stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Fórizs Gergely

A MÉH ROMÁNCA
Arany János virágfájdalma

1. A címadás anomáliái
1.1. Mit jelent a “románc"?

A dolgozatom tárgyául szolgáló költemény 1847. június 6-án jelent meg a Pesti Divatlapban, A méh boszúja címmel. A főszerkesztő, Vahot Imre számára egyértelmű volt a vers műfaji besorolása, hiszen ugyanaznap keltezett levelében így ír Aranynak: “Lapom mai számában megjelent románca nagyon tetszett azoknak, kiknek még kéziratban felolvastam." A művel kapcsolatban elsőként itt használt “románc" szó az 1856-os Kisebb költemények-béli kiadáskor került a címbe, ekkor keletkezett “A méh románca".

A továbbiakban a címben szereplő “románc"-ot műfaji megjelölésnek tekintjük, vitatkozva Zolnai Bélával, aki szerint a szó jelentése ez esetben: “szerelmi történet" - mert “Arany nyilván finom disztinkcióval el akarta különíteni ezt a virágrege-szerű történetet a hősi és tragikus balladáktól" -, és Imre Lászlóval, aki csatlakozik ehhez a felvetéshez. Ez a megállapítás ugyanis a 20. századi nyelvhasználatot tükrözi, nem lehet alátámasztani semmiféle korabeli példával. A kor nyelvhasználatára vonatkozólag általában mérvadónak tekintett Czuczor-Fogarasi szótárban ugyan ez áll: “Románc: A lantos költemények egyik neme, melynek tárgya leginkább regényes szerelmi események, rövid vázlatokban eléadva; s hangja víg vagy enyelgő", s ez a meghatározás tartalmazza a “szerelmi események" kitételt, de csupán műfaji jellemzőként. Valószínű, hogy a mai “szerelmi történet" jelentés a műfajnévből jött létre jelentésbővüléssel, de ez a folyamat aligha mehetett végbe a századforduló előtt, amikor a románc a nagyvárosi kuplét kezdte jelenteni, melynek tárgya általában valóban szerelmi történet volt. Ennek a jelentésbővülésnek az 1840-50-es években már csak azért sem volt meg a feltétele, mert a korban “románc" megjelöléssel közölt versekben csupán néha jelent meg a szerelmi tematika (Aranynál például A tudós macskája “érzékeny románc"). Tehát kizárólagossági alapon megállapíthatjuk, hogy a “románc" esetünkben műfaji megnevezés.

Ha ezek után fogódzót keresve megnézünk néhány, a románc műfaji meghatározására a 19. században tett magyarországi kísérletet, nagy ingadozásokat figyelhetünk meg a fogalom használatában.

Kölcsey 1823-ban Bürger nyomán románcnak nevezi egy lírai költeményét, a Záport, majd az erre vonatkozó levelezésben mégis egyetért Szemerével abban, hogy “a románc epikusi tónushoz közelít", “vagyis inkább a románc csak egyik neme az eposznak". Toldy Ferenc 1825-ben úgy jellemzi a románcot, hogy az “nem tartozik stricte a lyrai, hanem részint az époszi, részint a festő vagy inkább romános poésiába", ennek megfelelően kifogásolja is Bajza egy túlságosan alanyi románcát, mert “A románc is annál jobb, minél jobban érti a költő azt a mesterségét, hogy magát elrejtse s hogy a maga érzéseivel a kárpit megől ki ne lépjen." De Toldy egy 1847-es bírálatában már a lírai románc mellett tör lándzsát: “A románc egy kis történet dal-alakban". Greguss Ágost 1866-ban vállalkozik a románc és a ballada elkülönítésére, nála a románc “epikai", míg a ballada “epiko-lírai" műfaj. A cselekmény menetét is figyelembe veszi, a románcnál szerinte az “epikai végzet (...) uralkodik", míg a ballada esetén “az egyén belső elhatározása a tengely, mely körül az egész cselekmény forog". Ez a felfogása gyökeres ellentétben áll Aranyéval, aki a Széptani jegyzetekben így ír: “a balladában ugyanazon végzetszerűség uralkodik, mint az eposzban; míg a románca hőse önállóan cselekszik." Megemlítendő még Beöthy Zsolt véleménye, aki cikkében felsorolja a különböző románc- és ballada-meghatározásokat, majd mindegyikre talál példát csakúgy, mint ellenpéldát, s végül arra az álláspontra helyezkedik, hogy a két műfaj lényegileg egy és ugyanaz.

Ezeket a kiragadott példákat csupán annak illusztrálására szántam, hogy az ingatag fogalomhasználat miatt mennyire eltérő eredményekhez vezethetne egy abszolút románc-definíció kialakításának a szándéka. Bonyolítja a helyzetet, hogy a ballada és a románc elkülönítésének megvalósításánál sokféle tendencia érvényesül (elhelyezés az epikus-lírikus tengely mentén, a cselekmény menetének, a főhős jellemének vizsgálata, a “néplélektanon", a földrajzi származási helyen alapuló különbségtevések stb.), és ezek a különféle meghatározásokban más-más arányban jelennek meg.

Mivel ennyiből is látszik, hogy időről időre változott a románc fogalmának használata, több eredménnyel kecsegtet, ha ahelyett, hogy közös nevezőre próbálnánk hozni az összes létező definíciót, leszűkítjük a példaanyagot, és egy térben és időben korlátozott intervallum fogalomhasználatát vizsgáljuk. Az alábbiakban erre teszek kísérletet.

1.2. Aranyhoz köthető románcdefiníciók a 40-es években

Az 1840-es években az Aranyhoz közvetlenül köthető források közül a legtömörebb románcdefiníció Toldy már idézett meghatározása a Magyar Szépirodalmi Szemle 1847. március 21-i számában: “A románc egy kis történet dal-alakban". Arany lényegében ugyanezt írja a Széptani előismeretekben: “a románcában egy kis esemény egészen dallá olvad fel". Ez pedig összecseng Tatay István definíciójával Költészeti és szónoklati remekek című kresztomátiájában, melyet Arany (a kritikai kiadás tanúsága szerint) forrásként használhatott a Széptani jegyzetekhez. Tatay így ír: “románc (...) mindig valamelly cselekvénykét vagy történetkét tartalmaz. Igen rokon a balladával, (...) azonban a románca dalian ömleng míg ballada már sokkal inkább lebeg a tulajdonképpeni elbeszélés hangján". Bloch Móric Költészeti kézikönyve szintén Arany forrásai közt szerepelt. Az itt románcként közölt művek a következők: Kisfaludy Károly: A jövevény, Bajza: Isten hozzád, Garay: A két dalnok és Petőfi “néprománcai": Fürdik a holdvilág az éj tengerében és A csaplárné a betyárt szerette kezdősorú versek. Ezeknek a költeményeknek közös jellemzője a fenti meghatározásokban szereplő redukált cselekmény és az ehhez képest hangsúlyos líraiság.

A méh románcát közlő Pesti Divatlapban “románc" megjelöléssel közölt pár versről megállapítható ugyanez (Garay: A két papagály, Tárkányi: Veszteség, Jókay Mór: Románc, vagy még a Regélő-korszakból: Széphegyi Emma: A rózsa, Frankenburg Adolf: Emma). 1844-től, vagyis miután Vahot Imre lett a főszerkesztő, Petőfi és követői ugyanitt nagy számban publikálnak “néprománcokat"; Petőfi: Megy a juhász a szamáron, Fürdik a holdvilág az éj tengerében, Piroslik a kecskerágó, Szakál Lajos: Az íródiák stb.

És itt kell újra megemlítenünk Aranynak A tudós macskája című versét is, mely 1848-ban “érzékeny románc" alcímmel jelent meg az Életképekben. Hasonlóan például a Megy a juhász a szamáronhoz, itt is van ugyan némi cselekmény, de kijelenthető róla, hogy erősen redukált.

Mindezek alapján egy időlegesen egységes románcfelfogás bontakozik ki előttünk; az 1840-es években a Pesti Divatlap, a Szépirodalmi Szemle valamint az Arany által ismert és felhasznált szöveggyűjtemények egyaránt osztják azt a nézetet, mely szerint a románc műfaját erős lírikus elem és tartalmi súlytalanság jellemzi.

Egyrészt a már Kölcsey által is követett Bürger-féle románchagyomány folytatásáról van itt szó, mely szakít azzal az elképzeléssel, amely a románcban alapvetően nagylélegzetű, epikus műveket látott (mint például a Cid-románcok). Másrészt a korabeli műfaji hierarchia is ebbe az irányba kényszerítette a románcot azzal, hogy a 40-es évekre megnőtt rokonműfajának, a balladának a jelentősége. S mivel a balladát nálunk ebben az időszakban Garay János történelmi és egyéb “nemzetpedagógiai célú" művei képviselték, ez egyben kijelölte a hozzá formailag hasonló, de líraibb és könnyedebb témát feldolgozó románc helyét is a hierarchiában.

A továbbiakban tehát, a fentieknek megfelelően, románcon jelentéktelen történetkét előadó, erős lírikus elemet tartalmazó rövid epikus művet értek.

2. A méh románca: recenziók
2.1. Vers a periférián

Nem túl hálás feladat ehhez a költeményhez a róla írott recenziók irányából közelíteni, ugyanis a recenzensek általános gyakorlata az volt, hogy megkísérelték elhelyezni A méh románcát részint a Toldi, részint az Arany-balladák kontextusában, az eredmény pedig szinte mindig a mű alacsonyabb értékűségének kimutatása lett.

A sort Erdélyi János kritikái nyitják, az első a Magyar Szépirodalmi Szemle 1847. augusztus 1-jei számában. Ez összefoglalóan szól Arany két verséről a Pesti Divatlap bírálatában: “Arany János költeményei: Lakodalom jő, A méh bosszúja, mindkettő csattanós végűre van kikerekítve. Ezen költeményekből nem lehetne megismerni, de még sejteni sem a Toldi költőjét. Arany előtt ne lebegjen senki példája. Ő más természet, mint hogy egyes kis dalokban hullongjon költői ereje. Neki a nagya körül kell járni, az alkotó poézis körül; egyébiránt is ez a végtelen potyogtatása kis lyrai költeményeknek nagyobb művek megjelenése nélkül, ma holnap már unalmassá lesz előttünk; de mi ezt azért mindaddig meg nem unjuk, mig elöször meg nem unják a németek, mikor ellene dördülvén a critica, az mi hozzánk is át fog hallatszani, és Heine példája megszünik hatással lenni reánk." (Az utolsó mondat utalás a Szépirodalmi Szemle egy korábbi számában ismertetett német Heine-kritikára, mely így fogalmaz: “Heine elpazarlá nagy tehetségét; dalain kivül alig fog egyéb átmenni tőle a maradékra...")

A “kis lyrai költemények végtelen potyogtatásának" profán indoka Arany esetében a Pesti Divatlap felkérése volt. Miután - óvatlanul - állandó és kizárólagos munkatársként szegődött a laphoz, figyelembe kellett vennie Vahot intését: “egyedűl azon szempontból, nehogy a költeményt többször kellessék megtörni, megszakasztani; arra figyelmeztetem önt, hogy egy nyomtatott ívnél többre terjedő költeményt, ha csak lehet, lapban ne közöljön, s ezt inkább önállóan adja ki." Hogy ez a terjedelmi szempont mennyire befolyásolta Aranyt, arra még egy idézet: “Fejér László forma balladákban kellene próbát tennem, azok lapban is adhatók volnának, és mégis elememben maradnék" - írja Petőfinek, miután megállapította, hogy a “lyra" már nem megy neki.

Erdélyi a Kisebb költemények kritikájában is említi A méh románcát, miután a balladákról írt: “Ennyi saját fényű, mélységű bár ellenkező véghatású versek után nem tudom belátni, hogyan lett verssé a Rab gólya, A méh románca, A házi uraság, A gyermek és a szivárvány". Itt először minősül rossznak a mű a balladák szempontjából.

Az Erdélyi által megkezdett sort folytatják a recenzensek mind a mai napig. A kritikák esszenciáját adja Keresztury Dezső, Arany 40-es évekbeli balladáiról írva: “A későbbi remekek mellett persze halványak, helyenként naivan mesterkéltek ezek a kezdemények. (...) átvesznek - főként A méh románca - egyet-mást a legyőzni kívánt almanach-költészet mesterkéltségeiből is."

Az almanach-költészet mint legyőzni kívánt ellenség Aranynál 1855-ös Gyulainak címzett önéletrajzi levelében jelenik meg: “...már ekkor megkisértettem a balladának ama népi, eredeti formáját, (mellyek közül, mint tudod, legjobban sikerült Rákócziné, bár az illyeneket: A rab gólya, Szőke Panni, Varró leányok - szinte e nemhez lehet sorolni) - ellentétbe a mi németes, mesterkélt s érzelgős vagy declamáló balladáinkkal." Bár formai népiessége nem tagadható, A méh románca kimarad a felsorolásból; Arany ezt a versét nem óhajtotta csatasorba állítani az almanach-költészettel szemben.

S nem csodálkozhatunk ezen, ha elfogadjuk Imre László kijelentését A méh románcával kapcsolatban: “Van benne valami az almanach-költészet kiszámítottságából, didaktikusságából." És amennyiben elismerés illeti a verset, az ismét csak a balladák irányából történik: “Súlytalanabb, játékosabb formában, a virág-regék és egyéb biedermeier allegóriák édeskésségét sem kerülve el teljesen, de mégis a későbbi nagy balladák erkölcsi igazságszolgáltatása működik itt..." Ez azonban “magyar nótás hanghordozással és életszemlélettel" társul. S így a mű összességében a “népiesség és a biedermeier almanachlíra határán mozog."

A kritikának Erdélyi által megpendített húrját rezegtetik tovább ezek a recenziók: A méh románca ütközik egyrészt a bírálók műfaji elvárásával, amennyiben Arany más műfajokban nyújtott epikus teljesítményét kérik számon rajta, másrészt ütközik eredetiségigényükkel is, amennyiben a verset besorolhatónak látják a korabeli költészet egy elítélendő irányába - ez Erdélyinél Heine, a többieknél pedig általánosan az almanachlíra.

Vizsgáljuk meg tehát, hogy ténylegesen érvényesülnek-e A méh románcában a “népies almanachlíra" normái.

2.2. A méh románca mint népies almanachlíra

A méh románcát közlő Pesti Divatlap közleményei közül is hamar kitűnik egy verscsoport, amelyet leginkább valóban a “biedermeier allegória" terminussal lehetne körülírni, és amelynek darabjai tematikus hasonlóságot mutatnak a költeménnyel; a cselekmény helyszíne egy kert, van benne rózsa, virágot szedő lány és szerelmi történet.

1845-ben Rózsa és méh címmel jelent meg vers Losonczy Lászlótól a Pesti Divatlapban, az 1847-es első félévi folyamból pedig megemlíthető a Gyászvirágok és a Halálrózsák című költemény Bangó Pétertől. Ez utóbbiban így mereng el a rózsákat ültető leány, felvonultatva A méh románcában is megjelenő motívumokat:

Piros pünköst napján
Jő majd a vőlegény,
S kinyílt rózsáimat
Keblére tűzöm én
Az 1847. március 21-i számban, közvetlenül az elsőként itt megjelent Rózsa és Ibolya előtt, Az elpusztult paradicsom című történetkében (írta Kolmár József) egy angyal biztatására Éva szedi az édenkert virágait, miközben az egyes virágfajták szimbolikájának feloldását kapjuk. A méh románcában is szereplő rozmaring jelentése: “önmegtagadás a szenvedés keresztje alatt". Ez könnyen vonatkoztatható A méh románca szerelméért magát feláldozó, haldokló méhecskéjére. (“Szegény bogár! / S maga haldokolva / Félreült, egy / Rozmarin-bokorra.")

Ugyanakkor A méh románca kielégíti a népiesség irányából érkező elvárásokat is, ez a népdalforma mellett a nyelvezetben érhető tetten, főként A méh boszúja-változatban, mert Arany a Kisebb költemények-béli kiadáskor lecserélt néhány népi ízű kifejezést (hisz-ből hess, ezt hagyom előre - ezt fonom előre). Hasonló köznyelviesítést hajtott végre egyébként több más 1847-es versén is (például A varró leányokban: gyöngy - szép, a Szőke Panniban: görbedten - görnyedve stb.).

Első ránézésre tehát igazat kell adnunk a biedermeier népies és allegorikus almanachlírát emlegető recenzióknak, a kérdés már csak az, miért álltak meg ezen a ponton ahelyett, hogy ennek megfelelően végigvittek volna valamiféle allegorikus olvasatot. A következőkben erre teszek kísérletet.

3. A méh románca - allegorikus olvasat
3.1. Arany allegóriafelfogása

Arany Bulcsú Károly és Tompa Mihály költeményeiről írt kritikáiban nyilatkozik bővebben az allegóriáról. E költőket egyébként éppen azon az alapon hozza közös nevezőre, hogy mindketten “allegoriás, képdús modort" használnak. Allegóriafelfogásának lényegét legjobban a Tompáról írtak fejezik ki: “Nála a gondolat azonnal jelvi, vagy allegoriai kifejezést nyer; a kettő egyszerre születik. Eredeti hajlam ez nála eleitől fogva; egyszersmind a viszonyok által parancsolt kényszerűség. Amaz érzelmet, mely álarc alatt kénytelen bújkálni, de melyet a négy folyó és hármas halom vidékén minden ember a legsűrűbb fátyol alól is megismer, senki sem képes oly finom, oly változatos allegoriai mezben elénk állítani, mint Tompa." A Bulcsú-kritika bevezetőjében az 50-es évekre vonatkoztatva szól Arany ugyanerről a kényszerűségről: “(...) a gondolatot már szülemlése percében meg kelle nyesni, megfosztani legnemesb tenyészmagvától, mielőtt szóvá mert volna alakulni. Azonban ez szellemi embryo-vesztés, e bár oly kínos műtétel hatása még magában nem lett volna oly enyészetes. A tiltott fa gyümölcsén kívül sok virág és gyümölcs kínálkozott még a leszakasztásra (...) volt alkalom egyet-mást, habár leplezetten, kimondani; sőt a lepel némileg szebbé tette a gondolatot (...)"

Ez a megközelítés, mely az allegóriában leplet, fátylat lát, a gondolat megnyesésének és az érzelem álarc alá rejtésének eszközét, megfigyelhető Arany némely saját műhöz fűzött értelmezésében is. Eklatáns példa erre A rab gólya esete. A már idézett, 1856-os Erdélyi-kritikára válaszul levélben így védelmezi ezt a verset: “Még az Árva gólyáról mondok egy szót, mely kegyed szerint nem érdemli meg azt a lapot, melyet elfoglal. Nem mint gólya: de talán mint a 848 előtti sisiphusi küzdelmek képe - mint allegoria - megjárná." Majd pár hónappal később, Gyulai Pálhoz írt levelében, magára vonatkoztatja a költemény két sorát, utalva ezzel az allegória álarca alatt megbúvó érzelemre.

A gyermek és a szivárványt hasonlóképpen magyarázza Arany Erdélyinek, mint A rab gólyát: “szinte allegória, tehát nem lyrai darab: azon eszmét akarná kifejezni, hogy vannak az ifjúi kebelnek vágyai - fellegvárak, -csalképek, melyektől később oly nehezen válik meg, miután a való kiábrándítja. Az a cím: kisebb költemények, nem azt tette nálam: lyrai darabok (...)" Sokatmondó ebben az idézetben a líra és az allegória szembeállítása, az utalás arra, hogy a kettő kölcsönösen kizárja egymást.

Van, ahol Arany kiemeli az allegorizálás előnyeit is (“némileg szebbé tette a gondolatot"), bizonyos helyeken pedig kifejezetten hiányolja az allegóriát, elítélve például Bulcsú Károly “lepletlen képzeletű", erotikusan fűtött verseit, mondanivalójának súlypontja azonban mindenkor az allegorikus megfogalmazás kényszerű mivoltán van.

3.2. Egy irodalmi párhuzam

Az alábbiakban A méh románca allegorikus olvasatát a Byron Don Juanja VI. énekének 75-77. stanzájában olvasható álomallegóriából próbálom meg levezetni. Elképzelésemet, mely kapcsolatot tételez fel a két szöveg között (a később tárgyalandó tartalmi hasonlóságok mellett), két filológiai adalék látszik alátámasztani.

Az első Arany kötetkompozíciója az Összes költemények 1867-es és ezt követő kiadásaiban: a versek nem pontos kronológiai sorrendben követik egymást, de az 1848-49-re datált, a forradalomra utaló tematikájú költemények egy tömbben találhatók, és sorukat egy fordítás nyitja meg a Don Juan III. énekéből, Az uj görög dalnok. Erről a fordításról tudjuk, hogy már 1845-ben készen volt, Arany akkor küldte el Szilágyi Istvánnak - a kötetben ennek ellenére 1848-as évszámot visel. A versek a kötetet nyitó Télbentől A méh románcáig ugyanabban a sorrendben következnek, mint az 1856-os Kisebb költeményekben, ezeket követik az előbb említett, 1856-ban még a cenzúra miatt kihagyott negyvennyolcas témájúak. Vagyis A méh románca egy Don Juan-részlet mellett szerepel az Arany által kitalált kompozícióban s ráadásul ez a Byron-fordítás úgy kerülhetett kötetbeli helyére, hogy Aranynak ehhez meg kellett “hamisítania" a datálását.

A második adalék egy Byron-idézet Arany Petőfihez írt leveléből 1847. május 27-én, néhány nappal A méh románca megjelenése előtt: “mióta Don Juant olvastam, my way is to begin with the beginning." A vers keletkezésének idején a költőt legalábbis foglalkoztatta Byron e műve.

Az említett álomallegória közvetlen előzményei a Don Juan cselekményében: Don Juan a török szultán háremébe kerül, női ruhát visel és senki sem sejti, hogy valójában férfi. Háremhölgynek hiszik és a többi odaliszk között szállásolják el, s mivel nincs elég hely, egy ágyban alszik egy Dudu nevű leányzóval. Az éjszaka közepén Dudu sikoltására ébred a hárem. Társnői kérdéseire felelve elmeséli, hogy szörnyű álmot látott.

LXXV
Elmondja végre, hogy szunnyadva jól,
álmában egy sötét erdőbe’ járt,
milyenben Dante búsan bandukol,
oly korban, melyben hívság már nem árt -
a lét középső állomása, hol
erényes hölgyben nem tesz senki kárt -,
és telve volt nagy fákkal a vadon,
s gyümölcs borított mindent gazdagon.

LXXVI
S középütt lógott egy szép aranyalma
Ingerlő fénnyel, ám oly messze volt,
hogy el nem érte, bár a vágy hatalma
letépni készté. Kövekért hajolt
s dobálni kezdte a mosolygó, csalfa
gyümölcsöt, melyhez enyelegve szólt,
de bár a lelkét ott lehelje ki,
nem engedett a kis makacs neki.

LXXVII
Ekkor, magától - már-már függni hagyja -
egyszerre csak lehullott, egyenest
lábához esve! Rögtön fölragadja
és rajta éppen jót harapni kezd.
De még héját foga át se hatja,
mit dús aranyszín tündöklőre fest:
Egy méh kiröppent és megdöfte óh, jaj!
Ezért riadt föl oly heves sikollyal.

Érdekes megfigyelni, ahogy Arany a byroni explikatív (a környező szövegrészek alapján könnyen értelmezhető) álomallegóriát implikatívvá formálja, nem adva többé támpontot a szó szerinti jelentéstől való elszakadásra. A lány mint az egyik szereplő megmarad Aranynál is, az édenkertet idéző helyszínből konkrét kert lesz, az alma leszakasztásából pedig a neki motivikusan megfeleltethető rózsaszakítás. A legjelentősebb változtatás az, hogy a Byronnál éppen csak megemlített méh A méh románcában főhőssé válik.

A byroni szöveg alapján nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a Dudut ért méhcsípés jelentése: defloráció. Az angol költő itt egy viszonylag széles körben elterjedt hagyományt szólaltat meg, az ún. “méhpróbáét".

3.3. A méhpróba

Az idézett Don Juan-részletben nyílt utalás történik Dante Isteni Színjátékára. Ez a rózsa-méh szerelmi hagyomány szakrális oldalára irányítja a figyelmet; a Paradicsom 31. énekében ugyanis az angyalok mint méhek repkedik körül a misztikus rózsát:

mint méhek raja a virágkehelybe
leszáll egy percre, aztán vissza onnan,
hol méze ízét érleli, a sejtbe:

a nagy Virágba, hol ezer szirom van,
leszálltak előbb, visszaszálltak aztán
szerelmük felé, örök-égi szomjban

Az elképzelés, amely itt kifejeződik, ókori gyökerű. Vergilius is megemlíti a méhek csodás szaporodását (“Főleg a méh-természetben azt bámuld meg azonban, / hogy soha nász nincs őnáluk, se Venus viadalmán / el nem alél testük, de fiat sem szül vajudással; / mert ivadékaikat falevélről és puha fűről / úgy nyalják fel..."). Ezt a fajta szaporodást parthenogenezisként értelmezték, így válhattak később, a kereszténységben a méhek Mária szimbólumává, s utalhat a méhviasz Krisztus szűzi fogantatására.

A méhek szűzies szaporodásának képzete alapján már az ókorban megjelent az a hiedelem, hogy a méhek egész lénye szűzies és - logikus módon - gyűlölnek mindent, ami nem az. Ezért aztán megtámadják, megcsípik az olyan embert, aki szeretkezésből jön. Ez az elképzelés több ókori, nálunk a 19. században is elterjedt szerzőnél megtalálható. Például Plutarkhosz Moraliajának Coniugalia praecepta (Házassági előírások) című fejezetében: “A macskákat állítólag meg lehet őrjíteni a kenőcs szagával. Ha az asszonyok is elvesztenék az eszüket a kenőcs miatt, nagyon rossz néven lehetne venni egy férjtől, ha nem tartózkodna a kenőcs használatától, hanem egy kis élvezet kedvéért hagyná a feleségét ilyen szörnyű állapotba kerülni. Ha ilyen állapotba kerülnek az asszonyok, nem is mert férjeik kenőcsözik magukat, hanem mert szajhákkal érintkeznek, igazságtalan volna egy csekély élvezet kedvéért az asszonyt ennyire elszomorítani és kétségbe ejteni és nem testileg-lelkileg tisztán közeledni hozzá a másokkal való érintkezés után, akárcsak a méhekhez, amelyek a hiedelem szerint megtámadják és üldözik azokat, akik előzőleg nővel voltak."

Olvashatunk még a témáról például Aelianus De natura animalium című művében, mely a középkor óta nagy népszerűségnek örvendett: “A méh bűntelenül él. (...) A legnagyobb mértékben józan, irtózik a fényűzéstől és az elpuhult élettől, bármi is történjék; bizonyított tény, hogy üldözi és elkergeti azt, aki illatosítja magát, mintha csak az ellensége lenne, aki valami helyrehozhatatlant követett el ellene. Felismeri azt is, aki erkölcstelen ágyból jön, és szintén üldözi, mintha csak legádázabb ellensége volna." Vagy Columella is utal rá De re rusticájában (a korban elterjedt szerző volt nálunk, 1810-ben ez a mű latinul, 1819-ben magyarul is megjelent): “A méhek gondozója különösen ügyeljen arra, hogy ha a kasokat kell rendbe tennie, az előző napon ne folytasson nemi érintkezést és ne igya le magát, hanem tisztára mosdva lépjen hozzájuk."

A Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens “Biene" és “Jungfrau" címszavai bizonyítják, hogy ez a hiedelem a nép körében is elterjedt volt (német nyelvterületen mindenesetre): “Die Biene gilt als besondere Beschützerin der Keuschheit. Keusche Jungfrauen und Jünglinge werden nicht gestochen, Unzüchtige dagegen gehaßt."

Minderre végül ráépült a “méhpróba" nevű babonás szokás. Erről is tesz említést a Handwörterbuch, az 1845-ben megjelent Croquis von Posen című kötet alapján: “Mä dchen geben wohl auch ihren Geliebten eine Tugendprobe, indem sie sich zu einem Bienenschwarm stellen."

Nem bizonyítható, hogy Arany közvetlenül ismerte volna ezt a hagyományt, nem sikerült ilyen jellegű magyar néphiedelmet sem földerítenünk, de - alkalmasint Byronon keresztül - a méhcsípésnek mégiscsak ez a jelentése jelenik meg A méh románcában.

Ha a mű elemzése során figyelembe vesszük a méhcsípésnek ezt a fajta értelmezését, allegóriaként mindjárt kikerekedik a szó szerinti olvasatban suta, gyenge megokolású cselekmény. Lássuk tehát az allegorikus olvasatot!

A kert a bűnbeesés színtere, maga a bűn a rózsa leszakítása, a méhcsípés ennek a bűnnek a büntetése azáltal, hogy vele “megbélyegződik" a leány, ez a stigmatizálás pedig kiváltja a valódi büntetést: a vőlegény elhagyja immár nem ártatlan kedvesét. Hogy defloráció (= defloreáció = virágszakítás) történt, az csak a Byron-hatás feltételezésével állítható, de mellette szól, hogy máskülönben nincs kellő indoklása a végkifejletnek, nem érthető, miért “hagyá el babája" a lyányt. Allegorikusan értelmezhető továbbá a többször szereplő (esküvői) koszorú is, népnyelvi nevén a szűzkoszorú. A Magyar néprajzi lexikon szerint ugyanis: “A koszorú a menyasszony szüzességének jelképe is lehetett; (...) a nem érintetlen lány nem viselhette" (vö. még: “Megérdemli, mint szűzlány a koszorút"; a Czuczor-Fogarasi-szótárban szereplő közmondás). Az ismétléssel hangsúlyozott “Koszorúdnak / Híja lesz miatta" sorok tehát az esküvő meghiúsulásán túl a lány elveszett szüzességére is utalnak.

Kétségtelenül a méh a történet főszereplője. A narrátor vele rokonszenvezik, ezt tükrözik az itt használt jelzők is: “kis méh", “szegény méh", “szegény bogár". Egyáltalán: a méhnek megismerjük az érzelmeit, a belső tulajdonságait (“keserűn mondhatta", “szíve (...) Nagyon tudott / A virágért fájni"), míg a lányról csak annyit tudunk meg, hogy “szőke szép" és “kékszemű". A méh halálának előadása is igen szép, lírai: “Szegény bogár! / S maga haldokolva / Félreült, egy / Rozmarin-bokorra." (Ez az a virág, mely a hűség és a halál utáni élet jelképévé vált, mert “átható illatját hervadva, száradva is megőrzi".)

De állhat-e valamilyen hagyomány ennek az önfeláldozásig hősies bogárfigurának a hátterében? E kérdés megválaszolása további vizsgálatokat igényel.

4. Eleve elrendelési poétika A méh románcában
4.1. Még egy irodalmi párhuzam

A Byron-szakirodalom ugyan nem tud erről a lehetséges párhuzamról, de elgondolkozásra késztet a feltűnő hasonlóság a Don Juan szerájban játszódó része és Statius Achilleis című eposztöredékének első éneke között. Utóbbiban a történet a következő:

Thetis el szeretné rejteni fiát, Achilleust, mivel tudja, hogy ha elmegy Trója alá harcolni, meg kell halnia. Ezért női ruhába öltözteti és Scyrosra viszi, ahol Lycomedes király gondjaira bízza azzal, hogy helyezze el a királylány körüli lánycsapatban “Achilleus húgát". Achilleus szerelmes lesz Deidamiába, Lycomedes lányába, és fel is fedi neki férfiúi mivoltát, mégpedig a következő módon: a bacchusi ünnepség keretében (ahol csak nők lehetnek jelen) a lányok kivonulnak egy ligetbe és ott töltik az éjszakát. Mikor már mindenki alszik, Achilleus “az éjszaka sűrű sötétjében, örülvén, hogy a zavartalan csend segíti titkos cselekedetét, erőt vevén rajta a vágy, teljes erejéből magához szorítja a lányt (Deidamiát) egy valódi ölelésben; lenézett odafentről az egész csillagkórus, és elpirultak az ifjú hold szarvai. Bár a lány kiáltása betöltött ligetet és hegyet, a bacchusi menet, álmuk felhője oszolván, táncra hívó jelnek vélte (...)".

A Don Juan szerájban játszódó részének legfőbb eltérése a statiusi történethez képest abban áll, hogy a Byron-szöveg egy álomleírás beiktatásával allegorizálja a lány és a női ruhás fiú együttlétét; bár ez az almaszakításos, méhszúrásos allegória inkább a nagyobb szókimondást szolgálja, semmint az események leplezését, szemben A méh románcával, mely, most már láthatjuk, az allegorizálási folyamatnak a harmadik, végső szintjét képviseli implikatív allegóriájával.

A fokozódó allegorizáltságból is eredeztethető különbségeken túl azonban, ha megvizsgáljuk figyelmesebben a kérdést, észrevehetünk egy nagyon érdekes közös vonást is az Arany-versben és feltételezett statiusi előképében.

Dávidházi Péter könyve óta nem mehetünk el figyelmetlenül amellett, ha egy Arany-műnél valamiféle eposzi kapcsolat lehetősége merül fel. Ha elfogadjuk azt a következtetést, hogy Arany “szinte mindenre, amit az eposz általános műfaji sajátosságaként tartott számon, egyszersmind ő maga is áhítozott, valami mélyen átérzett, egyéni sóvárgással", s hogy “az eposzi éghajlat kínálta szellemi létfeltételek" vonzották, akkor egy ilyen kapcsolat vizsgálata líraibb műfaj esetén is eredménnyel kecsegtet.

Dávidházi felhívja a figyelmet arra, hogy Aranynál az eposz műfajához való vonzódásnak személyes indítékai is vannak. Egy olyan belső késztetésről van szó, mely a kálvinista predesztinációtan sajátos, laicizált, a fátumelképzeléshez közelítő átértelmezéséből táplálkozik. Ez az “eleve elrendelési poétika" legadekvátabb megnyilatkozási formájára talál rá az eposzban. Dávidházi felveti, hogy “talán Arany egész költői és kritikusi életműve" eleve elrendelési poétikájának részét képezi.

Az eleve elrendelés poétikájának megfelelő felfogás fejeződik ki Aranynak az eposzi hős iránt érzett csodálatában, aminek főként a Zrínyi és Tassóban ad hangot, illetve akkor, amikor egy bírálatában a műfaj legfontosabb ismérveként ábrázolja a magát a “fensőbb világrendnek" megadó eposzi hőst.

4.2. Az eleve elrendelés poétikája A méh románcában

A méh románca értelmezésének szempontjából különös figyelmet érdemel a Zrínyi és Tassónak egyik, az eposzi hős jellemét bemutató példája: “Achilles rövid életű, nem sokára meg kell halnia, Trójánál elesnie, mert ez fátum. De épen ez költi legmélyebb rokonszenvünket a hős iránt, ki, hogy barátját megboszúlja, nem gondol a végzettel, mely szerint Hector eleste után az övé is nyomban következik; bátran megy szembe a bizonyos halállal; miként a sértőjén boszútálló méh fulánkot ereszt, noha ez magának is halál. "

Ez a hasonlat, mely az eposzi hős (és éppen Achilles!) jellemét a bosszúálló méhével példázza, alapot szolgáltat egy olyan olvasatra, amely A méh románcát, ezen belül is a vers méhfiguráját eredeztethetőnek látja az eleve elrendelési poétika normarendszeréből.

Ennek a normarendszernek a szemszögéből nézve érthetővé válik, hogy miért lesz a Don Juan jelentéktelen méhecskéjéből A méh románcában antropomorf, beszélő és érző bogár, aki egyértelműen bírja a narrátor rokonszenvét: egy eposzi hős tulajdonságait kapja meg a méh. Azét a figuráét, aki jellemvonásaiban egymaga képes reprezentálni az eleve elrendelés poétikáját, és akinek tulajdonságaiból ez a poétika a legteljesebben levezethető. Lássuk, hogyan írható le A méh románca méhecskéje azokkal a kategóriákkal, amelyeket Arany állított fel Zrínyi és Tassójában az eposzi hős jellemzésére:

Miután a lány leszakította a rózsát, vagyis miután a bosszú oka létrejött, a sors bevégeztetett, a méh azzal utasítja el a gesztust, amellyel felkínálják neki a virágot, hogy “Már nekem mi haszna!" - ezzel tulajdonképpen közelgő halálára utal, vagyis tisztában van halálra jegyzettségével és megadja magát sorsának, mégsem csügged, hanem a végzettel szembeni nyugodt elszánás jegyében “Koszorúdnak / Híja lesz miatta" szavaival (allegorikusan értelmezve) megjósolja a lány büntetését, mely saját halála révén fog bekövetkezni, de még a halál percében érzett csodás rémülethez hasonló is megjelenik, amikor a méhet közvetlenül a fullánkeresztés előtt szívfájdalomból eredő keserűség fogja el; végül mégis bátran megy szembe a biztos halállal, fullánkot ereszt és nyugodt elszánására jellemző: arra is van gondja, hogy olyan helyre döfjön (a szem alá), ahol a lánynak nincs lehetősége elrejteni a stigmát.

5. Fájdalom és eleve elrendelés
5.1. Miért románc?

Az 1856-os, végső címadás okaira kíváncsian visszajutunk a románc műfajának kérdésköréhez. Az eleve elrendelési poétika mint kiindulási alap azt sugallja, hogy A méh románca műfajmegjelölése mögött a románcnak az eposzból eredeztethető hagyományát keressük, de Arany megnyilatkozásai nem támasztják alá ezt az elképzelést. Bár a Széptani jegyzetekben a románc (a balladával együtt) “lantos eposz"-ként szerepel, a különbségtevés lényege a kettő között abban mutatkozik, hogy Arany a románctól megtagadja az eposz végzetszerűségét, és az önállóan cselekvő hőst emeli ki.

Adekvátabb megközelítése a problémának, ha nem ezt a viszonylag kései (valószínűleg az 50-es évek végén keletkezett) meghatározást vesszük kiindulási alapul, hanem a dolgozat elején vázolt, a 40-es évek második felében általánosan elterjedt, Arany által a Széptani előismeretekben osztott felfogást, vagyis hogy a románc “kis történet dal-alakban".

Ha allegorikus olvasatunk felől nézzük ezt a meghatározást, s annak főként azt a részét, amely a románc tartalmául kis történetet, vagyis “súlytalan" eseményt ír elő, ellentmondásba ütközünk, akár ha a megesett és emiatt elhagyott lány históriájára, akár ha az eposzhősi méh szenvedéseire gondolunk. Annál inkább megfelel viszont ez a definíció A méh románca szó szerinti olvasatának, mely szerint a vers “csattanós végén" a lányt “tragikomikus büntetés sújtja": egy méhcsípés története önmagában valóban jelentéktelennek tűnik.

A cím műfajmegjelölése tehát a szó szerinti olvasatnak megfelelő szövegértelmezési hagyományt támasztja alá. A címváltoztatást ennek alapján tekinthetjük úgy is, mint az allegorikus olvasat elfedésének érdekében tett lépést. Ennek okát keresve, Arany fentebb ismertetett allegóriafelfogásának alapján ez esetben is gyanakodhatunk valamiféle kényszerre; s különösen, amikor úgy tűnik, mintha a Bulcsú-kritika egyik metaforája, mely a “szülemlő gondolat" megnyesési kényszerének következtében követett költői magatartást írja le, éppen A méh románca esetében követett eljárást tükrözné: “A tiltott fa gyümölcsén kívül sok virág és egyéb gyümölcs kínálkozott még a leszakasztásra".

Ezen a ponton meg kell állnunk, és e kényszer kellőképpen árnyalt értelmezésének érdekében vissza kell térnünk az eleve elrendelési poétikához mint kiindulási ponthoz.

5.2. Fájdalom és kiengesztelődés

Az eleve elrendelési poétika középpontjában a kiengesztelődés áll. Dávidházi nyomán láthatjuk, hogy a kor közmegegyezéses kritikai normája valósul meg az Arany által csodált eposzi hős kiengesztelődésében, végzetbe való belenyugvásában. Gyakorlatilag azonban a költő igen ambivalens módon viszonyult ehhez a normához: elfogadta, de nem tudta és nem is akarta mindig érvényesíteni, sőt - erre is Dávidházi mutat rá - éppen Byron kapcsán pedig egyenesen szakított vele.

Az eposzi hősről a Zrínyi és Tassóban adott jellemzés egyik mozzanata világítja meg ennek az ellentmondásnak a mélységeit: az eposzi hős megadja magát a sorsnak, és nem csüggeszti el a halál biztos tudata, de olykor “a halál percében" “egy csodás rémület" fogja el, mely azonban “már inkább physikai mint erkölcsi betudás alá esik".

Miről is van itt szó? Olyan pillanat ez, amelyben felfüggesztődik az erkölcsi alapú világrend érvényessége, és fölsejlik egy ehhez képest elsődleges, “physikai" jellegű állapot. A költészet síkján ez annak az állapotnak felel meg, amelyre válaszul a kiengesztelődés normája életbe lép, amelyre voltaképpen az eleve elrendelési poétika reflektál: ez az állapot a közvetlen megnyilvánulást kereső fájdalomé.

5.3. Az érzelem álarca mint a kiengesztelődés eszköze

A Tompa-kritikában konkrét példákkal jelenik meg a kiengesztelődő, megnyugvást kereső és a fájdalmat közvetlenül kifejező költészet válaszútja. Ezt az ellentétpárt képviseli ugyanis Tompának az a két verse, amelyekkel Arany részletesebben is foglalkozik. Azt az állítást, mely szerint “Tompa elmélkedései gyakran nem is puszta reflexiók, azaz nem magukért állanak, hanem álarcai valamely ki nem mondott, vagy csak félig kimondott mély érzelemnek", az Isten akaratja című vers támasztja alá. Bár reflexiónak látszik, valójában “e költemény forrása nem a fejben támadt, hanem odalenn sötétlik egy a szív fenekén rejlő fájdalom". Arany dicséri ezt a költői eljárást: “Valóban ez a fájdalom mélyebb, mint a ti reflexiótlan, felvirágozott, fűhöz-fához, tengerhez, sziklához hasonlított fájdalmatok."

A Bár még... kezdetű vers fájdalma ezzel szemben az aggodalomnak - mint azt Dávidházi Péter is megállapítja - nem annyira kritikusi, mint inkább emberi szavait váltja ki Aranyból: “Azok a sorok, melyek így kezdődnek: »Sötét, gyászos jelek! rossz órám közelít« ez a pár szakasz oly mélység fölött lebeg, hol féltjük az - embert. Állítson a költő keresztet az ily örvény fölé, s óvakodjék ott járni."

Dávidházi Péter értelmezésében - kiemelve a kurziválás fontosságát - ez utóbbi mondat arra utal, hogy “a költő mintegy kiengesztelheti az embert", mégpedig úgy, hogy költőként állít keresztet, azaz úgy ír, hogy művében megtartó értékrendjét próbálja érvényre juttatni.

Ha megvizsgáljuk a Bár még... Arany által idézni kezdett szakaszát, láthatjuk, hogy az éppen reflexiótlanságával tér el az Isten akaratjától, melyben (bár kétségek közepette) a megnyugváshoz vezető bölcselkedésé a fő szerep. Joggal gondolhatjuk tehát, hogy a reflexió az a mozzanat, amelyben a költő, megmentve az embert, keresztet állíthat az örvény fölé; pontosabban (a cikk teljes gondolatmenetét figyelembe véve): az érzelem álarc mögé rejtése ez az eszköz, s ennek egyik megvalósulási lehetősége a reflexió, a másik lehetőség viszont ennek az “álarc alatt bujkálni kénytelen érzelemnek" a kifejezésére az allegória.

5.4. “Szíve (...) Nagyon tudott / A virágért fájni"

Arany költészetének fájdalmas, elégikus, kiábrándult hangjait a régebbi szakirodalom főként byronizmusnak hívta, és a szabadságharc utáni időszakhoz kapcsolta az életművön belül. Valójában ez a hangvétel már jóval korábban is jellemezte a költőt. Erre hívja fel a figyelmet Németh G. Béla, majd Balogh László is: “Az 1850-es év válságállapotát, kiábrándulását kifejező költemények légkörét természetesen befolyásolta a bukás utáni bizonytalan nemzeti és egyéni sors, de ez voltaképpen a korábban megtalált hangvétel kiteljesedési lehetőségét jelentette." Maga Arany nevezi meg ezt a hangvételt, amikor Az új görög dalnokot 1845-ben elküldi Szilágyinak: “ez oda - vagy elegico-oda - vagy micsoda, igen szép. Byronnál csak egyet olvastam még (NB: még sokat nem olvastam) illyen szépet: a híres ódát Napoleonra." Németh G. Béla ennek az elégiko-ódai hangnak a folytatását látja a 40-es évek művei közül a következőkben: Télben, A rab gólya, Álom-való és a Toldi estéje. Szörényi László más költeményeket is idesorol, még ha azokban Arany meg is próbálja elfedni az elégikus hangot: Arany “megkísérelte, hogy megszólaltassa életének alapkonfliktusát, álom és való soha meg nem oldott ellentétét. A rab gólya feltétlen egyéni kitárulkozását félrevezető »szociális« zárlat leplezi. A varró leányok és a Szőke Panni ábrándot és megcsalatottságot tárgyiasít, »népi« fordulattal."

Németh G. Béla szerint ezekkel a költeményeivel Arany egy “európai áramra", “Byronra s Byronban a romantikának elégiko-ódai fajtájú hangnemére érzett rá". Csakhogy “elvágyakozás és éjszaka, életaggodalom és időélmény, tehetetlenség-érzet és szikkadt reménytelenség lehetett ihletője, mint volt a romantikusoknak - végső magatartásválasza azonban nem esett egybe az övékével. (...) a sztoikus magatartást, a sztoikus erkölcsiséget választotta". Dávidházi Péter eleveelrendelés-fogalmának magvát is a megváltoztathatatlan sorsba, a fátumba való sztoikus belenyugvás - és mégis küzdés adja.

Ezek után érdekes megfigyelni, hogyan jelennek meg egy korai Arany-mű, A méh románca kapcsán azok a hagyományok, amelyek a költő sajátos, egyéni értelmezésében az egész életmű mozgatórugóivá váltak: Byron és a romantika pesszimista világfájdalma, valamint Statius és a fátumba való belenyugvás általa képviselt eposzi tradíciója.

Az eposzi hős “csodás rémülete" poétikailag a fájdalom megnyilatkozásának és a sorsba való végső belenyugvás által meghatározott cselekvésnek a válaszútja. Ahogyan A méh románca méhecskéjét is keserűség fogja el, amikor leszakítva látja “szeretőjét", a rózsát, “Mert a szíve, / Hiába parányi, / Nagyon tudott / A virágért fájni", azonban - az eposzi hős számára előírt magatartásformának megfelelően - cselekszik és bosszút áll, nem adja át magát fájdalmának. Az erkölcs diadalma ez, a belátás lesz úrrá a szív felett, s ez a következetesség, ez a “virágfájdalommá" stilizált és így legyőzött világfájdalom: Arany János poétikája.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret