Forrás: ItK, 2003/4-5, 583--620.
SZEMLE
FILOLÓGIA, POÉTIKA, AUTONÓMIA
(Pirnát Antal Balassi-értelmezéséről)
Lassan nyolc esztendeje annak, hogy 1996-ban a Balassi Kiadó
gondozásában megjelent Pirnát Antal Balassi
költészetével foglalkozó
monográfiája.[1] A könyv
nem okozott jelentős átrendeződést Balassi
recepciójában, aminek oka részben keletkezési
körülményeiben keresendő. Pirnát
művét -- annak kéziratát -- bevallottan
Horváth Iván 1982-ben kiadásra került
Balassi-monográfiája,[2]
pontosabban annak kézirata, az azzal való vita
lehetősége inspirálta 1977-ben, átdolgozott
változata pedig Pirnát nagydoktori
disszertációjaként szolgált 1983-ban.
Írása publikálását Pirnát a
legkevésbé sem erőltette, így arra
végül újabb 13 évet kellett várni. Ő
maga könyve bevezetésében a következőket
írja: „[Horváth] válasza arról győzött
meg, hogy vitairatom alapjában véve célját
tévesztette. Kettőnk között ugyanis nem jött
létre valóságos eszmecsere. Horváth Iván az
összes fontosnak látszó kérdésben
fönntartotta korábbi álláspontját, azok az
újabb érvei pedig, amelyeket véleménye
bizonyítására felhozott, engem még
kevésbé tudtak meggyőzni, mint korábbi
fejtegetései. Ez a tapasztalat a további vitától
hosszú időre elvette a kedvemet. Már az is egyedül
Klaniczay Tibor biztatásának, sőt
kényszerítő fellépésének
köszönhető, hogy dolgozatomat 1983 nyarán
kiegészítettem annyira, hogy akadémiai, úgynevezett
»nagydoktori« disszertáció gyanánt
benyújtható legyen. A terméketlen vitát
azonban semmi esetre sem állott szándékomban tovább
folytatni. Ez a magyarázata annak, hogy a disszertáció
megjelenését az elmúlt évek során nem
szorgalmaztam."[3]
Pirnát önértelmezése rendkívül
érdekes helyzetet vázol fel előttünk.
Művét 1977 nyarát követően kezdte írni,
évekkel Horváth monográfiájának
megjelenése előtt. A mű alapvető
fenntartásokat fogalmazott meg Horváth
koncepciójával kapcsolatosan. Időközben azonban
Horváth elmélete -- legalábbis annak egy része,
különböző egyéb elméletek egyéb
részleteivel együtt -- általánosan bevett
paradigmává, az iskolai oktatás szerves
részévé vált.[4]
Komolyabb kritika tulajdonképpen (legalábbis
paradigmatizálódása után) talán
elsőként Pirnát könyvének
publikálásakor érte e koncepciót. Pirnát
azonban rövid időn belül meghalt, míg Horváth
Iván azóta megjelent egyik cikkében[5] egy radikális fordulattal felszámolta
korábbi koncepcióját.[6]
A következőkben elsőként arra teszek
kísérletet, hogy -- igen vázlatosan -- áttekintsem
az imént említett események előzményeit, a
Balassi-recepció történetét, majd Pirnát Antal
könyvéről -- tudtommal megjelenése óta
elsőként -- próbálok átfogó
ismertetést nyújtani, végül röviden
kitérek az új Horváth-értelmezésre mint
olyan hagyománytörténésre, amely egyikünk
Balassi-képét sem hagyhatja érintetlenül.
A Balassi-kódex recepciójának első
száz éve
A Balassi költészetének -- mennyiségileg
mindenesetre -- legjavát tartalmazó kódexet 1874-ben
fedezik fel a Radvánszky-könyvtárban. Első
kiadására[7] 1879-ben
kerülhet sor. Ekkortól számíthatjuk Balassi
recepciójának második nagy korszakát, az
első korszakot ugyanis a költő vallásos
költészete uralta, hiszen nagyjából ez alkotta a
tulajdonképpeni szövegkorpuszt.[8]
1880 körül tehát jó esélyei voltak annak, hogy
Balassi költészetének értelmezésében
radikális törés következzen be, hiszen a
befogadás tárgya -- Balassi hozzáférhető
költői munkássága -- mennyiségileg
többszörösére tágult, ugyanakkor
jellegében, minőségében is lényegesen
módosult. Ilyen radikális újraértelmezésre
azonban még hosszú ideig nem került sor. Sem a
századforduló magyar pozitivista filológiája, sem a
szellemtörténeti megközelítés nem hozott
változást az elsősorban a vallásos verseket
preferáló recepcióban.[9]
Ennek oka feltehetőleg ezen konkurens irodalomtudományi
irányzatok közös élményesztétikai
megalapozásában keresendő.
A Balassi-filológia következő jelentős
eseménye a költő összes műveinek
megjelentetése volt Eckhardt Sándor
szerkesztésében.[10] A korai
szövegkiadások módszertani eklekticizmusa[11] szinte kiprovokálta egy következetesen
egyetlen elvet érvényesítő kiadás
létrehozását. Erre tett kísérletet Eckhardt,
aki az ekkor már korszerűnek semmiképp nem nevezhető
irodalomtudományi pozitivizmus uralmát terjeszti ki máig
érzékelhető hatással a
Balassi-életműre, amikor a költő verseit az
általa feltételezett keletkezési sorrendjük szerint
közli. Neki sem sikerül azonban következetesen egyetlen
vezérelvet alkalmaznia, amennyiben a versek kronologikus
sorozatát tematikus csoportokra bontja (vagyis két
különböző kiadási gyakorlatot követ
egyszerre, noha e kettő nála, úgy tűnik, nem mond
ellent egymásnak, ugyanis a tematikus csoportok tökéletes
időrendben követik egymást és időrendi
„átfedések" sincsenek köztük). Eckhardt tehát
kiiktatta a ránk hagyományozott korpusz narratív
struktúráit és egy önmaga alkotta
narratívával helyettesítette azokat, ezzel mintegy Balassi
társszerzőjévé lépve elő. (A
filológiai korrektség kedvéért el kell mondani,
hogy Eckhardt még életében visszavonta
eljárását, lehetetlennek ítélve a
kronologikus elv követését Balassi esetében. Mint
később látni fogjuk, nem ez az utolsó
jelentős „palinódia" a recepcióban.)
Balassi-befogadásunk következő nagy fordulatát
Klaniczay Tibor kezdeményezte a hatvanas években. Klaniczay
két szempontból hozott újat a
Balassi-filológiában és -értelmezésben:
egyrészt kidolgozza Balassi költészetének marxista
alapokon nyugvó értelmezését, amelynek
központi eleme Balassinak A szerelem
költőjeként[12]
való egyértelmű és meglehetősen
egyoldalú beállítása, másrészt pedig
Gerézdi Rabánnal együtt[13]
felállítja és közzéteszi egy 3 × 33 + 1 =
100 db verset tartalmazó lehetséges Balassi-kötetterv --
reneszánsz számszimbolikai megfontolásokon alapuló
-- koncepcióját. A kötetterv tematikai alapon
két részre lenne bontható: a Balassi
házassága előtt, illetve az után szerzett 2 ×
33 szerelmi énekre egyrészt, illetve a vallásos versek
tervezett 33 + 1 darabos gyűjteményére
másrészt.
Klaniczay szerepe Balassi recepciótörténetében
legalábbis ellentmondásosan értékelhető.
Miközben ugyanis a megkomponált kötetterv
koncepciójával megvetette egy korszerű
Balassi-értelmezés alapjait, A szerelem
költője-koncepcióval (bár a korábban
hiányolt tematikus hangsúlyeltolódás a
recepcióban ezzel véglegesen és talán
visszafordíthatatlanul bekövetkezett) egy közhelyszerűen
máig élő, az életmű valós
komplexitását eltorzító struktúrát
vezetett be egyébként is torz szerkezetű hatvanas
évekbeli irodalomértésünkbe. A
későbbiek során aztán
értelmezését önmagával (pontosabban:
egyik értelmezését a másikkal)
„dekonstruálták", amennyiben a Horváth Iván
által a következő évtizedben végrehajtott nagy
horderejű átértelmezés[14] -- amely egyben a Balassi-értelmezés
radikalizálását, a modern irodalomelméleti
diskurzusok irányába való megnyitását is
jelentette -- voltaképpen nem más, mint a Klaniczay és
Gerézdi által felvetett „számmisztikai alapon
megkomponált verskötet"-koncepció kiterjedt
strukturális verstani kutatásokkal megalapozott
továbbfejlesztése. Ez az értelmezés azonban
élesen ellentmond a Klaniczay-féle A szerelem
költője-koncepciónak, hiszen még Balassi szerelmi
költészetét is vallásos kontextusba helyezi,
amennyiben a kódexnek három, egymást magába
foglaló szintjén is vallásos számmisztikai
jelentést tulajdonít:[15] a
metrikai szerkezet szintjén egyrészt (rámutatva a
Balassi-sor, a Balassi-strófa belső rímekkel
történő hármas tagolására), az egyes
mű szintjén másrészt (utalva elsősorban a
Szentháromsághoz írott, együtt összesen 99 [= 3
× 33] verssorból álló három darab -- ám
egy főcímmel egyetlen egységbe foglalt -- himnuszra, nem
mellékesen pedig a Célia-gyűjtemény verseinek fele
éppen három versszakból épül fel), illetve a
gyűjtemény, a kötet szintjén harmadrészt (a
tervezett kötet élére eszerint feltehetőleg az
imént említett Szentháromság-himnuszok -- Hymni
tres ad Sacrosanctam Trinitatem -- kerültek volna, ezeket
követte volna 33 egyéb -- isteni dicséret, illetve
könyörgés -- műfajú istenes vers, majd a 2 ×
33 vegyes műfajú világi -- szerelmi és vitézi
-- tematikájú vers). Balassi (tervezett) költői
életműve ebben a koncepcióban egyetlen monumentális
Szentháromság-szimbólum, ahogy a maga
léptékében valamennyi (verstani értelemben vett)
Balassi-sor is az. Tovább erősíti eme „vallásos"
Balassi-képet a költő határozott
visszadatálása: Horváth rendszerében Balassi
éppenséggel nem a középkor vallásos
világképétől megszabadult reneszánsz
szerelmi költő (voltaképpen napjainkig ezen az
értelmezésen alapul Balassi-oktatásunk), hanem -- a magyar
nyelvű udvari szerelmi költészet
megalkotójaként -- a legelső magyar trubadúr,[16] vagyis a középkori
trubadúrlíra magyar reprezentánsa, így tehát
a „vallásos" középkor költője.
Pirnát értelmezése -- filológia,
narratíva, intertextus
Pirnát Antal Balassi-monográfiája nem hozott éles
fordulatot Balassi recepciójában, sőt, ez
feltehetőleg nem is állott szándékában,
ám számos kitüntetett pontján jelentékenyen
módosíthatja, árnyalhatja Balassi-képünket.
A következőkben egyes címszavak mentén
kísérlem meg bemutatni a könyvet.
A virágének. Ez a fő témája a
könyv első felének. A probléma jól
ismert: voltaképpen mit is neveztek irodalmi középkorunkban
virágéneknek? Pirnát itt Gerézdi Rabánnal
száll vitába, aki a virágéneket a szerelmes
énekkel azonosította. Ugyanis, olvashatjuk a tanulmányban,
a szerelmi tárgyú költeménynek több
típusa is létezett. A középkori és a
reneszánsz poétikák három stílusnemet
különböztettek meg, ezek: a humilis (alacsonyrendű), a
mediocris (középszerű) és a sublimis
(magasrendű, emelkedett). Pirnát szerint ugyanezt a
kategorizálást találhatjuk meg Sylvester János
Újtestamentum-fordításának
utószavában, ahol is a szerző a metaforikus
nyelvhasználatról értekezvén röviden
kitér a virágénekre is, amelyben megcsodálhatjuk
„az magyar nípnek elmíinek éles voltát az
lelísben, mell nem egyéb, hanem magyar poesis",[17] de amelyet mindjárt „alávaló"-nak
is minősít már a következő mondatban. Mi ennek
az ellentmondásnak a magyarázata? Pirnát szerint nem lehet
más, mint hogy a virágének olyan szerelmi (tehát --
egy Biblia-fordító számára legalábbis --
alantas) tárgyú költemény, amely azonban kifinomult,
magasrendű metaforikus nyelven íródott: „Nem
dicsírem, azmirűl ez illen ínekek vadnak, dicsírem
az beszídnek nemessen való szerzísit."
A virágének tehát a sublimis stílusnembe
tartozik, míg az általában vett énekek a mediocris,
a „naponkid való szólás"-ok, az
élőbeszéd, a szólásmondások pedig a
humilis stílusnembe. „A virágének terminus
Sylvester szótára szerint tehát sensu proprio
csakis magasztos, emelkedett stílusú szerelmes éneket
jelentett."[18]
Pirnát tisztázza azt is, hogy maga Balassi feltehetőleg
mely verseit tekinthette virágéneknek. Nos, egy elveszett vers
kivételével, úgy tűnik, a
Júlia-versekről van szó, legalábbis amennyiben
hitelt adunk ehelyütt bírált könyvünknek. Ezt
írja ugyanis Balassi (feltételezve, hogy a bejegyzés
tőle magától származik, s nem a
későbbi másolótól): „Jobb ríszre a
virágénekeket inkább mind Juliáról
[szerzette]". Magam úgy vélem, ez a megfogalmazás
inkább csak annyit jelent: a virágénekek
legnagyobb része Júlia-vers. Ez természetesen nem
érvényteleníti Pirnát
virágének-értelmezését, hiszen Balassi
egyéb szerelmes versei is jobb ríszre emelkedett
stílusú irodalmi alkotások (szemben például
Az cortigianáról, Hannuska Budowskionkáról
szerzett latrikánus verssel).
Az inventio poetica. A sokat vitatott fogalom
jelentését Pirnát szintén a már
idézett Sylvester-utószó segítségével
próbálja tisztázni. A humanista
fordítónál a következőket olvashatjuk:
„Íl [= él vele, tudniillik a „mü nípünk" az
átvitt értelmű nyelvhasználattal] ínekekben,
kiváltkíppen az virágínekekben, mellekben
csudálhatja minden níp az magyar nípnek elmíinek
éles voltát az lelísben, mell nem egyéb,
hanem magyar poesis" (kiemelés tőlem -- B. G.). Nos, a kiemelt
„lelís", azaz lelés (= találás) szó, amely,
mint olvashatjuk, nem más, mint magyar poézis, tehát ez a
bizonyos „lelés" terminus Pirnát szerint nem más, mint a
latin „inventio" magyarítása. Az „invenire" ige mint
poétikai terminus ugyanazt jelenti, mint a francia „trouver"
vagy az olasz „trovare" igék: ’vulgáris nyelven verset szerez’.
Sylvester tanulmányában tehát finoman
megkülönbözteti egymástól a „poesis"-t, „a
klasszikus szabályoknak megfelelő görög vagy latin
nyelvű költészetet"[19]
és a „lelés"-t, a magyar poesist, vagyis a vulgáris
nyelvű versszerzést, latin kifejezéssel az „inventio"-t.
„Inventio poeticá"-nak már csupán azért
nevezzük e tevékenységet, hogy az „inventio" terminus
retorikai jelentésétől elhatárolhassuk. Az inventio
poetica pedig egyszerre jelenti a vulgáris nyelvű
költést/költészetet és magát a
költeményt. Ezek után már azt gondolhatnánk,
Balassi valamennyi verse ilyenformán „inventio poetica". Csakhogy a
vulgáris nyelven szerzett vers ekkoriban mint „ének"
funkcionált: specifikuma a zenétől
kölcsönzött ritmus. A „poesis"
megkülönböztető sajátossága ellenben
már az ókortól fogva a „fictio". Vagyis Balassi
műveinek műfaja általában egyszerűen
csak „ének", az „inventio poeticá"-k esetében viszont --
fiktív, a költői képzelet alkotta --
„költemény": „Az olyan vers, amelynek a tárgya nem
ilyesfajta látomás és fikció, a kor divatos
elméletei szerint nem is költemény, csak
história."[20]
A kódex szerkezete. Ami a kódex
szövegkorpuszát illeti, Pirnát részben megőrzi
a „megkomponált verskötet" koncepcióját, ám a
számmisztikai (ezen keresztül pedig áttételesen
teológiai értelmű) szempontok helyett inkább a
kódex narratív finomszerkezetét teszi meg
vizsgálódása tárgyának.
Másrészt bizonyos értelemben Rimay
koncepcióját követi, amennyiben három, tematikus
alapon elkülönülő verscsoportra osztja a lírai
életművet: a szerelmes énekek, illetve az istenes
énekek könyvére, valamint öt darab
„bujdosóének"-re, mindezt azonban úgy, hogy közben
érintetlenül hagyja a kódex legnagyobb részét:
a „Nagyciklus" a 61. számú versig (az Egy katonaének
-- In laudem confiniorum címűig) alkotja eszerint a szerelmes
énekek könyvét, a kódexben a 61. vers után
üresen hagyott lapokra utólag bemásolt
Zrínyi-verseket követő 71--75. vers alkotja a
bujdosóénekek ciklusát, míg az istenes
énekek -- talán a költő által eredetileg
hosszabbra tervezett, de végül abbamaradt-abbahagyott --
könyve a szerelmes énekek könyvét záró
költeménnyel veszi kezdetét, mégpedig kifejezetten
koncepcionális okokból, amelyekre a későbbiekben
visszatérünk. A Célia-ciklussal nem foglalkozik
érdemben a könyv (feltehetőleg azért, mert
szerzője e kérdésben elfogadhatónak tartotta a
létező -- noha viszonylagos -- szakirodalombeli konszenzust).
A 3 × 33 + 1 = 100 darabos kötettervet tehát
Pirnát élesen elutasítja, de korántsem tartja
lehetetlennek, sőt valószínűsíti, hogy maga a
költő mégiscsak összeállított egyfajta --
koncepciózus -- verssorozatot. Ez a sorozat azonban nála nem
szorul különösebb rekonstruálásra,
csupán az adott verssorozat behatóbb vizsgálatára,
„invenciózusabb" értelmezésére. Ezt tekintjük
át a következőkben.
Narratív szerveződés. Az említett 61
darabos, szerelmi énekeket tartalmazó gyűjtemény
(tehát a voltaképpeni „Nagyciklus") Pirnát szerint
kétféle módon is részekre osztható: egy
külső logika alapján 1 + 32 + 28 versre (az Aenigma
című vers, a költő házassága
előtt szerzett versek, a költő házassága
után szerzett versek -- ez a felosztás tehát megfelel a
pozitivista szemléletű biográfiai
értelmezésnek), egy belső, inherens logika szerint viszont
1 + 30 + 30 versre. Ezzel a második felosztással vázolja
fel nekünk Pirnát a gyűjtemény narratív
szerkezetét: eszerint a rejtvény voltában -- a mű
címe itt egyben műfaji megjelölés is! -- az
egész gyűjteményre utaló Aenigma
című költemény után harminc
különféle szerelmes vers következik, mintegy minden egyes
„leélt" életévnek szimbolikusan egy-egy verset feleltetve
meg (hiszen a biográfiai szerző, Balassi 30 évesen
házasodott, másrészt a fikció szerint Venus
már születésekor „megkérte" a
versgyűjtemény -- nevezzük így -- narratív
alanyát), a következő harmincas ciklus viszont már
„a bűn, a bűnhődés és a súlyos
büntetés után visszanyert szabadság
története".[21] Az elveszett 31.
vers -- amelyet (a világi versek ciklusában!) két
vallásos vers (egy lengyel ének fordítása és
egy Balassi szerzette bűnbánat és
könyörgés) követ -- ugyanis feltehetően a
Venus elleni fellázadást beszélte volna el, aminek
következménye lenne a bűnhődésként
értelmezett Júlia-ciklus.[22]
Pirnát koncepciójának sajátossága, hogy az e
második harmincas sorozatot bevégző Egy
katonaének című verssel kezdődött volna
szerinte a költő istenes verseinek (a kódex
másolója által említett) tulajdonképpeni
gyűjteménye, így tehát, mivel e sorozatot
talán a 61-es ciklus után folytatólagosan tervezte a
szerző, e vers esetleg kétszer szerepelt volna egymást
követően. Ezt a lehetőséget is megengedi azonban a
vers kiemelkedően fontos volta. Ez a vitézi ének
létesít ugyanis narratív kapcsolatot a két ciklus,
a 61 darabos szerelmi és a 10 darabos istenes között. Ezzel a
kétségkívül nagyvonalú megoldással
Pirnát olyan útra csábítja követőit,
amely a Balassi-életműnek a trubadúrlíra, még
inkább pedig a híres-hírhedt -- ám csak
kevéssé ismert -- trubadúréletrajzok[23] felől történő
értelmezhetősége irányába vezet; ahogy
ugyanis ezen trubadúréletrajzok tipikus
záróformulája, hogy a trubadúr választott
hölgye szolgálata után végül keresztes lovagnak
-- Isten katonájának -- vagy szerzetesnek -- Isten
szolgájának -- szegődik, éppúgy a
vitézséget tematizáló Egy katonaének --
In laudem confiniorum az összekötő kapocs
Balassinál Venus, tehát egy antik, pogány isten és
a keresztény Isten szolgálata között (és itt
talán kevésbé a változásra, a
szolgálat kedvezményezettje személyének
megváltozására kellene felfigyelnünk -- noha az is
figyelemre méltó: míg ugyanis Venus a szerelem istene,
addig a kereszténység Istene a szereteté, amely
megkülönböztetés napjainkban ugyan jóformán
csak magyar nyelven működik, de amelyet például a
középkori német nyelv szintén ismert --, hanem
éppenséggel a kevésbé szembetűnő
konstans összetevőre: magára a szolgálat
tényére).
Ez az értelmezés mellesleg az első igazán
megnyugtató kísérlet a vitézi énekeknek az
életműbe -- sőt, a kódex
narratívájába -- való szerves
beillesztésére, a szerepe már pusztán ezért
is kiemelkedő, a korábbi értelmezések ugyanis
elsősorban a katona-költő életrajza felől
közelítették meg e költeményeket, Pirnát
trubadúréletrajzok ihlette koncepciója viszont itt is
sajátosan poétikai szempontokat
érvényesít.
Poétika, korszakolás. Pirnát szerencsés
módon tesz megkülönböztetést az életrajz
különböző „tényei" között, és
következetesen mellőzi azokat, amelyek nem feltétlenül
szükségesek az értelmezéshez. Ez a
disztingválás jelentkezett már a 61-es ciklus
alternatív felosztásában (egy külső,
életrajzi és egy belső, narratív logika szerint), a
-- korábban kevés figyelemre méltatott --
költői fikció erőteljes
hangsúlyozásában, a narratív szerkezet
felvázolásában, a trubadúréletrajzok
értelmezésbe való bevonásában, de ugyancsak
ez működik a műfaji meghatározottság
kimutatásában. Pirnát szerint ugyanis Balassi két
„nagy" műve -- a Nagyciklusként ismert verssorozat és a
Szép magyar comoedia -- egyaránt a „nagy szerelem"
történetét mondja el (a költő precízen
kidolgozott intertextuális utalások révén
gondoskodik róla, hogy leendő olvasói azt
gondolják: a komédia és a Júlia-ciklus
nagyjából egy időben keletkezett), csak éppen
engedelmeskedve önnön műfaji követelményeiknek: a
komédia (mint ekkoriban jóformán mindig) „happy end"-del
(azaz a főszereplők házasságával)
végződik, a versciklus éppen ellenkezőleg, aminek
magyarázata, hogy a hagyomány (esetünkben: a
trubadúréletrajzok) szerint a trubadúr sosem veszi
feleségül a megénekelt hölgyet (sőt, nem is
közeledik felé házassági szándékkal).[24] Pirnát tehát autonóm --
az irodalmi hagyomány jellegzetességein alapuló --
magyarázatát adja a verskötet és a dráma
egymáshoz való viszonyának, amiből kiindulva
ráadásul messzemenő következtetéseket von le a
költő korszak-besorolásával kapcsolatban. Amíg
ugyanis Horváth Iván szerint Balassi az első magyar
trubadúr, ilyenformán tehát az
irodalomtörténeti középkor szereplője, addig
Pirnát, noha elfogadja Balassi költészetének
középkori jellegét, a Szép magyar
comoediát a humanista hagyomány keretein belül
értelmezi, vagyis inkább a költő
irodalomtörténetileg köztes pozíciójára
hívja fel a figyelmet: Balassi szerinte már ismeri és
használja a humanista poétikát (amint ezt
drámája -- egy olasz humanista, Cristoforo Castelletti
Amarilli című pásztordrámájának
átköltése -- egyértelműen bizonyítja),
de a számára meghatározó ének-műfajban
a régi -- tehát középkori, a
trubadúr-hagyományon alapuló -- etikai és
poétikai normákhoz ragaszkodik. Balassi eszerint nem az
első magyar, hanem az utolsó (igazi, jelentős)
európai trubadúr, aki ugyanakkor azonban up-to-date magyar
humanista is.[25] Ebben a koncepcióban
elsősorban nem arra kell felfigyeljünk, hogy a két
hagyomány egyszerre van jelen Balassinál (ezt eddig is tudtuk),
hanem a hagyományok közötti „váltás"
műfaji meghatározottságára.
Figyelemre méltó az az érvelés, amellyel
Pirnát azt igyekszik bizonyítani számunkra, hogy Balassi
igenis egy létező lovagi jellegű szerelmi
költészet szöveghagyományának
végpontján (de legalábbis semmi esetre sem a
kezdőpontján) áll. „Asszony" szavunk eredetileg
’királynő’-t, majd ’úrnő’-t jelentett, és
csak a 16. századra szilárdult meg mai ’nő’
jelentése. Mire következtethetünk ebből? Pirnát
szerint „ha egy nyelvben azt tapasztaljuk, hogy a nyelvet
használó férfiak a nőket általában
»úrnőnek« vagy éppen
»hűbéruruknak« címezik, joggal gondolhatunk arra,
hogy ott volt lovagi nőkultusz [...]. Ha feltételezem, hogy a
középkori Magyarországon volt lovagi nőkultusz, akkor
joggal feltételezhetem azt is, hogy volt lovagi jellegű szerelmi
költészet is."[26]
Hasonlóan kristálytiszta logikával magyarázza meg
Pirnát azt a sajnálatos tényt is, hogy -- Balassi
költészetét leszámítva -- e költői
hagyomány művei nem maradtak fenn számunkra. A magyar
világi arisztokrácia egészen a 15. század
végéig jórészt írástudatlan volt; ha
tehát költöttek is a számukra -- illetve asszonyaik
számára -- énekeket a magyar „trubadúrok", e
költészet (de legalábbis annak befogadása)
nélkülözte az írásbeliséget, ennek
következtében viszont a leghalványabb esélye sem
lehetett az írott hagyományozódásra. Ezzel szemben
a 16. század folyamán megszületik a magyar nyelvű
világi írásbeliség, „s mihelyt ez
megtörtént, elénk is toppan az első »szerelmes
énekeket« szerző magyar költő Balassi
Bálint személyében".[27]
És arról se feledkezzünk meg, hogy még Balassi
szerelmi költészete (akárcsak színdarabja) is csak a
csodálatos véletlennek köszönheti
fennmaradását: a kódex, amelyben e versek egyedüli
példányai rejlenek, 1874 előtt tulajdonképpen
„el volt veszve", nem létezett a recepció számára
(eltekintve a kéziratos hagyomány által
átörökített kisebb verscsoporttól).
Amire Pirnát maga nem utal, de ami koncepciójából
logikus fejleményként kibontható: ha a
trubadúréletrajzok mintájára a szerelmi
történetet szervesen összekapcsoljuk a bujdosó-
és főleg az istenes versekkel, meglepő eredményre
jutunk; azt találjuk ugyanis, hogy a humanista poétikát
követő Szép magyar comoedia mellett
voltaképpen a trubadúr-poétika szellemében fogant
lírai életmű is egy komédiát prezentál
számunkra, mégpedig a szó középkori
értelmében (ahogyan e műfajmegnevezést maga Dante is
értelmezte![28]), vagyis
kedvezőtlenül induló, de szerencsés véget
érő verbális műalkotást, amely
vonatkozások azonban ezúttal nem a szerelmi élettel vagy a
házassággal állnak megbonthatatlan kapcsolatban, hanem az
üdvtörténet nagy narratívájával. Ha
tehát következtetésünk helyes, akkor Balassi olyannyira
ugyanazt a történetet írta meg két élesen
eltérő felfogásban, hogy még a két mű
műfaja is azonosnak tekinthető. Eszerint a kódex
egyszerűen a komédia középkori poétikát
követő és teológiai értelmezést
implikáló változata, míg a
pásztordráma ugyanezen irodalmi műfaj
megnyilvánulása a humanista poétika és egy
profán értelmezői horizont metszetében.
„A szerelem törvényei". Pirnát
művének kétségtelenül érdekes,
kihívó pontja Balassi szerelemtanának
összefoglalása kilenc pontban. E pontok -- röviden
áttekintve -- a következők: 1. „A költőt
már születésekor kiválasztja magának a
szerelem istennője"; 2. „A szerelem tüze tehát
kezdettől fogva a költő szívében ég. Ez
a tűz persze hol csak parázslik, hol pedig fellángol. Ha
fellángol, ez Amor vagy Cupido műve"; 3. „Amor nyilát
viszont a kegyes viseli a szemében, s akkor sebezi halálra a
költőt, amikor szemben van vele"; 4. „A költő,
akit a szerelem megsebzett, a kegyes rabjává lesz [...].
Ez volna a »búszerző szerelem«"; 5. „Ha a
kegyetlen kegyes rabját megszánja, és viszonozza
szerelmét, akkor a költő ujjong [...]. A rabot
tehát a viszonzott szerelem felszabadítja és
szolgává teszi"; 6. „A szolga és a
kegyes viszonya lényegében megfelel a vazallus és a
hűbérúr viszonyának"; 7. „A szerelem
törvényei a nőkre ugyanúgy érvényesek,
mint a férfiakra"; 8. „Törvényszerűen a
reménytelen szerelem a büntetése annak a nőnek, aki
hűséges »szolgáját«
hűtlenségével, oktalan
»kegyetlenségével« elűzi magától, s
arra kényszeríti, hogy egy másik
»kegyesnél« keressen vigasztalást"; 9.
„A szerelem szolgálata és a szerelmes énekek
szerzése csak ifjú emberhez illik."[29]
Érdemes összevetni mindezeket Szabics Imre hasonló
áttekintésével. Szabics azt tette vizsgálata
tárgyává, hogyan jelenik meg a „fin’amor", az udvari
szerelemtan provanszál fogantatású
ideológiája Balassi verseiben. Ő a következő
pontokat tartja említésre érdemesnek: 1. „A szerelem
és a szeretett nő azonosítása"; 2.
„A szeretett nő előtti meghódolás
(obediensa)"; 3. „A szerelem rabsága"; 4.
„A szerelmes halála"; 5. „A szeretett nő
elérhetetlensége"; 6. Platonizmus.[30]
A két koncepció különbözősége
könnyen észrevehető, de nem lényegi, és
elsősorban abból eredeztethető, hogy amíg Szabics a
trubadúrok szerelemtanának jelenlétét
próbálta felkutatni Balassinál, vizsgálata
tehát fogalmi indíttatású, addig Pirnát
magukból az egyes költeményekből vonta el Balassi
„saját" szerelemtanát, vagyis tevékenysége
„szoros" szövegértelmezés eredménye.
A releváns kontextus. Végezetül figyelmet
érdemel még az a mód, ahogy Pirnát a verskötet
narratív szerkezetét „visszacsempészi" az autonóm
irodalmiság, illetve a Balassival kapcsolatban releváns irodalmi
hagyomány területére. Amíg ugyanis a
versgyűjtemény frissen felfedezett narratívája
Varjas Bélánál[31] mint
„lírai önéletrajz" kerül a genetikai (tehát
szerző-) elvű megkésett pozitivizmus
hatókörébe -- egyben egy Balassi költészete
számára nem kifejezetten releváns, a 18--19. század
fordulójáról eredeztethető kontextusba helyezve
azt[32] --, Horváth Iván pedig,
bár jó érzékkel fordítja figyelmét a
narratíva fiktív mikrostruktúrái
irányába (összefüggésben az „inventio poetica"
fogalmának általa adott
újraértelmezésével, amely szerint minden egyes
„inventio poetica" -- márpedig Horváthnál a kódex
40. versével kezdődően, illetve az 55. verssel
bezárólag valamennyi költemény e műfaj
reprezentánsa! -- egy-egy -- mégpedig a gyűjtemény
fikciójához képest is, vagyis a fiktív
makrostruktúrán belül mintegy kétszeresen --
fiktív szerelmes levél),[33] de
a makrostruktúra helyére a kereszténység „nagy
elbeszélését" állítja, addig Pirnát a
makrostruktúrát egy tisztán irodalomtörténeti
érdekeltségű és
kétségkívül releváns kontextusból, a
trubadúréletrajzok -- a magyar irodalmi hagyományban
mindenképpen, de a modern ideológiai vonatkozások
szempontjából ugyancsak -- apokrif
„elbeszéléséből" eredezteti. Sőt, ez a
megoldás kétszeres haszonnal jár: oly módon tudjuk
ugyanis megőrizni a keresztény szöveghagyomány
intertextuális jelenlétét (hiszen, emlékezzünk
csak, a trubadúr végül kereszteslovagnak vagy szerzetesnek
szegődik, működésének végkimenetele
tehát üdvtörténeti szempontból kedvező
irányba mutat), hogy egy pillanatra sem hagyja el az autonóm
irodalmiság territóriumát (vagyis a
trubadúr-hagyományt).
Összegzés. Pirnát műve, ezt bátran
kijelenthetjük, kiterjedt kutatásokra
építkező, rendkívül alaposan -- és
élvezhető stílusban -- megírt,
invenciózus alkotás, értelmezéseinek
némelyike véleményem szerint legalábbis
versenyképes a vetélytársak-kollégák
interpretációival. A visszhangtalanság, úgy
vélem, nem is elsősorban a textus hibája (bár
gyenge, kifogásolható pontjai kétségtelenül
vannak, gondolok itt például a kódex ominózus 31.
versére, amelynek Pirnát kardinális szerepet szán
értelmezésében, noha a vers maga maradéktalanul
elveszett), talán inkább a rossz
időzítésé és a majd’ két
évtizedes publikációs késlekedésé.
Ráadásul Pirnát egyetlen
irodalomelméleti-irodalomtudományi iskolához sem
kapcsolódott (ellentétben Horváthtal, aki a hetvenes
években kétségtelenül a strukturalizmus által
ihletetten - noha monográfiája utószavában az
ekkoriban kibontakozó befogadás-esztétikára
hivatkozva[34] - dolgozta ki
koncepcióját, amelyet a kilencvenes években
vélhetően dekonstruktív indíttatással
számolt fel), ami irodalomtudományunk
jelenében-közelmúltjában mindenképpen egyfajta
„hendikepes" állapotot implikál. Nem célom azonban
Pirnát apologétájává előlépni,
ezért csak annyit jegyeznék még meg, hogy ahogyan
Pirnát -- már „előre", a könyv megjelenése
előtt, igaz, csupán kéziratos formában
hozzáférhetően -- átértelmezte
Horváth művét, úgy értelmezi át, teszi
ismét megszólító
érvényűvé Pirnátét Horváth
újabb megszólalása Balassi-ügyben. Ez az
átrendeződés a témája írásom
következő fejezetének.
A rekonstrukció dekonstrukciója
A Balassi-recepció eleddig legújabb jelentős
eseménye Horváth Iván tudományos
„palinódiája":[35]
elméletének bizonyos filológiai
önellentmondásaira hivatkozva Horváth feladta korábbi
koncepcióját -- amely napjainkra „általánosan
elfogadott elmélet"-té, mintegy a kuhni értelemben vett
paradigmává[36] nőtte ki
magát --, sőt annak legkíméletlenebb
kritikusává lépett elő.
A szövegleszármazás behatóbb
vizsgálatából és az „általánosan
elfogadott elmélet" bizonyos anomáliáiból arra
következtet ugyanis, hogy a kódex fennmaradt szövege
valójában meglehetősen hűen
örökítette ránk a költő saját
koncepcióját, a szöveg igen közel áll az
autográf eredetihez: „forráskritikai szempontból nagyon,
nagyon jó".[37]
Mi következik ebből? Nem más, mint hogy kódexünk
általunk ismert formájában alkot egységes
egészet: nincs szükség a szerkezet
rekonstrukciójára, nincs szükség
„eszményítő" Balassi-kiadásokra, az
előttünk fekvő szövegsorozat maga a szerkezet, az
eszményi kiadás pedig éppenséggel a kódex
hű átirata, amelynek szerves részei a korábban
anomáliaként kezelt szöveghelyek: a Valahány
török bejt..., a Célia-ciklus, a verseket bevezető
és megszakító prózai betétek
egyaránt. Ebből pedig az következik, hogy a jelenlegi
paradigmánkban legradikálisabbnak számító --
mert annak intencióit elutasító --
értelmezés egyben a legkonzervatívabb, ugyanakkor a
leginkább magától értetődő. Ez az
értelmezés azt állítja, hogy Balassi
költészetét úgy kell befogadnunk, ahogy az
ránk hagyományozódott. A jövő ezek
szerint -- a filológia, a textológia jelenleg
legkorszerűbbnek számító
álláspontjához hűen -- egy olyan
Balassi-kiadásé, amely forráshűen közli a
költő valamennyi fennmaradt versének valamennyi
szövegváltozatát, mégpedig lehetőség
szerint annak eredeti kontextusában. Igaz, Horváth nem veti el
teljesen a 3 × 33 verset tartalmazó esetleges kötettervet, de
pusztán mint tervet tartja lehetségesnek: „Van tehát egy
tényleges 33-asunk, egy rejtetten 33-as és egy olyan, amely
tisztára képzetes. Aztán a Célia-ciklus
még ezt is halomra dönti."[38]
Szerencsére azonban nincs is szükségünk arra, hogy
megpróbáljuk megtalálni ama 3 × 33 verset, ugyanis,
bármilyen különös, a ránk maradt verssorozat
(attól függően, hogy egy vagy két vers veszett-e el a
Célia-ciklusból, amit sajnos nem tudunk biztonsággal
eldönteni) véletlenül[39] éppen 99 vagy 100 darab versből áll,
tehát aki ezt kereste, annak íme, itt van a matematikailag
rendezett korpusz, amely ugyanakkor az „önéletrajzi fikció"
narratív logikája szerint épül fel. „És ez
nem terv, nem eszményi kiadás -- ez a kezünkben levő
forrás adata."[40]
Horváth azonban ezzel a gesztussal részben Pirnát
rehabilitációját is elvégezte, annyiban
legalábbis, amennyiben Pirnát éppenséggel pontosan
a kódex ránk maradt anyagának
kiegészítésére irányuló
törekvéseket elutasítandó számolt 61
költeménnyel. Rekonstrukció helyett magának a
szövegkorpusznak az elemzését végezte -- és
éppen így jutott Horváth is jelenlegi
eredményeihez.[41]
A kódex szerkezete Horváthot Petrarca
Daloskönyvére emlékezteti, „a Balassi-korabeli
európai líra fő-fő mintaképére".[42] Ezzel kapcsolatosan újabb
meglepetés ér bennünket, amikor megtudjuk, hogy a
kódex „eredeti" címe: Balassa Bálint verseinek
fragmentumi; és újra csak rádöbbenünk arra,
hogy a már jócskán évszázados
tudományos kutatás mennyire egyértelműnek
tűnő dolgokat nem vagy csak alig tud számunkra,
olvasók számára „leszállítani": Eckhardt
kritikai kiadásában még csak igen bátortalanul
utalt e lehetséges címre („Címe talán a XVII.
század végéről való
ráírás: Balassa Balint Verseinek Fragmentumi"[43]), majd -- Vadai István
kódex-leírását idézve[44] -- Horváth az, aki észreveszi, hogy
Petrarca Daloskönyvének címe viszont Rerum
vulgarium fragmenta, és nevezi egyértelműen a
Balassi-gyűjtemény címének az ominózus
feliratot.
Ami viszont mindebből következik, az az, hogy Balassi
korszakolását újra felül kell vizsgálnunk,
hiszen Horváth új értelmezése -- akárcsak
Szőnyi György Endre dolgozata,[45]
amelyet mellesleg az 50 éves Horváthnak ajánl --
kifejezetten Balassi petrarkista „besorolását" támasztja
alá. Nincs tehát nagy felfedezés, hiszen korábban
is tudtuk, hogy a „fő-fő mintakép"
évszázadokig Petrarca volt; a legoptimálisabb
megoldásnak pedig kétségkívül az tűnik,
ha Balassit valahová a középkor (a
trubadúrköltészet) és a reneszánsz
közé helyezzük mint kronológiailag kései,
ám a tradícióhoz való viszonya
szempontjából naiv, „korai" petrarkistát.[46] Így tehát Balassi nemhogy az első
magyar trubadúr lenne (amint korábbi
elméletében Horváth állította), hanem
csupán egyike Petrarca számtalan követőinek, a maga
korában nem is a legkorszerűbb módon. Ez bizony
ismét közelebb áll Pirnát felfogásához,
aki szerint Balassi „az európai irodalomban [...] az utolsó
igazi lovagi költő".[47]
Ahogy Pirnát könyve nem „érvénytelenítette"
Horváthét, ugyanúgy természetesen Horváth
új írása sem érvénytelenítheti
Pirnátét. Ennél is fontosabb felismerés lehet
azonban számunkra az, hogy Horváth új írása
viszont hasonlóképpen nem érvényteleníti
régebbi koncepcióját. Azt viszont mindenképpen
kijelenthetjük, hogy amíg a régi koncepció
megalapozó elmélete -- a strukturalizmus -- ma már
némiképp korszerűtlenné vált, addig az
új Horváth-írás -- nem is elsősorban maga a
textus, hanem az intertextus: a viszony Horváth korábbi
álláspontjával -- inkább kompatibilisnek
tűnik napjaink irodalomtudományos áramlataival.
Engedtessék meg ezúttal a recenzensnek, hogy ne válasszon
-- és az olvasónak, hogy belátása alapján
szabadon választhasson -- a
„külömb-külömbféle" rendelkezésre
álló értelmezések közül. Hadd mondhassuk
azt: a Balassi-kódex olyan sokrétű, bonyolult
szervezettségű szövegkomplexum, amely nem pusztán
megengedi, de el is várja, mintegy kihívja, hogy
egymástól jelentősen eltérő olvasási
stratégiákkal külön-külön, vagy épp
több ilyen stratégiával egyszerre
közelítsünk hozzá -- abban a reményben, hogy a
mű még számtalan befogadási stratégia
létrejöttét engedi és követeli meg
tőlünk, és hogy még hosszú ideig fog
számunkra szellemi kihívást jelenteni első
jelentős, világirodalmi rangú magyar nyelvű
költőnk hagyatéka.
Benke Gábor
Budapest, CEU Press, 2000, 454 l.
Ki hitte volna pár évtizeddel ezelőtt, hogy a csoda a
racionalizmus korában is megtalálja a maga helyét?
A piacterekről vagy háromszáz éve
eltűnt, visszahúzódott a
búcsújáró helyekre meg a
vallástörténet mélyebb zugaiba, ám az
utóbbi húsz-harminc évben az
érdeklődés előterébe került. Persze nem
ugyanabban a közegben és nem ugyanabban a minőségben.
Szinte egyszerre vették észre többen is, hogy
jelentős segítséget nyújt a társadalom
múltjában terpeszkedő fehér foltok
föltérképezéséhez. A csoda
bepillantást enged azokba a problémákba, amelyekre az
események mindennapos híradói -- krónikák,
oklevelek, relációk -- nemigen vetnek ügyet. Ez az oka
annak, hogy a kutatás ismét a felszínre hozza a
sokáig feledéssel takart dokumentumanyagot.
E tekintetben magunkat különösen szerencsésnek
mondhatjuk, mert Kapisztrán János -- akit bízvást
vallhatunk a magunkénak -- páratlan gazdagságú
örökséget hagyott ránk. A hithirdetés
gazdag eszköztárából ő a csodát
választotta. Valóságos nagyüzemet
épített ki maga körül, több tucatnyi szakavatott
munkatárssal, évtizedek során kifinomított
technológiával és adminisztrációval,
körültekintően megszervezett propagandagépezettel,
és ezek révén olyan sikerrel, amelyet sem azelőtt,
sem azóta felül nem múlt senki. A precízen
vezetett belső nyilvántartás szerint míg e
földön járt, 34 halottat támasztott fel, 370
haldoklót hozott vissza az életbe, 36 némát, 123
vakot, 920 bénát gyógyított meg.
A beindított mechanizmus az alkotó halála után
is tovább forgott, és még a 17. század
végén is működött. „Az ő
segítségül hívására a vakok
látnak, a sánták járnak, a bélpoklosok
megtisztulnak" -- írja évekkel később
Varsányi István ferences vikárius.
A végső összesítés ez idáig nem
történt meg, de nem kétséges, hogy a
zárómérleg valahol a tízezres
tételszám körül járhat. (És ki tudja, nem
kell-e számolnunk a jövővel is?) Mint az imént
említett szakirodalomból látom, egy átlagos
újabb kori csodatévő számlájára
talán ha 15--20 eset írható.
Stanko Andriæ ebben a Klaniczay Gábor vezetésével
készült PhD disszertációban a szentté
avatásra tett kísérletek első, 1526-ig
terjedő szakaszának anyagát gyűjtötte
össze nagy gonddal, elsősorban azt, amely a holttest
körül, Újlakon történt eseteket
regisztrálja. (Ezek vannak a legjobban és
összefoglalóan dokumentálva.) Felkutatta a
jegyzékeket (Nápoly, Párizs, Róma, Velence)
és az egyedi följegyzéseket, az ügy körül
keletkezett egykorú dokumentumokat, fellapozta a
forráskiadványokat és átnézte az
egész szakirodalmat. Ez meg is látszik a könyvön:
minden fejezethez 10--20 lapnyi jegyzet csatlakozik. A források
közül egyet nem találtam: „Narrationes historicae de factis
et gestis" (ÖNB, Cod. 13.855). És talán haszonnal
forgathatta volna G. A. Sessa da Palermo monumentális
gyűjteményét (kézirata az Ara Coeliben,
fakszimiléje megjelent 1985-ben).
A források számbavétele után
bevezetésül végigpillant a magyar és bosnyák
obszervancia első időszakán, vázolja
Kapisztrán János magyarországi
tevékenységét, főleg a rendtörténet
vonatkozásában, egy rövidke fejezet szól az 1456-os
nándorfehérvári ostromról, majd
részletesebben a további események első
számú színhelyéről, a Szerém megyei
Újlakról (Ilok), amely az elhunyt szent testét a
tárgyalt időben őrizte. Minthogy a maga korában nem
jelentéktelen városról behatóbb ismertetés
sosem készült, az itt olvasható összefoglaló --
gazdaság, birtokviszonyok, kiváltságok, kolostorok
és templomok, etnikai, nyelvi, vallási viszonyok --
önmagában is figyelmet érdemel. A tanulmánynak
egy nagyobb része a csodák regisztrálásának
körülményeivel foglalkozik, a kiküldött
bizottság, Geszti János és Soproni Péter
működésével, a korai életrajzok
keletkezésével, ezzel együtt a szentté avatást
támogatókkal és tekintélyes ellenzőivel, az
újra meg újra meginduló és elakadó
eljárással, amely aztán a mohácsi
katasztrófát követően jó időre
megszakadt. (Szóvá kell tennem, hogy Soproni
munkáját Praeconizatio címen emlegeti,
csakúgy, mint mindenki. Okkal, mert már az 1523-as első
kiadás -- Apponyi H 179 -- így közli. Ez azonban nem
változtat azon a tényen, hogy praeconisatio vagyis
kihirdetés az újonnan kinevezett püspököt
illette meg, Soproni viszont minden bizonnyal magasztalni
óhajtotta hősét, vagyis Praeconiatiót
írt. Lehet, hogy a különbséggel maga sem volt
tisztában?) Érdekesek azok a számítások
és táblázatok, amelyek a források egymás
közötti összefüggéseit, az eltérések
és átfedések mennyiségét mutatják ki.
Ha figyelembe vesszük, hogy térben és időben igen
szűk határokról van szó, ezek
hozzájárulhatnak a korabeli
információáramlás folyamatának és
sebességének pontosabb megismeréséhez. Az
egész dolgozatot jellemzi a statisztikus szemlélet; a
tárgyhoz képest szokatlanul sok a táblázat, a
szám és a számítás. Ezt
feltétlenül pozitívumnak kell tekintenünk, azonban az
is igaz, hogy az adatokból levonható következtetések
sokszor hiányoznak. Ezt nyilván a szerző is tudja, mert
kifejezi azt a szándékát, hogy néhány
fejezeten még tovább kíván dolgozni.
A közölt adatok és kimutatások
lehetőséget adnak a jegyzékekben rögzített
epizódok társadalomtörténeti
hasznosítására. Az ember azt hinné, hogy a csoda
azon kevés jelenségek közé tartozik, amelyek nem
ismernek osztálykülönbséget. Sőt, hogy
elsősorban az alsóbb régiókat érinti,
elvégre leginkább ezekben merülnek föl olyan
problémák, amelyeket önerőből nem lehet
megoldani, amelyeken csak az Ég segíthet. Úgy
látszik azonban, hogy ez nem így áll.
A sírnál történt események a legnagyobb
hatást természetesen a környékre gyakorolták,
a csodák harmadrésze a helybelieken segített, de nyomban
utánuk néhány távolabb fekvő gazdag
város következik, Szeged, Csongrád, Buda. Mintha
tehát a lakosság mozgását nemcsak a
távolság szabná meg, hanem bizonyos mértékig
az anyagi helyzet is. Ugyanerre mutat a megsegítettek társadalmi
helyzetének elemzése: a 156 ismert állású,
foglalkozású között a túlnyomó
többség, 49 nemes, 26 egyházi személy, tízen
fölül vannak a kereskedők, szűcsök, szabók,
nagyobb számban akad castellanus, deák, familiáris, varga.
Másokkal (mészáros, molnár, kőfaragó,
festő, kovács, halász és a többi) 1--2 esetben
találkozunk. Úgy látszik, hogy a
részvételhez egy bizonyos műveltségi szintet is el
kellett érni. Erre mutat az is, hogy a szerencsések
között 64 % a férfi és csak 36 % a nő.
Valószínű, hogy a legalul tengődőknek
módjuk sem volt a sír fölkeresésére, de
információ hiányában késztetésük
sem. Andriæ nemzetközi összehasonlító adatokat is
közöl, amelyekből ugyanez olvasható ki. Egy
recenzió keretei természetesen nem adnak
lehetőséget a téma részletesebb
taglalására, de arra igen, hogy a könyvben rejlő
lehetőségekre felhívjam a figyelmet.
Kulcsár Péter
Köln--Weimar--Wien, Böhlau Verlag, 2002, 450 l. (Studia
Transylvanica, 28).
A Studia Transylvanica című sorozat köteteként
jelent meg a fenti címmel Szegedi Edit eredetileg Tradition und
Neuerung in der siebenbürgisch-sächsischen Historiographie vom Barock
bis zur Aufklärung cím alatt, Teodor Pompiliu vezetése
alatt készült disszertációja. Az
értekezés igen ambiciózus és igényes munka,
s talán a disszertáció követelményeinek is
megfelelni akarván úgy foglalkozik közel két
évszázad erdélyi szász
történetírásával, hogy széles
európai háttéren értelmezi a kutatásai
középpontjában álló jelenségeket. Egy
személyes mozzanatokat is tartalmazó bevezetés után
kutatástörténeti áttekintés következik,
majd nagy és jól tagolt fejezetek foglalkoznak a 17.
századi európai és erdélyi helyzet
általános bemutatásával (Umbruch in Europa im
17. Jahrhundert), illetve a történetírás
európai tendenciáinak (Die europäische
Geschichtsschreibung im 17. Jahrhundert) felrajzolásával.
Ezután tér át könyvének tulajdonképpeni
tárgyára, amelyet két új nagy fejezetben dolgoz ki:
Die Grundlegung der siebenbürgisch-sächsischen historiographischen
Tradition; Die siebenbürgisch-sächsische Geschichtsschreibung vom
Barock zur Aufklärung.
A történeti és eszmetörténeti
hátteret felvázoló fejezetek arról
tanúskodnak, hogy Szegedi Edit sokat olvasó, s
olvasmányait világosan elrendezni tudó eruditus
történész. Soknyelvű olvasmányanyag
alapján igen plasztikusan rajzolja fel a szakirodalomban oly gyakran
hangoztatott 17. századi válságjelenségeket. Nagyon
jól sikerült alfejezetekben szól a kultúra
különböző színtereiről, az állam
és egyház viszonyáról, a korszak
végén egyre markánsabban jelentkező
Entkonfessionalisierung
kísérőjelenségeiről. Ugyanez vonatkozik
a 17. századi Erdély politikai életét
bemutató alfejezetekre: jól megformált részleteket
olvashatunk az erdélyi szászok
kultúrájáról, az ebben a
közösségben intenzíven jelentkező eszmei
törekvésekről. Egészében véve azonban
ennek az első nagy egységnek meg kell küzdenie a
túlságosan nagyot markolás veszélyeivel. Hajlamos
vagyok ezzel magyarázni a túlságosan
általános, s helyenként banális vagy
anakronisztikus megállapításokat. Ilyennek gondolom annak
folyamatos hangsúlyozását, hogy a kora újkori
Erdély társadalma „teozentrische (oder eher) ekklesiozentrische
Gesellschaft" volt. El tudom képzelni, hogy a benyújtott
disszertáció esetében követelmény volt a
szűkebb téma ilyen tág keretek közé
helyezése, ám a német nyelvű monográfia
összeállítása során már el lehetett
volna tekinteni ezektől a keretektől, illetőleg
számot kellett volna vetni azzal, hogy kik is a Studia Transylvanica
sorozatban német nyelven megjelenő szöveg olvasói, a
könyv elsődleges címzettjei. Logikus lett volna tehát
az európai helyzetkép szinte teljes mellőzése
és az erdélyi fejlemények részletesebb
bemutatása. Kisebb mértékben vonatkozik ez a
megállapítás az európai
történetírás 17. századi tendenciáit
felvázoló második nagy fejezetre is. Rendkívül
jól sikerült, igen frappáns, szinte tankönyvbe
illő portrék és részletek (ilyen pl. a Bossuet-
vagy Thuan-életrajz és -portré) váltakoznak
kevésbé sikerült, nagyon vázlatos vagy elnagyolt
egységekkel (Hobbes-, Puffendorf- vagy Spinoza-alfejezet).
A téma rendkívül tágas és
szerteágazó voltából is következik, hogy a
gazdag és soknyelvű szakirodalmat mozgató
szerzőnél itt már komolyabb hiányosságok is
kitapinthatók. Talán a Das humanistische Erbe fejezet
feltűnő soványsága is magyarázható
azzal, hogy néhány alapvető tétel is
hiányzik a bibliográfiából. Ezek közé
tartozik E. Kessler alapvető 16. századi (részben az
ars historica körébe tartozó) szövegeket
hasonmás kiadásban közlő antológiája.
A nagyon sok jó megfigyelést, bizonyos
fejlődési folyamatok plasztikus bemutatását
méltányolva is említést kell ugyanakkor
tennünk az alfejezetnek három koncepcionális
hiányosságáról. Az első az ars historica
műfaj szinte teljes figyelmen kívül hagyása.
Szerzőnk úgy mutatja be a
történetírásnak az itáliai humanizmussal
megindult átalakulását, hogy szinte csak alkalmilag
csúszik ki tolla alól egy-egy megállapítás a
történetírás mibenlétéről
szóló reflexiókról, ezek belső
fejlődési tendenciáiról, s így arról
sem találunk semmit monográfiájában, hogy
Magyarországon milyen recepciója volt ennek az elméleti
irodalomnak. Igen jellemzőnek kell tartanunk, hogy Jean Bodin ebben a
műfajban megkerülhetetlen Methodusa nem kap részletes
bemutatást, s így persze azt a kérdést sem teszi
fel, hogy születtek-e Magyarországon és Erdélyben
hasonló szövegek. Mivel a szakemberek szinte
axiómának tekintik, hogy a kelet-közép-európai
térség nagyon szegény az ilyen típusú
metaszövegekben, említésre méltó, hogy
Zsámboky János vagy Szikszai Fabricius Balázs
tollán keletkeztek ilyen, a magyar
irodalomtörténészek által elemzett és
számon tartott szövegek, sőt egy újabban
előkerült Szamosközi István-értekezést
sem lehet jelentéktelennek tartanunk. A bevezetésnek ez a
hiányossága néhány fejezetben nagyon megbosszulja
magát. Georg Kraus Siebenbürgische Chronikjának
értelmezése során például részben az
újabb magyar kiadás bevezetőjére támaszkodva
olvashatunk ugyan valamit arról, hogy Kraus mit merített a
padovai történeti iskolától, ám ennek a
történeti iskolának a bemutatása a nemzetközi
tablóból kimarad, s így ezek a bekezdések nem
kapják meg megfelelő helyüket a könyv
kompozíciójában. De még ennél is
fájdalmasabbnak érezzük ezt a hiányosságot a
könyv zárókövetkeztetéseit olvasva, ahol (425)
azt találjuk, hogy az erdélyi magánkönyvtárak
legújabb vizsgálatai szerint a 17. században
megnőtt a fogékonyság a
történetírás elmélete és
módszertani újításai iránt, s hogy ebben a
megélénkülésben Bodin
történetfilozófiája volt a kiindulópont.
Másfelől az európai tendenciák bemutatása
során talán arra is tekintettel lehetett volna lenni, hogy milyen
irányzatoknak és műveknek volt erős
recepciója az erdélyi írásbeliségben.
A Bodin-példa ebből a szempontból is beszédes.
Szegedi Edit teljes joggal hangsúlyozza két ízben is (325,
326) annak fontosságát, hogy Johann Tröster hivatkozik Bodin
Methodusára, ám az említett
hiányosságok, Bodin jelentőségének
elhallgatása következtében a levegőben lógnak
ezek a megállapítások. A magunk
részéről tehát szívesebben láttunk
volna egy olyan második fejezetet, amely a mégiscsak jobban
ismert, korszakos jelentőségű, nagy
személyiségek (Hobbes, Puffendorf, Spinoza, Richard Simon, Pierre
Bayle) rovására részletesebben szólt volna
azokról a kisebb jelentőségű, de a 17--18.
századi erdélyi iskolai oktatásba bekerült
szerzőkről, akiknek recepciója -- milyen beszédes
tény -- alkalmanként jóval erőteljesebb volt, mint
a legnagyobbaké. A monográfia 56., 59. és 72.
lapján például azt olvashatjuk, hogy Christoph Cellarius
jelentős tettet hajtott végre, amikor 1685-ben megjelent
művében antik, középkori és újkori
szakaszra osztotta fel az emberiség történelmét, majd
szerzőnk arról ír (385), hogy Johann Filstich Tentamen
historiae Vallachicae című munkájának
felosztása a Cellarius által kidolgozott elvet követi, sehol
sem olvashatunk azonban sem Cellarius pályájáról
és fontosságáról, sem az erdélyi
recepció útjáról. Hozzá hasonlóan
gyakran szerepel magyarországi és erdélyi
könyvtárak és kézirattárak régi
anyagában az a Georg Horn, akinek Brevis introductio in historiam
universalem című művéről egyetlen mondatot
sem olvashatunk Szegedi Edit monográfiájában. Mivel a
szerző ismeri az erdélyi olvasmánykultúrára
vonatkozó forráskiadványokat és kutatásokat,
arra kell gondolnunk, hogy további feladatnak tartja az ebből
adódó tanulságok levonását. Ez ellen nincs
kifogásunk, hiszen nem lehet minden munkát egyszerre
elvégezni, ám helyesnek láttuk volna, ha erről a
korlátozásról ír valamit a könyv
bevezetőjében. Az iméntiekben nem is azt
kívántuk hangsúlyozni, hogy nem használja fel az
összehozható adatok teljességét, hanem a
nemzetközi tendenciákról és az erdélyi
törekvésekről írottak következetesebb és
feszesebb összedolgozását hiányoltuk. Egy ilyen
összedolgozás kiszűrte volna a felesleges
ismétléseket is (a pietizmust például
kétszer mutatja be a 44. és a 200. lapon), s talán
elkerülhető lett volna néhány problémakör
nagyon gyors és könnyű kezű elintézése
is. A humanista tradíció fentebb szóvá tett
kezelése mellett ilyennek gondolom Cellini, Petrarca vagy Galeotto
Marzio végtelenül leegyszerűsített
emlegetését (152--153).
