Alföld - 47. évf. 1. sz. (1996. január)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Bányai János

Versek versben

Tandori Dezső: Vagy majdnem az

A sárga kötet (Egy talált tárgy megtisztítása, 1973, 1995) majd a legendás Töredék Hamletnek (1968, 1995) újrakiadásának idején, a két kötet közé ékelődik be az új Vagy majdnem az. Talán nem túlzottan „üzletközponti-szatócsi szemlélet" (Tandori Dezső: Hamlet visszatér, Tiszatáj, 1995. június), ha azt mondom, hogy ennek a beékelődésnek van valami - nem is nagyon rejtett - értelme. Főként az új kötet címe miatt, ami (többek között) azt is jelzi, hogy Tandori költészete „visszanézett" és most „majdnem az", ami volt. Nem emlékezés, csak visszatekintés arra, ami háromnál is több évtizeddel korábban volt, és ma van: „Mentem, fél-út, s nem volt innen, se túl." (Utó-bevezető a ciklushoz) Vagy a Pfaffstatteni filozófiát kifejtő „fél-hosszú" versben, a Németh Gábornak ajánlott Strudlhof címűben: „Talán elindulsz fel, a múltan vizein át a Lépcsőn." A visszanézésre mutat az új kötet két azonos - Egye/ne/tlen - című verse is, hiszen a Töredék Hamletnek eredeti címe is ez lett volna: Egyetlen. A szóba ékelt szótag a régi cím megismétlése és egyúttal eltávolítása (korrekciója) is. De erre utalnak a két első kötet újrakiadása körül megjelent emlékező tanulmányok (Hamlet visszatér, A Ludgate-ügy, Alföld, 1995. június és a Töredék... utószava), amelyek a múlt vizeit hullámoztatták meg, de a most versszemléletét reprezentálják. Ezeknek az emlékező írásoknak vannak azonban előzményei is a régi Hídban: Mi mondható róla, mondható róla címen (Híd, 1978. január és február). Tandori ott - a régi Hídban - az akkori, alig öt éves sárga kötet A szonett című versét (ön)kommentálva mondja, hogy a szinte csak sorszámot és rímképletet jelölő vers „alapvető vállalkozás", a kötet „érdemi része", mert „úgy, ahogy van, utal egy 'igazi' szonettre." Majd később: „A sorok - és a szerkezet - jelölése jelöli a mindenkori szonett nehézségeit." Azután: „A mindenkori szonett nehézségei a mindenkori lét nehézségeit jelölik." Még később: „... a szonett mint megcsinálandó (egyszersmind hagyomány is azért!), és a csinálás mindenkori nehézsége."

Majd a „mondható" önkommentár vége felé: „Nem gunyoros, tehát, az iménti vonatkozás, mert - európaiatlanul-e? - azt mondja: mindenhez hallatlan erőfeszítés kell; mert minden, minden? igen, mert a rímképletre (bármilyen képletre) csupaszított vers (bármi) tartalmazza az összes nehézségek lehetőségét; még a rímképletnyi szonett (még a képletnyi bármi) sem intézhető el visszakézből; és a végén, vagyunk annyira európaiasan gyengécskék, szószátyárok (a képleteinkhez képest: nagyon!), hogy elégedett mesteremberi gesztussal mondjuk (mondhassuk) magunkról: 'Ez jó mulatság, férfimunka volt...'"

A két első kötet újrakiadása (Tandori költészetének első két korszaka Tarján Tamás szerint) és az azokat követő (ön)kommentárok, majd az új kötet megjelenési idején közölt visszanéző (ám nem emlékező) tanulmányok arra mutatnak, hogy Tandori számára a költészet mindenkor a vers és a versnyelv problematizálása, egyúttal a költői (mesteremberi) vizsgálódás tárgya, meg viszonyítási pont, amihez mérten a lét nehézségei megmutatkoznak. Tandori írja a verset és minden leírt sorral, megformált strófával, egész verssel a költészetet képzeli el és gondolja újra. Ilymódon mindig a hagyományban van, az elődök között; a rímképletre csupaszított szonett utalás a szonetthagyományra, miközben a szonett destrukciója és szándékos félre-értése is. Az új kötet is - Vagy majdnem az, fontos emlékeztetni a címére - a visszanézéssel önnön hagyományába, örökségébe tekint bele, az egyidejű odatartozás és különválás gesztusával: „Ugyanazok maradunk más mivoltunkban, és / ugyanazon mivoltunkban mások leszünk". (Am Hof) A visszanézés, az ismétlés, az újramondás más és ugyanaz, egy és különböző, egyetlen és egye(ne)tlen. A Töredék Hamletnek vers- és létélménye „majdnem az" mint a Vagy... kötet vers- és létélménye; A „majdnem" itt az Am Hof-ból idézett sorok esetlegesség és ismétlés-filozófiáját jelzi.

