stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Hargittay Emil

A CAMPIANUS-FORDÍTÁS ÉS PÁZMÁNY ÍRÓI PÁLYAKEZDÉSE

Claudio Aquaviva jezsuita rendi generális Alfonso Carillo provinciálishoz 1602-ben írt levelében arra ösztönözte a magyarországi jezsuitákat, hogy fordítsanak le magyarra spirituális könyveket. E kívánalom teljesítésének tekinthetők a 17. század első két évtizedében a hazai jezsuiták által megjelentetett kiadványok: Vásárhelyi Gergely, majd Pázmány Kempis-fordítása (1622, 1624), szintén Vásárhelyitől Petrus Canisius katekizmusának fordítása, melynek három kiadása közül az első még 1599-ben jelent meg, a második és a harmadik 1604-ben, illetve 1615-ben, Vörösmarti Mihály Lessius-fordítása (1611 és 1612), valamint Káldi György bibliafordítása, mely először 1626-ban látott napvilágot. Feltétlenül ebbe a szellemi környezetbe tartozik az 1581-ben vértanúságot szenvedett angol jezsuita, Edmond Campion Decem rationesének magyar nyelvű kiadása is 1606-ban, majd 1607-ben.

A Campianus-fordítás megjelenésével kapcsolatban álló személyek érdekes viszonyrendszere bontakozik ki előttünk. A Dobokay-féle hagyomány szerint az egyik fordító a jezsuita Dobokay Sándornak a halálos ágyon gyónását végző Balassi, a másik fordító és a kiadó maga Dobokay, a mű dedikáltja az a Forgách Zsigmond, aki a megjelenés idején már nem élő Losonczi Anna második férje. A dedikációt Dobokay Sándor írja Forgách Zsigmondnak, akinek katolikus hitre térítésében (1604) Pázmánynak is szerepe lehetett. Dobokay és Pázmány pedig mintegy két évtizede ismerik egymást, rendtársak és - ahogy Őry Miklós írja - “jóbarátok". Pázmány a Campianus-fordítás első kiadásának évében, 1606-ban jelenteti meg Imádságos könyvét, benne Balassi L. zsoltárfordítását, a szerző nevét a margón kinyomtatva. Balassi halála és fordításának megjelenése között tizenkét esztendő telt el. Az eltelt időre Dobokay utal a Forgáchhoz szóló ajánlásában: hogy a kiadás “eddigh mulatot légh föb es eggietlen egi oka ez, hogy Nagisagodat varta, Nagisagodnac tartotta maghát: Nagisagod neue es oltalma alat akart az emberec közt forgani; azzal akart dichiekedni". S hogy miért kellett Forgáchra várni, kiderül Pázmánynak az 1607-ben megjelent Keresztyéni feleletében Forgáchhoz intézett ajánló soraiból: “Éveken át fontolgattad, amit innen is, onnan is bőven hallottál a hit és vallás felől, óvakodtál minden elhamarkodott lépéstől, minden emberi tekintetet félre tettél; az volt egyetlen igyekezeted, hogy a fölismert igazságot szívvel-lélekkel kövessed. Sok kötelék, sok nehézség tartóztatott, hogy az anyatejjel beszívott, de immár magad előtt is gyanúsaknak látszó vélekedéseket el ne hagyjad". Ami tehát Forgách Ferencnek, Zsigmond főpap testvérének éveken át nem sikerült, sikerült Pázmánynak, akinek bizonyára jelentős része volt a főúr katolikus vallásra térítésében. Az áttérés pontos körülményeiről, talán a Campianus-fordítás létrejöttéről és kiadásáról is többet tudhatnánk meg Dobokay emlékiratából, amire Őry Miklós 1970-ben még hivatkozott, ám az Acta Jesuistica Irregestrata ezt követő Országos Levéltár-beli átrendezése után az Őry által adott jelzetet nem találtam meg, a rendházanként rendezett anyag szisztematikus átnézésének pedig a mai napig nem jutottam még a végére.