A könyv legfontosabb és legjobb része a fő
témát kidolgozó negyedik fejezet. Nem mernénk azt
állítani, hogy egyformán színvonalas minden
részlete, hiszen problematikus vagy vitatható
megállapításokat idézhetnénk ezekről
az oldalakról is, de azt igenis állíthatjuk, hogy az
európai és a magyarországi szakemberek
számára is sok meglepetést tartogató,
érdemben és főleg kimerítően még nem
tanulmányozott és rendkívül érdekes
írásbeliség tárul fel a monográfia e
lapjain, amelyeknek érdekfeszítő gondolatmenetei arra
ösztönözhetik az olvasót, hogy elolvassa ezeket a
részben kéziratban maradt, részben nyomtatásban is
megjelent szövegeket. Szegedi Edit a 16. századi
előzményekig visszanyúlva, nagyon jól
megválasztott idézetekkel dolgozva rajzolja fel a legfontosabb
tendenciákat. Lényeges megállapításokat
olvashatunk a magyarországi szakemberek által talán
legjobban ismert Christian Schesäusról is, de még
fontosabbak a több generáció által
évszázadokon keresztül tovább írt Album
Oltardianumról (1526--1659) vagy a Chronicon Fuchsio--Lupino
Oltardinumról írottak. Ugyanez vonatkozik a brassói
és a szebeni falkrónikák bemutatására.
Nagyon jelentősnek tarthatjuk, hogy még a valamelyest ismert
munkák esetében is fontos információkat kapunk a
korabeli kéziratokról is, s így a mű
végén közölt bibliográfia, s
különösen a Források című
része fontos segédeszköze lesz a további
kutatásnak is.
A munka gerincét adó nagy fejezetből három
alfejezetet, illetőleg témakört tartok föltétlen
kiemelendőnek. Az egyik az a mintegy 60 lapnyi egység, amely
Georg Kraus nemrégen teljes terjedelmében magyarul is megjelent
Siebenbürgische Chronikjával foglalkozik. (Vogel
Sándor fordítása Várkonyi Ágnes
bevezetőjével Erdélyi krónika címmel
1994-ben látta meg a napvilágot.) Bizonyos, hogy ez a jól
megválasztott idézetekkel dolgozó, s egy-egy
részlet tartalmát is nagyon szemléletesen
összegző rész arra is képes, hogy a
kérdéskör nemzetközi szakemberei számára
is érzékeltesse ennek a szerzőnek a rendkívüli
fontosságát. De különösen képessé
teszi erre az a szemlélet, amely R. Várkonyi Ágnes
említett bevezetőjéhez csatlakozva a nemzeti
elfogultságok programszerű félretolására
törekedve igyekszik kijelölni Kraus helyét a 17.
századi történeti irodalomban. Nagyon meggyőző
érvelésben mutatja itt be szerzőnk, hogy miképpen
érték el Kraust is azok a magyarok megnyilatkozásaiban
már a 17. században is felbukkanó
sztereotípiák, amelyek a szászok
politizálását így vagy úgy a Habsburgokhoz
húzónak vagy a szűkkeblű nemzeti önzés
bástyái mögül kitekinteni nem tudónak
láttatták. Azok a sorok, amelyekben Szegedi Edit árnyaltan
mutatja be, vajon miképpen kapcsolódhatott össze a
segesvári történetíró
gondolatvilágában a lehető legszervesebben a nagyon is
büszke szász öntudat és a nem kevésbé
intenzív erdélyi identitástudat, a könyv
legsikerültebb lapjai közé tartoznak. Ráadásul a
szerző arra is vállalkozik, hogy az egyik
legszenvedélyesebb 17. századi magyar író,
Szalárdi János és Kraus egy-egy
szövegrészletét is összehasonlítsa, s itt
különösen az a meggondolkodtató, amiképpen a
szász történetíró soraiból a
városi ember szemléletének rendkívül
karakterisztikus vonásait bontja ki.
A további fejezetek részletező bemutatása
helyett hadd emeljem ki két téma nagyléptékű
és szemléletes felrajzolását. Az egyik
esetében azzal ismerkedhetünk meg, hogy miképpen alakult ki
az erdélyi szászok vezető szerepet betöltő
egyházi és világi köreiben egy rendek feletti
összerdélyi identitástudat. A monográfia e
kérdéskörrel foglalkozó egyik részlete
magyarul is megjelent a Limes című folyóirat 2002/1.
számában Báthory István és az
erdélyi szászok történeti, politikai tudatának
kialakulása címmel. Ez a cím jelzi is a fő
tételt: Báthory István trónra
kerülését követően gyorsul fel ez a folyamat,
mivel a katolikus uralkodó erdélyi trónra
kerülése szinte kibékülést hoz a szász
nemzet és a fejedelemség között. Az erdélyi
felekezeti viszonyok egészét illetően is
rendkívül fontos ez a megállapítás, hiszen
visszafelé nézve megvilágítja, milyen elemi
erejű volt az önmagukat ortodox evangélikusként
meghatározni akaró vezető körökben a
rettegés és viszolygás a kálvinista, majd
ariánus János Zsigmond fejedelem és környezete
esetleges térítő akcióitól.
Másfelől egy újabb szempontból
világítja meg, hogy Báthory
valláspolitikájában mennyire messzire ható
érvénnyel tudott találkozni az eretnekek között
mégiscsak a legelfogadhatóbbnak tartott evangélikus
ortodoxia támogatása az államalakulat
békéjére, nyugalmára és nemzetközi
elfogadottságára hivatkozó érveléssel.
Szerzőnknek a romantikus nemzeti és a
leegyszerűsítő marxista
elképzelésektől viszolygó szemlélete a
leginkább talán azokban a szövegrészletekben
teljesedik ki, amelyek az erdélyi szász nemzet
genealógiájára, a politikai szerep történeti
indoklására vállalkoznak.
A föltétlenül szükségesnél
talán kicsit többször marasztalja el verbálisan is ezt
a Kelet-Közép-Európában minden
közösségben törvényszerűen
felbukkanónak tekintett s a gondolkodást
megbénító kliséket és
sztereotípiákat produkáló veszedelmet, ám ez
az idegenkedés szerencsére főleg annak
tárgyszerű bemutatásában nyilvánul meg, hogy
a Melanchthon és Caspar Peucer műhelyében megfogalmazott
történeti, egyháztörténeti
megfontolásokból kiindulva miképpen jelenik meg és
módosul a szászság erdélyi létét
történeti érvekkel legitimálni akaró
elképzelés. Szerzőnk szerint szinte a teljes 16.
században visszhang nélkül maradt a wittenbergieknek az az
elmélete, hogy a szászok azonosak lennének a Noé
fiai közül Sémre, majd Aramra és Geterre
visszavezethető gótokkal. Úgy látja, hogy Albert
Huet szebeni királybírónak az 1591-es
gyulafehérvári országgyűlésen elmondott
híres beszéde alkalmazta először (itt még a
védekezés pozíciójából) ezt az
elképzelést, s a gótokat immáron a dákokkal
is azonosítva és a szászok bennszülött
voltára hivatkozva utasította vissza a magyar nemességnek
azokat az érveit, hogy ők csupán vendégek,
újonnan érkezettek és bevándorlók
lennének (hospites advenae et peregrini). Szegedi Edit
körültekintő és plasztikus képet rajzol fel
arról, hogy Georg Kraus, Matthias Miles, Johann Tröster vagy Lorenz
Töppelt tollán miféle módosulásai alakultak ki
ennek az alapsémának, s miképpen épülnek be
ezekbe a víziókba a korábbi, 16. századi szolidabb,
a szászokat Nagy Károly vagy II. Géza magyar király
által a 12. században betelepítettnek gondolt
elképzelések. A monográfia részletesen
foglalkozik ugyanakkor e koncepció legargumentáltabb
„belső" kritikájával, Valentin Franck von Franckenstein
Breviculus originum nationum et praecipue saxonicae in Transilvania
című munkájával. Ő nem fogadta el azt a
változtatást sem, amelyet Lorenz Töppelt II.
Andrásnak a szászok részére 1224-ben kiadott
oklevelében, az ún. Andraneum szövegében
eszközölt, aki szerint a szövegben nem az állna, hogy
behívták őseiket (vocati), hanem az, hogy
adományban részesítették őket
(donati). Szerzőnk a mögöttes politikai
applikációkat sem elhallgatva, egy új, eszményeihez
nyilvánvalóan közelebb álló szemlélet
letéteményeseként méltatja és mutatja be
Valentin Franck munkáját.
Szerencsére néhány alfejezet erejéig megmarad a
régi szemlélet további
részletezésénél is, s így páratlanul
izgalmas panorámát kapunk arról, hogy ez a
múltkeresés miképpen van jelen a szászok
egyháztörténeti munkáiban. Ha ugyanis őseik
nem jöttmentek, hanem olyan bennszülöttek Erdélyben, akik
már a kereszténység korai évszázadaiban is
itt voltak, akkor szembe kellett nézniök azokkal a korai
egyháztörténészeknél olvasható
megállapításokkal is, amelyek szerint a gótok
Áriosz követői lettek. A régiségnek
áldozva Georg Haner vagy Martin Schmeizel el is ismerte ezt, s
természetesen abban találtak vigaszt, hogy a náluk
későbben jött magyarok és székelyek viszont
pogányok voltak. (A kevésbé
„átszellemült" Schmeizel nem zárja ki, hogy a
szászok között is lehettek olyanok, akik visszaestek a
pogányságba.) Rendkívül fontosnak tartom, s Szegedi
azt is meggyőzően mutatja be, hogy mindez együtt jár
a reformáció szerepének
újraértelmezésével is, amelyet egy Szent
Istvánnal megkezdett, de következetesen végig nem vitt
reformációs folyamat betetőzésének
tekintettek. Nincs mód arra, hogy itt akár csak felvillantsam: a
monográfiában leírtak hallatlan fontosak a további
erdélyi felekezetek történeti reflexiói kontextusa
szempontjából, ezért csupán jelzem: az
evangélikus szászok múltkeresésének ezek a
dokumentumai együtt olvasandók mindazzal, ami a többi
felekezetben részben a most említett munkákat
megelőzően, részben folytatás gyanánt a 18.
században a múltteremtő igyekezet jegyében
történt. Az eszmetörténeti
párhuzamosságok és érintkezések
lenyűgözően érdekes világa tárul majd
fel a latin, német és magyar szövegek együttes
olvasója előtt.
Az ilyen kutatásokra való ösztönzés tehát
óriási értéke ennek a monográfiának,
amelynek szerzője sok tekintetben már eddig is figyelt az
erdélyi szászokon kívüli fejleményekre. Ha
azonban azt mérlegeljük, hogy mennyire használta fel
könyvében a témájával nem csupán
érintkező magyarországi tudományosság
újabb eredményeit, akkor igencsak ellentmondásos
kép bontakozik ki előttünk. Láthatóan
jól ismeri és használja az erdélyi magyar
történészek forráspublikációit
és dolgozatait, ám a magyarországiak felbukkanása
és kezelése tele van esetlegességekkel.
A sztereotípiák elleni említett küzdelemben
többször hivatkozik R. Várkonyi Ágnesre, s
megdorgálja Balogh F. Andrást azért, mert a
szövegösszefüggésekből kiragadva értelmezi
Johann Tröster Das Alt- und Neu-Teutsche Dacia című
művét. Heltai Gáspár
krónikájáról Nemeskürty István
tanulmánya alapján szól, Gunst Péter
monográfiáját használja a magyar
történetírás reneszánszkori
történetére vonatkozóan, s Font Zsuzsa
publikációit is hasznosítva szól a pietizmus
recepciójáról az erdélyi szászok
között. Nyilvánvalóan kiegyensúlyozatlan ez a
kép, s hosszú listáját tudnám adni azoknak a
szövegkiadásoknak és feldolgozásoknak -- Csonka
Ferenc Schesaeus-, Vásárhelyi Judit és Jankovics
József Bethlen János-kiadásától elindulva
Bene Sándor, Heltai János, Kosáry Domokos,
Máté Györgyi dolgozataiig, amelyek
felhasználása tanácsos lett volna.
Magyarországi kutatóként ugyanakkor egyszerűen
megmagyarázhatatlan számomra, miképpen lehetett
erről a témáról írni Bartoniek Emma
és Kulcsár Péter munkáinak ismerete
nélkül. (Bartoniek Emma neve csak úgy szerepel a
monográfiában, mint akire R. Várkonyi Ágnes
hivatkozik a Kraus-kiadás bevezetőjében, Kulcsár
Péternek pedig még ezt a közvetett hivatkozást sem
sikerült elérnie.) Mivel Szegedi Edit tudomásunk szerint
kapcsolatokat ápol erdélyi és magyarországi
szakemberekkel, hajlok arra, hogy ezeket a konzulenseket is
felelőssé tegyem ezért a súlyos
hiányosságért. Vagy még mindig ott
tartanánk, hogy nem sikerült hozzájutni a
munkáikhoz?
Világos mindenesetre, hogy a humanista
történetírás fentebb szóvá tett
felszínes kezelésétől megóvta volna a
monográfust Kulcsár Péter szövegkiadásainak
és dolgozatainak ismerete, míg Bartoniek Emma lassan négy
évtizede íródott, nagy és alapos
összefoglalása (Fejezetek a XVI--XVII. századi
magyarországi történetírás
történetéből, kézirat gyanánt, Bp.,
1975) kiindulópontul szolgálhatott volna több fejezet
számára. Nem egyszerűen arról van szó, hogy
értelmezési szempontok maradtak így
látókörön kívül, hanem nem vehette
figyelembe azokat az elemi textológiai-filológiai
összefüggéseket sem, amelyeket néhol csupán
jelez, másutt viszont nagyon is alaposan körbejár a hazai
szakmai közvéleményben joggal megkerülhetetlennek
tartott feldolgozás. Hazai német
történetírók címet viselő fejezete
például csak úgy ontja a Kraus vagy Töppelt
forrásaira vonatkozó megállapításokat.
Vitája és megbeszélnivalója is lenne Szegedinek
Bartoniekkel, hiszen a magyarországi szerző azt
állítja, hogy Frölich Dávid Das uralte
Deutsch--Ungarische... Landsmannja fogalmazta meg először azt
az elképzelést, hogy a dákok Erdély germán
őslakói lennének, s Tröster és Töppelt
ebből a műből merített a későbbiekben.
Szegedi Editnél -- mint a fentiekben láttuk -- Huet volt a
kezdeményező, s meg is fogalmazza, hogy a szász
királybíró által kezdeményezett
elmélet a későbbiekben Frölichen keresztül csak
visszatért Erdélybe. Mielőtt bárki
leszólná ezt az avíttnak látszó
elsőségkeresést, sietek leszögezni, hogy ennél
jóval többről van szó, úgy vélem,
arról, hogy mennyire volt intenzív és mindennapi az
eszmetörténeti érintkezés a hazai
németség két nagy csoportja, a zipserek és a
szászok között. Talán ez a példa is mutatja
ugyanakkor, hogy a további kutatási programok
összeállítása előtt Bartoniek és
Szegedi szövegeit -- ha megkésve is -- érdemes lesz most
már találkoztatni.
Befejezésül néhány technikai jellegű
észrevétel. Azt mondtuk, hogy a kötet végén
közölt bibliográfia fontos segédeszköze lehet a
további kutatásoknak. Apróbb hiányosságok
azonban ebben is akadnak. Helyesebb lett volna minden esetben az eredeti
művek címét felvenni, s legfeljebb csak ezt
követően feltüntetni a modern antológiákban
szereplő címváltozatokat. Bojti Veres Gáspár
tehát a De rebus gestis magni Gabrielis Bethlen szerzője
volt, s nem a Veress Dániel által kiadott
antológiában (Emlékezetül hagyott
írások) szereplő Bethlen Gábor
tetteiről című műé.
Félrevezető tehát a különféle
címek mechanikus átvétele ebből a
szöveggyűjteményből. Ott ugyanis legalább a
jegyzetek elmondják, hogy Keserűi Dajka Jánosnak nincs
Bethlen Gábor nemzetsége, jelleme és tettei
című műve, csupán David Pareushoz intézett
híres levelének egy részletét adják ezen a
címen, a külföldi olvasót azonban félrevezetheti
a 20. századi szerkesztői címadásoknak az
átvétele. Nagyon helyeslem egyébként, hogy a
szerző feltüntette az ebben és a további
antológiákban szereplő magyarításokat is,
ám a következetesség megkövetelte volna, hogy ez minden
esetben megtörténjék. A tanulmányok
visszakeresését megnehezíti, hogy a bibliográfia
nem veszi fel külön tételként a
tanulmánykötetek címét, így esetenként
nagy munkába kerül ezek azonosítása. A nagyon
hasznos névmutatóban is akad néhány
hiányosság: a legsajnálatosabb az, hogy a latin
nyelvű idézetek névanyagát nem vette fel.
Balázs Mihály
Budapest, Universitas Kiadó, 2002, 429 l.
Ez a monográfia Kilián István eddigi
életművére teszi föl a koronát, hiszen -- mint
a könyv irodalomjegyzékéből is kiderül -- a
szerző 1967 óta publikál a 18. századi iskolai
színjátszással kapcsolatos tanulmányokat.
Kutatási területe kezdetben a mai Magyarország
északkeleti felére terjedt ki, majd pedig az 1980-as
évektől megkezdte a piarista iskolai
színjátszással kapcsolatos adatok
gyűjtését az ország teljes
területéről. Ennek végeredménye
A magyarországi iskolai színjátszás
forrásai és irodalma című sorozatban 1994-ben
megjelent piarista adattár volt, amely ennek a
monográfiának is alapját képezi.
Kilián István azonban többre vállalkozott
annál, mint hogy az adattárában föltárt
adatokat tematikai szempontból elemezze. A kötet első,
méghozzá igen terjedelmes része ugyanis
párhuzamként öt jezsuita iskola (Nagyszombat, Pozsony,
Székesfehérvár, Eger, Sárospatak)
színpadának tematikáját és
közönségét mutatja be, ami annál
értékesebb, mivel a jezsuita
színháztörténeti adatokat
összegyűjtő Staud Géza nem foglalta össze
kutatási eredményeit. A szerző ezeket a fejezeteket
az 1970-es és az 1990-as években önállóan
megjelent tanulmányai alapján állította össze.
Talán érdemesebb lett volna azonban ezeket jobban
összefésülni, mivel kissé zavaró, hogy egyes
adatok hasonló összefüggésben akár
három-négy helyen is említésre kerülnek.
A kötet következő fejezetei az egyes piarista
iskolák színjátszását mutatják be
alapítási sorrendben. Ezek a fejezetek a kötet igazi
újdonságai, hiszen ilyen részletes elemzések
és ismertetések egy-két iskola kivételével
(Podolinról, Kisszebenről és Nyitráról a
szerzőnek már korábban megjelentek tanulmányai)
még nem készültek. Sajnos azonban nem kapunk arra
választ, hogy a magyaróvári, szentannai és
kőszegi iskolák színjátszása miért
maradt ki ebből a kötetből is, csakúgy, mint az
1994-es adattárból. Pedig a magyaróvári iskola nem
is régen megjelent története szerint például
1762-ben egy Judit és Holofernes című darabot adtak
elő az iskola diákjai (MIHáLY Ferenc, SZAKáLY
Ferenc, SZIRáNYI Péter, A 250 éves
mosonmagyaróvári gimnázium története,
Mosonmagyaróvár, 1989, 29).
Minden egyes piarista iskolai színpad ismertetése előtt
rövid bevezető olvasható az iskola, illetve a város
történetéről, etnikai és vallási
viszonyairól. Ezek azonban olyan részletekre is kitérnek,
amelyeknek a színjátékhoz kevés köze van (pl.
a város nevének okleveles előfordulásai),
miközben talán fontosabb részleteket homályban
hagynak. Több szót érdemelt volna például a
konviktusok és az iskolák viszonya, vagy például
az, hogy Privigyén működött a magyar
rendtartomány noviciátusa is, amelynek növendékei
szintén adtak elő darabokat, mint például
Kácsor Keresztély Rosáját (157--158).
A szerző demográfiai adatokat is közöl az egyes
városokról, ám érthetetlen, hogy ezeket
miért Fényes Elek 1851. évi geográfiai
szótárából, valamint a Révai
nagylexikonból merítette, mivel ezek néhol alig,
máshol pedig egyáltalán nem fedik a 18. századi
viszonyokat. Például Vácott az 1851. évi 2300
református helyett a 18. században egyetlenegy sem élt,
mivel a püspök-földesúr kitiltotta őket, és
ugyanígy Debrecenben az 1851. évi 2000 fő helyett 100--150
évvel korábban csupán 2--3 állami
tisztviselő családja alkotta a katolikus
egyházközséget. Érdemes lett volna tehát
korábbi összeírásokat, kánoni
vizitációkat vagy helytörténeti munkák adatait
fölhasználni.
Ráadásul az iskolatörténeti
összefoglalókban számos pontatlan,
félreérthető megfogalmazás is
található. Íme néhány példa.
Podolinban a kezdetkor nem lengyel piaristák telepedtek le (135), hanem
morvák, sziléziaiak, magyarországi szlávok
(szlovákok) és németek, akik Leipnikből
menekültek Lengyelországba. Az 1720-as évek privigyei
tanárai pedig szintén nem lengyelek voltak (156), hanem
morvák, csehek és szlovákok. (Viszont
véleményem szerint a podolini piaristák
színjátszását 1692 után magyarországi
szempontból akár figyelmen kívül is lehetne hagyni,
mivel ez a rendház 1782-ig rendi és kulturális
értelemben egyaránt Lengyelországhoz tartozott.)
Pálffy Pálné nem csak „akart" jezsuitákat hozni a
bajmóci uradalomba (147), hanem 1661--1662 között
valóban működött ott egy jezsuita misszió.
„Szászország prímásérseke" viszont sohasem
járt Privigyén (159), mivel ilyen tisztség nem
létezett, hanem a szász hercegi családból
származó Keresztély Ágost esztergomi érsek
támogatta az iskola 1714. évi előadását.
A szentgyörgyi ingatlanokat átvevő piaristát nem
Bojár Antalnak (167), hanem Baiar Andrásnak hívták.
Mosel Antal Pestnek nem polgármestere (219), hanem szindikusa volt.
Az iskolák bemutatása után a szerző külön
fejezetet szentel a legjelentősebb piarista színpadi
szerzőknek Moesch Lukácstól Simai Kristófig. Itt is
akad azonban korrigálni való. Fris György nevű
piarista ugyanis sohasem létezett (318--319), hanem a szóban
forgó darabot Száraz György (Georgius a S. Catharina,
báró Száraz György személynök fia)
írta. A tévedés a rövidített „Frater"
szó félreolvasásából eredhet.
A pontatlanságok annak is köszönhetők, hogy a
piarista rendtörténet ma még meglehetősen
ingoványos terület. A rend történetére
vonatkozó források ugyanis „mozgó talajt" jelentenek,
hiszen a magyar rendtartomány levéltára még
inkább csak fölmért, mint rendezett állapotban van, a
magyarországi rendházak államosított iratainak
visszaadása még mindig nem történt meg, a
szlovákiai állami levéltárak a
közelmúltig többszöri átszervezés alatt
álltak, a romániai piarista iratok pedig csak mostanában
kezdenek előkerülni rejtekhelyeikről. Mindehhez
hozzájárul a számos „széttört" fond, amely
plébániákra, állami és egyházi
levéltárakba szóródott szét. Így ez a
monográfia is közöl az 1994. évi adattárhoz
képest új adatokat, például a rózsahegyi
(270--273) vagy a veszprémi (329)
színjátékokról.
Mindez nagyban emeli Kilián István munkájának
értékét, ám -- sajnos vagy szerencsére --
azt is jelenti, hogy ez a monográfia nem biztos, hogy teljesen
végleges eredményeket tartalmaz. Az esetleges új
források azonban biztosan nem fogják alapvetően
módosítani Kilián István munkájának
legfontosabb eredményeit, főként a gondosan
összeállított tipológiai statisztikákat
és ezek alapján azt a megállapítást, hogy a
jezsuita és még inkább a piarista iskolák
színpadain túlnyomórészt világi
jellegű előadásokat láthatott a
közönség, mivel ezek elsősorban
nevelési-oktatási, illetve reprezentációs
célokat szolgáltak és a kegyesség vagy
hitvédelem, illetve a hitterjesztés csak másodlagos elemek
voltak. A két rend közötti legfontosabb
különbség abból állt, hogy a piaristák a
nevelést még inkább előtérbe
helyezték, mint a jezsuiták, a reprezentációhoz
pedig kisebb anyagi eszközökkel rendelkeztek. A két rend
összehasonlításakor egyébként tekintettel kell
lennünk arra is, hogy bár a piaristák Magyarországon
-- főként a korszak vége felé -- a
jezsuitákkal vetekedő nagyságú
iskolahálózattal rendelkeztek, európai viszonylatban a
két rend nem volt „azonos súlycsoportban". Ezért
támaszkodtak tehát a magyar piaristák is a nemzetközi
jezsuita színpadi irodalomra.
Az összegző munka során azonban kirajzolódnak azok a
területek is, ahol még további feladatok várhatnak a
drámakutatásra. Alaposabb föltárásra szorulnak
például az iskolai színjátékokkal
kapcsolatos rendelkezések, hiszen ez a monográfia sem
használta föl sem a piarista tartományi káptalanok
határozatait, sem SáNTHA György alapvető
összeállítását a rendalapító
színjátszással kapcsolatos
véleményéről (San Jose de Calasanz, Madrid,
1956, 1984), és elgondolkodtatóak a kötetben csupán
lokálisan említett 1779. és 1794. évi tiltó
rendeletek is (269, 309). Több efféle
helytartótanácsi rendelet nem volt? Új eredményeket
hozhat a piarista könyvtárjegyzékek és
muzeális könyvtárak kutatása, az oktatás-
és zenetörténeti szempontú vizsgálat.
Például Bolla Márton „éneki szerzeménye"
valószínűleg jobban érthető, ha nem
„lírai versegyüttesként" (306), hanem
kantátaként értékeljük. Végül
pedig talán egyszer előkerülnek azok a források is,
amelyeket Takáts Sándor használt a 19. század
végén, és kiderül, hogy miben tévedett
és miben hihetünk neki.
A kötetről szólva meg kell még jegyeznem, hogy
apparátusa sajnos nem teljesen felel meg az elvárásoknak.
Zavaró, hogy a közvetlen források és az azokra
vonatkozó szakirodalmi hivatkozások egy-egy lábjegyzeten
belül nem válnak el. Néhol megelégszik a
szerző saját vagy Staud Géza adattárának
idézésével, máshol pedig kiírja a teljes
forrást is. Például Privigyénél minden
oldalon 4--5-ször szerepel, hogy „Catalogus studiosorum Collegij
Prividiensis Scholarum Piarum Ab Anno Domini 1666--1752. KKL V. 174. 43."
és még néhány szakirodalmi hivatkozás,
amikor elég lett volna az 1994-ben megjelent adattárra
hivatkozni. Különösen bosszantó, hogy több, a
lábjegyzetekben rövidítve idézett művet nem
lehet megtalálni a bibliográfiában (pl. Dongó 1909,
Papini 1894, Junker 1896, Filtsch 1887, Prónai 1912). Mindezek
ellenére is alapvető monográfiával lett gazdagabb a
magyar irodalomtörténet.
Koltai András
Budapest, Universitas Kiadó, 2002, 438 l. (Historia Litteraria, 12).
Hopp Lajos posztumusz könyve 18. századi
fordításirodalmunk történetét
kivételesen becses és ugyanakkor sajátos fejezettel
gazdagítja. Zágoni Mikes Kelemen emigrációban
kifejtett, rendkívül gazdag, de az utóbbi évtizedekig
jórészt kéziratban maradt munkái éppen a
kitűnő tudós kutatásainak és
gondozásának köszönhetően váltak
hozzáférhetővé a mai olvasók
számára. A fordítások kutatói
előtt nem voltak ismeretlenek ezek a szövegek, és
forrásaikra, stílusukra, jelentőségükre
vonatkozóan számos tanulmány jelent meg a múlt
század utolsó harmadától kezdve, amelyek azonban
gyakran ellentmondó, téves vagy megalapozatlan
feltételezéseket is közöltek. Hopp Lajos a kritikai
kiadások és Mikes életútjának
kutatása során megszerzett kivételes ismeretanyag
birtokában könyvében teljes képet adott a 18.
század egyik legjelentősebb
prózaírójának fordítói
munkásságáról.
A könyv első része a Törökországi
levelekben fellelhető fordítások
bemutatására vállalkozik. Izgalmas kalandra hívja a
Leveleskönyv olvasóit, feltárva, hogy az
író milyen végtelenül gazdag
forrásanyagból merített, milyen változatos
módszerekkel élt, miközben ezeket a fordítási
betéteket harmonikusan beleillesztette a saját
szövegébe. Hopp Lajos felhívja figyelmünket arra, hogy
a fordítások során milyen sokféle prózai
műfajt felhasznált Mikes művének
gazdagítására, és arra is, hogy
elkülönítésük az eredeti műtől nem
mindig egyszerű. Nyilvánvalóvá válik az
olvasó számára, hogy Mikes nemcsak gondolatai
lejegyzéséhez választja a 18. század egyik
legfontosabb műfaját, a levélgyűjteményt,
hanem az is, hogy a fordítások felhasználásakor a
korszak legelterjedtebb módszerével a rövid műfajok
egymásba kapcsolását illetve
vegyítését is alkalmazza. A Leveleskönyv
arra is bizonyíték, hogy a fordító Mikes itt azokat
a hasznos, tanulságos és érdekes
műrészleteket választja, amelyek valamilyen módon
saját élményeihez kapcsolódnak és
amelyekről úgy véli, „édes nénjének"
elnyerhetik tetszését. Az elképzelt olvasó: a
művelt, érzékeny nő kedvét keresve
nagyrészt kortárs prózaírókat fordít.
Forrásai a korabeli jellegzetes prózai műfajokhoz
tartoznak: folyóiratok, így az angol Spectator francia
fordítása, enciklopédiák és
szakszótárak, ilyen Noël Chomel és Pierre Bayle
műve, mese- és novellagyűjtemények, mint La Fontaine
vagy gyakrabban Mme de Gomez, de vélhető forrásai
között Hopp Lajos levelezésgyűjteményt és
történeti műveket is feltár, amilyenek Bussy-Rabutin,
Matteo Bandello, Fleury, de Vertot abbé munkái.
A fordítások nyomán jelenik meg a műben
néhány jellegzetes korabeli téma: a
gyarmatosítás igazságtalanságainak
elutasítása az ártatlan „vad" leány és a
civilizált, de kegyetlen angol szerelmi történetében,
a frivol anekdota, történeti művek híres emberek
hétköznapjait bemutató részletei,
természettani, mezőgazdasági ismeretek, a vallással
összefüggő, érdekes események
leírásai, amelyeknek vonzó formát tudott adni a
fordítás során. Az első fejezet azt is bemutatja,
hogy a francia nyelvű munkák kizárólagos
források, mivel a latin, angol és olasz nyelvű művek
hátterében is mindig fellelhető francia
fordításuk, amelyet a magyar szerző használ. Hopp
Lajos alapos bemutatásai és elemzései
meggyőzően bizonyítják, hogy a
Leveleskönyvben található fordítások
összessége „egyedülálló a magyar
széppróza történetében Faludi és
Bessenyei előtt".
Az önálló fordításokat Hopp Lajos
könyvének következő négy fejezete mutatja be.
Mikes Rodostóban készült tizenkét
fordítását műfajuk szerint csoportosítja,
megkülönböztetve az erkölcsnevelő
értekező próza, a széppróza, az
elmélkedő didaktikus kegyességi és a klasszikus
történeti értekező próza
területét. Az első körbe egyetlen művet sorol:
Az ifjak kalauza című fordítást, amely a
fejedelmi kamarás első fordítói
kísérlete. A szöveget 1724 és 1751
között többször átjavította és
bővítette, jelentős átalakításokat is
végrehajtva. Charles Gobinet pedagógiai és
erkölcsnevelő munkája nagy erőpróbát
jelentett a fordító Mikes számára. Az
átdolgozások azt is mutatják, hogy a
fordítások saját helyzetének
átgondolására is lehetőséget adtak. Hopp
Lajos módszeresen összeveti az eredetivel a
különböző időpontokban készült
fordításokat. Finom meglátásai érdekes
eredményeket hoznak. Megállapítja, hogy Mikes
felfogása változott arra vonatkozóan, hogyan
használhatna leginkább fordításaival:
először még úgy gondolta, saját gyerekei is
hasznát vehetnék a könyvnek, később ezt a
részt, valamint a bujdosásra vonatkozó utalásokat
is elhagyta, szélesebb közönség felé fordulva.
Arra is rámutat, hogy a fordító
társadalombírálata sokkal erősebb, amikor a francia
szöveg mögé rejtőzhet, mint eredeti műveiben,
hogy stílusát állandóan csiszolja, hogy a francia
szerző által idézett bibliai szövegeknél az
idős fordító igyekszik Káldi György
fordítására támaszkodni.
A szépprózai átdolgozások körébe a
könyv több, eltérő műfajú művet
sorol. A Mulatságos napok Mme de Gomez 1723-ban megjelent
műve alapján, kalandos cselekményű
elbeszélésfüzérből készült
átültetés, Az idő jól
eltöltésének módja morális próza
beszélgetés formájában Antoine de Courtin
könyvéből, a Keresztnek királyi útja
legendaszerű, dialogizált, misztikus-vallásos
elbeszélés Benoît Van Haeften művének francia
fordításából. Hopp Lajos ezeket tartja,
különösen az első kettőt, Mikes
legsikerültebb fordítói
teljesítményének. A fordító
válogat, rövidít, aktualizál, az eredeti
műveknek nemcsak nyelvét, hanem helyszíneit,
szereplőit, cselekményét is magyarosítja.
A kalandos elbeszélések fordítása műfaji
szempontból, de a szöveg-átalakítás és
a stilisztikai elemek tudatos használata vonatkozásában is
kiemelkedő eredmény.
Nem véletlen, hogy Mikes, aki Rákóczi fejedelmet szinte
apjának tekintette, olyan nagy teret szentelt az elmélkedő
kegyességi prózának, amellyel a könyv
következő fejezete foglalkozik. Hopp Lajos itt is
megpróbálja a lehetséges forrásokat
feltárni, bemutatja a meditációs irodalom Mikesnél
is fellelhető sajátos 17--18. századi
jellegzetességeit, felhívja a figyelmet azokra a
fordítói értékekre, amelyek a „költői
próza motívumainak" alkalmazása terén jellemzik a
fordításokat (Le Tourneux, Nicolas Mélicques
művének adaptációjában). Ebben a csoportban a
Cathecismus című fordítást méltatja
különösképpen. François-Aimé Pouget
Catéchisme de Montpellier címmel híressé
vált írása Rákóczi és Mikes
legfontosabb grosbois-i olvasmányai közé tartozott. Ez a
rendkívül népszerű mű, amely a 18.
századi janzenizmusban fontos szerepet játszik és
összefoglalja annak tanait és történetét (a
pápai tiltás ellenére 30 francia fordítása
jelent meg), Mikes sajátos fordítói erényét
csillogtatja meg: egyszerűen, világosan fogalmazza meg a
spirituális értekezéseket, arra törekedve, hogy
különböző olvasók számára
érthetővé tegye mondanivalóját.
A „klasszikus történeti értekező próza"
műfaji megjelölés alatt találjuk a könyvben a Dom
Calmet, Claude Fleury történeti munkáiból
készült, valamint a török vallásról,
politikai és katonai szervezetről szóló
Mikes-fordításokat. Ezek a fordítások arra is
lehetőséget adnak, hogy a könyv írója
bemutassa Mikes gondolatait a különböző
vallásokról és feltárja
történelemszemléletének elemeit.
Hopp Lajos nemcsak áttekinti Mikes fordításait, hanem a
teljes Mikes-életmű ismeretének birtokában a
fordító határozott képét is megrajzolja:
összeveti a fordításokat az eredetivel, aminek során
finom észrevételekkel kiemeli stílusának
értékeit, feltárja műfaji preferenciáit,
bemutatja gondolkodásmódját, írói
szándékait, rámutat az írói
életmű során felfedezhető azonosságokra
és változásokra. Mikes fordítói gyakorlata
megegyezik a korabeli európai gyakorlattal: rövidít,
aktualizál, módosít az eredeti szövegen, hogy
olvasói minél több hasznát vegyék az
olvasásnak, hogy saját elképzelését is
meggyőzően belefoglalhassa. Nagy erénye
világossága, zamatos nyelve, szép, árnyalatokban
gazdag stílusa. A könyv ugyanakkor érveket
szolgáltat arra vonatkozóan, hogy Mikes teljes
életművét be kell illeszteni
irodalomtörténetünkbe, hogy a helyére
kerüljön mint a korai magyar felvilágosodás
kiemelkedő képviselője. Párhuzamokat von a korabeli
és a századvégi magyarországi irodalmi és
fordítási törekvések és Mikes
tevékenysége között, kitér a
fordító Franciaországban töltött éveinek
döntő szerepére. Itt említjük meg
hiányérzetünket: nem kapunk választ arra a
kérdésre, hogyan juthatott azokhoz a francia könyvekhez
Mikes, amelyek nem voltak meg a fejedelem könyvtárában,
illetve még nem jelentek meg franciaországi
tartózkodása idején. Nyitott marad továbbá,
hogyan jutottak a fordítások kéziratai
Magyarországra. A könyv nagy erénye ugyanakkor, hogy
világos képet ad a források kiadásairól,
hatásáról, kritikai feldolgozását adja a
szerteágazó és gyakran ellentmondásoktól
terhes szakirodalomnak, szerényen átengedve a
felfedezéseket elődeinek. Közben gondol a
későbbi kutatókra is: megjelöli a megoldatlan
kérdéseket, amelyek újabb kutatásokat
kívánnak.
„Azért is mondhatni, hogy a könyv a lelke az elmének..." --
választhatnánk a fordítói életmű
mottójául Az idő jól
eltöltésének módja című mű
egyik mondatát, hiszen a „haszontalan bujdosásba"
töltött időben Mikes elméjét is a könyvek
foglalkoztatják, de bennük látja a magyar
ifjúság és a nők nevelésének
és művelésének zálogát is.
A korán elhunyt kitűnő tudós, Hopp Lajos
könyve a Mikesről ismert eddigi képet alapvetően
átformálja, de a 18. századi magyar irodalom
történetének és
fordítástörténetének
újragondolását és
átírását is szükségessé teszi.
Penke Olga
Budapest, Janus--Osiris, 2001, 276 l.
Rohonyi Zoltán legújabb könyve monográfiának
is tekinthető, hiszen a legtöbb fejezet szerves
összefüggésbe hozható az alcímként
megjelölt témával, és tanulmánykötetnek
is, amennyiben elég szembetűnő, hogy egyes fejezetek nem a
bevezetésben megjelölt „kérdésirányok"
szerint készültek eredetileg. A „beavatottak" szűk
köre (persze) arról is tudhat, hogy akadémiai doktori
értekezés gyanánt benyújtott műről van
szó, a „nem beavatottak" viszont csak abból az
„elszólás"-ból értesülhetnek erről,
ami nyilvánvalóan csak apró figyelmetlenség
számlájára írható a 205. lapon
(„Ungvárnémeti Tóth László maga is helyet
követelne e disszertáció
ökonómiájában...").
Rohonyi Zoltán egyébként a magyar
romantika-kutatások ismert és becsült szakembere, aki
több mint három évtizedes pályája során
egyenletesen magas színvonalon, tanulmányok és
könyvek, disszertáció-témavezetés és
elbírálás, szövegkiadás és szakkritika
stb. formájában foglalkozott Kölcsey, Katona, Berzsenyi
és mások életművével. Tudósi
alkatára kezdettől fogva jellemző a filológiai
alaposság és az eszmetörténeti precizitás.
Elméleti érdeklődése is régi keletű:
roppant ambícióval (olyik esetben több kárral, mint
haszonnal, azaz túlzott mértékben) dokumentálja
szaktudományos olvasottságát, több nyelven is
naprakész tájékozottságát. Ha valamit ebben
(a méltányos elismerésen túl) kifogásolni
lehet, éppen a szinte túlzásba vitt, a
kelleténél talán nagyobb mértékben
felhalmozott, hordalékszerű filozófiai ismeretanyag. (Nem
kizárt, hogy némi nosztalgia homályosítja el a
látást manapság, de az lehet a benyomásunk:
legnagyobb irodalomtörténészeink mindig is tisztában
voltak a legfrissebb elméleti eredményekkel, de ezeket
szemléletükbe építették, amennyiben hasznukat
látták, s nem öles idézetekkel bizonygatták
felkészültségüket.) Mivelhogy azonban ez nem
kizárólag Rohonyi Zoltánra jellemző metódus,
hanem korjelenség, semmi okunk arra, hogy az ő
rovására tegyük szóvá. Maradjunk tehát
annyiban: komoly, igen lelkiismeretes, nagy tudású
irodalomtörténész munkáját tartjuk a
kezünkben, amelynek ismerete nélkül aligha foghat bárki
is a 19. század első negyedének
tanulmányozásához.
Érdekes és mindenki számára tanulságos a
romantika standardnak tekintett, Wellek-féle
meghatározásának
destabilizálásáról szóló
gondolatmenet, s általában a definíciós
nehézségek dolgában végzett, igen
körültekintő vizsgálódásai.
Kitűzött céljának is eleget tesz: a Kant utáni
világértési és
világértelmezési rend, a posztkantiánus
episztémé érvényesülését
vizsgálja a neoklasszicista kánon poétikai és
diszkurzív alakzataiban, s ennek révén a romantikus
korszakküszöb tradíciójának
felülvizsgálatát kezdeményezi.
Feladatvállalása tehát részben
terminológiai: az 1810 és 1820 közötti időszakot
mondja posztkantiánus episztémének, amit korábban
hol koraromantikának, hol a nyelvújítás
korának neveztek. A voltaképpeni cél azonban
(természetesen) nem a periódus megnevezésének,
hanem leírásának megújítása,
méghozzá például a Délsziget
fejlődéstörténeti helyére vagy Berzsenyire
vonatkozóan, aki (úgymond) a retorikai
allegorikusságtól a modern allegória felé mozdul
el. Katona József líráját azáltal
láttatja az előzményekhez képest
másféleképpen, hogy benne a bensőleg osztott tudat
metaforáinak és allegóriáinak
tárgyiasulását az önmagára
visszareflektált én képzetének tudatosulása
gyanánt írja le. Kölcsey pedig a szerepek és
szerepértékű hangnemek mögé
húzódásra szorítja vissza a
megszólalást, hogy az önmegsokszorozódással
iróniába torkoltassa e korbeli költészetét.
Voltaképpen ilyen és ehhez hasonló teoretikus
megfontolásokat visz tovább azokban a fejezetekben is, amelyek
bevallottan alkalomra készült előzményekre mennek
vissza (Borbély Szilárd vagy Z. Kovács Zoltán
műveinek kommentálása, illetve bírálata
kapcsán születtek). Rohonyi Zoltán alaptörekvése
mindeközben egyértelmű: arra keres választ, hogy „a
Kant utáni bölcseleti és esztétikai-poétikai
mozgásirány értelmezése paradigmatikus
érvényűként tételezhető-e (mint
kánonképző horizont), s analógiával jogosan
terjeszthető-e ki irodalmunk korábbi
szituálására úgy, hogy eközben a tapasztalat
eredeti és metatörténetileg is mérvadónak
látszó aktív jelentése megismerési
nyereségként érvényesüljön." (38.)
Szerzőnk így fogalmazza meg (ahogy ő mondja)
„kérdésirányának megismerési
nyereség"-ét: „a modernség episztemológiai
alapstruktúrájához metatörténetileg is
kapcsolt korszak-megközelítési keret révén
maga a korszak és kanonikus megragadhatóságának
elvi szerkezete nyert értékindexet kulturális
tudásunk szempontjából." (54.) Külön
érdeme, hogy tartja magát ahhoz a
törekvéséhez, hogy lehetőleg olyan
fogalmisággal éljen, amely nem azonos az egykori
olvasókéval, ugyanakkor olyasmit ragad meg, ami elvileg nem
lehetett számukra elérhetetlen. Ezt annak dacára
vélem értéknek, hogy Rohonyi Zoltánnál
kevésbé hiszek bármely múltbeli befogadás
akár hozzávetőleges meghatározásának
egzaktságában, s még kevésbé
ellenőrizhetőségében. Belátom viszont, hogy
ilyesmire szükség lehet, hiszen ezek nélkül a
gondolatmenet (mely pl. a tapasztalatszerzésnek és a
tudásmegalapozásnak amúgy evidensnek tűnő
összefüggését taglalja) banalitásokba torkollna.
Mindenesetre többször hangoztatott hermeneutikai kiindulása
jegyében a közelmúlt elméleti vitáinak
számbavétele és értelmezése
egyértelmű tanulságokkal jár, amint ezt
A mai fogalmi keret archeológiája I: a szemléleti
hátterek című fejezet idézendő
passzusával is illusztrálhatni: „A retorikai
értelmű klasszicista allegorizáció a romantika
szimbolikus és allegorikus beszédmódjának adja
át a helyét, akárcsak a retorikai irónia a
reflexióban megkettőződő én romantikus
iróniájának. A Féltés vagy
A közelítő tél Berzsenyije rejtett
és nyílt »dialógus« jegyében a
Hymnus és a Vanitatum vanitas közös
alakzatának szövegköziséggel is jelzett
iróniájú Kölcseyjének és a
Délsziget szimbolikus struktúrájában
allegorikus nyelvű Vörösmartyjának. Ez a kánon
belső szerkezetét átható változás a
kánonképződés immanens és explicit
irányát egyaránt feltételezi, s hogy ezzel
megváltozik a korszeletre irányuló szemlélet, az
már magától értetődik." (77.)
Köztudott, hogy mind az irodalom, mind a filozófia olyannyira
autonóm szféra, hogy egymásra vonatkoztatásuk hol a
vulgarizálás, hol a belemagyarázás
veszélyével jár, Rohonyi Zoltán ilynemű
okfejtései azonban nagyon is gondolatébresztőek.
Kivételes erudíciója méltán váltja ki
elismerésünket még akkor is, ha a gondolatmenet olykor
nehezen követhetővé, máskor némileg
sterillé válik. Az elméleti viták
ismertetése nyilvánvalóan hasznos, hiszen ennek
révén derül ki, mely terminust milyen jelentéssel
kell társítanunk, s ez akkor is így van, ha sok-sok
teoretikus polémia „felmondását" néha
szívesen elengednénk. (Talán a
különböző időpontokban készült
szövegrészek összefűzéséből
előálló kompozíció hozza magával,
hogy az elméleti fogalmaktól hemzsegő fejtegetések
mellett váratlanul metaforikus megfogalmazások is felbukkannak,
pl. a 135. lapon így beszél Berzsenyiről: „Versei nem
egyformán csiszolt drágakövek, vegyületük is
más-más, művének egésze viszont
mélytüzű gyémánt csillogásával
hat...")
Akkor a legélvezetesebb olvasmány, amikor konkrét
irodalomtörténeti kérdések
tárgyalásába fog, s odahagyva a könyv első
harmadának értelmezői nyelvét, roppant
súlyú kérdésekre keres választ.
A Döbrentei Gábor: Stúdium és
szerepartikuláció című fejezet a neoklasszika
romantikába hajlását a zsenielmélet
előtérbe nyomulásával illusztrálja, illetve
a „megfegyelmezett zsenielv középpontba
állítása" mellett a „nemzeti-történeti
összefüggések" szem előtt tartásával.
Egyébként is csak ritkán lehet pongyola,
félreérthető fogalmazáson kapni. A 7. lapon
írja: „Értelmezés nem létezhet időindexen
kívül -- hangzik a hermeneutikai maxima olyan
kánonként, amelyet még a joghermeneutika sem tud
megingatni." Az, hogy időindex nélküli
értelmezés nincs, meglehetősen régi
felismerés. Ez azonban kánonként nem hangozhat, legfeljebb
axiómaként, hiszen a kánont Rohonyi Zoltán a
későbbiekben a Szegedy-Maszák Mihály (és
mások) által adott jelentéssel használja.
Arról már nem is beszélve, hogy a „joghermeneutika sem
tud megingatni" kitétel azt a benyomást keltheti, mintha a
joghermeneutika, illetve Emilio Betti képviselte ága
számára ez „megingatandó" tétel volna, holott ha
valami, akkor a joghermeneutika éppen kizárólag korba
ágyazottan képzelhető el.
Kölcsey és Berzsenyi vitáját kritikai-hermeneutikai
folyamat példájának tekinti, mint mondja, „szemben a
szakirodalom intencionális egyoldalúságával" (12).
A valóságban mind a szövegalkotás, mind a
szövegbefogadás az intencionáltságot is magába
foglaló beállítódás, merev
szembeállítás aligha indokolt. Rohonyi Zoltán
valóban megkísérli a két pólus (Kölcsey
és Berzsenyi) egymásban való
tükröztetését, ám éppen adatszerű
(biográfiai) elemek segítségével, hisz a
befogadói attitűdök rekonstruálása (mint
korábban már utaltunk rá) fölöttébb
kétséges vállalkozás. Az analógiák,
vélt hatások és egybeesések (természetesen)
minden kutató számára meglehetősen bizonytalan
terepet jelentenek. Izgalmas például, ahogy Katona
Ilka-bírálatából indul ki, amely szerint a
monológnak „csak ott van helye, hol az indulat annyira nőtt,
hogy az indulatos elfeledkezik magánlétéről
és indulatának tárgyában mintegy más testet
látván, az ellen indul meg nyelve." (208.) Nagy
kérdés, hogy ezt a majdnem technikai jellegű
megállapítást, mely általános
érvényre aligha emelhető, hiszen ettől
eltérő típusú monológokról is tudunk,
mennyire indokolt Kant azon tételével vetni össze, mely
szerint „gondolkodni annyi, mint önmagunkkal párbeszédet
folytatni." (208.)
Maga Rohonyi Zoltán is tisztában van azzal, hogy
okfejtései igazságtartalmát némelyik esetben
nehéz kontrollálni. Legalábbis ilyesmire utal
óvatos fogalmazásmódja: „Katona József
versének meghökkentő »nem én vagyok / csak
magam« (ti. »aki beszél«) kijelentését
ebben a tágabb, a kanti ismeretkritika és hazai vitatói
együtteseként értett kontextusában kell tehát
az esztétikai tapasztalat alakulásához
tartozóként és mintegy indexeként
értelmeznünk, számolva a mediációs rendszer, a
retorikai és poétikai hagyomány
ellenállásával." (207.) Roppant igényes
erőfeszítései ilyen és hasonló
kérdések tisztázására valóban a
szakma élvonalában jelölik ki helyét még akkor
is, ha distinkciói olykor vitára ingerelnek. Igyekszik
például elválasztani a „szűkkörűen
felfogott ténytisztelet"-et és a „biografizáláson
alapuló pozitivista hagyomány"-t a „szituáltság
tematizálás"-ától, az értelmezői
nézőpont reflektáltságától (8).
Csakhogy sok esetben a kettő nem esik oly távol
egymástól, hiszen a ténytisztelet és a
biografizált pozitivizmus nélkülözhetetlen
kiindulópont, az értelmezői nézőpont
reflektáltsága pedig akaratlanul is az előbbiek
által behatárolt körben tud mozogni.
A történeti létezés interaktív
formái ugyanis az előbbiek segítségével
ellenőrizhetők és építhetők be a
rendszerszerű ítéletalkotásba. Igaza van a
szerzőnek, amikor azt mondja, hogy a Bánk bán
látványosan elkülönül a
neoklasszikától, baj legfeljebb azzal van, hogy mindaz, ami benne
túlmutat a Dryden--Voltaire-féle neoklasszikán, az alig
több, mint a gyakran neoklasszicistának mondott
Schiller-dráma erőteljes Shakespeare-hatással
dúsított változata. (Lehet persze, hogy ez már
romantikának nevezhető, tény azonban, hogy a
Haramiák tizenhét évvel a romantika sokak
által elfogadott születési éve, 1798 előtt
született.) Abban is van igazság, hogy „aligha van még a
felvilágosodáshoz mérhetően
filozófiával telített kora
művelődéstörténetünknek, mégis,
paradoxálisan hangozzék bár, e kor
értelmiségi képviselőinek többsége --
felismerten vagy számukra rejtetten -- súlyosan szenvedte meg a
filozófiátlanságot: hiányzott az éppen
adekvát helyzetmegragadó és leíró
bölcseleti nyelv" (115). Ezzel szembeállítható az a
tény, hogy a világirodalom legnagyobb
költőinek-íróinak jelentős hányada nem
volt filozófiailag iskolázott, és sok példa
igazolja, hogy filozófiai műveltség és
művészi nívó között nincs egyenes
összefüggés. Az is vitatható, hogy a kor nagy
költőinek, Kölcseynek, Berzsenyinek „létéhez
tartozott rákérdezni a korra, s válságba jutottak,
ha a választ nem tudták megfogalmazni." Valóban
találunk példát életművükben ilyesmire
is, de a költőknek verseiktől, s a kornak a
költőtől megoldást váró
művészet koncepciójának általános
érvényét joggal lehet kétségbe vonni.
Természetesen rendkívüli értéke -- emellett is
-- a dolgozatnak a filozófiatörténeti
összefüggések feltárása, amit Rohonyi
Zoltán páratlan felkészültsége
biztosít. Kár, hogy többnyire a sokat emlegetett és
kutatott szerzők, Kant, Hegel, Herder nyomába ered, illetve
nyomait veszi számba. Ha már ennyi energiát szánt a
német filozófia történetének
tanulmányozására, ami egyébként csak
többszörös áttétellel releváns
irodalomtörténetünk vonatkozásában, akkor
felfigyelhetett volna (mások mellett) Johann Georg Hamannra, aki ugyan
már Kölcsey születése előtt meghalt, de mestere
volt Herdernek, s Goethe a 18. század legnagyobb emberének
mondta. Az egyoldalúságoktól nem mentes utókor
sietett elfelejteni, hiszen Voltaire-t a század Luciferének
nevezte, s vallási fordulata után a felvilágosodást
szőröstül-bőröstül elutasította.
Ugyanakkor igen fontos dolgokat mondott (Wellek kritikatörténete is
felhívja erre a figyelmet), azt például, hogy az
egész világmindenség az Isten nyelve, a
költészet pedig ennek a követése,
utánzása. A költészet tehát
egykorú a vallással, az emberi tudással:
„A költészet az emberi faj anyanyelve, amint [...] a
festészet régibb, mint az írás, az
éneklés, mint a szavalás, a hasonlat, mint a szillogizmus,
a csere, mint a kereskedelem." A keleti költészetet, az
Ószövetséget, Homéroszt nem
népköltészetnek tartotta, mint Herder, hanem
parabolának, s szinte minden költészetet
szentnek.
Szerzőnk műveltsége és precizitása oly
imponáló, hogy legfeljebb keresve találhatunk apró
„szeplőket" a kötetben. A 10. lapon például
„erőteljesen szubjektivizált, (Barta János-i
értelemben) emotív és intenzitást fokozó
funkciójú" költői nyelvről értekezik
anélkül, hogy az idézet helyét (hogy ti. Barta
János mely művének melyik helyére céloz)
megadná. Hasonló furcsaság fordul elő a 123. lapon:
Zubreczky Györgyöt idézi anélkül, hogy a
citált helyet megjelölné.
Apróbb ellenvetések talán tovább sorolhatók
volnának, de ez nem volna igazán méltó
A romantikus korszakküszöb kétségbe nem
vonható tudományos rangjához. Nagy anyagon végzett,
naprakészen korszerű metodikával bonyolított,
új eredményeket produkáló, magas
színvonalú tudományos teljesítmény ez a
kötet. Rohonyi Zoltán példásan magasra
állítja a mércét, mikor nem kevesebbre
vállalkozik, mint a „magyar Kant- (és posztkantiánus)
recepció történés-aspektusú és
strukturális" megvilágítására, ami
„érzékeltetheti az eredeti kérdésirány
eltérő percepcióit és
hatáskomponensként való
érvényesülését a tradíció
által közvetített műfajok és hangnemek
poétikai rendjében." (39.) A korszak ilyen szempontú
megközelítése eredeti és tartósan
érvényes eredményekkel gyarapítja a magyar
koraromantika szakirodalmát.
Imre László
Kritikai kiadás, kiad. Orosz László, Budapest, Balassi
Kiadó, 2001, 281 l. + 8 t.
A Katona-kritikai kiadás
előtörténetéről a sajtó alá
rendező Bevezetéséből
tájékozódhatunk (5). Az 1970 körül még
tervezett edíciónak ez a szövegkorpusz a negyedik
kötetébe került volna bele, együtt a
történeti művekkel. Az MTA Textológiai
Munkabizottsága később úgy határozott, hogy
a már 1942-ben kezdeményezett kritikai kiadásból
(vö. 201) csak a főmű, a Bánk bán
gyorsabb kiadása indokolt, a többit boldogabb időkre
halasztotta. Nemzeti drámánkat Orosz László
rendezte sajtó alá, és az a két évtizedes
használói tapasztalat alapján az egyik legjobb hazai
kritikai kiadásnak bizonyult. Mellé tehettük 1991-ben, a
drámaíró születésének 200.
évfordulóján a kecskeméti Katona József
Társaság kiadásában Beke József
Bánk bán-szótárát.
Mielőtt bárki (utólag) átideologizált
döntésnek tekintené a határozatot, az akkori
Textológiai Munkabizottság talán legfiatalabb
tagjaként tanúsíthatom, hogy a döntés indokolt
volt. (Hasonló elvi döntés született akkor a
szintén „egyművesnek" tekintett Madách Imre
ügyében is.) Az 1950-es, 1960-as évek nagy
kritikaikiadás-láza alábbhagyott, a Jókai-
és Mikszáth-regények jelentős kiadói sikere
után csökkenni kezdtek a példányszámok is.
(Mindezt a sok befejezetlen edíció máig
szemléltetheti.) De ugyanígy indokolt volt a Balassi Kiadó
vállalása, hogy nem deklarált, számozott
sorozatként, de a Bánk bánnal azonos
formátumban és borítóval kiadja ezt a kötetet
is, átmentve ezzel az Orosz László -- Joós Ferenc
(1890--1980) -- Sütő József (1905--1995) eredeti
munkacsoport akkor felhalmozott és most
felújított-továbbfejlesztett anyagait a kutatás
számára.
Mindazonáltal nem volt könnyű megszerkeszteni,
összeállítani a kötet főszövegét.
A legegyszerűbbnek a lírai életmű-hányad
meghatározása látszott: Katona József 1818-ban maga
másolta egybe verseit, szám szerint 25 költeményt. E
K1 anyagából a szerző életében
mindössze egy jelent meg, a Vágy (Vágyam
címváltozattal) az Aurora 1822-re kiadott, első
kötetében (172). A K2 a költő
apjának, id. Katona Józsefnek másolata, amelyet 1842.
január 13-án fejezett be. Ez nem teljes, és csak egy
új szöveget tartalmaz, az Új Esztendő
Napján a’ Szülőkhez című gyermekkori
verset. Mind a K1, mind a K2
megörökített idegen szövegeket: Katona maga egy
általa csodált költeményt másolt le,
jegyzettel kísérve; apja hármat, Ányos
Pálnak egy és egy ismeretlen költőnek két
versét. A K1, a főszöveg hasonmás
kiadásban és korszerűsített
átírásban is megjelent a Szépirodalmi
Könyvkiadónál 1991-ben. Az ottani
kísérőtanulmány és jegyzetanyag jó
kiindulásul szolgálhatott a kritikai kiadás
számára is.
Talán éppen ez a széles megalapozottság okozta,
hogy a versek kritikai kiadása most némileg
csalódást okozott. Mert az igaz, hogy -- ezt a
hasonmásból bárki személyesen ellenőrizheti
-- Katona gyakran használt „háromnegyedes" betűket, azaz
nem állapítható meg egyértelműen, kis vagy
nagy kezdőbetűvel indít-e szavakat. Ha ezeket
leszámítjuk is, marad még vitatni valónk. Nem
tekinthetjük megoldottnak az -e kérdőszó
átírásait (-e vagy e’;
A Múzsához, a Barátomhoz, az
Idő című versekben), de olvasati hibák
találhatók az E’ Verseimhez (11. sor), A’
Magányhoz (50., 55., 77. sor), az Idő (6., 13., 38.,
41., 44., 45., 54. sor), A Holdhoz (84. sor),
A Képzet (42. sor), A Természethez (7.
sor), Az Andal (12. és 19. sor), a Gyermek-kor (53., 86.,
89., 96. sor), az Új esztendőre (5., 18., 22., 35. sor),
az Egygy Könny (47., 49. sor), az S.xxx Mollihoz
(12. sor) és a Rege (50. sor) című
költemények főszövegében. A versek
jegyzetei korrektek és pontosak, ugyanakkor nagyon adatgazdagok.
Egyetértünk azzal is, hogy Orosz László, a magyar
verstan e korszakának monográfusa mindenütt megadta a
használt versformát: egyrészt Katona szívesen
„mesterkedett" költeményeiben, másrészt verstani
műveltségünk eléggé
kétségbeejtő helyzetben van, még a
literátusabb közvéleményben is. Mindössze
két helyen támadt hiányérzetünk.
A hasonmás kiadás jegyzeteiben még olvasható,
hogy a K1 felfedezője, Gyurinka Antal 1856 és 1858
között kecskeméti káplán volt -- itt (170)
hiába keressük. Pedig fontos, hiszen éppen Orosz
Lászlótól tudhatjuk, hogy ezek az esztendők
döntőek voltak a kecskeméti Katona-kultusz
szempontjából. Gyurinkáról az is
közölhető lett volna, hogy gyűjtője volt
Erdélyi János Kisfaludy társasági
népdalgyűjtésének. Az Idő 17.
és 25. sorának Chaosához az
értelmezésben csak használt volna a Bánk
bán-utalás (kritikai kiadás, 458. és az
említett Bánk bán-szótár, 53), ahol
gazdagabb a jegyzet tartalma. (Miért maradt el a
drámaszótár még az irodalomjegyzékből
is?)
A kötetcím Tanulmányok
meghatározása a szövegben és a
tartalomjegyzékben természetesen gondosabb: Katona két
dramaturgiai írásáról van szó.
A hosszú című Mi az oka, hogy Magyar
Országban a Játékszíni
Költő-mesterség lábra nem tud kapni?
kézirata nem maradt fenn, a főszöveg így
értelemszerűen a Tudományos Gyűjtemény 1821.
évi IV. kötete kiadásának
sajtóhibáktól megtisztított, az egykori
kiemeléseket is megőrző textusa lett (209). Jóval
bonyolultabb a helyzet a Kisfaludy Károly Ilka című
vitézi játékáról (1819) írott
bírálat esetében. 1853-ban felbukkant, ám
„elöl-hátul csonka, a nedvesség miatt több
helyütt olvashatatlan kéziratát" (200) felfedezője,
Miletz János 1886-ban közölte.
A Kecskemétről kimenekített kézirat 1944
októberében azonban megsemmisült, így a
későbbi közlések és hivatkozások alapja
Miletz közlése lett (203). Most sikerült
továbblépni. Orosz Lászlóhoz került Miletz
könyvének (Katona József családja, élete
és ismeretlen munkái, Bp., 1886) egy olyan
példánya, amelyen Hajnóczy Iván, kecskeméti
Katona-kutató javítgatta és kiegészítette
Miletz olvasatát. Mivel Hajnóczy volt alighanem az utolsó
irodalomtörténész, aki az azóta megsemmisült
kéziratot tanulmányozhatta, Orosz László igazi
filológiai bravúrral élhetett a szöveg
rekonstrukciójának kísérletében.
(Megjegyezzük, nem először hajtott végre ilyet:
1983-ban hasonló sikerrel állította helyre a
Bánk bán első kidolgozásának minden
korábbinál teljesebb szövegét, a kritikai
kiadás számára.) Harmadik
szövegforrásként Kisfaludy Károly
leveléből (Gaal Györgynek, 1820. március 14.) olyan
részletet interpolált, amely már a Miletz ismerte, csonka
kéziratból is hiányzott. Az eredmény
teljességgel meggyőző; a követett
eljárásról a jegyzetekben pontos, táblázatos
kimutatás tájékoztat (201--203), amit
kitűnően egészít ki a harmadik képoldal
Hajnóczy jegyzeteiről.
Katona József után nem maradt olyan irathagyaték, hogy
abból akár egy személyi okmánytár,
akár egy füzetnyi levelezés lenne
összeállítható, amint az a kritikai kiadásra
méltatott alkotók esetében szokásos. Ezért
igen eltérő dokumentumok soroltattak be a III. fejezet Alkalmi
és személyes jellegű írások címe
alá; közöttük nincs kiadatlan. Ide került --
többek között -- az autográf családfa,
színészi kötelező levele, szerelemvalló levele
Széppataki Rózának, apja néhány levele,
egyetlen ismert irodalmi levele Kisfaludy Károlyhoz, de a vacsi
vadásztársaság általa vezetett naplója
és 1826-os kecskeméti színházterve is. Ezek
megjegyzetelésében Orosz László ismét
elemében volt: Katona és kora fölényes ismerete,
óriási helytörténeti jártassága
mértéktartó terjedelemben, szerényen
nyilvánul meg az apparátusban.
A hiányzó személyi okmánytárat
helyettesíti itt egyfelől Katona József eddig kiadatlan
és csak filológiai napi igény szerint idézett
Házi jegyzéke, azaz 1820-tól haláláig
vezetett bevételi naplója (131--150), másfelől
ügyészi irataiból egy tíztételes
iratválogatás. Noha a Házi jegyzék a
kiadásokat nem tartalmazza, így is jelentős
mikrohistóriai forrás; s nemcsak a drámaíró
személye miatt, hanem egy 19. századi mezővárosi
tisztviselő, egyben gyakorló ügyvéd
életkörülményeinek vizsgálatához. Az
ügyészi iratok esetében viszont a bőség
zavarának esete forog fenn: Joós Ferenc 1976-ban 214 lapos
kéziratban sorolta fel őket, s kizárólag a
kecskeméti levéltárban lévőket, holott
nyilvánvaló, hogy Katona-autográfok más
törvényhatóságok archívumaiba is
kerülhettek és bizonyára kerültek is.
Célkutatás felkutatásukra eddig nem folyt; ehhez
kiindulásul Joós lajstroma szolgálhat, amely terjedelmi
okokból nem került be a mostani kötetbe, ám
ismertetése megtalálható (236--240). Joós az
autográf iratok számszerű becslésére
ezért nem is vállalkozott.
A tíz irat kiválasztásának
szemlátomást két szempontja volt: lehetőség
szerint minél több jellemző irattípus
kerüljön kiadásra (így van közöttük
nyilatkozat, felelet, felirat, bizonyító levél,
beadvány, instancia, jelentés), és fontos volt a
kiadatlanság (ilyen a Bódog Tamásné peréhez
készült bizonyító levél, egy
fogalmazvány a városi alkalmazottak
fizetésrendezésének tárgyában, a Czollner
Mihályné nevében írt instancia és egy
beadvány az ügyészi hivatal kedvezőbb
elhelyezésére). Az iratválogatást azonban
így is kevesellhetjük: 20 lap főszöveg, 19 lap
jegyzettel. A kötet terjedelme elbírt volna többet is.
Jól bizonyítja ezt a 257. lap, ahol Orosz László 12
példát vonultatott fel a Házi jegyzék
és a hivatali iratok kapcsolódására.
Joós Ferenc ugyan sokat tett a városi ügyész
feladatkörének rekonstruálásáért,
és valószínűleg igaza van Orosz
Lászlónak is abban, hogy „a teljes körű
egyeztetés megoldhatatlannak látszó feladat" (257),
ám a vonatkozó kutatásokat mindenképpen folytatni
érdemes és szükséges. Az első teendőnek
egy kézirat-katalógus összeállítása
tűnik. Hasonló a helyzet a hivatali iratok nyelvének,
stílusának elemzésével. Joós
eredményei erre vonatkozóan valóban alapvetőek
és meghatározóak, de egyetérthetünk a
sajtó alá rendezővel, miszerint: „Az 1820-as évek
más hivatali irataival összevetve alkothatnánk hiteles
ítéletet az ügyész Katona József
nyelvéről." (243.) Hozzátehetjük: abban a több
mint egy emberöltőre terjedt folyamatban a jogi szaknyelv
megmagyarosodásában és
korszerűsítésében, amely 1806-ban a tiszti
szótárak számos vármegyére kiterjedt
mozgalmával (és Pest vármegye kezdeményező
szerepével) indult, s végül a Tudós
Társaság jogi szakszótárának (1843)
kiadásával zárult, amely megőrizte és
beépítette a korábbi eredményeket is.
A kötet utolsó tétele egy Katonának
tulajdonított költemény, a terjedelmes (282 soros
és 12 sor ajánlással bevezetett)
Kiáltó-Szó A’ Ketskeméti Szűzek és
Leányokhoz (155--163). Felvétele még akkor is
indokolt, ha a kétes hitelű versezet szerzőjét
továbbra is kérdőjel jelöli -- természetesen a
vonatkozó vélemények, érvek és
ellenérvek tüzetes szemléje és kritikája
után (259--261). Orosz Lászlónak különben is
rendkívül rokonszenves vonása, hogy óvatosan
fogalmaz, még olyankor is, amikor az adatok egy irányba
mutatnak.
Néhány helyen keveselljük a jegyzeteket. Az 1826-os
színházterv kapcsán megjegyezhető lett volna, hogy
Kecskemét 1833-ban kapott (szükség)színházat,
Király Sándor nevű polgára
jóvoltából, akiről viszont nem tudjuk, hogy az
1811-ben, apja levelében említett szabómester (84
és 221) milyen családi viszonyban állt a
színházalapítóval. De jegyzetelni ajánlatos
ma már a Kiáltó-Szó... „Circassia",
„Georgia" földrajzi neveit; nem közkeletű ugyanis, hogy ez a
cserkesz és a grúz hölgyek szépségéhez
hasonlítja Kecskemét hölgyeit.
Nagy nyeresége a kötetnek a pompásan
összeválogatott képmelléklet. Nemcsak Katona
József egyetlen hiteles ábrázolását
láthatjuk itt, hanem a jegyzetekben tárgyalt textológiai
problémák is megelevenednek, akár a versek
K1-címlapjának többféle
kézírásáról, akár Hajnóczy
Iván ceruzás jegyzeteiről van szó az
Ilka-bírálathoz; de láthatjuk a
családfát és a színháztervet is. Kevesebb
sikerrel működött a műszaki szerkesztő és a
tördelő. Megint egy szépnek tervezett, értékes
kritikai kiadáskötet, amelyet évtizedekig fogunk
használni, amelyben ismét a
számítógép kerekedett felül
használóján. Mert mi magyarázhatja meg, hogy a
tételszámozott, címmel ellátott versek
hagyományos és tetszetős tördelése a
további alfejezetekben hirtelen átvált
(ráadásul nem is egészen következetesen) az
„új tétel -- új oldal" kevésbé
tetszetős, terjedelemfaló tördelésébe. Ha arra
gondolunk, hogy a vékonyka kötet testesítése lenne a
cél, tévedünk: a jegyzetekben a hivatkozott hely
sorszáma és az idézett szöveg között
több helyütt (202, 204--205, 209--214, 226--230, 261--265) egyetlen
betűhely sem marad, ami nemcsak csúnya és méltatlan,
hanem számmal kezdődő, jegyzetelendő hely
esetében kimondottan értelemzavaró. Így: 11028
esztendők óta (212), 3204-ik Akadály... (213),
117167. Nyúl... (238).
Időnkénti hiányérzetünk és az
említett szeplők nem változtatnak a
megmásíthatatlan tényen: tartalmas és fontos
kötet került olvasói birtokunkba, amely nemcsak a kevés
beszédű, ügyeit kurtán-furcsán rendező,
magába forduló Katona József jobb
megismerését segíti elő, hanem (amint arra
utalgattunk is) több tudományág: így az
életmód- és mentalitástörténet, a
stilisztika, a jogtörténet számára szintén
nyújt sokáig használható
forrásbázist. És akkor még nem is szóltunk
arról, hogy Katona József versei közül a
kiszakított drámai monológként olvashatók
egyre nagyobb tudományos érdeklődésre tarthatnak
számot, hiszen bennük ugyanaz a megdöbbentő
tehetség nyilvánul meg, mint -- Arany János szép
szavával -- a „Bánk bán zordonságai"-ban
vagy Vörösmarty Mihály fiatalkori nyelvteremtő
erejében (az Idő olvastán szinte lehetetlen nem
gondolnunk a Csongor és Tünde
Éj-monológjára); hogy az
Ilka-bírálatból valóban tételes
dramaturgia fejthető ki; hogy a játékszíni
tanulmány korai értekező prózánk egyik
legértékesebb darabja, azon túl is, hogy kor- és
kórképet ad. S van-e az élethelyzetet
felmérő öniróniának
csúfondárosabb, egyszersmind keserűbb mondata, mint amivel
1829-ben a vacsi vadásznapló zárul: „...tisztelettel
jelentetik, hogy a szerencsétlen Tarisznyájú Notarius a
Társaságnak minden Kincseivel elszökött, és
többé nintsen, hagyván maga után egy megszomorodott,
és több siránkozó -- Semmit."
Kerényi Ferenc
Budapest, Kortárs Kiadó, 1998, 278 l.
Monostori Imre tanulmánykötete
összeállításához meglehetősen
nagyvonalúan fogott, markánsan érvényesül
benne
A közzétett szövegek túlnyomó
többsége recenzió. Huszonhárom, a Hitel, az
Árgus, a Magyar Szemle, a Tiszatáj, a Kortárs, az
Új Forrás, az Életünk, a Magyar Napló, a
Forrás és a Kritika hasábjain 1996 és 1998
között megjelent könyvismertetést és
recenziót találhatunk új közlésben a
kötetben. Ezen túl szerepel tizenkét tanulmány,
ugyancsak a Tiszatáj, a Forrás, az Új Dunatáj, az
Új Forrás, az Irodalomtörténet, a Hitel, a Jelenkor
és a Kortárs 1995 és 1997 közötti
periódusából. Mindebből kiderül, hogy a
szövegek gazdagsága igen tartalmas gyűjteményt
eredményezett, viszont az is, hogy a recenzens feladata a
szűkítés, hiszen kevésbé
gyümölcsöző egymás recenzióiról
recenziókat írni: ez a sor a végtelenségig
folytatható lenne, de az irodalomtudománynak talán van
ennél hasznosabb feladata is.
„[M]agyarság és európai kultúra sohasem lehetnek a
szemünkben ellentétesek" -- szól a Babits-mottó
második fele, és valóban: ez a gondolat vezeti
végig figyelmünket az egymást követő fejezetek
láncolatán. A mottó mint strukturáló
elem meghatározó a későbbiekben is: mind az öt
fejezetet mottó és alcím vezeti be. Ez növeli a
tartalomjegyzék tájékoztató erejét és
talán jobban kiemeli a kezdő Babits-idézet
jelentőségét, viszont még ez az eszköz sem
teszi harmonikusan strukturálttá a tanulmánykötetet.
Míg a Németh Lászlóról szóló
tanulmányok és a róla szóló kötetek
recenziói terjedelmes egységet képeznek a kötet
első nyolcvan lapján, addig a második és negyedik
fejezet, a Kerényi Károly magyarországi
recepcióját feldolgozó, eléggé nem
megbecsülhető jelentőségű munka, valamint a
Csoóri Sándor tanulmánykötetét
feldolgozó írások a kötet nagyfejezeteit tekintve
igen szerény terjedelműek, és a két
recenzió-fejezet is eléggé megtöretik a szövegek
műfaji sajátosságaiból következően.
Valószínűleg a tanulmányok és a
recenziók eredeti megjelenési helyének
formátumából adódik, hogy bár az
utalások az adott helyeken a szövegbe illesztett
zárójeles adatok alapján pontosan visszakereshetők,
így a további kutatásoknak precíz támpontot
nyújtanak, az olvasó hiányolhatja a szövegek vagy a
kötet végén közölt lábjegyzeteket, esetleg
irodalomjegyzéket vagy mutatókat.
Figyelemre méltó momentum, hogy az itt olvasható
tanulmányok közül három immár teljes
szövegközlésben szerepel: első megjelenésük
rövidített formában történt.
A Németh László életműve iránt
érdeklődőknek így érdemes alaposan
áttanulmányozniuk A Husz-dráma
keletkezéstörténete és személyes
üzenete című, az Új Forrásban eddig csak
rövidítve megjelent tanulmányt, illetve a harmadik
útról Bíró Zoltán kandidátusi
értekezésének ürügyén az eredetileg a
Kortársban 1997-ben napvilágot látott esszé teljes
terjedelmű változatát.
Monostori tanulmánya meggyőző érvekkel
gazdagítja a dráma
keletkezéstörténetének kutatását.
A dráma születésének egy, filológusok
számára igen lényeges, más
irodalomértők számára viszont talán
mellékesnek tűnő mozzanatáról van itt
szó: vajon 1946-ban vagy csak egy évvel később fog
hozzá Németh a dráma megírásához?
Vekerdi László 1970-es monográfiájában nem
pontosítja az évszámot, és talán
valóban nem is erre kell a probléma
felvetésénél figyelmünket
összpontosítanunk. Sándor Iván 1981-es
kötetének ide kapcsolódó gondolatmenete is
lényegében rokon elődjeiével, leginkább
Grezsa Ferencével. Részben tehát velük is
megegyező módon, az életműről és az
alkotóról formált képünk
aspektusából jóval érzékletesebb
megfogalmazni kérdésünket -- az előbbit Grezsa
Ferenc, az utóbbit az ő gondolatait részben
továbbvezető, és ennek során éppen vele
polemizáló Monostori nyomán. Grezsa ugyanis az
Eklézsia-megkövetés és a Husz-dráma
keletkezésének egybeesését hangsúlyozza:
„A helyzet rokon, de a reá adott válasz ellentétes."
Monostori azonban nem a kétféle magatartás
közötti őrlődés
leképeződésének tartja a két
főhős alakját, hanem felveti nemcsak a
megírás későbbi datálásának
lehetőségét -- a levelezés és a korabeli
sajtóközlemények adataira támaszkodva --, hanem az
időbeli eltérésből adódóan egy
más „lélektani pillanat" termésének tekinti
a Huszt, tehát nemcsak a választ, hanem a drámai
konfliktus szerzői intenciójának a
megfogalmazását is különfélének tartja.
Egy életrajzi kronológia felől valóban igen
jelentős, hogy Németh László vajon valóban
csak 1947 tavaszán kezdi-e írni a Husz Jánost.
Lényeges még az épp Németh László
személye körüli jobb--bal -- az egyik irányban sokszor
egyenesen szélsőként emlegetett -- irányok higgadt
és az életrajz korrekt feldolgozására
támaszkodó elemzése szempontjából is.
A művek felől nézve viszont a 46/47 dilemma --
tekintve azt a tényt is, hogy a dráma egyébként is
felvonásról felvonásra, viszonylag hosszúra
nyúlt keletkezési idő alatt született -- nem
döntő érvényű. Az elvhűség,
emberség, őrültség, iszonyat és humánum
dilemmája sokkal élőbb és uralkodóbb. Az
olvasaton ebben az esetben nem változtat a
keletkezéstörténet pontosabb ismerete, sem a
biográfiai tényezők megváltozott arculata.
Ebből az aspektusból ezek mind eltörpülnek, a
kérdés ugyanis mindkét esetben jóval
mélyebb: a helytállás, távolabban pedig az ember
önazonosságának problémája. A két
tavasz között Németh László személyes
drámájában van különbség: nem
alkotásaiban, hanem -- már amennyire ez
elválasztható -- személyes
feladatvállalásában, ami aktív
nemzetformáló, folyóirat-indító,
országjáró karakterét ismerve
egyáltalán nem elhanyagolható. Találó lenne
így a tanulmány címét a következő
módon átírni: A Husz-dráma
keletkezéstörténetének személyes
üzenete. Bár a szerző--mű reláció --
nyolc érv vagy még több nyomán is --
követendő kutatói perspektíva, az adott helyen
észlelt apróbb hangsúlyeltolódás a
tanulmány fenti olvasatával finoman visszabillenthető.
A kötet végén található interjúban
olvashatjuk: „a kulturális minisztérium [...]
jóvoltából Budapestre kerültem kétéves,
bentlakásos, úgynevezett vezetőképző
iskolába. [...] Ez a két év tett igazán
kutatóvá. Méghozzá amolyan
nyomozókutya-szerű figurává [...]. Legjobb [...], ha
mindennek magad nézel utána: az eredeti szöveg
tanulmányozásával. Így aztán inkább a
filológiai, mint az elméleti megközelítések
vonzottak, s így alakult ki a recepciótörténeti
érdeklődésem is." Bár a
recepciótörténet-írásnak Jausstól Paul
de Manig terjedő skálán igen kiterjedt szakirodalma
létezik, megfontolandó, mennyire építhető
erre az a recepciótörténeti elemzés, amely nem egy
szépírói munkához fűződő
interpretációs lépéseket tár fel, hanem egy
ókortörténész esszéit és
tanulmányait helyezi középpontba. Úgy vélem,
hogy a következő fogalmak: „keretfeltételek",
„diszkurzív komponensek", „újabb
jelentéspotenciálok megkonstruálása"
relevánsan alkalmazhatók a
Kerényi-recepciótörténet kutatása során
is. Így felmerül, hogy a Monostori-tanulmányon számon
kérhető-e az irodalomelméleti megalapozatlanság --
vagy legalábbis üdvözlésre méltó
és e témában hiányt pótló lenne a
további kutatások ilyen irányultsága. Az viszont
tagadhatatlan, hogy ennek a befogadás-történeti
érdeklődésnek köszönhető, hogy a
magyarországi Kerényi-kutatás olyan alapművel
gazdagodott, mint a Kerényi Károly 1935 és 1996
közötti magyarországi recepcióját
feldolgozó Monostori-tanulmány és az ehhez
kapcsolódó bibliográfiai jegyzék. Szilágyi
János György 1973-as tanulmánya Kerényi
Károly emlékezete címmel jelent meg, ezt követte
Lackó Miklós írása: Kerényi Károly
és a magyar szellemi élet, amely a Szerep és
mű című, 1981-es kötetben
hozzáférhető, folytatta a sort Lisztóczky
László a Literaturában 1984-ben („A mythoszok
határán." Kerényi Károly és Gulyás
Pál), majd 1986-ban Hölvényi György
Németh László és Kerényi
Károly című tanulmánya az Új
Forrásban. Jelentős feldolgozás még Lackó
Miklós Sziget és külvilág című
értekezése, amely 1987-ben jelent meg az Antik
Tanulmányokban, és -- bár a Jelenkor 1997-ben már
közölte -- a fenti Monostori-tanulmány, a
Kerényi-életmű kutatásának legutóbbi
állomása.
A recepciótörténeti bibliográfia mellett
létezik a szerző 1927 és 1975 közötti teljes
bibliográfiája is. Tartalmazza a szerző halála
utáni két év posztumusz kiadványait is, ezek
közül legjelentősebb Kerényi összes
munkáinak német nyelvű sorozata, melynek 1975 után
további kötetei jelentek meg, és két tervezett
kötete máig megjelenés előtt áll. Erre a
bibliográfiára Monostori is hivatkozik, Kerényi
Károly özvegye, Kerényi Magda készítette
1976-ban. Első megjelenése szerint angolul
hozzáférhető, és Kerényi
Dionüszosz-könyvének függelékében
található, valamint az 1977-es luganói Kerényi
Tanulmányi Napok anyagából
összeállított zürichi kötetben is szerepel
(ÁRKAY László, DéNES Tibor stb., Kerényi
Károly és a humanizmus, Zürich, 1978).
A Kerényi-könyvtár feldolgozása a pécsi
egyetemen folyik, a könyvállományról
készített részletes összeírás (a
könyvekbe írt bejegyzések valamint ajánlások
feltüntetésével) Bélyácz Katalin
munkája. Előreláthatóan a
közeljövőben sikerül publikálni a
Kerényi-hagyaték feldolgozásának első
állomásaként a hagyaték közel egynegyed
részének (kéziratok, naplójegyzetek,
újságcikkek, különlenyomatok) bibliográfiai
jegyzékét. A kutatás legfrissebb fejleménye,
hogy elkészült a hagyatékban őrzött
Kerényi-levelezés résztvevőinek listája,
egyelőre munkapéldányként
használható.
A fenti négy jegyzéknek alapvető
jelentősége van a Kerényi-életmű
feldolgozásának folyamatában. Kerényi munkái
egy rendkívül sokoldalú kutatót tárnak
elénk, és pusztán az ismert hazai
szövegkiadásokra támaszkodni felettébb
elégtelen lenne az életmű
felvázolásában. Ezért első és
elengedhetetlen az ezt megelőző alapos filológiai munka,
aminek példaértékű megvalósulása
Monostori Imre bibliográfiája.
A Kerényi-recepcióról írt alapos
értekezés három helyen tartalmaz bővebb
gondolatsort, mint azt a Jelenkor 1997-es évfolyamában
megismerhették az olvasók. Az új kiadásban szerepel
Fejtő Ferenc 1935-ös, Szocializmus-beli cikkének
néhány ide vonatkozó részlete, később
pedig Keszi Imre A sziget ostroma című
tanulmánykötetének részletes
értékelése illetve
Kerényi-vonatkozásának az elemzése, a
második fejezet végén pedig Trencsényi-Waldapfel
Imre egy 1969-es gondolatát idézi fel a
tanulmányíró a teljes szövegközlésben.
Visszatekintve a tanulmánykötet egészére,
legmarkánsabb talán a 20. századi magyar irodalom
történetének vizsgálata során a
szűkebben feldolgozandó témák
kiválasztásának mozzanata, amelyre a nemzeti
kulturális értékeken keresztül az egyetemesség
gondolatát megőrző és tanító szempont
a legjellemzőbb. Legfőként ez fogja össze az egyes
írásokat, így valóban hangsúlyos a
Babits-mottó: „Ha irodalmunk nagy szellemeinek igazi
hagyományait követni akarjuk, magyarság és
európai kultúra sohasem lehetnek a szemünkben
ellentétesek."
Bircsák Anikó
[1] PIRNáT Antal, Balassi
Bálint poétikája, Bp., Balassi Kiadó, 1996, 118
l. (Humanizmus és Reformáció, 24).
[2] HORVáTH Iván, Balassi
költészete történeti poétikai
megközelítésben, Bp., Akadémiai Kiadó,
1982.
[3] PIRNáT, i. m., 7.
[4] SZőNYI György Endre szerint
(Az énformálás petrarkista technikái Balassi
Bálint és Philip Sidney költészetében,
ItK, 1999, 251--272) a Horváth-koncepció
elismertetésében fontos szerepet vállalt Bori Imre, „aki
Horváth Iván 1976-os Balassi-kiadásához írt
[...], a Balassi-ciklusok ideológiai elemzésére
kísérletet tevő utószavában mindent megtett,
hogy többféleképpen is legitimizálja a
Dante-modellt".
[5] HORVáTH Iván,
Az eszményítő Balassi-kiadások ellen =
Művelődési törekvések a korai
újkorban: Tanulmányok Keserű Bálint
tiszteletére, szerk. BALáZS Mihály, FONT Zsuzsa,
KESERű Gizella, ÖTVöS Péter, Szeged, JATE, 1997
(Adattár, 35), 191--203; ua. = HORVáTH Iván,
Magyarok Bábelben, Szeged, JATEPress, 2000, 175--197.
[6] A koncepció ettől
függetlenül továbbra is az iskolai tananyag része
maradt, ékes bizonyságaként a szerzői
értelem autoritását tagadó kurrens
irodalomtudományi nézeteknek.
[7] Gyarmathi BALASSA Bálint
Költeményei, szerk. SZILáDY Áron, Bp., 1879.
[8] Istenes versek a kódexben
is fennmaradtak, némelyek pedig csak ott maradtak fenn, így a
kódex felfedezése előtti és utáni
vallásos szövegkorpusz nem azonos egymással.
[9] Valójában a
helyzet ennél bonyolultabb, már a 19. század
végén felbukkan Balassi trubadúrként való
értékelése, Babits Mihály pedig 1924-ben
feketén-fehéren kijelenti, hogy „nincs a magyar irodalomban
költő, aki speciálisabban szerelmi költő lenne,
mint Balassa". Az irodalmi köztudat formálásában
rendkívül nagy hatással bíró Szerb Antal
és Horváth János azonban egyaránt a vallásos
versek „eredetiségét" és
„átéltségét" hangsúlyozza, ugyanazon
érvek alapján ítélve el a költő
„tudós", „mesterkedő", konvencionális szerelmi
líráját. Lásd SZERB Antal, Magyar
irodalomtörténet, Bp., Magvető, é.
n.13, 116--124; HORVáTH János, A magyar irodalom
fejlődéstörténete, Bp., Akadémiai, 1976,
106--107; BABITS Mihály, Balassa = BABITS Mihály,
Esszék, tanulmányok, kiad. BELIA György, Bp.,
Szépirodalmi, 1978, II, 102.
[10] BALASSI Bálint Összes
művei, I--II, szerk. ECKHARDT Sándor, Bp., 1951--1955.
[11] Szilády Áron kiadása
a kódex verssorrendjét követi, egyes helyeken azonban
mégis módosítja azt, míg Dézsi Lajos
(BALASSA Bálint Minden munkái, I--II, szerk. DéZSI
Lajos, Bp., 1904) a verseket szándéka szerint Balassi
költő-tanítványa, Rimay János
kiadás-tervezete alapján közli, vagyis tematikus alapon
megkülönböztet vallásos, vegyes és
Júlia-verseket, Rimay koncepcióját viszont
kiegészíti egy negyedik verscsoporttal, a
Célia-gyűjteménnyel. Az első két
verscsoportot azonban létező szöveghagyomány
híján maga Dézsi kellett összeállítsa,
ráadásul azokon a helyeken, ahol a ciklusok
létrehozása miatt nem kellett feltétlenül megbontsa a
kódex sorrendjét, megtartotta azt, sőt mindezeken
túl megadta a versek kronológiáját is, noha, mint
láttuk, nem követett időrendi elvet
kiadásában, így a Dézsi-korpusz végső
soron három merőben eltérő kiadási gyakorlat
-- forráshű, tematikus és időrendi --
következetlen és kisebb-nagyobb mértékű
együtt-használatának eredményeképp jött
létre. Bővebben lásd HORVáTH Iván 1982,
12--20.
[12] KLANICZAY Tibor, A szerelem
költője = Uő., Reneszánsz és
barokk, Bp., 1961.
[13] GERéZDI Rabán, KLANICZAY
Tibor, Balassi Bálint = A magyar irodalom
története, I, Bp., 1964. HORVáTH Iván
szerint (Szöveg, 2000, 1994. november) a számszimbolikai
alapú kötetterv valójában Gerézdi ötlete,
míg Klaniczaytól származik a Nagyciklus „lírai
önéletrajz"-ként való értelmezése,
tehát a narratív szerkezet „felfedezése" a
költemények egymásutánjában.
[14] E fordulat lépcsőfokai:
HORVáTH Iván, A Balassi-sor számmisztikai
értelmezéséhez, ItK, 1970, 672--679; Uő.,
A grammatikai szemlélet kezdetei a magyar
verselméletben, ItK, 1972, 290--306; Uő.,
A versérzék modellezése, ItK, 1973,
380--397; Uő., Balassi poétikája
(Kérdések), Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, 1973,
33--41; Uő., Az eszményi Balassi-kiadás
koncepciója, ItK, 1976, 613--631; Uő., Balassi
költészete történeti poétikai
megközelítésben, i. m. A továbbiakban
Horváthtal kapcsolatban ez utóbbi műre hivatkozom.
[15] HORVáTH, i. m., 65--66.
[16] Balassi és a
trubadúrlíra kapcsolatának
kérdéséről bővebben lásd
HORVáTH, i. m., 103--112, 157--275; SZABICS Imre,
A trubadúrlíra és Balassi Bálint, Bp.,
Balassi Kiadó, 1998.
[17] PIRNáT, i. m., 10.
[18] Uo., 16 (kiemelés
Pirnáttól).
[19] Uo., 12.
[20] Uo., 36; lásd még
PIRNáT Antal, Fabula és história, ItK, 1984,
137--149.
[21] PIRNáT, az 1. jegyzetben i.
m., 75.
[22] Uo., 71--74.
[23] A hivatkozott
trubadúréletrajzok (eredeti
műfajmegjelölésük: vida) sajnos nem
hozzáférhetőek magyar nyelven, és Pirnát
idegen nyelvű elérhetőségüket is elmulasztja
megadni. Lásd PIRNáT, i. m., 55.
[24] PIRNáT, i. m., 54--55.
[25] Uo., 59.
[26] Uo., 52.
[27] Uo., 53.
[28] DANTE, Tizenharmadik levél
= DANTE Összes művei, Bp., Magyar Helikon, 1962, 510.
[29] PIRNáT, i. m., 61--66.
[30] SZABICS, i. m., 56--86.
[31] VARJAS Béla, Balassi
házasságáig szerzett énekeinek ciklusa =
Régi magyar századok, Bp., 1973, 7--10; Uő.,
Balassi Nagyciklusa, ItK, 1976, 585--612; HORVáTH Iván
szerint a „lírai önéletrajz" kifejezés Klaniczay
Tibortól származik, lásd a 13. lábjegyzetet.
[32] A különféle
kontextusok relevanciájáról -- ráadásul
éppen Balassival kapcsolatban -- érdekes dolgozatot adott
közre SZILASI László Nyakvers (Irodalmilag
releváns kontextus-e az angol jog?) címmel a deKON-csoport
DEkonFERENCIA [I.] című kötetében, Szeged, JATE
Irodalomelméleti Csoport, é. n.
[33] HORVáTH, i. m., 79--90.
[34] Uo., 298--299.
[35] HORVáTH, Az
eszményítő Balassi-kiadások ellen, i. m.
[36] Thomas S. KUHN,
A tudományos forradalmak szerkezete, Bp., Gondolat, 1984;
Bp., Osiris, 2000.
[37] HORVáTH, i. m., 187.
[38] Uo., 195.
[39] Horváth a véletlennek
fontos szerepet szán a korszerű szövegkiadás
gyakorlatában, lásd a „sztochasztikus olvasás"
fogalmát: HORVáTH Iván, A legnehezebb
kérdés = H. I., Magyarok Bábelben, i. m.,
199--201.
[40] Uo., 196.
[41] Mivel a Horváth Iván-i
palinódia éppen 1997-ben, egy esztendővel a
Pirnát-monográfia megjelenése után látott
napvilágot, nem lehetetlen, hogy Pirnát koncepciója
közvetlenül hozzájárult Horváth
elméletének visszavonásához.
[42] Uo.
[43] BALASSI Összes művei,
id. kiad., I, 25. Idézi HORVáTH, i. m., 197.
[44] HORVáTH, i. m., 197.
[45] SZőNYI, i. m.
[46] Uo., 268--269.
[47] PIRNáT, i. m., 8.
STANKO ANDRIÆ: THE MIRACLES OF ST. JOHN CAPISTRAN
EDIT SZEGEDI: GESCHICHTSBEWUSSTSEIN UND GRUPPENIDENTITÄT. DIE
HISTORIOGRAPHIE DER SIEBENBÜRGER SACHSEN ZWISCHEN BAROCK UND
AUFKLÄRUNG
KILIÁN ISTVÁN: A PIARISTA DRÁMA ÉS
SZÍNJÁTÉK
A XVII--XVIII. SZÁZADBAN. ISKOLAI
SZÍNJÁTÉKAINK TÉMARENDJE EGY REPREZENTATÍV
JEZSUITA MINTA ÉS A TELJES PIARISTA FELMÉRÉS
ALAPJÁN
HOPP LAJOS: A FORDÍTÓ MIKES KELEMEN
ROHONYI ZOLTÁN: A ROMANTIKUS KORSZAKKÜSZÖB
(A POSZTKANTIÁNUS EPISZTÉMÉ: A FELBOMLÓ
NEOKLASSZIKUS KÁNON ÉS A KORA ROMANTIKA ALAKZATAI A MAGYAR
IRODALOMBAN)
Mindezzel voltaképpen ő is a neoklasszikus
kánont bomlasztja, a régmúlt miszticizmusát, a
neoplatonizmust, sőt a lutheránus pietizmust kapcsolva össze
a német romantikával.
KATONA JÓZSEF: VERSEK, TANULMÁNYOK, EGYÉB
ÍRÁSOK
Ilyen, példának okáért, az a
megállapítása,
hogy Katona -- kortársaihoz
hasonlóan -- 1792-re, a rendszeres játszás
kezdetére tette a hivatásos magyar színészet
kezdetét (212), ezért a játékszíni
tanulmány határozottabban keltezhető 1820-ra (210).
Hasonlóképpen: Széppataki Róza leányasszonyt
akár első felléptén láthatta, hiszen az uo.
említett 1813. augusztus 19-i színlap Katona ötévi
színházi jelenlétére utalt (222). Mégis
hasznos ez az óvatosság: Orosz László nem
kívánja szent könyvvé avatni a kritikai
kiadást, inkább gondolkodásra,
továbbkutatásra ösztönöz azzal, hogy nem
lezár, hanem nyitva hagy kérdéseket. Itt
például nem kell véglegesen elvetnünk a
múzsának tekintett és versben is címzett Molli =
Déryné azonosítást (195); talán egy
szerepnév vezet majd nyomra?
A Kiáltó-Szó... esetében nem
zárható ki egészen az a feltevés sem, hogy egy
református kollégium diákköltészetén
edzett szerző írta volna, Csokonai Vitéz Mihály
Dorottyájának „domesztikált", sőt
megfordított változataként. (Hiszen a leányokkal
és családjaikkal másnap is találkozni kellett...)
MONOSTORI IMRE: RÉG MÚLT? UTAK ÉS
ÚTKERESÉSEK
ugyanis néhány, a tanulmánykötetek tartalmi
rendjétől eltérő szempont. Ugyanakkor egy
kutatói szakasz összegzéseként, illetve az
eredmények megőrzése és könnyebb
hozzáférhetősége szempontjából
létrejötte indokolt, megjelenése nem
hiábavaló.