A hatás-iszony gondolatkörét kidolgozó Harold Bloom (The Anxiety of Influence, 1973) a sárga kötet megjelenésével egyidőben és a korai - Híd-beli - „önkommentároknál" alig korábban, arra hívja fel a figyelmet, hogy „egyetlen regény sem írható meg egy másik regényre való emlékezés nélkül", és hogy - éppen ezért - a kritika a versektől versekig, azaz regényektől regényekig vezető út felmérése. A „...tól, ...ig" azonban nem az idő kontiuitása, hiszen H. Bloom szerint az „erős költő" „elődje" minden távolabbi és közelebbi (és minden „későbbi") költő. Vagyis, a verstől versig haladó kritika útján senki sem követ senkit, egyetlen költő sem követi a másikat, egyik sem jár az élen és egyik sem marad a sor végére. A költők (és a személyes líratörténetek) nem állíthatók libasorba. A libasor az irodalomelméleti és -kritikai kontinuitások, tiszteletreméltó megszállottjainak reménye és álma. A versben, az „erős költő" versében minden mindenkor együtt van, és egyszerre van, mint a talált tárgy-kötet A szonett című versében: a hagyomány, a hatás, a megcsinálás nehézsége, a létezés nehézsége. Nem rímképletre redukálva, hanem költészetként előállítva.

A szonett mintájára készült, 1994-ben, német fogalmazványban az a két verssor is, amelyhez Tandori a Hamlet visszatérben a következő mondatot fűzte: „Mivel pedig ez magyar vers, csak a német nyelv eszközeivel..." Úgy él tehát a német nyelvvel, ahogyan a sárga kötetben élt a sakk jelzéseivel, és ahogyan ősszonettet írt a szonett jelzéseivel. Benne van és ugyanakkor kívül is. Benne a költészetben - a szonettben, a német nyelvben, a sakkban - és mégis kívülről tekint rá, mert magyar verset ír, verset, amely csak jelzésekben - „kiegészíthető" - „dominánsan verbális objektum", mint a szöveg. A német nyelv útján, a jelzések útján a német költészet és más költészetek - az „elődök" költészete - lesz egyidejű az éppen megszülető verssel, teljesen függetlenül az éppen lehetséges átalakításoktól és átformálásoktól.

A Vagy majdnem az versei szinte kivétel nélkül így épülnek fel: csupa utalás és hatás az egész kötet, nemcsak a megnevezett költők (Szép Ernő és a többiek), nemcsak a megnevezett műfajok (dal, amerikai vers és mások) vannak kéznél, hanem kéznél van minden korábbi Tandori-vers is, mégpedig úgy, mintha az új már akkor, a korábbival egyidőben lett volna. A Vagy majdnem az kötet versei, akár azt is mondhatom, a majd csak ezután megírandó Tandori-verseket is mondják, ahogy A szonett „mondta" a későbbi szonett-korszak, a szonettozás időszakának verseit, vagy ahogyan a Talált tárgy-kötet „mondja" a mai röptéri jegyzetelések, fogadócédulák, sportújságok nyomán született dalokat. Utalás elődökre, mások verseire, verssoraira, képeire, utalás versformáló eszközökre, az alakítás és a megírás nyomaival, a dalszerűség, a hullámosan visszatérő elégikus líraiság. A röptereken jegyzetelt dalszerű versek nem dalok a szó hagyományos értelmében, hiszen a dalszerűség itt csupán a megcsinálás (a mondhatóság) - láttuk a nehézségeit - külső tényezője; a vers viszont - a „dal" - egyszerű felmutatás, kissé túlságosan elritmizált kilépés a választott formából. Önmagát égeti fel a megnevezett forma. De mi marad a hamuban; nem pogácsa.

A Sussex-kertek tavaszi fái ciklus három verséhez írt „elsősorban az versek elmondhatóságához" szánt „jegyzetek" utalnak a hatások forrásaira: „A Szpérónak, párizsi természetesen Ronsard Helna-szonettjének köszönheti létét", a Semmi magyarázat ritmusváltó utolsó két sora pedig „visszautal Kálnoky László Férfikor című versére". Csakhogy itt nem az utalás ténye, a forrás megnevezése a fontos. Ezek vannak. Szinte minden versben. Feltárhatók, felismerhetők. Tandori nem is rejtegeti őket. Fontos az, hogy „természetesen". Ezért emeltem ki az idézetben. A „természetesen" azt jelenti, hogy úgy - „majdnem" úgy - mint a természetben, a természet mintájára. A természetben minden másképpen történik, mint e „világban", amelyben vagyunk. Amelyben mindenhez roppant erőfeszítés kell. A világban nem természetesen történnek a dolgok. természetesen csak a természetben. A „természetessel" Tandori arra mutat rá, hogy a vers jelentése csak egy másik vers lehet, miként azt Harold Bloom (is) állítja. A soha meg nem írt vers is lehet egy másik vers jelentése, ahogyan Tandori lábjegyzet-csillagjai, lecsupaszított képletei a régi kötetekben és az újban is „felmutatják".

De vissza kell térni a saját versekre utalás kérdéséhez. Utalások és emlékezések a régi versekre, a Töredék Hamletnek, a Talált tárgy-kötet verseire. Mintha itt valami bezáródna, a kör talán, amelynek „kezdetén" voltak az első kötetek, és most a „majdnem az" versei. Ha a körnek volna kezdete. Bármelyik pontja kezdetnek vehető és bármelyik pontjához vissza lehet térni, mégpedig ugyanazon az - verstől versig vezető - útvonalon. Tandori költészete az új kötettel bezáródott a költészetbe, visszatalált a régi versekhez, és ez a visszatalálás - Wittgenstein nyomán - újrafelfedezés is. Goethe beszélt annak idején szegény Eckermannak az anticipáció költői képességéről. Amikor a költő meglepődik azon, mi minden tudott „tudatlan" és tapasztalatlan korában. Például Wittgensteintől azt, hogy a filozófiát költészetként kellene írni. Vagy ugyancsak a filozófustól azt, ami a határról tudható és mondható. Az egész Pfaffstatteni filozófiának ez a lényege: „Az ő emlékére ez az enyém, / igen, hogy minden devianciánk oka az a bizonyos / határ-helyzet, hol is saját helységünk névtáblája / örökké át van húzva, mi ezt látjuk, azon túl, mettől, azt se / tudjuk, a nem tudott világ kezdődik, arról nem lehet / beszélni..." (Strudlhof)

Az anticipációra utal Füst Milán is: „ez mind én voltam egykor", és némileg bonyolultabban Tandori az Icsi, 11 éves című versben: „Többi munkám / többi munkámban található". A „többi munkám" az a „bizonyos határ-helyzet", amelyen túl már nincs „beszéd", csak addig lehetséges a beszéd, ameddig a „többi munkám" határa kiterjed. A későbbi versek így, a „majdnem az" jegyében a korábbiakban már megtalálhatók (a kör is erre mutat), ám ez fordítva is igaz, ahogyan említettem már. Igaz, mert bármennyire eltávolodott a Töredék Hamletnek világától (már megszemlélheti, áttekintheti, már beszélhet róla, ítélhet is és tüntetően ironizálhat is jelentőségével), a későbbi versek már akkor íródtak. És fordítva, az utóbbiak írják a korábbiakat olyanra, amilyenek.

A Vagy majdnem az olvasója akár azzal tölthetné az idejét, hogy feltárja, kinyomozza az utalások és hatások egész rendszerét. Tapasztalataiból egy egész hatás- és utalásvilágot építhetne fel. És nyilván megérné a fáradtságot. Tandori is a segítségére lenne. Hiszen bőven emlegeti a forrásait. Ha meg is érné a fáradtságot, nem biztos, hogy igazán „értelmes" vállalkozás volna ez. Legfeljebb fárasztó. Amolyan „jó mulatság", „férfimunka". Mégis, talán inkább Harold Bloomra kell(ene) hallgatni, aki a „hatás-iszony" hat változatát sorolva fel, némi öniróniával mondja, hogy a „hatás" tanulmányozásának nem a források kergetése, az idézetek és a hivatkozások vég nélkül folytatható vadászata az igazi módszere. A hatás vizsgálata tehát nem azonos a filológia tisztelt forráskutatásával, a minták felsorolásával, sem az allúzió felismerésével. A hatás, Harold Bloom szerint, mindenkor korrekció. Állandó korrekció. Másszóval „alkotó korrekció". A „majdnem az" is ezt mondja: átalakítás, átformálás, korrekció. De mi történik e művelet során? Mi jön elő, mi sejlik fel a korrekció nyomán? A hasonlatosságok mutatkoznak meg, a legfeljebb egy kicsit különbözés, az elmozdulás szép játéka? Mint az ismétlésben, ahol mindig minden egy kicsit más is, vagyis „majdnem az"? A korrekció nyomán nem a hasonlóságok, nem a megfelelések, nem az ismétlés különbözőségei sejlenek fel, hanem - mint Harold Bloom feltételezi - általa „iktatódnak ki" a költő és az Ige közé ékelődött elődök, a régi versek, más versek, a másik nyelv, a jelzések, de az utódok versei is, mindaz tehát, ami a költő „útjában van". Ezért mondható a kritika a verstől versig vezető út felmérésének. A kritika nem azt keresi, hogy mi található a verstől versig vezető úton, hanem azt ítéli meg, hogy kitisztult-e az út, hogy letértek-e róla az elődök és az utódok, tehát, hogy nyílttá vált-e a költő és az Ige közötti tér és idő. A hatás is ezért korrekció. Az ismétléssel, az utalással, a hatással, mint korrekcióval iktatható ki minden, ami a költő útjában van, ám mindig csak úgy, hogy minden továbbra is a keze ügyében legyen. Mert a költő a költészetben költő, nem azon kívül. A költő munkája a többi munkájában található.

Ezt mondják a Vagy majdnem az versei.

És azt is, hogy a hatás, bár elkerülhetetlen, a költő és a költészet veszélyhelyzete. Mert a hatás uralkodás, terror, varázslat - erről beszél H. Bloom. Hatással lenni valakire alárendelést (is) jelent, eluralkodást valakin és valami felett. Varázslatot, hiszen a jósok ismeretlen erők hatása alá kerülve látják a jövőt. Vagyis veszélyeztetett helyzetben szólalnak meg. Ebből a veszedelemből csak a varázslat megszűnésével lehet kilépni. De aki kilépett a varázslat hatása alól, többé nem jó. Aki kilépett a költői hatás alól, aki eltávolodott a hatásoktól, többé nem költő. Ezért nem adatott meg más lehetőség, csak a korrekció lehetősége. A hatás csak a korrekció műveletének (költői) alkalmazásával távolítható el és őrizhető meg egyidejűleg. Tandori Dezső amikor a régi (ön)kommentárban a nehézségek egész sorát említi, valójában a korrekció műveletének nehézségeiről szól. A korrekcióhoz valóban „hallatlan erőfeszítés kell." A korrekció diszkontinuitást teremt. Rést üt a költői beszéd hagyományán, elmozdítja a költészet nagy tömbjeit. „Szellemüket lovagoltam, / vállukra röppentem. / Ha némultam, ha botoltam, / ők csak szóltak - benn, benn." - áll a Költő- és madárelődökre című négysorosban, ahol a „benn, benn" megértésén múlik a költészet megértése. Ez madárhang is lehet, de a költő elődök szava is, mégis inkább a határ, a „határ-helyzet" megnevezése, a „többi munkám" helyett a „többiek munkája" teremtette határé, amin túl nincs szó, nincs beszéd, nincs vers. De a „benn, benn" ugyanazt mondja, mint az Am Hof sorai: „hogy a versírást abbahagyni, mi több, / abbahagyásra fogadalmat tenni: / fölösleges, ne-csináld-már dolog - / csináltam, de visszacsinálódott." A madárhangnyi „benn, benn" a Vagy majdnem az költészeti kerete: a lét megközelítése a „hatás-iszony" megváltást nem ismerő költői helyzetében.

Ezért mondható az, hogy Tandori Dezső költészete az első kötetektől kezdődően a legújabbig a „mi is egy vers" kérdését éli intenzíven, és minthogy ennek a kérdésnek a költészet a referenciális háttere, amiben mindig a „hatás-iszony" uralkodik, ez a költészet a verskritika alapkérdését (is) időszerűsíti. Abból, ahogyan Tandori verseiben a verskritikát (is) műveli, vagyis nincs válasza az alapkérdésre, de van verse, az is benne foglaltatik, amit szintén Harold Bloomnál olvashattunk, hogy a verskritika a versben mindig egy másik verset talál, egy harmadikat, egy negyediket, egy múltbélit és egy eljövendőt, és e sorozatos rátalálások közben valójában nem is figyel másra mint a korrekcióra, a korrekció költői műveleteire, amin - végső soron - az „alkotást" kell érteni. (Balassi)