filozófiai ön- és életmű-vizsgálatba, mely mostanában az író legambiciózusabb célja (az Alföld 1995. 6. számában A Ludgate-ügy címen a Töredék Hamletnek analízisét és öntudatosan reális értékelését nyújtotta; másutt, töredékesebben még, belekezdett az Egy talált tárgy megtisztítása analízisébe is).

Egy-két új téma „nyomulása" mellett az eddig is favorizált művésztársak (röviden: Szép Ernő and Co.) vetélytársakat kaptak. Arany János és Petőfi Sándor följöttek a „vers-sikerlista" élére. Az öreg Arany hatása legalább tíz kis versen érződik (ld.: Költő- és madárelődökre; A dal; Búcsúdal; 60 alatt stb.) - Petőfié szinte egyáltalán nem. Evidensen csak Arannyal áll fönn életrajzi összehangolódás, vagy hangulati összeélesedés. A Vagy majdnem az versformáinak mintegy harmada igazolja, miért volt fontos a költő számára A dal változásai (1994) című füzetecskéje, illetve az annak alapját képező egyetemi előadás-sorozat, melynek nyomán a tradicionális dalköltészet intenzívebb (újra)művelését is elhatározta.

A verskötetben Karinthy Frigyes is előkelő helyet vívott ki magának. Orbán Ottó és Molnár Miklós Micimackó-fordítás-vitájához Tandori mint műfordítás- és medveszakértő úgy szól hozzá, hogy szeretettel kissé vissza is csipkedi az őt egy-két költeményben már nagyrabecsülően „lehordó" Orbánt. Nemes versengésük oda-visszájának aligha van még vége. (Balekszandria)

A legmeglepőbb a popénekes Linda Perry előretörése lehetne, ha a Kísértetként a Krisztinán címlapja nem vette volna már kölcsön az együttes, a 4 Non Blondes jelvényét (melyet Tandori megannyi változatban újra is értelmezett - grafikában). A XIX. század költői „dal-alapélmény" után - írja Tandori - „...zenei dal is látogatott végig a nyáron, az őszön át, sokat emlegettem is a kolléganőt, a Linda Perryt, akinek jó pár fontos mozzanatát köszönhetem ennek a dal-fölszabadulásnak..." (ld.: Elment a Samu Afrikába...) A 4 NB és Linda minden kiválósága ellenére inkább Tandori újabb médium-választásáról, egy újabb személyi idézhetőségről van szó. S a klipkultúráról: TD, a hűséges tévénéző a klip-divatban észrevett megint egy új műfaji esélyt, amiből lírikusként a műfaj ellenkezőjét is előhívhatja. (Az adását kódoló Music TV így egy nagy magyar poétát fosztott meg az állandó ihletéstől. Ha, mint hírlik, visszacsinálják a dolgot, helyük lehet a magyar irodalomtörténetben.)

A Madárzsoké és a Vagy majdnem az szándékos és termékeny, itt-ott mégis diszharmóniába váltó eklektikáját enyhíti, hogy a prózakönyvben a rajzoló Tandori 4 NB-ábrái, -variációi, valamint sajátos T-alakú Witti-táblácskái (fejfái) is láthatók (folyóiratban a TD, td betűkből kialakított sírhantokkal tűnt föl inkább. A T, t mint kereszt régi grafikai eleme. Rajzairól nagy nyári kiállítása adott teljes képet). S a sokféleségben a vázat, a struktúrát építi, erősíti, hogy a legkülönfélébb szövegek egy-irányokba, az önhelyzet-térképezésbe futnak. Ennek az egynek egy része például: „Erotika soha ilyen sávon, halál soha ilyen távol nem állt tőlem, mint most, mikor erről (soha ily hittel-elhívésemmel) végre szólni tudtam." (Egzisztenciál-erotikai olvasó)

De most már végre - tényleg a végére - Wittgensteinről.

8

Róla. De mit?

Tandori mondhatni véletlenül beszerezte a Tractatust, hozzá aztán a Wittgenstein-szakirodalom egy részét. És szemelget belőle: a „breviáriumban" (majdnem) mindenre talál szentenciát. Szerencsére nem él vissza velük, hanem - a filozófust „védőszentjéül választva" - maga úgy marad író, költő, hogy egyben nyelvfilozóf és önelemző esztéta is lett. A bizalmas kapcsolatot a Witti névalak is jelzi, bár Tandori a focista Pierre Littbarskit is többször le-Littizi (lehetőségek még: Pitti, nem kullog Linda Perry mögött; Gitti, üzenet Esterházyéknak stb.). Virginia Woolf is Ginnie: a familiaritás évtizedek óta nyer kifejezést az infantilizmust és sok szeretetet is hordozó becézésben (Winnie: Micimackó, Winnie-the-Pooh sem marad ki). Általános a túlzott bizalom Wittgenstein szavai iránt (például: 142. oldal, a látómező látottságának kérdése), de már nem hiányzik a kritikai elem. Nem hiányzik az óhaj sem, hogy Wittire föl is kellene-lehetne elemeznie tán valakinek Tandori Koppar Köldüs (1991) című kötetét. (Budán innen, Budán túl) Erre a szép munkára hazai Wittgenstein-szakértők még csak-csak akadnának, ámde kinek van annyi turfújságja, mint a szerzőnek? Ki tudja - más Tandori-könyvek Wittis elemzéséhez - előszedni a gombfoci-csapatát? Ki tudja betéve az elmúlt húsz év háromezer angol labdarúgójának nevét és csapatát? A Wittis szempont csak az egyik szempont.

A Wittgenstein-találkozás: nagy sorsesemény. Életmű-befolyásoló. Tandori maga tényleg elemzi Wittire föl első két verseskötetét, melyek mindent egybevetve máig kimagaslanak az életműből (de szerves részei a további fejlemények javának). Elemző visszafelé-haladtában viszont nem csak régi magával megy szembe (legföljebb a sovány, nyurga ifjúi énjével): új könyvei rendre utalnak a Töredék Hamletnek és az Egy talált tárgy megtisztítása tervezett eredeti, kifejezőbb címeire (Egyetlen, illetve A. Rimbaud a sivatagban forgat), mindkét egykori gyűjteményt szervesen beillő mai (madárról, madárhalálról, lóversenyről már tudó) versekkel, szövegekkel „egészítik ki" (legalább húsztételes lehetne mindkét címlista), és, ha a könyvkiadók is úgy akarják, végre megajándékoznak a pályakezdő két verseskönyv közös új edíciójával. (A Talált tárgy, kissé javítva, az Enigmánál idén napvilágot látott már, s mintha a Hamlet újrapublikálása is fölmerült volna. A nagy terv mégis a kettő - együtt.) Az Avagy Haydock (Rájátszás) alaposabban kifejti a „visszatéréseket", dátumukat 1993-ban jelölve meg. Tény: nagyjából azóta Tandori (kiadói okokból) félbemaradt vagy elmaradt óriási vállalkozásait, és megjelent, ám szegényes és enyhén összecsapott (formára „füzetes") műveit a nagyobb lélegzetű és rendezettebb kötetek váltották föl; köztük a Madárzsoké a legjobb. Visszatért egy időre elapadt verstermő kedve; a Vagy majdnem az részben post-Hamlet, részben post-Talált tárgy, részben friss dal-éledés, részben ötletbörze: egyenetlenségében is fontos kötet. (Post, és nem poszt-! Tandori úgy tartja: ő 1973-ban, sőt 1970-ben befejezte viszonyát a posztmodernnel, s erről a számára - is - szegényes jelentésű kategóriáról csak ímmel-ámmal, gunyorosan nyilatkozik. Igaza van, ha nem tartja „modern utáninak" magát és művét - viszont saját mostani költeményeinek egy része a saját korai verseit követő-utózó új vers.) Tény az is, hogy a két új kötetben és a nagyszámú új folyóirat-publikációban az egzisztencia-élmény, a sorssal-közvetlen-szemközt-találka a horderő, az író névmágiája a tartalmasabb összerendeződések felé mozdult.

S legfőképp tény, írásban és rajzban is megörökített: a (wittgensteini) határ-kérdés az író fő dilemmájává, filozófiájának és nyelvfilozófiájának (a kezdeményeknek) az alapjává lett. A Nem ismerek határtalant, a Nem ismerek határt alant grafikai és szöveges variációival is számot adott erről az így-úgy-ról, innen-onnan-ról. Profanizálva, szintén nem egyhelyütt, arról beszél: egy település nevét jelző tábla azt tudatja, hogy épp belépünk ama településre; a másik oldalon viszont ugyanez a tábla az áthúzott településnévvel arról informál, hogy elhagytuk a helységet. Nincs határ, csak két oldala van, s mert két oldala van, maga a határ messzemenően kétséges. (A rajzok egy csoportja hasonló, „áthúzós" táblarajz.)

Ludwig Wittgenstein sem 1922-es Tractatus logico-philosophicusában, sem másutt nem egészen így mondja mindezt. Végülis mindegy, miként mondja. A találkozás a döntő. Tandori lényegi fölismerése, hogy a Töredék Hamletnek, még Wittitlenül, erről a határ- (halál-) problémáról foglalt össze logikai-filozófiai-grammatikai véleményt, s hogy az Egy talált tárgy megtisztítása a probléma egyik és másik oldalára („oldalára") ruccant ki, és minden végső, a Tandori-életműbe kívánkozó kérdés ma is határ-kérdés. Az írót vigyázza a szentje. Önmaga létszituációját betájolta. Tárgyait, programját, életformáját hosszú távra kijelölte. Játékait, grammatikáját, szövegépítését Witti hatására fokozatosan elmozdította - jelenleg mozdítja el - a versként, kisprózaként, regényként, esszéként olvasható, átélhető, élvezhető logikai és filozófiai gondolkodás terrénumába. Rengeteg még a tennivalója: legjobb könyveinek immár klasszicizálódó teljességétől mai könyvei elég messze állnak. De: megint - hányadszor! - átlépte a saját árnyékát. A saját határait. A saját Határ-át.

Amiről nem lehet beszélni...?

Amelyik határról lehet beszélni, arról beszélni kell.