stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Boronkai Szabolcs

AZ IDENTITÁS FORMÁI ÉS VÁLTOZÁSA: MORITZ KOLBENHEYER

Bevezetés

A 18. század vége és a 19. század eleje a magyarországi német irodalom virágkora. A városi polgárság, de a nemesség jó része is német nyelvű. Bár kiemelkedő irodalmi alkotások nem születnek, számos német színház, folyóirat és könyvkiadó működik. Az irodalmi élet élénksége a németországihoz fogható, és az itt megjelent művek hasonló ízlést tükröznek. A századfordulón ennek jelentősége különösen nagy, hiszen a jakobinus-per után elfojtott magyar irodalmi életet is pótolja, sőt a magyar nemzeti érzések hordozója lesz. A felvilágosodás szelleme uralkodik, a nemzethez, és így a nemzeti irodalomhoz tartozás sem nyelvhez kötött, a magyar irodalom jelentős részét német és latin nyelvű művek képezik. A jobbára evangélikus észak- és nyugat-magyarországi városok teológusértelmisége Göttingába, Jénába, Heidelbergbe jár egyetemre, ők közvetítik a német (és így az európai) kultúra legújabb szellemi áramlatait Magyarországra. Kazinczy különösen szorgalmazza a külföldi művek fordítását, melyeket a megújuló magyar irodalom elé például állított. Így válhatott Kis János a korszak jelentős, általánosan elismert költőjévé, műveinek csekély esztétikai értéke ellenére.

Az 1820-as, 30-as években a romantikus generáció fellépése döntő változást hoz. A magyar liberalizmus nemzeti pátosza és haladásba vetett hite magával ragadja a szétszórtan élő, a magyarságtól kultúrájában és vallásában jelentősen nem különböző, így az asszimilációra különösen hajlamos németséget. A nemesség és a polgárság elmagyarosodásával, illetve a jobbára magyar vidéki lakosság olvasóvá válásával a német nyelvű olvasóközönség egyre inkább eltűnik. A Pyrker-affér világossá teszi, hogy idegen nyelvű műnek nincs helye a magyar irodalomban. Rumy Károly Györgyöt nemzetek feletti szellemisége miatt éri Vörösmarty és Bajza kritikája. 1820 után ráadásul a Habsburg-birodalom alattvalóinak tilos német egyetemeket látogatniuk, így a magyarországi német nyelvű evangélikusok lassanként elveszítik műveltségi előnyüket.

A magyarországi német irodalom a periférián természetesen tovább virágzik újságírás, színjátszás és alkalmi versek formájában. Ez azonban provinciális, kispolgári kultúra, az értelmiség, az állami alkalmazottak, a vagyonosabb polgárság elmagyarosodik: a magyar lapok száma lassan felülmúlja a németekét, és még a német többségű Sopronban is magyar színészek játszanak az évad felében. Az egyetlen terület, ahol a magyarországi németek a század második felében is magas színvonalon alkotnak: a műfordítás. Nemzeti elkötelezettségből is származó törekvéseiket azonban sem német, sem magyar részről nem értékelik kellőképpen. Kísérletük, hogy a magyar irodalmat az európai közönséggel megismertessék, nem teljesen sikertelen, de a magyar irodalom mégsem válik a világirodalom szerves részévé.

A 19. században megváltozott a patriotizmus és a nemzeti identitás fogalma. A középkor óta a magyar királyság kiváltságos rétegei anyanyelvüktől és származásuktól függetlenül a natio Hungarica részének tekintették magukat. A hungarus-tudatot a felvilágosodás állampatriotizmusa ki akarta terjeszteni valamennyi alattvalójára, de a haza fogalmát továbbra is az állammal azonosította. Ez Magyarországon abba a nehézségbe ütközött, hogy a történelmi ország az államisággal csak részben, nemzeti sajátosságokkal pedig egyáltalán nem rendelkező Habsburg-birodalomhoz tartozott. A protestáns és rendi ellenállás hagyományai inkább csak az ún. parciális patriotizmust tettek lehetővé, a haza fogalma csak a szent korona országaira terjedt ki. Herder és a romantika hatására azonban egyre többen úgy vélték, hogy a nyelvi egységként felfogott nép a kultúra letéteményese, nem pedig a mulandó állam. A hazafiság nem az állam iránti lojalitás, adott esetben éppen az ellenkezőjét is jelentheti. Ugyanakkor Magyarországon jobbára a magyar hazafiság állt szemben a német(esítő) államisággal. A következőkben azt kívánjuk megvizsgálni egy soproni német nyelvű lelkész, költő, műfordító életén és művein keresztül, hogy milyen lehetőségei voltak a (nyugat-)magyarországi németségnek nemzeti önazonossága megfogalmazására, illetve milyen változásokon ment keresztül a politikai-társadalmi átalakulások következtében.

Lokálpatriotizmus

Sopron a 19. században német többségű, nagyjából fele-fele arányban evangélikusok és katolikusok lakta város volt. Gazdasági és evvel párhuzamosan kulturális jelentőségét éppen a század folyamán vesztette el. Lélekszáma ugyan lassan gyarapodott, a robbanásszerűen fejlődő központokkal (Pest-Buda) mégsem tudott lépést tartani. Evangélikus líceuma a század elején még az ország legjobb iskolái közé számított, később már csak egy volt a magyar gimnáziumok sorában. Német nyelvű színháza és újságjai azt mutatják, hogy az asszimiláció a nyugati határszélen sokkal kevésbé érvényesült, mint a központibb fekvésű területeken. Az egykori szabad királyi városból vidéki kisvárossá váló Sopron polgárosuló intézményeivel (színház, kaszinó, dalegylet, városszépítő egylet stb.) sajátos lokálpatrióta szellemet teremtett, ami a betelepülőket is gyakran magával ragadta.

Bár Moritz Kolbenheyer csak 36 éves korában, családos emberként költözött Sopronba, munkásságának jelentős részét inspirálta a városhoz való kötődés. Nyomtatásban megjelent 27 prédikációja közül sok nem is annyira teológiai vagy erkölcsi kérdésekkel foglalkozik, mint az egyházközség és a város életével, intézményeivel, terveivel. 1853-ban kinevezték iskolafelügyelőnek, így amikor 1855-ben a kerületi konvent tanítóképző felállítását határozta el, Király József Pál líceumi igazgató mellett Kolbenheyert küldték a nyugati protestáns országokba pénzgyűjtő körútra. Három év múlva már fel is szentelhette az elkészült épületet. 1856-ban a soproni konvent elhatározta, hogy templomához tornyot építtet, amit addig a katolikus Habsburg-uralkodók rendeletei tiltottak. A toronyépítési bizottság elnöke természetesen Kolbenheyer lett, aki beszédek sorával hívta fel adakozásra a híveket. Ludwig Förster bécsi építésszel ingyen megterveztette a tornyot, sőt még Ferenc Józsefnél is járt segítségért. 1859-ben Kolbenheyer kezdeményezésére az egyházközség árvaházat hozott létre, és segélyegyletet alapított, amely szegény közösségek és iskolák megsegítését tűzte ki célul.

Már Sopronban tartott első prédikációjában tudatosan igyekezett helybéli elődökre hivatkozni. Példaképül négy nemrég elhunyt “érdemes tanárt" nevezett meg, köztük Kis János dunántúli püspököt és Leopold Petz lelkészt, költőt, Fáy András meséinek fordítóját. Költőként is elsősorban soproni “elődökre" szeretne hasonlítani:
 

Therese Artner, Johann Kis, auch Du (Artner Teréz, Kis János és Te is
Petőfi, sangt hier nächst des Peiso Welle, Petőfi, itt daloltatok a Fertő partján,
So duldet ohne Neid, und stimmet zu, Tűrjétek hát irigység nélkül,
daß sich Euch Drei’n ein Vierter zugeselle. Hogy hármótokhoz egy negyedik csatlakozzék.)
A felsorolt szerzőket csak a hely köti össze (bár Petőfi csupán katonai szolgálata idején tartózkodott a városban). Hogyan lehet azonban Therese Artner, a századelő ünnepelt, osztrák szellemiségű német nyelvű költőnője és Kis János, Kazinczy pártfogoltja s barátja, Berzsenyi felfedezője egyszerre példakép? Az idézett vers keletkezési időpontja ismeretlen, nyomtatásban csak egy évvel Kolbenheyer halála előtt jelent meg, az életművet összegző verseskötetben. Identitászavart tükröz, a következőkben elemzendő választási lehetőségek kudarcát és az egyedül biztos szűkebb pátriához való visszatérést jelzi.

Német kultúra

Kolbenheyer valamennyi nyomtatásban megjelent műve és kiterjedt levelezése is német nyelvű. Német iskolákban és egyetemeken tanult, német nyelvű környezetben élt. Az irodalmi érték mércéje számára így a német klasszika:
 

Wer Menschenfreund, und will im Tode noch (Ki emberbarát és a halálban is
Wohltätig wirken ein auf Epigonen, Jótékonyan kíván hatni az utódokra,
Gleich Augustinus - Göthe, schreibe doch Írjon, mint Ágoston és Goethe
“Wahrheit und Dichtung" und - “Konfessionen". “Valóságot és költészetet" - és “Vallomásokat".)
Goethéhez hasonlítja az általa nagyra tartott Friedrich Hebbelt is:
 
Es käme ja von Hebbel nicht, (Nem Hebbeltől származna,
Wenn es nicht Manches böte, Ha nem kínálna olyat,
Das angesehn beim rechten Licht Ami helyes megvilágításban
Sich messen kann mit Göthe. Goethéhez hasonlítható.)
Hebbellel folytatott egész levelezését a német kultúrához való ragaszkodás, illetve az attól való elszakadás félelme hatja át. Panaszkodik, hogy németként a magyarok között nagyon elszigetelt, jóllehet Sopronban a magyarság aránya Kolbenheyer halála körül is csak a 30%-ot éri el, és a század közepén ennek csupán töredéke. Inkább az érinti fájdalmasan, hogy a német nyelv (és általában az idegennyelvűség) kiszorul a magyar irodalomból:
 
Jetzt fangen die Repealer an, (Rázendítenek az ellenállók,
Ausländisches wird nicht gelitten. Nem szenvedhetik a külföldit.
Verpönt und in den Bann gethan Kigúnyolják és kiátkozzák
Sind fremde Stoffe, fremde Sitten. Az idegen tárgyat és szokásokat.
Bei diesem Schutzsysteme fällt E védmű láttán csupán
Nur Eines schwer mir auf die Seele: Az nyomja lelkem:
Wenn fremden Witz man ferne hält, Ha a külföldi bölcsességet elűzik,
Daß es am ungrischen nicht fehle! Nehogy hiány legyen magyarban!)
Az elmagyarosodástól való félelem jelenik meg a következő versben is: Baß ergötzen sie mich die eifrigen Herren, die Puristen;
Da wird gefegt und gestäubt, Besen und Borstwisch gebraucht,
Zeigt sich ein Wort teutonischen Klangs, romanischer Abkunft,
Niedergeboxt! Kein Quartier! Über die Gränze mit ihm!
Hält diese Rage noch lange, wir werden es, glaubt mir, erleben,
Daß der Vater den Sohn, Diener den Herrn nicht versteht.

(Ki nem állhatom a purista urakat; / Sepernek és porolnak, / Ha egy szó német hangzású, latin eredetű, / Kiütni! Nincs helye! Ki vele! / Ha még sokáig tart eme őrület, megérjük, / Hogy apa a fiát, szolga az urát nem érti.)

Különösnek tetszik, hogy egy hangsúlyozottan német költő ilyen szenvedélyesen ellenzi a magyar nyelvújítást. Valószínű, hogy Kolbenheyer a mégiscsak hazájának tekintett Magyarországon a nem magyar nyelvűeket félti a purizmus haragjától, a német családok gyermekeit a teljes elmagyarosodástól. A század második felében világosan érezhető az erősödő asszimiláció. Már nem az a kérdés, hogy írhat-e németül magyar író, hanem hogy lesz-e egyáltalán német olvasóközönség. Kolbenheyer legidősebb fia, akit német nyelvű leveleiben maga is “Feri"-ként emlegetett, Pestre költözött, unokája pedig már vele is magyarul beszélt.

A forradalom

Kolbenheyer identitása szempontjából is meghatározóak 1848-49 eseményei. 1851-ben, Hebbelhez írott bemutatkozó levelében a legfontosabb tények között említi, hogy unokatestvére Görgey Artúrnak, és 1848 decemberében vizsgálati fogságban volt. A forradalom melletti - bár óvatos - kiállás azonban 1848 márciusában még nem jelent feltétlenül nemzeti elkötelezettséget. Az eseményeket Bécsben átélő Kolbenheyer álnéven, röplapként kiadott versében Ausztria nevében követel alkotmányt, amit Magyarország már megszerzett:
 

Gebt Constitution! (Adjatok alkotmányt!
Der Ungar hat sie lange schon, A magyarnak már régen van,
Wir Wiener sind der Völker Hohn; Mi, bécsiek vagyunk a világ szégyene;
Gebt Constitution! Adjatok alkotmányt!
Hoch Kossuth, Bräuner, Lamberg hoch! Éljen Kossuth, Bräuner, Lamberg!
Hoch Jeder, der nicht feige kroch, Éljen mindenki, ki nem gyáván bújt,
Wenn es erscholl wie Glockenton: Mikor felzúgott, mint harangszó:
Gebt Constitution! Adjatok alkotmányt!
Ja, Constitution! Igen, alkotmányt!
Einst ging das Wort vom Kaiserthron: Már szólt a császár:
Nehmt hin als eurer Treue Lohn, Vegyétek, mint hűségtek jutalmát,
Die Constitution. Az alkotmányt.
Bei Aspern, Wagram, Austerlitz, Aspernnél, Wagramnál, Austerlitznél,
Im Schwertetanz, im Pulverblitz, Kardcsörgés, ágyúdörgés közt,
Errang, o Vaterland, Dein Sohn Kivívta, ó hazám, fiad
Die Constitution. Az alkotmányt!
Die Constitution! Az alkotmányt!
Nicht feiger Knechte stummer Frohn, Nem gyáva szolgaként robotolunk,
Es ziemt der münd’gen Nation Jár a nagykorú nemzetnek
Die Constitution. Az alkotmány.
Wir geben für Habsburgs Geschlecht A Habsburgokért áldozzuk
Des Herzens Blut; doch unser Recht Vérünket; de hogy jogainkat
Zu wahren, wenn uns Stürme droh’n, Védhessük, ha viharok dúlnak,
Gebt Constitution! Adjatok alkotmányt!
Gebt Constitution! Adjatok alkotmányt!
Heil uns! Heil uns! Er gab sie schon, Éljen! Már meg is adta,
Der theure Kaiser auf dem Thron A nemes császár
Gab Constitution. Alkotmányt adott.
Der zwischen Volk und Ferdinand Ki Ferdinánd és népe közt
Wie eine finst’re Wolke stand, Mint sötét felhő állt,
Er ist gestürzt, er ist entflohn. Megbukott, elmenekült.
Hoch Constitution! Éljen az alkotmány!)
Kolbenheyer itt egyértelműen a bécsiekkel azonosítja magát, az ő nevükben bírálja az udvart, mely alkotmányt ígért, de mégsem adott, pedig a napóleoni háborúk csatáiban az “osztrák nemzet" megszolgálta. Végül azonban nem a “jóságos" Ferdinánd császárt, hanem a meg nem nevezett Metternichet teszi felelőssé, az ő bukását ünnepli. Magyarország példakép, de Kossuth neve mellett későbbi udvarhű ellenfelének neve is ott áll.

Tulajdonképpen a törvényesség keretén belül maradt Kolbenheyer Das freie Wort [A szabad szó] című prédikációjával is, mégis ennek köszönhető, hogy a decemberben Sopronba bevonuló osztrák csapatok mint “kommunista" izgatót letartóztatták. A lelkész és költő számára természetesen a forradalom egyik legfontosabb vívmánya a szólás- és sajtószabadság volt, melyet prédikációjában az ember legszentebb jogának és egyben legfőbb kötelességének nevez. Ugyanakkor óv attól, hogy a szenvedély szolgálatába állítva a szabadságból szabadosság legyen. Valószínűleg nem csak ez a beszéd, hanem az is hozzájárult Kolbenheyer letartóztatásához, hogy befogadta házába Pulszky Ferenc feleségét. Végül sógora, Cordon ezredes, a korábbi osztrák hadügyminiszter öccse közbenjárására szabadult ki. Úgy tűnik tehát, hogy Kolbenheyer a forradalom kezdetén még híve a soknemzetiségű Habsburg-államnak, majd 1849 folyamán egyre fontosabbá válik számára a forradalom vívmányaiért harcoló Magyarország, és a szabadságharc leverése után büszkén vallja magát a leghíresebb hadvezér rokonának.

Magyar hazafiság és passzív ellenállás

Bár nyomtatásban nem jelent meg több forradalmi vagy nemzeti tematikájú verse, a Hebbelhez írt bemutatkozó leveléhez csatoltak között található néhány egyértelmű utalás. Keletkezési idejük ugyan nem állapítható meg pontosan, mégis figyelemre méltó, hogy 1851-ben küldi el őket. Talán ezzel is magyarázható Hebbel kezdeti visszafogottsága, hiszen nem tudhatta, nem provokációról van-e szó. Két költemény is foglalkozik az 1830-31-es lengyel felkeléssel, amelyet az orosz túlerő vert le:
 

Uns tönt dieselbe Grabgeläute, (Minket is ugyanez a harangszó hív a sírhoz,
Vielleicht schon morgen, wenn nicht heute. Talán már holnap, ha nem ma.)
Még egyértelműbb az 1850-ben írt Starker Schneefall [Erős havazás] című vers:
 
Es hat in letzter Winterzeit (Az elmúlt télen
gar übermäßig viel geschneit. Rengeteget havazott.
Ihr seid erstaunt und fragt warum? Csodálkoztok és kérditek miért?
Doch bleibt der Schnee, der Winter stumm. De a hó, a tél néma marad.
Ich weiß und sage den Bescheid, Én azonban tudom és el is mondom,
Warum es hat so viel geschneit: Hogy miért havazott olyan sokat:
Man braucht ein großes Leichentuch Hatalmas szemfedő kell
Für Alle, die das Jahr erschlug. Mindazoknak, akiket az év megölt.)
Megdöbbentően emlékeztet ez a kép az Előszó “Most tél van és csend és hó és halál" sorára, pedig ekkor még nem jelent meg Vörösmarty verse. Nem másolásról van tehát szó, hanem arról, hogy az azonos élményt a két költő hasonlóképpen jeleníti meg. Nem csak a halál csendje és a gyász, de az elfojtott düh és a legyőzöttekkel való együttérzés is érezhető. A német nyelvű költő, aki a forradalom kitörésekor még a császárt (is) éltette, most már egyértelműen az alávetett magyarsággal azonosul.

Kolbenheyer tettekkel is kiállt a magyarság mellett. 1849-ben az osztrák kormány kiadott egy rendeletet, amely az iskolák modernizációját, fejlesztését írta elő. Ha az iskolafenntartó erre nem képes, állami támogatást is igénybe vehet, de ebben az esetben elveszti a tanítási nyelv meghatározásának jogát. A soproni evangélikus líceum tannyelve a magyar volt, de Bécs a környék lakosságának anyanyelvére hivatkozva a német bevezetését tervezte. Kolbenheyer megvétózta a soproni konvent határozatát, amely elfogadta volna az állami támogatást, és az egyházkerülethez fordult. A dunántúli egyházkerület átvette az iskolát a városi egyházközségtől és magára vállalta a modernizáció költségeit, így a tannyelv magyar maradhatott. Kolbenheyer fellépése nem volt teljesen veszélytelen, hiszen ekkor még minden bizonnyal rendőrségi megfigyelés alatt állt. Ugyanakkor nem magyarországi németként foglalt állást a többségi nemzet mellett, hanem színtisztán magyar ügyet támogatott: a német többségű Sopron líceuma magyarul oktatott, a magyar kultúra terjesztője és így közvetve az asszimiláció eszköze is volt. Ennek jelentőségét nem szabad alábecsülni, hiszen például a soproni származású, német anyanyelvű Dóczi Lajos csak a líceumban tanult meg magyarul és vált magyar íróvá.

A Bach-korszakban látott hozzá Kolbenheyer Arany Toldi-eposzainak fordításához. A kéziratot Arany is olvasta és jónak találta. Kolbenheyer tudatosan és meggyőződésből fordította a magyar irodalom remekeit. A Toldiról és általában a magyar irodalomról így ír Hebbelnek: “A ’Toldi’, amennyire meg tudom ítélni, a magyar népköltészet egyik legszebb virága. A Toldi-monda már magában felkelti mind a történész, mind a költő érdeklődését. Herder oly sok figyelmet szentelt a lappok és a finnek [...] ősi dalainak, hogy joggal várhatnánk el valami hasonlót egy olyan nép költészete esetében is, mely már ezer éve él Európában és valami kis szerepet csak játszott a népek történetében."

Osztrák patriotizmus

A magyarországi és különösen a nyugat-magyarországi németek körében az osztrák állampatriotizmus elutasítása sosem volt, sosem lehetett olyan egyértelmű, mint a magyarok esetében. Rendre igyekeztek összeegyeztetni a közép-európai német kultúrmissziót az új haza történeti hagyományaival, és ehhez sokszor nyújtott ideális keretet a Habsburg-monarchia. Másrészről ekkor még Ausztria sem vált külön Németországtól, sőt 1848-ban felcsillant az egyesítés lehetősége is. Ezzel magyarázható Kolbenheyer magatartása a forradalom idején. A Hoch Constitutionnál is egyértelműbb az egységes Ausztria dicsőítése a szintén 1848-ban írott Dem Reichsverweser Erzherzog Johann [János főherceg birodalmi kormányzónak] című versben:
 

Magyaren und Kroaten (Magyar és horvát,
Und Deutsch und Wälsch für sich? Német és olasz külön?
O wir sind gut berathen, Jó kis tanács,
Theilt man so brüderlich! Így testvériesen osztozni!
Doch Heil uns! Du verdammest De mily öröm! Te elűzöd
Ohmächt’ge Sonderung; Az ájult elkülönülést;
Du glühst und Du flammest Te izzol és lángolsz
Für kräft’ge Einigung. Az egységért.
Ein Deutschland! Ihm zur Seite Egy Németország! És oldalán
Ein einig Österreich, Egy egységes Ausztria,
Die thun es wohl im Streite Így aztán a harcban
Jedwedem Stärksten gleich. Bárkivel megbirkóznak.)
Világosan kitűnnek a versből Ausztria egységének problémái és korlátai. Kolbenheyer nem tud egyértelmű válaszvonalat húzni a német és az osztrák “nemzet" avagy állam között, illetve az egység elvont fogalmán túl megindokolni azt, hogy miért szükséges a közép-európai nemzeteket alárendelni a birodalomnak. Egyszerre próbál jó magyar, német és osztrák hazafi lenni, de az elképzelés paradoxonát nem csak ő nem ismeri fel. A frankfurti parlament meghívja a leendő Németország részének tekintett Csehország követeit is, amit Palacký visszautasít. A Habsburgok egyszerre próbálják meg ellenőrzésük alá vonni a leendő Németországot és Ausztriát kiemelni belőle, hogy megóvják a közép-európai birodalmat. A magyar kormány nem kíván Ausztria ellen határozottan fellépni, mert arra számít, hogy beolvad Németországba, és így Magyarország magától leválik róla. A csehek és a lengyelek viszont fenn akarják tartani a szláv többségű államkeretet, elhatárolódva Németországtól és Oroszországtól, a két kialakuló nagyhatalomtól.

A múlt században az egyház még erős állami felügyelet alatt állt. A lelkészektől gyakran megkövetelték, hogy ünnepi beszédekben tegyenek hűségnyilatkozatot az uralkodó mellett az egész egyházközség és a város nevében. Ezért “örvendezett" Kis János 1814-ben a Napóleon felett aratott szövetséges győzelem hírén, és jelentette ki Leopold Petz I. Ferenc születésnapja alkalmából, hogy nem elég a magyar király hű alattvalójának lenni, az osztrák császárnak még több millió alattvalója van. Ezek a beszédek nyilvánvalóan nem nemzeti elkötelezettséget tükröznek. Kolbenheyertől nem maradt fenn ilyen jellegű prédikáció, ismert azonban Ferenc József Erzsébettel kötött házasságára, az első gyermek születésére és a királyi pár Magyarországra és Sopronba látogatására írott négy röplap-verse. Ezek nem kényszer hatására születtek, hanem Kolbenheyernek, aki úgy tűnik, az egyházközség és a város “hivatalos" költőjének számított, feladata volt a nevezetesebb események megéneklése. A nemzeti ügy melletti bátor kiállást láthatólag kísérhette “hivatalos hazafiúság" is.

Az identitás bizonytalanságát mutatja az is, hogy bár rengeteget tesz Sopron érdekében, legszívesebben Bécsbe költözne. Értesülése szerint a fővárosban végrehajtó tanácsot állítanak fel az evangélikus egyház vezetésére. Kéri Hebbelt, vesse latba befolyását, hogy a tanács munkatársa lehessen. Számára Bécs nem csak az anyagi felemelkedés lehetőségét, hanem a német kultúra egyik központját is jelenti, ahová egyetemre járt, ahol levelezőtársai, Friedrich Hebbel és Anastasius Grün élnek, melynek színházait igyekszik látogatni vagy a színtársulatot Sopronba csábítani.

Kisebbségi lét a kiegyezés után

1867-ben a magyar államiság helyreállításának ünnepére Sopronban a Szt. Mihály-plébániatemplomban tedeumot, az evangélikus templomban pedig istentiszteletet tartottak. Kolbenheyer prédikációjában a magyar alkotmányt a Jézus által feltámasztott leányhoz hasonlítja. De nemcsak a Bibliát, hanem a Szózat “Még jőni kell, még jőni fog..." versszakát is idézi saját fordításában:

Es kommt noch, weil sie kommen muß,
Die bess’re Zeit, nach der
Von tausend Lippen heißes Fleh’n
Aufwallt zum Sternenheer.
A kiegyezést követő években azonban Kolbenheyer egyre csalódottabban és keserűbben nyilatkozik Magyarországról. Ekkoriban legfontosabb levelezőpartnere a magyarbarátnak aligha nevezhető Anton Auersperg gróf, aki Anastasius Grün néven vált az osztrák “Vormärz" egyik legjelentősebb költőjévé. Hozzá írt leveleiben Kolbenheyer azt állítja, fiának német származása miatt nem adott ösztöndíjat az Akadémia, melynek ekkor pedig Arany a titkára. Különösen felháborítónak tartja, hogy sokan politikai vagy tudományos karrierjük érdekében tagadták meg német származásukat, amire ő nem hajlandó:
 
Der übermüthige Magyare (Az elbizakodott magyar
Verlangt, daß Alles ihm willfahre Azt akarja, hogy minden neki tessék
In Sprache, Sitte, Kunst und Art. Nyelvben, szokásokban és művészetben.
Der Feile, der nach solchen Lehren A gyáva, ki ilyen tanítás után
Des Schiffes Segel weiß zu kehren, Kicseréli vitorláit,
Hat guten Wind und frohe Fahrt. Jó szelet kap és boldog útja lesz.)
Végül már nem csak a magyar túlkapásokat támadja, hanem elhatárolódik az egész magyar kultúrától, melyet a némethez képest kezdetlegesnek talál: “Elszakadni egy kultúrnemzettől és egy olyan néphez csatlakozni, amelyik, mint azt nekem nemrégiben Dr. Vögeli Zürichből írta, nem tartozik igazán a modern műveltség fősodrához, istenemre nem megy." Grün válasza is hasonló, bár Magyarország múltbeli teljesítményeit elismeri, de úgy véli, a jelenlegi sovinizmus minden mértéket meghalad.

Igazi arculcsapásként érte Kolbenheyert Arany Vojtina ars poeticája című verse. Szász Károlynak írja: “még mindig nem tudtam túltenni magam a fájdalmon, amit egy másik korifeus régebbi kijelentésének olvastán éreztem, aki mikor a múzsa a Svábhegyre vezette, onnan a lábainál fekvő testvérvárosokra lepillantva, arról panaszkodik, hogy Pest utcáin mást sem lát mint piszkot és német szót." Bár Arany nevét nem említi, az idézet nyilvánvaló, azért is, mert az utolsó négy szó a német eredetiben is magyarul áll. Néhány év múlva Kolbenheyer mégis lefordította fia kérésére a Toldi-trilógia még hiányzó darabját, a Toldi szerelmét, valamint több Petőfi-verset. Amikor a bécsi kritika a Toldi-fordításon fanyalog, szenvedélyesen kel ki védelmében: “Avagy nem minden logika ellen van, ha egyrészről azon morfondíroznak, hogy egy olyan epikust mint Arany meg sem említenek a világirodalom lexikonjai, másrészről viszont minden őszinte törekvést, amely műveit a külföld elé tárná, irodalmi kannibalizmusnak neveznek, [...]"

Összegzés

Sopron német lakossága egészen a második világháborút követő kitelepítésekig megőrizhette nyelvét és polgári kultúráját. Az írók, költők, az értelmiség számára azonban a múlt század első harmadától egyre sürgetőbbé vált a nemzeti önmeghatározás kényszere. A magyarság, a németség, az osztrákság fogalma állandóan változott, a többszörös kötődés folyamatos konfliktust okozott. Therese Artner a 18. század végén még bátran hivatkozhatott magyar származására osztrák szellemiségű verseskötetében. Leopold Petz színvonalas, a német klasszikát és romantikát idéző lírája viszont az 1830-as években provinciális származása, illetve német nyelve miatt már sem Németországban, sem pedig Magyarországon nem talált kedvező fogadtatásra. Kolbenheyer származása, neveltetése és vallása folytán kulturálisan a németséghez kötődött, szellemi hazájának az (észak-)német egyetemi városok tekinthetők. Ez azonban nem jelentett nemzeti tudatot. Sem a magyar, sem az osztrák állampatriotizmus nem követelte meg a többségi nemzettel való etnikai-nyelvi azonosulást (ilyen az osztrák esetében amúgy sem létezett), csupán az uralkodóhoz, az államhoz (a “nemzethez") és a történelmi hagyományokhoz való hűséget várta el. Az 1848-as forradalom felvillantotta az egységes Németország, az alkotmányos Ausztria, mind pedig a független Magyarország lehetőségét. Míg a Lajtán túli területeken úgy tűnt, hogy a dinasztiához való hűség felülkerekedett a német nemzettudaton, illetve a többi nép nemzeti érdekből Ausztria fenntartása mellett foglalt állást, Magyarországon végleg összefonódott a magyarság, a hazafiság és a függetlenség fogalma. Kolbenheyernek és kortársainak el kellett döntenie, hogy a német vagy a magyar néphez, illetve az osztrák vagy a magyar nemzethez tartoznak-e. A Kolbenheyerrel egy évben született két soproni költő közül a német Frankenburg Adolf teljesen asszimilálódott és a magyar fővárosban futott be irodalmi karriert, a magyar Király József Pál viszont mindvégig soproni költő maradt, német környezetében németül írt. Kolbenheyer irodalmi hírnévre vágyott, amit fordításaival ki is érdemelt volna, de német anyanyelvétől nem volt hajlandó megválni. A sors különös fintora, hogy a neoabszolutizmus idején minden osztrák vonzalma ellenére többször is hitet tett a magyarság mellett, a kiegyezés után viszont a dualista Magyarország egyik legkeserűbb kritikusává vált. Identitásának változó formái közül egy tűnik csak időtállónak, ha meglehetősen kényszeredettnek is. Amikor 1863-ban végre lehetősége nyílt egy bécsi lelkészi állást megpályázni, Hebbelhez írt levelében így indokolja meg az elutasítást: “Nekem, akit 17 éve próbaprédikáció nélkül, csupán a nevem alapján hívtak meg a 300 éves soproni egyházközségbe, kockára kellene tennem a prédikátori hírnevemet egy olyan szószékért, amely a múlt században még csak Sopron filiáléja volt [...] Ó, kedves doktor úr, az Ön közelsége biztosan nagy áldás volna; de nem megmondta már Caesar is, hogy inkább legyünk falun az elsők, mint Rómában a másodikak?"


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret