Alföld - 47. évf. 1. sz. (1996. január)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Tandori Dezső

Notesz isten

„Mit tesz isten?

Notesz isten."

Koan 1995.

Beszélgetni

A beszélgetés nem jegyzetelés, nem megörökítés. Ez utóbbi: már súlyosabb körülmény. „Hozz zajokat", mondták, „Londonból, Írországból." Beszélgettem az elképzelt hallgatóval. Odaadó voltam: Tipperaryben, az állomástól fölöslegesen messzi szállodaszobámban - fölösleges volt megszállni a nevezetes kisvárosban, a versenynaphoz elég lett volna egy retúrjegy Limerick Junction megállóig, a csomópont mellett rögvest ott a lópálya, a panzió 5-5 kilométer gyaloglás volt, kamionos országúton - meg se mosdottam, nyomban a helyi rövidhullámra és a Music TV-re kapcsoltam, s ha lent a hallban „mintha" Paul McCartney ült volna, a tévén ténylegesen ő jött, régi nóta, még Lennonnal. Gyorsan a Sanyót! S ugyanígy kint a pályán is: Európa legnagyobb versenyét közvetítették Párizsból, láthattam volna, én mégis a megafonhoz húzódtam, legyen a hallgatóé „majd" a hanganyag. Ha csupán 5 ember élvezi is, ha kettőnek fontos: már megérte, már kellett.

Kellenie se „kell" semminek, a kelléshez is az kell, hogy kellően kelljen. Nekem ez kellett. Beszélgetni nem okvetlenül kell. Inkább muszáj, hasznos, adódik, természetes. Nekem mindez-okon: inkább természetellenes.

Túl nagy az ígérete. Két ember közt. Kis társaságban. Hogy érdemleges lesz a hatásfok. Lélektől lélekig. Előbbre jutnak dolgok. Ó.

Ember és madár közt, ha szoros, azért szent és tiszta a kapcsolat - például -, mert nincs benne hazugság. Ha nincs. Ha a teljes összetalálkozás hamis ígérete nincs benne. Amit évmilliók akadályoznak.

A beszélgetések engem, utólag, csöndes kétségbeeséssel töltenek el, „a kafkaival". Saját fogyatékaim okán, hát persze.

De - mégis. Nem nyomatékozhatom eléggé. Mennyire.

Most a Radiohead nevű együttes beszélget velem a képernyőről, azzal, hogy régi, nekem fontos nóta a Creep, jön váratlan jutalmul most, hogy ezt írom. Szót váltani: Nemes Nagy Ágnes istennek azt mondta, nem hiszek tebenned, csak nincs kivel szót váltanom, s így imádkozom etc. Szép Ernő kimondottan „néked" szólt. Kosztolányi egyből megszólít, bár megkérdi: nem unod-e. Ám ezt ne vedd komolyan! A New York kávéházban is így ül le ő. Csáth Gézával már reménytelenebbül társalogna. Roppant különbség van köztük pedig - ennek „bevallottja", véleményem szerint a jobb beszélgetés halvány esélyét adja legalább. Mégis keserves a dolog. Csáth az éj felé megtalálta az utat. Kosztolányi önmagát feledve az életé lett. Megalkuvás, hogy élünk? Udvariaskodunk! Nincs erről mit mondani. A Csáth-verset megtorpedózza a Witti határ-tétel. Mindegy. Szép attól még. Önmagában is. Elbeszélgettem a verssel, egy kollázs erejéig. Talán az iméntieket éreztem. Tökéletességre törtem. Könnyű volt nekem. Kosztolányi már elvitte „a balhét". Készre mentem.

Beszélgetni - s az, hogy lehetetlen, nekem, jól -, végső igénnyel (ennek sikere lenne a jól; erre egy más tárgyú mondás a noteszből, melyről szó lesz még: „ha van bármi is, már rég lett volna"), talán lehetetlen. Szép Ernő is csak a vágyáról beszél, a szóláséról. Legalább ő nem olyan elbizakodott, mint értelmiségi-köznapi szóhasználatunk: „működik", „szól". Hát nem „működik" okvetlenül, csak „gyártódik", a francia is ezt mondja, a fabriquer szóval, vagy miképp, véletlenül hallgatom tévéjüket, s erre a „működik"-dologra gondolok, hát beugrik a „gyártani" szó franciául oly értelemben, hogy „cselekedni", „tenni". Tudtam! A szótárban is ott áll, íme: „..." De hagyjuk. Mit csinál, fabrikál, gyárt maga itt? A randa „funkcionál" - funkcionárius - helyett van a „működik". Pontatlan is... ha pontos, akkor se az igazi. Majdnem alpári hasonlatokat hozhatnék, mennyire. Egykor volt a szuperál. Ebből a szuper kiöli a jót. Meg régies. birsalma-szagú. De a magyar értelmiségi-köznapi-féle ember makacsul védi a szavait. Ahogy a felfogásait, beidegzéseit is. Minden film bejön, forgalomba. Festők ismeretesek. Stb. Ami-aki nem: gyanús. Nem is kell, alkalmasint. Nem „működne". Hiszen jöhet/ne, akkor? Egyre mélyebbre nyomják szegény Reservoir Dogs-t, az énekes Beckre alig figyelnek fel, holott nézik az MTV-t, De Stel, a festő, nekem szentem...az értelmiségi lét kevéssé - jaj! -, még csak sznobnak is kevéssé sznob nálunk, mondjuk, ahogy - talán - „Bloomsbury" az volt. Németesen technós, ha zenei hasonlatot hozok. Filharmóniás, másrészt. Az undergroundot nem érti. Amatőrségnek veszi. Nem érez rá, hogyan „működik" az. Természetesleg. Az értelmiségi felfogás gyakran: mű-köd. Természete szerint az. Durván általánosítok? Persze. De ha felvállaltam „a durvát" - kötelességem. S így jobban látszik. Mondjuk így: nem tartom magam „kelet-közép-európai" értelmiséginek. Holott e réteg sok-sok kiválóságát szeretem. Nem értelmiségi-jellegük miatt. Hanem úgy külön-külön. A Szép Ernő-féle szólni, beszélgetni vágyás ilyen: „Te is leszel majd úgy hogy lelked holt múltban érzi/Igaz hívedet s avval beszélni vágyva vágyol". Gyönyörűséges sorpár! Mennyi hibáját mutathatná ki akármi középszer jeles szemlélet. Hát persze. „Hívedet"? Hívét? Etc. Hol a vessző. Stb. Csak: „Téged tudósítlak hogy itt voltam a világon, / Hogy szívem vert s halk h-val mindegyre lélegzettem, / Fenn voltam és alúdtam, mozogtam, ittam-ettem, / Isten felől hallottam s meg kell itt halni, látom." Hirtelen vége a világnak. Végpusztulás ez a gyors váltás. Altató szövegelés folyt. És akkor: „meg kell itt halni, látom". A semmiből lerántja ezt, magára, magunkra rántja a zsinórpadlást is. Nem? Csak én érzem?

Lehet, csak én érzem.

Lehet, alapélményeim egészen mások.

Devianturám van inkább.

Ez is a beszélgetés lehetőségére utal. Arról „szól". Hogy ez a lehetőség, mint legtöbbször a „szól" szóval jelölt izé, akármi - be van dögölve. Igencsak.

Hogyan lehet beszélgetni, valódi indítékkal és reménnyel, ha ennyire eltérnek az alapok, és ha külső elnyomatás sem teremt cinkosságot? Csak a csodában bízhatunk. Mit tesz isten, abban. Mit tesz isten, sokakkal nagyszerűen tudok beszélgetni. Lehet azonban, hogy ők velem nem. Velem ők is ugyanúgy szenvednek, mint másokkal - mint túl sokszor! újra az én hibám; lásd Kafka: mindig az író a hibás; csak az író nem okvetlenül „értelmiségi", nem ez a legfőbb jellemzője -, mint a felpanaszolt esetjellegben én.

Nincs nyugtom. Izgat ez a beszélgetés-ügy. Persze, hogy tudósítani akarok mindenkit, akit érdekel, hogy itt voltam a világon, most az utolsó három-négy hét során 17 kis munkát végeztem el, fejeztem be, fel kellett lépnem vagy 7-szer nyilvánosan, kiállítás rendezéséhez lábatlankodtam oda 4-szer, mentem fordításmatériáért 2-szer, telefonáltam ily dolgokban 23-szor, háromszor munkaszerzés végett stb. Közben dumáltam és dumáltam, sokan unták és még jobban unták, és a helyzet tisztázhatatlan volt. Meghívások jegyében vertek át megint, kaptam üres ígéreteket, kerültem reménytelen vagy boldogító helyzetbe, tükör elé. Nem mondhatom: fárad lettem pár percre, órára, napra. Nem mondhatok ilyet, mert „profi" vagyok - jó szó-e? -, munkákat vállalok, hogyan fest az, hogy egy fáradt ember...? Nem. Csak beszélgetni vagyok fáradt, reflektálni, megtárgyalni. „Ingyenbe" - gratuit, csak úgy - felvilágosítani, félretájékoztatni, kielégíteni szavakkal, idegesíteni, dühíteni, elszomorítani másokat, bárkit.

Mi az, az „én" Szomorú Vasárnap nótámban, a Trabant banda Ez a ház is címűjében, hogy „senkihez sincs már közöd"? Ezen is fennakadtam. Senkihez? Na, azért nem. De oly gyakran érzed, például ha nem „a Gabival, a Tiborral, a Lacival, a Balázzsal" etc. beszélsz, hogy alien volnál. Madár inkább. Nem Ezékiel úristenének földi halandója. Krisztus más, ezt meg is írtad. De Stewl is más. Meghalt, öngyilkos lett a te „tudott" költői pályád első napján. Mikor undercover-léted véget ért ebben. Vagy épp elkezdődött. 1995. március 16. De Stael kilép a semmibe az antibes-i műterem ablakán. Hányan ismerik festészetét? Még szívszorító is, pedig. Szép. Mediterrán. Egyszerű. Cy Twombly neve mit mond nekünk, magyar értelmiségieknek? Na. semmi önellentmondás. Nem akarom magam sehonnét kitagadni. A posztmodernből se. De oly világos, hogy azt a hetvenes évek elején el lehetett intézni. Hagyjuk is a korszakolást. Az ilyesmi: a rossz beszélgetés szükségtelen szaporítása, elméletben is ily társalgás. Persze, hogy hátrahőköl az Ember, Akinek Semmi Érzéke a Hasonlatokhoz. Ld. Karinthy Frigyesnél. Akit olvasni érdemes. Chandlert is. Némelyeket. Nem tragédia. ha valaki úgy nem tartja a legnagyobbak köztinek Graham Green-t, hogy iskolája van belőle. Például A csendes amerikai eléggé zseniálisan megrajzolt alapképletéről. Vagy hogy „nem szeretem, ha megindítanak, az akarat mozgásba jön" etc. Működni kezd, rosszul. Ismerem ezt, mennyire! Én sem vagyok vele másképp, miért lennék. A beszélgetés, a reménytelen-fajta, remegtet valami mesterkéltért, a szív sérelméért, így az idézett skót költő, mert hajlunk erre a mi ilyen-olyan kötelesség-fogalmainkkal. A pop, elemien a pop, az underground: az „éteribe" oltva például. Vagy a nagyon nyersbe. Nekem: a gombfoci, a koala - ahogy elég Ausztráliában -, a veréb, a rockzene és vidéke, a ló stb. Mások az alapélményeink. Nem vagyunk egyetértésben. Nem lehetünk. Nem ugyanazt értjük ugyanazon.

Nehéz beszélgetni. Pedig szép, szerény, kedvességes érintkezési forma. A Nagy Bábos állandó rángatásánál - ezt írd föl a noteszodba, az írd föl... hogy majd feldolgozd stb. - jobb a beszélgetés. Jobb lenne. Ha lehetne. Szerény. Azonnal jót tesz másokkal. Magadnak. Hát az „est", a fél-felolvasás, fél-performansz, nekem, még mindig a legélhetőbb beszélgetési forma. Tartanék akár szemináriumot lóújságból. A pályák, a fogadások matematikájáról, arról, ahogy „megint elér... az élet" az ilyen natúr dolgok révén. Csak a már eleve „működő" beszélgetési formát hagyjuk. Ne riadjon meg EASÉSZ, SZ = szimbólum, hogy ezt mondom: „Eleve hülyeségeket cselekszünk. Ha még beszélünk is róla/róluk, megtöbbszörözzük..." Nem, nem. Vannak nagyon jó beszélgetések. Ahogy akár a tévékamerák előtt... hirtelen a Vörösmarty téren. A Tabáni Kakasban. Valaki felhív telefonon. Vannak ezek. Váratlanul találkozol egy nap két szerkesztőddel is. Hogy akkor tessék, írjál. Például írod akkor ezt. Vagy Handkéról máshová. Vagy „június végén rögtön lesz megbízás, móka volt a Hölderlin". Ezek jó beszélgetések. Akkor? Kiről-miről szólok? Be vagyok dögölve, ennyi mondással?

Hogy én vagyok a hibás, minden rossz beszélgetésben is, ez nem újság. Jobb, ha előveszem noteszomat, és a hülyeségek kettőződéseit sorolom. Evidenciatörténetek, ötölések-hatolások a Nagy Bábos jóvoltából. Öt és hat, ötről a hatra: ma éjszaka ugrott ne, miért kedvelem e szólást és működést. Szpéró halt meg ötödikéről hatodikára virradóan. Hét éve. Bizonyos anyagom „épp" átcserélődhetett. A legfrisebb matériával folytatom, s fejezem is be. Valami megint nem szólt, valamit megint nem tudtam megbeszélni. El is hallgatok. Azzal, hogy folytatom. Csak én, szólózva.

Különböző riasztók

Közbevetés, tisztázás: rendszerbe rázható-e megannyi különböző minden, több minden - ld. egyebütt: „több minden": kevesebb, mint „minden", Mégis riasztóan sok, kesze-kusza, mint fekete oldaltáskám oldalzsebe, villámzára elromlott, behúzhatatlan, ha itt, ebben hozom haza a még élő hármaknak a füvet a Tabánból, mondjuk, a 21 sír közeléből, táskám neve: hordozható verébfészek, mindenféle szétáll.

Rendszerezés, rend-igény: mit is kell összehozni? Kellés van, tehát kell. Ennek kellése van. Van = akad. Vagyok, tehát akadok? Akad ok stb. Ezek a gyenge viccek. Jobb, hökkentőbb: „Gondolkodom, tehát/vagy -ok." Ez már a noteszből van. Gondolkodom, tehát gondolkodok. Gondolkodom, vagy gondolkodok. Több nem mondható. Lásd Szép Ernő: mindig gondolkodom, de ez elszáll, mint a füst stb. Pillanatnyi rend, ez feltétlen: ha két könyvet vihetnék a szigetre, gondoltam ma fűszedés közben a Naphegyen, Szép Ernő verseit s egy „kispróza" gyűjteményét vinném. Memorizálni itt nem lehet jól. Vinném őket.

A Naphegy fejleménye, névnapomon, a másutt megírt Dezső utca - Derék utca kereszteződésben támadt eszmém. Ó, Istenem, mondtam, még így épp, naggyal, mit játszanál te, mire föl kérdezel fel? Egy nyelvfilozófiai, vérre menő vicc, máris a „véget szánt, vet és arat életének" mellett, alig enyhébb: „lemegy, amire föl." Mit, mi végre fűtöd agyamat? Nagy nyárias nap volt. Mit akarsz megtudni? Mire föl vallatsz, egyáltalán, evidenciatörténeteiddel, a jegyzetelés örökös kénszerével? Eszedbe jussak! Hamlet. Eszedbe jusson. Ingyen ezt nem akarhatod. Hogy így nyaklatsz. Nyakló nélkül telítteted noteszom. Másik vonal, a kettő metszette egymást, ez s az elébbi: a Tarantinc-film, a Reservoir Dogs undercover zsaruja, a haslövéses Mr. Orange... akivel hasi szakadásom szenvedései miatt úgy azonosultam... csak az undercovert nem tudtam hová tenni. Az nekem, a beépülés stb., hátsó szándék: sosem volt rokonszenves: enyhe szó. Az evidencialistaság arisztokratizmusa. Legyen tiszta rend, ha lehet. Tehát: mindenki undercover lehet, mindenki a maga beépítettje mások életében. Hagyjuk, hogy még a sajátjában is, miként. De hogyan van ez, hogy „az isten se kivétel"? Ez adta az ötletet, a felismerésre ez vezetett. Hogy ha isten, már kis i-vel, ekképp, ennyire faggatózik, akkor - valamit nem tud. Mert nemtudhat. Ez az „Ezékiel istene".

Sous les ordres, a szép francia lóversenykifejezés. Csak így, személytelenül, vagyunk „rendelkezés alatt", ily állagban, felkészülve tulajdonképpen, minden igazi helyzetünkben, éleben. Készen kell rá leni, addig van. Readiness is all, szó szerint. Hamlet. A Töredék...-et most hagyom. Megy a levezetés anélkül is. Ha tehát isten így faggatózik, szó van valamiről. Amit nemtud. Ám ez megmagyarázza a madarak evidenciáját, jöttét, a halálukkal beálló képtelenség-állapotot, melyben - csak léhán - a „végvetés", eszmeileg, gyakran, naponta lehetséges elgondolható. Ezt így mondom: lehetséges-elgondolható, netán. De az otthoni három madár közül kettő, ha szentül is, közel is, igen távoli, annak érez minket, társnémmal. Ez átsegítés lenne? Hogyan lehet túlélni halálukat?

Mindezt igen röviden mondom. Ami ezért kevésbé érthető, megtérül - mert rövidebb, hamarabb túl lehet esni rajta. Ha nem felejtettük: az első madár jöttét egy istenhez intézett „szózat", kérés etc. előzte meg, Graham Greene után szabadon: istenem, fáradt vagyok, eleget adtál, elvettél, hagyj örökre békén... akkor Ezékiel utunk szerint ítélő, megbocsátást nem ismerő istene aligha akarná túlélésemet. Pusztulásomra törne. Nem lenne ez: hogy kint és bent, lakásbélki hangok és kinti hangok jószerén behelyettesíthetők. Persze, ne feledjük a kezes Alizt, az ő halála után nem tudom, mi lesz. Ám maradjunk vonalunknál. Idegenségem... „minden zavar"... abból eredeztethető, hogy állítólagos istenemmel nem harmonizálok. Hanem - ő-e az én istenem?

Az alien-motívum: és ha „madár vagyok"? ezt kellene, mint végül tragikusan, megrendítően, a bűnözőket már megértő, részben szánva értékelő undercover cop, Mr. Orange teszi, beismernem? S hogy „fáj, nagyon sajnálom"? Akkor? Amiképpen a személyesített isten is nagy ugrással képzelhető csak, ugyanez az ugrás engedhető meg, sőt, kötelező két helyen 1./ miképp vagyok „fizikailag" épp a Madárkirályság - mondjuk - idepottyantottja; 2./ miért lenne okvetlenül az állatoké is a „mi" istenünk? Ki mondta azt? Hogy őket is teremtette? Az állatok áthidalhatatlan idegensége... az én idegenebbik részem dominanciája, majd most az „úgy sajnálom" késői, de nem elkésett vallomása... az emberközeg-közelítés... ez így áll rendszerbe. A madarak istenének „égsapkása" vagyok. Abszolút idegenbe születtem, nem egyszerűen „rosszkor". Az Ezékiel-féle isten ezért akarna „kitudni" tőlem dolgokat. Miket is - amilyeneket etc. - én, persze nemtudok. Célom ismer csak engem, lásd Weöres. Ha van ilyen. Megvesztegető ez az „isten", ötleteivel, a Dur harbeitung és az evidenciák lehetőségeinek megadásával. Ám igyekezetünk kölcsönösen reménytelen. Az állatokról, Szpéróékról ezt tudtam eleve: kapcsolatom - a madarakkal - azért tiszta, mert nem szennyesíti megértés, összeölelkezés ábrándja. Hogy majd „egyek" leszünk. Nem vagyunk és nem is leszünk egyek. Évmilliók választanak el, pontatlanul szólva; nem az „idő" a lényeg.

Tehát ez a fő vonulat. Ebbe még az An Englishman In New York is beleillik: a legal alien bolyong. Vagy minden wolsi „nekem mindig minden fölösleges volt", michaux-i meghatározások, Dubuffet, aki elméleti írásaiban ki is fejti, hogyan áll ő maradéktalanul az elhanyagoltságok, megvetettségek pártján. Verebek stb., itt nálam. A popzene. A gombfoci. A lovak. Nem is folytatom. Az angyalok s a lovak. Egy és ugyanazon világ részei, képzetei, valóságai? Ez sem biztos! Angyalok és lovak, istenünk és az állatok - senki soha nem állíthatta bizonyító és elemi erővel, hogy összefüggés van. Egy mondás a noteszből, alaki-nyelvfilozófiai: „Ha van ilyen, már rég lett volna valami." A létigék különösségei. Lásd Hamlet, újra. Visszakanyarodtunk költészeti kiindulásomhoz. „Madár vagyok... sajnálom, nagyon-nagyon sajnálom".

Ezt fejtettem ki többször is, áll, marad - most akkor itt tömören megvan, elérhető. Noteszom egy bizonyos isten jóvoltából telik. Vagy a Madárkirályság, a verébroyalizmus akarja, a szárnyas „faj" érdekében? Ki tudja. Lásd: célom.

A valóság, persze, a Naphegyé, annyi volt, hogy tyúkhúrszedés, kis üldögélés a síroknál, hordozható verébfészek, osztozás némi kenyéren madarakkal. Valódi valóság. A titokzat: napvilágnál. Mint Musil írja. A „misztikus" élményről mindig suta szavakkal számolunk be. Miért lenne sutább ez az én „koncepcióm", mint bármely hasonló, mint bármely - netán - jobb? Bármi önismétlően adtam elő ezt itt: könnyebb a lelkemnek. További feloldható ellentétek: igaz, napjában többször is „eljutok" a végvetés passzívumáig, de épp ez a kulcs: passzívan. Ekkora „bálnányi" létezőt, ami vagyok, mondom, 57-59 kilómmal, sem lehet lemészárolni. Marad: a wittgensteini határ. Az önvégvetésről sem lehet „beszélni", mert az a határ-túljáról szólna. Nem onnan ide. Hanem bedöglött beszéd lenne csak, szó, szó, szó.

Szpéró átment a határon. Samu átment. A 21 halott mind átment. Semmi görcsös képzet, ezzel kapcsolatban. Az élőkről „van szó". Van = akad. Akad = a létfenntartó súrlódási együttható. Nem repülünk le a kör kerületéről.

Megyek a Liget Galériába. Átkelek Pesten. Pünkösd hétfője van, kihalt város. Különös élességgel működteti notesztöltögetőjét - ez vagyok én, a „bejegyzett utólagos kijegyzetelő" - a Nagy Bábos. „Látok". Még boltfeliratokat is. Emitt: Ajtók ablakok. Ó, hát a házat magát hirdeti ez? Ajtó-ablak. Átcipel a városon, egy bizonyos fényes végpusztulásérzés, így a Trabant együttes Ez a ház... című nótája. El vagyok kárhozva. El Vagy Ok Kár Házoá. Ha már házak. Felrajzolom, firkantom: „Valamikor a Paradicsom állt itt". Most házak. De felőlem, énekli M. M., ledőlhetnek, nekem aztán egyremegy. Senkihez sincs már közöd. Megyek ma is, másoltatni, a Naphegyen át. Húzd be sötét függönyöd, mondogatom a szöveget. Erről már beszámoltam.

Az Ablakok ajtók mellett: Dohányárú rövidáru. Az élet a legnagyobb rajzoló, firkantom fel. S mit rajzolna valaki? A „rövidáru" alá a szokott malacságot. A dohány alá: Szopi? Szofi? Csak egy cigi? Két cigi? Mindenki ismeri Szofit. Ez a reklámszöveg. Alatta: A dohányzás káros az egészségre. Én, rajzomon, amit viszek a Ligetbe, két cigi, füstjük kérdőjelesen elkanyarodik. Nem mindenki ismeri egymást, ez a szövegem. Alul: Mindenki káros az egészségre.

Más boltcégér: Különböző riasztók. Mi legyen a popvers? Évszámok, gondolom először: 1917, 1919, 1945, 1989-től minden év, már örökké? Nem az igazi. „Élned kell. Meg kell halnod." Na ja. Vagy „Élni-halni kellene. De csak megélni lehet és meghalni." Nagyon jó alapmondás. Csak nem illik ide. Megvan! Különböző riasztók: én, te, ő, mi, ti, ők.

Ez az. Működöm tovább, telik a notesz. Jön: „Az erkölcsi intelem az." Hogyhogy? Kiírás? Vétkezde. Alatta: „Vétkezz, de..." Aha. Ez már kezd alakulni. Egy goromba vicc, megyek valahová, nem lelek ott senkit, remek, jókedvűen térek haza, oda, ahol lakom. Hát te hol jártál, hogy ilyen jókedvű vagy? Jókedvű, éééén? S arcom eltorzul. Engem ne kérdezgessenek, undercover polgári dolog etc.

Egyebek, ha már: „Ezt se teszed ki a sírodra". Nyilvánvaló, az ablak-motívumból jött. A vízre írt név: „folyt. kő vetkezik", mint sírfelirat. Igen ám, de különbek vannak: Londonban látni véltem egy kis galériában, a Vanessa Bellék egykori galériájában - ?? - Virginia Woolf botját. Amit az Ouse partjának agyagjába szúrt, mikor begyalogolt. S a kő? Tele rakta kabátja zsebeit kövekkel, mert jó úszó lett volna „amúgy". Az önvégvetés emígy sikerült.

Londonban a Bloomsburyben lakom, látom minden nap akárhányszor a szemközti - drága - hotel „Bar" étlapját, itallapját, rajta Virginia Woolfnak egy képe. Szegény Ginnie? Ugyan! Hát a tömérdek Tandori étterem?

Undercover Bird, szép lónév. Ó, a mozik a Leicester Square-en! A körhinta, ahogy szétszedik. Egy szál ló - vagy kakas - feje vétetik, egyelőre, fog ez menni, a munka ráér. Undercover Boy és Undercover Girl. Jó bolond lónevek. De témaszerűen: persze, hogy szó sincs ilyenről. Madár vagyok. Sajnálom, úgy sajnálom.

Ennyi. Annyi. Annyi, amennyi - írom a koant -, de mennyi az annyi?

Egyebek: Fontos dolgaimról nem beszélek. De hát én mindenről beszélek. Akkor - nem lehetnek fontos dolgaim.

Még, a noteszből. Lett akkor ennek az írásnak egy ilyen fura szerkezete. Ez lét-oka. Alkalmasint. A helyzet: fellépésre kérnek, rendben, kérdem, hogyan fizetnek, mit adnak. Sajnos, nem tudnak fizetni. Én: ezt vehetem készpénznek? Ők: Ezt veheted készpénznek. A hatás függ attól, melyik szót hangsúlyozod.

Irtom ki noteszom lapjait, sorra. A temetőben: Külön bözünk, tehát vagyunk. Aztán: nem lehetek polgári engedetlen, mert polgáriatlan engedelmes lehetek csak, végig esem a Földön...

Most ezeket a dolgokat mondom, mondom. Ezékiel istene azt kezd vele/velük/velem, amit akar.

Erősebbek: szívből utálom kihazudni magam. Ennél csak azt utálom jobban, ha valamit szívből csinálok.

Persze, lényegesebb dolgok is feljegyződnek. Hogy mindig is „hasra voltam esve" a magyar költészet előtt. Hogy ilyképp „hagyományos" művész vagyok. A hagyományos művészetet vittem, talán, ameddig vittem. Amit csináltam - gyártottam - nem „semmiből kapott, alien dolog". Mint író a legteljesebb pontosságra törekedtem - a látszólagos pontatlankodással, Önkényességgel, megmakacsolódásokkal: legalább annyira!

Irigylem a beszélgetőket... ha nem nagyon hallom őket. Nem tudják mit cselekszenek... engem aztán nem zavarnak... csak azt ne kívánja senki, hogy a beszélgetést reményteljes műfajnak tekintsem, lehetőségnek. Kell - mint „muszáj".

Alízék - Alíz és a két „vadabb", tehát Rudi, Csutora - alusznak. Becsukom a noteszt, elteszem magam holnapra. Az éjszaka volt hét éve, hogy Szpéró meghalt, ezt is mondtam már. Rudi mintha iszonyatosan nyiszorgott volna. Kiderült - ez volt az az eset -, hogy mindig akkor „teszi" ezt, ha odahajolok hozzá. Napjai lehetnek hátra? Ó, istenem - mert ilyenek vagyunk! -, segíts valahogy. Ne menjen el a Rudi is. Akkor nem lesz viccelés, hogy Rudy Bloom az Ulyssesből etc. Akkor csak végső fenyegettetés lesz, további bánat. El innen, az lesz. Megalázó, hogy mégis maradni kell, annyi minden és mindenki miatt.

Riasztó! Fohászkodtam: istenem, ne! S mesélem valakinek, ez aztán a vicc: kiderült, hogy én nyikorgatom az asztalt, ahogy hozzáérek, odanyomom valamihez. Akkor most „isten" meghallgatta kérésemet, Rudi nem nyöszörög? De hát nem is nyöszörgött! Ez aztán a furcsa teljesülése egy fohásznak. Mit tett isten? Ez tényleg annyi csak, hogy „notesz". Mit tesz, notesz. Becsukom a kis fekete könyvet. Még 1986-ból való. Akkor Szpéró élt. Londonban ott megyek majd az utcán, ahol Icsinek fenyőmagot vettem, sokat. Icsink már nem él. Fura Bécsben a Gumpelsdorfer Strasse. Ott a Natrukost boltban már tudtak a kis vacak széncinegéről. Neki viszem a finom kaját. A szomszédságban ilyen bejzli volt, éttermecske, kocsma: Der Hungerkünstler. Az éhezőművész. Kafka után. Ó, ha már Kafka. Nehéz lesz Londonba elmenni. Még nehezebb, hogy bárkivel is beszélgessek erről: Mit, hány halott madarat, emléket „jelent" nekem a Derby. Amit ott „irodán" látni fogok. Epsomka is egy lelenc madár volt. Bánatomban vettem egy Guardiant. Addig azt se tudtam, eszik-e, isszák-e a Derbyt. Most nem is gondoltam a nagy, „szent" eseményre. Annyi minden volt. Messze még az első ferihegyi cigaretta. A pogácsa, hajnalban. A fontoskodó ücsörgés a gépen. A metrón: amatőrök játszanak valamit, mondjuk, a Blurtől, a Pulptól. Ezeket egyelőre MTV-men látom. Lassan, nagyon lassan kezd „átjönni": az lesz derekas színvallás, mikor az első futamot megjátszom. Akkor élesbe megy az „amennyi". De hát - ez sem igaz. A körhintaszétszerelés - mint végpusztulás - közelebb kellene, hogy álljon hozzám, mint bármi lovas alkotólagosság. Hát nem tudom.

Összefoglalás.

Csak így. Szerző körüljárta: 1./ a Naphegyet és a Budai Várat. 2./ Hogy „isten", Ezékiel istene undercover - álcás, beépülő etc. - viselkedést „tanúsít" vele, azaz vele valamit tanúsíttatni akar, nyilván, ellenben 3./ Szerző „Ezékiel istenét, istent" csak a fő-fő undercovernak érzi, mindenki az, de mi ez? 4./ Igencsak feltételezhető, így Szerző, hogy ő „idegen itt", s akkor: az állatok, jelesül a madarak tartozmánya sic., s 5./ nem nagyobb fizikai-lelki képtelenség ezt elképzelni, mint a teremtődést v. bármely személyesült isten valóját. Ami a „sült"-et illeti, mellesleg, „Tandoori" roston sültet jelent, s Szerző jó másfél napon belül viszontlátja Londont.

Ezért/ezzel: zavarban van. Ahogy a „hogyan éljek" kérdésével, „éljek-e tovább", másrészt ez nem kérdés, viszont: ennek veszélyei, megaláztatások. A madarak/madaraik halála. Hm. Ezt el kell nyelnie, el kell tűrnie? Amennyiben madárkirálysági illetőségű, Szerzőnek ezt úgy kell mégis eltűrnie, mint A. Rimbaud-nak, vagy bármely jobb sivatagi dandártábornoknak a dolgok, élők sivatagi forgékonyságát: élnek, meghalnak. Mint ez egyebütt is van. Ezért nem kell külön kiemelni a királyi udvar tényezőjét, lásd Hamlet, ahol is minden „undercover girl és undercover boy matéria", s az undercovernél inkább ez hangsúlyozandó: a lét máris létérdekek együttese, tehát érdeklét, az én érdekeim nem okvetlenül fedik át - cover - a tiéidet etc. Legbiztosabb az evidenciatörténetek, nyelvfilozófiai elemek noteszolt rögzítése, őrzése, feldolgozása, vagy még az sem - közlésük, így, ha az kell.

Eleve: a kellésről. Ahhoz is kell, hogy kelljen. Lásd Pilinszky: valamikor a paradicsom... és hogy mindegy mi jön, csak jöjjön, s a Földön végig esés. Az utazás is ez. Szpéró halála után, halálaikkal azóta.

Szerző írógépe/i rossz állapotban. De, pünkösdhétfői felismerés, kora reggeli világosság: nem viszi szerelőhöz, szerelőtől ugyanoly rosszul kapta vissza/őket. „A kurva rohadást viszem szerelőhöz a kurva rohadást." A nyelv, a nyelv! Ami elébb azt jelenti: „a francokat" stb., utána nyomban állapotot tát, foglal össze. Már ez is: foglal össze és tár.

Hogyan élni tovább? De Stael, jó kamu szöveg! Mi lesz, milyen lesz Londonban, „ezek után"? Ld. Töredék Hamletnek: mindazt, ami lehetsz nekik, tőled hirtelen elveszik. Tehát: megfosztanak épp attól, ami az ő számukra lehetnék. Érdekli is őket, mi lehetnél te nekik. Gyorsan elvennének mindent, hogy használják, amire, arra, a kurva rohadást „rád". De ezek csak mellék-meghatározók. Üdvözlet Téreynek! Kedveli-e még a Cure-t? Együttes. Néhány londoni utca. Térey költészete. A Biciklitolvaj. Mozizás. Lengyel Péter, Szeredás András és Asztalos Jóska hirtelen feltűnnek, évek, évtizedek távolából. Ottlik és a Tottenham Court Road. Emez út mozija. Az epsomi Derby idén először lesz vasárnap! Több évszázados hagyomány változása. Bandák: Whale, Pulp, Eastica, Jane's Addiction, The Charlatans. Kell nézni kazettákat, kéne nyerni rájuk.

Meglátjuk, mit tesz isten! Hohó, ez egész jó civil vicc! Mások: „Éltem, mert néha éltem másnap." Cím se kell hozzá, pl az abszolút aznaposság. De gondoljunk bele. Beszélgetési alapok: „most" énhogyan tudnám elmondani az egymásra kopírozott, eseménytelen, kevés-jellegű londoni „hazaiságaimat", járásaimat fél-külnegyedekben, netán a belváros/okegyikének váratlan sikátorrendszerein? Hogy minden aztán ezekhez a járásokhoz képest van? Kamu szöveg cigaretta ügyben: sajnos, ahhoz képest sokat elszívtam mostanság. Éjszaka: köhögés. Hogyan van a londoni mozi-szín? Erről írhatok, várják. Ősztől talán Musilt fordítok. Csak ők hárman éljenek, még legalább valamennyit. S legalább egyikük: soká, nagyon soká.

Hm.

Ez most már nem olyan - „hirtelenebb/nem lesz majd a halál sem", ld. Egy talált tárgy, azaz A. Rimbaud, tessék, Hamlet és Rimbaud, összejött, nem is gondoltam. Mélyebben „értelmiségi" megállapítás nem kell. Ez viszont igen. Hogy ez tiszta ügy volt. Csak ennyi. Hogy ez tiszta ügy. Most akkor semmi olyan, hogy 60 kilónyi bálna heverjen itt, ott, a legbiztosabb szerrel - hol az a szer!? - is kínos a végeredmény. Ezeket a dolgokat szavalom itten, aztán ott fekszem. A Csalogány utca táján volt, nézem, a temetkezési, az is megszűnt. Remélem, jön hajnalban a Whale. De a Pulp a legjobb. Láttam s bejósolta őket, mint a „Blondes"-t. Az angol, a leggyorsabban változó slágerlista 2. helyén vannak már. Hát ugye. Dallamosak is, jól mutatnak, kemények, gunyorosak, de fapofák, a szólóénekesük egészen nagy színész, okos is, úgy látom, de mennyire. Éljen, éljen. Csak jó.

Hát ezt is jól...

... összefoglaltuk.

Pest -+ Buda, ez a rövid gondolatjel így jó. Ilyen még:

Isten: „Állj e lében, n."

- Hérakleitoszisz Úr! -

„Most állj elébem."

Ez egy haiku. A középső sor afféle félrep, félreütés, pont helyett, hát nem szép? gépem a „p"-t üti. Paradicsom. Űré. Lenne így: Paradicsomp űré. Ld. Weöres, hégel szám, bocsánat, héber szám, bocsánat, hellén szám, héber látomás egymást pompásan elrontotta, menny-gyümölcs és pokol-tojás lett paradicsomos rántotta. A folyóirat hellén számába. De hogy a folyóirat látomásába, az nem megy. Holott egy folyóiratnak a „száma": az a folyóiratnak a „látomása" kell, hogy legyen. Ez olykor megvalósul. Ölel barátod. Csak semmi germán látomást itt. Elég rémes, akkor, a helyzet.

De jó is nékem lefeküdni...elaludni...Szép Ernő így. Mikor halálom jut eszembe, nem is tudok már tőle félni, hisz csak lefekszem és elalszom, oszt többé nem is kell már élni. Ezt a leosztást én is megnézném. Kitenném, ld. korábbi noteszjegyzet. Feljegyzés a noteszből: „Rögtön áthangolódtam a Trióra". Értsd: Icsi halála után. Hogy hárman vannak. Effélékhez azonban élni kell. Csak léhán lehet megfutamodni. Bár hát: mondd ezt akármi állapotban, magadnak v. másnak. De Stael: az abszolút alkotáshoz az abszolút magány kellett neki, amit nem bírt mégse. Otthon - feleség, gyerekek - ez nem volt. És stb. Önlábával véget vetett. Zoknit próbálgatok kezemen. Csuklóvédő, na. Diana, Charles: rég out. De Kurt Cobain sem hasonlatanyag, neee. Ő jól ő, de nem jól hasonlatanyag. Courtney Love, a Time Out-ban: K. C. hét évig hordta ugyanazt a cipőt. Zoknit egyáltalán nem váltott. Ez az a zokni, mutatja. Ez a szag innen sose fog kimenni. Lásd Jékely: múltam vagy már, csupán egy régi szag, mit visszahoznak ilyen-olyan, pl. messzi évszakok. Lesz-e Kurt Cobain nevű ló? Paul Newman van, talán Jackson is, Maradona, ilyesmi. A szín részének kell lenni. Engem nem zavar, hogy sok bandát szeretek. Sok írótársat. Vagy szicíliai vagy a szívedben, ld. Madárkirályság, vagy úgyis hiába magányoskodsz. Itt talán válasz van a „senkihez sincs már közöd" kérdésre. Ahogy „szicíliai" és madárkirálysági vagy a te szívedben. Úgy az istenhez sincs közöd, na tessék. De minden más mód, már rögtön a szomszéd módon is, van közöd, nagyon is van. Néha küzdelmes etc. Ez is a londoni szín. A Renoir Mozgó és a 0,22-es kenyerű, 0,72 fontos neszkávéjú Safeway volt mögött - társnéd felfedezése e bolthálózat, ahogy szállásod is, ahol laksz, a „rojális" -, ott vannak rögvest a birkák. Etesd meg őket, Beckett Murphyje. Aztán menj, táskáddal, sose „valahova", csak mindig utadon. A Madárkirály nem ezek szerint fog megítélni, ebben bízhatsz. Ott majd nyugovóra dőlhetsz.

A túlvilágon halj meg, ne itt! Ezt nem noteszba írom, ezt egyenest ide. Az írás is notesszá vált, abbamaradhat.

De azért ez a „túlvilágonos", ez egy ötlet, nem? És a szó - túlvilágonos - szép, hm? Pl. túlvilágonos négyes, mint vonósnégyes. Van neki egy olyan gordonkahangja, bohócos Schubi-dub. Most jön épp: Keziah Jones: A million Miles From Home. Ez, jön, ez.