A fordítás megjelenésével kapcsolatban eddig elmondottak erőteljes jezsuita “nyomás"-ra engednek következtetni. Olyan tudatosnak látszó befolyásra, ami már-már azt a látszatot keltené, hogy Balassinak valójában nem sok köze lenne a nevével fémjelzett fordításhoz. A következőkben ehhez a kérdéshez kívánok hozzászólni.

Csonka Ferenc volt az első, aki az 1994. évi Balassi-konferencián tartott előadásában a fordításról úgy mondott véleményt, hogy a magyar szöveget a latin eredetivel aprólékosan összevetette. Érveinek túlnyomó többsége teljes mértékben meggyőzött arról, hogy a fordítás részben Balassinak tulajdonítható, mégpedig úgy, hogy az első négy rész teljesen készen lehetett halála előtt, az 5., 6., 7. részen Dobokay végezhetett simításokat, a 8., 9., 10. részt pedig már maga a jezsuita atya fordította. Perdöntő felfedezésnek tartom azt az észrevételt, hogy az 5. részig a fordításban nem találhatók latin idézetek, s ez a fordító stílusának, következésképpen személyének is árulkodó jele. Arról van tehát itt szó, hogy egy művön belül kétféle fordítói-írói módszer jelenik meg, az egyik tolmácsoló mindent következetesen vulgáris nyelvre fordít, a másik megtartja a hivatkozott citátumok és autoritások eredeti nyelvét, a latint. A kérdés ezek után úgy vetődött fel, hogy a Campianus-fordítás eme kétarcúsága valóban igazolható-e valamiféle elméleti megfontolással, másrészt hogy ez a kétféle írói-fordítói technika hogyan érvényesül a korban, belehelyezhető-e a 16-17. század irodalmának kontextusába?

Az első kérdésre a választ, tehát hogy itt valóban tudatosan alkalmazott fordítói technikáról van szó, Dobokay pályatársának, Pázmánynak az eljárása adta meg. Pázmány éppen ezekben az években, írói pályakezdése idején, 1605 körül alakította ki - vagy sajátította el - a latin citátumok eredeti nyelven való idézésének s az idézetek ezt követő lefordításának technikáját. Első nyomtatásban megjelent műve a Magyari István ellen 1603-ban publikált Felelet már a latin idézetek sokaságát tartalmazza. Ezt az eljárását a Felelet előszavában Pázmány a következőképpen indokolja: “Ne csudálkozzál, ha az régi szent Doctoroknak sok Deák sententiáit látod; mert ezeket, hogy deákúl írnám, az kételenség mívelteté, tudván, hogy nagyobb ereje és böcsűlleti légyen, mikor azon szókat olvassuk, mellyeket az régiektűl vöttünk, hogy-sem, ha mí magunk más nyelvre fordítanojok." De - amint azt Őry Miklós és Szabó Ferenc korábban felvetették - nem a Felelet Pázmány legkorábban megírt vitairata, hanem a Tíz nyilvánvaló bizonyság, amelyre a Magyari elleni Feleletben Pázmány már hivatkozott, s amely 1603 előtt valamennyire kidolgozott formában készen állt, de csak 1605-ben jelent meg. Nos, Pázmánynak ez a műve, a Tíz nyilvánvaló bizonyság még nem tartalmaz latin idézeteket, az összes többi vitairata viszont igen. Az ekkor (1605-ben) Grácban tanító Pázmánynak talán nem volt ideje vagy módja arra, hogy e korábban megszerkesztett művét “jezsuita technikával" adja ki. Viszont nem sokkal a mű megjelenése után (1605 és 1612 között) átírta a Tíz nyilvánvaló bizonyságot, amire bizonyság a műnek az Akadémiai Könyvtárban található ama példánya, amelyhez 36 számozatlan üres lapot kötöttek, melyek Pázmány saját kezű javításait tartalmazzák, túl a mű szövegébe jegyzett korrektúrajavításokon. Ez a javított példány a szakirodalomban nem volt ismeretlen: először Clauser Mihály utalt rá 1936-ban, majd Őry Miklós és Szabó Ferenc 1983-ban. Büky Béla 1962-ben részletesen elemezte a magyar nyelvű korrektúrajavításokat helyesírás-történeti szempontból. Hozzáteszem, hogy az üres lapokon található még egy hosszabb kivonat egy Béza-levélgyűjteményből, nyolc és fél oldal terjedelemben egy latin nyelvű Luther-életrajz, s egy Pázmány által Beythe Istvánnak írt levél, ez utóbbit már Fraknói kiadta. Pázmány a Tíz nyilvánvaló bizonyság átdolgozásakor a következőképpen járt el: a nyomtatásban a margón rövidítve közölt locusok közül 215-öt megszámozott, majd a kötethez kötött üres lapokra a számozásnak megfelelően odaírta a latin idézeteket. A Kalauzba, amely 1613-ban jelent meg először, beillesztette a Tíz nyilvánvaló bizonyságot. A Kalauz III. könyve tartalmazza ezt a vitairatát, mégpedig a kéziratos átdolgozáshoz hű változatot: az utólag kikeresett latin citátumok a Kalauzban már megtalálhatók. Pázmány nemcsak az idézési technikán változtatott, az említett javított példányban találhatók lapszéli és lapalji magyar nyelvű betoldások is. Például a 8b oldalon, ahol a lutherista hit ördögi plántálásáról elmélkedik Pázmány, a nyomtatott szöveghez a lap aljára a következő kéziratos megjegyzést fűzte: “Azt iriak hogy az ördögh hált lidercz modra az Luther anniaual, es hogy annak csinalmania es fayzasa, mert noha az ördögnek fayzasra ualo ereje es termeszeti nincsen eo magatul, de az firfiuij magot ördöghi mestersegeuel az azzoni emberbe öntuen, az fayzasnak eszközi lehet". A Kalauz 1613-as kiadásában ez a mondat ketté van vágva, és közben fél lapnyi latin citátumsorozat erősíti meg az állítást. A Kalauz következő, 1623-as, illetve az 1637-es kiadásában további stiláris finomításokat találunk.

Tíz nyilvánvaló bizonyság tehát az elsőként elkészült és egyetlen Pázmány-vitairat, amely magyarra fordítva tartalmazza az idézeteket. Pázmány tudatosságára jellemző, amit a citátumhasználattal kapcsolatban fogalmazott meg Prédikációinak az olvasókhoz intézett bevezetésében: “Noha az Isten Könyvéből, a régi szent Atyák és világi tudósok tanításából sokat deákúl írtam: mivel sokszor nagyob és kedvesb ereje vagyon mondásoknak abban a nyelvben. De különb és kisseb bötüvel nyomtatták a deák szókat. Ugy rendeltem pedig, azoknak magyarúl írt formáját; hogy, a ki deákúl nem túd, vagy aki a kösség-előtt deákul nem akar olvasni, csorba nem esik a magyar írásban; hanem úgy foly, mint ha a deák szók közbevetve sem vólnának". Az említett tipográfiai különbségtétel (“különb és kisseb bötüvel nyomtatták a deák szókat") a Campianus-fordítás mindkét kiadásában megvalósul: a latin idézeteket eltérő betűtípussal szedték. Dobokay és Pázmány személyes kapcsolatai alapján (az 1600-as évek elején többször is együtt voltak a sellyei rendházban) bizonyos, hogy Pázmány ismerte a Campianus-fordítás tervét, annak megszerkesztéséhez talán neki is köze lehetett, a fordítói és a tipográfiai elveket talán Dobokayval együtt dolgozták ki. Már Sík Sándor felvetette, hogy a Tíz nyilvánvaló bizonyság “az eszmét, illetőleg a formát a Decem rationesből vehette". Ennek a megállapításnak a tartalma azonban csak a cím, a műfaj és szükségszerűen egyes témák, valamint az ironikus hangvétel megfelelésére vonatkozik, s nem a szövegszerű egyezésekre.

Pázmány citálási elveit és ezen elvek tudatosságát figyelembe véve - meg kell vallanom - csak most világosodott meg előttem a Kempis-fordítás előszavából számtalanszor idézett kijelentés értelme és tartalma. Ahogyan Pázmány fogalmazott: “Igyekeztem azon, hogy a deák bötünek értelmét hiven magyaráznám, a szóllásnak módgyát pedig úgy ejteném, hogy ne láttatnék deákból csigázott homályosággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyna, mint-ha először magyar embertül magyarúl iratott volna". Ez a kijelentés nem valamiféle meghatározhatatlan tősgyökeres magyarságra, nem is a szoros vagy még inkább szabadabb fordításra, nem is a közmondások és a szólások felhasználására, hanem a Kempis-fordításban mint ájtatossági műben követett módszerre utal, arra, hogy e munkából hiányoznak a latin citátumok.

Okkal merül fel a kérdés, vajon mennyire általánosítható az imént elemzett stílussajátosság, szerkesztési technika Balassi és Pázmány korában, a 16-17. század fordulóján? Ennek megválaszolása külön dolgozat tárgya lehetne. Az általam megvizsgált két tucatnyi mű csak óvatos következtetésekre jogosíthat fel, s a kivételek minden esetben magyarázatra szorulnak.

Nincs latin idézet (esetleg néhány szórványosan előforduló részlet) a következő protestáns szerzőjű művekben: Melius Juhász Péter Arany Tamás elleni vitairatában (1552), Károlyi Gáspár Két könyvében (1563), Heltai Gáspár Hálójában (1570), Bornemisza Péter prédikációs köteteiben (1573, 1584), Magyari István vitairatában (1602). Későbbi protestáns művekben már feltűnnek a latin citátumok: Kecskeméti Alexis János prédikációs kötetében (1621), Szepsi Csombor Márton Udvari scholájában (1623), Milotai Nyilas István XX. zsoltár-magyarázatában (1620), Pataki Füsüs János Királyoknak tüköre című írásában (1626), Szenci Molnár Albert Discursus de summo bono-fordításában (1630), később Matkó István Bányász csákányában (1668). A katolikus szerzők műveiben már a 16. században nagyobb számban tűnnek fel a latin idézetek: Telegdi Miklósnál (Egy néhány jeles okok, 1581), a Bornemisza Fejtegetésére adott Feleletben (1580), Monoszlói András Apológiájában (1588). Pázmány vitairatai és prédikációi is igen sok latin idézetet tartalmaznak, Vörösmarti Mihály először csak magyarul közli idézeteit (a Tanácskozás 1611-es és 1612-es kiadásában), de a Meisnernek adott válaszban (1612) és a Megtérése históriájában már feltűnnek a latin idézetek.

Eddigi megfigyeléseink az alábbiakban összegezhetők. A 16-17. század fordulóján a fordítási-szerkesztési technikát illetően létezett egy - nevezzük így - vulgáris vagy protestáns-humanista stílus, amely a citátumok lefordítását jelentette, s létezett egy katolikus-jezsuita módszer, amely a latin nyelvű idézési technikát részesítette előnyben. A kétféle módszer között voltak átmeneti megoldások, például egy-egy műben az idézetek nagyobb része magyar, kisebb része latin nyelven jelent meg. Más esetben műfajtól függően katolikus műből is hiányoznak a latin idézetek (például Pázmány Kempis-fordítása). A vitairatokban, de más műfajokban is a 17. század folyamán a protestánsok átvették az ellenfél módszerét. A kétféle módszer közötti különbség tudatos felismerése s a kizárólag latin, illetve a latin-magyar citátumhasználat melletti tudatos döntés Pázmány írói pályakezdésében kimutatható. Ez az időszak egybeesik a Campianus-fordításnak Dobokay Sándortól való megjelentetésével. Az általam átvizsgált nyomtatványok között csupán egyetlenegy van, amely élesen elhatárolhatóan részben a protestáns-humanista, részben a katolikus-jezsuita citálási módszert alkalmazza. Ez a Balassi-Dobokay-féle Campianus-fordítás.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret