RÁKAI ORSOLYA
A MAGYAR NYELV ÜNNEPE?
(Tiszteletadás a magyar literatúrának
- a Marczibányi-jutalom első két kiosztása)
Egy esemény, amely tudatosan helyezte magát az önreflexió logikailag sajátságos, paradox pozíciójába, arra készteti a megszólalót, hogy önmaga alól húzza ki a talajt, hiszen az elemzés tárgya egyszersmind saját helyzete is. Az irodalmi ünneplésnek szentelt mai ünnepen elhangzó előadások így tulajdonképpen a kifejezés Hayden White-i értelmében vett ironikus történetírás termékei, amelyek formájuknak köszönhetően megismétlik a történetük, leírásuk, magyarázatuk tárgyául szolgáló ünnepet.
Választásom egy (pontosabban két), a kortársak által különlegesnek, példaértékűnek tekintett ünnepre esett. Marczibányi István végrendeletének második pontjában felkérte a Nemzeti Múzeumot, hogy minden évben tűzzön ki három jutalomkérdést a nyelvhelyesség, a nyelvújítás, illetve a nyelv szabályainak megállapítása köréből, s a legsikeresebbnek ítélt pályázó kapjon 100 forint jutalmat; továbbá, hogy az előző évben magyar nyelven megjelent, “jó erköltsöket tárgyazó, vagy Históriában, vagy Törvényes, és Orvos Tudományokban, vagy Classicusok fordításában" legjelesebbnek bizonyuló mű alkotója is kapjon elismerésül 400 forintot. A jutalmak sorsáról bizottság döntött, melynek elnöke gróf Teleki László volt, tagjai pedig (az első kiosztások idején) az alapítvány kezelőinek képviselői: Pest megye részéről Prónay Sándor, Szentkirályi László, Jankovich Miklós, Glosius Dániel, Georch Illés, Stettner Máté, Kovachich Márton György és Schedius Lajos, a Nemzeti Múzeumtól az igazgató, Miller Jakab Ferdinánd és Horvát István, a Marczibányi családtól pedig Marczibányi János. A végrendelet 1815-től lépett életbe, de az első ünnepélyes díjátadás csak 1817-ben volt. Több-kevesebb rendszerességgel 1834-ig folyamatosan működött az alapítvány (1817-ben, 1820-ban, 1823-ban és 1834-ben tartottak jutalomosztó ünnepségeket), majd 1845-ig szünetelt. Ekkor átkerült az Akadémia kezelésébe, s ebben a formában egészen 1944-ig megmaradt. Elsőre talán nem is illik igazán az általában inkább konkrét személyek köré épült szentélyeket középpontba állító kultusztörténeti vizsgálódások közé, hiszen a Marczibányi-díj kiosztása esetében még az sem nyilvánvaló, hogy tulajdonképpen mi (vagy ki) az ünneplés tárgya. Kultsár István a magyar nyelv ünnepének nevezi az első jutalomátadást, és bizonyos szempontból igaza van, de ugyanígy tekinthetnénk egy újfajta literátori-írói szerep szentesítési aktusának is ezeket a díjkiosztó ünnepségeket.
A Marczibányi-díjat az irodalomtörténet-írásban az akadémai törekvések előzményei kapcsán szokták megemlíteni. Már Toldy Ferenc is azt írja róla, hogy Marczibányi István azért hozta létre, mert “az akademia felállásához nem volt remény", s provizorikusan az Akadémiához hasonló szerepet volt hivatva betölteni addig, míg az “a nemzet kitűrése s fejedelmeink kézfogása által valósággá lőn". Az alapítvány mindazonáltal fejedelmi - ha nem is királyi - pártfogóval büszkélkedhetett, hiszen védnöke a díjakat személyesen kiosztó nádor volt, aki “tudta mit teend a kisded jutalom is, ha annak a sokaságra oly igen ható fényt kölcsönöz. Megnyitotta magyar Músánknak, ez addig árva leánynak, saját gondjai alatt a versenytért, melyen hősei pályaágakat nyerhetének, s nyerheték azt fejedelmi kézből, először, mióta e nyelv él a hazán. Köz bizodalomra méltó férfiak voltak a verseny bírái." Toldy szerint ennek köszönhető, hogy a nagyközönség által addig ábrándozónak, különcnek, “szeszélyből inkább mint okos számításból cselekvőnek" tekintett magyar írók “áldatlan fáradozásai" újfajta jelentőségre és elismertségre kezdtek szert tenni, sőt visszaemlékezése szerint éppen az egyik ilyen ünnepségen fogant meg benne az a hit, hogy az életpályául választott irodalom, “mely a haza legmagosbjai által felkarolva érdemtárgyúl tűzetett ki, az idő általános mostohaságán utóbb is győzni fog".
A 18-19. század fordulójától egyre inkább “érdemtárggyá" váló (magyar) irodalom a 19. század folyamán fontos társadalmi tényező lesz, s nagyrészt ekkor megszerzett pozíciója teszi lehetővé saját intézményrendszere kialakulását és az e rendszer által biztosított illetve megkövetelt új, “profi" életformát. E modernizálódási folyamat végeredményeként az irodalom a társadalom önreferenciálisan zárt alrendszerévé alakult, mely képes egyrészt elemeiből önmagát megalkotni, másrészt önazonosságát megfigyelni és leírni. Az egymással kapcsolatban álló, ám ugyanakkor élesen elváló alrendszerek (azaz itt a tudományterületek) nyelve, szókincse - ahogy Stanley Fish írja - “nem konvertibilis", az egyes körök tagjai más körökben nem “vásárolhatnak" vele, hiszen ott “egy ugyanilyen közös szókincs a kereskedelem hivatalosan elfogadott eszköze (...) az irodalomtudomány nyelve más területeken nem eltérő, hanem érvénytelen: nem hallható belőle, csak valami idegen mormolás egy távoli világból; nincs kapcsolata azokkal, akik a kormányt és a kereskedelmet irányítják, mert nincs olyan híd, amelyen a kulturálisan eltérő közegek polgárai átjárhatnának egymáshoz." Az irodalom sajátos helyzetét bizonyítja, hogy a magyar kultúrában elvileg a mai napig betöltött társadalmi szerepe mégis valamiféle hídként tud funkcionálni, ami talán épp a nyelv ideologikussá válásának köszönhető.
A kultusztörténeti kutatások tárgyául szolgáló hagyomány alapja éppen ez a tisztelet, melyben a hallgatólagos egyezmény értelmében a magyar nyelvet és az általa létrehozott-fémjelzett kultúrát részesíteni kell. E nagy múltú hagyomány szerint a “profánokat" a nyelvvel valamilyen módon hivatásszerűen foglalkozó “papok" képviselik egy speciális nemzeti elit tagjaiként, de a paradicsomi attribútumokkal rendelkező kultúra felmutatása által tanítják is. A megközelítés sokszor közvetlenül vallásos jellegű, általában azonban (mint ezt Dávidházi Péter és Margócsy István kiemelték az ItK kultuszszámának tanulmányaiban) közvetetten, a nemzetszolgálat, a hazafiság szintén szakrálissá vált kontextusában történik oly módon, hogy a vallási és a nemzeti szentség állandóan kölcsönösen legitimálja egymást. A politika, a költészet és a vallás szimbólumainak szinte szétválaszthatatlan keveredése adja meg az íróktól elvárt szerep beteljesítésének azt a társadalmi presztízst, amit e nemzeti iránytű-, illetve képviselővoltuk nélkül nemigen kaphatnának meg.
Kultusz és kultúra eme nemcsak szótári közelsége figyelmessé tette az elemzőket az irodalomtörténet kérdéseinek és válaszainak, a közlést biztosító tereinek és a közlő helyének ritualizáltságára, preformáltságára. E rituális rendet néha a diskurzus kiterjesztésének gátjaként, az igazi történet (vagy a minél több lehetséges történet) elmondásának akadályaként értelmezik, néha viszont az említett autonóm irodalom (autonóm irodalmi tudomány) szükségszerű velejárójának tekintik, ami esetleg “szelídíthető" ugyan a reflexió által, de nem szüntethető meg. A rituálé formáját maga a beszédmód teremti meg, amely a hermeneutika történetfelfogásának megfelelően az irodalomtörténetet korpuszként, horizontokként, örökségként, kontextusként és folyamatként fogja fel. Ahogy a bibliaértelmezés, úgy a belőle kinövő irodalmi hermeneutika számára is kontextusfüggő a jelentés, és a magyarázó folyamat teremt teret a megértés számára; s ahogy a Bibliában Krisztus “fontosnak tartja azt megmutatni, hogy áldozata mint a próféciák által megígért messiási szerep történelmi betöltése csupán a régebbi szövegek fényében nyeri el teljes jelentését", a kultikus irodalmi hermeneutika is a bibliaihoz hasonló figurális értelmezés által igyekszik közelebb kerülni a megváltó nagy írók szent alkotásaihoz.
Nem csak az értelmezés - az ünnep - nyelvének halott és alvó metaforái utalnak e párhuzamra, de retorikai alakzatba rendeződik maga a történet is: mint megértési-magyarázási folyamat egyszerre szólván valamiről és e valami által valami másról, formája bizonyos mértékig mindig allegorikus. Ez az alakzat Gadamer szerint a 19. századi esztétikai gondolkodás alapja, amely rejtve, egyfajta “mitikus-allegorikus hagyományként" máig körülhatárolja a metaforikus kifejezésmód problémáját és “a lélek szimbolizáló tevékenységének szabadságát". Elválasztható-e egymástól egyáltalán történet és allegória? A kérdést függőben hagyva most megpróbálok inkább valamiféle allegorikus, mint történeti leíráshoz folyamodni, hiszen a kultusztörténetnek nevezett kutatási területet, melynek e konferencia előadásai is részét alkotják, éppen a beszédmódra való tudatos odafigyelés, a halott metaforák felélesztése, “szaván fogása" hozta létre. Az a gyanú, hogy “az igazságok illúziók, amelyekről elfelejtettük, hogy illúziók, metaforák, amelyek megkopván elveszítették érzéki erejüket, képüket vesztett pénzérmék, amelyek immár egyszerű fémek csupán, nem csengő pénzdarabok", nem tűnik távolinak a kultuszkutatástól, és azt a félelmet kelti bennünk, hogy lebegtetett árfolyamú “pénzünkért" talán már semmit sem kapunk, hogy kultikus, “kopott" fogalmaink cseréje abszurd, azaz “szaknyelvi zsetonjaink" beváltása, ahogy Dávidházi szintén “pénzügyi" szóképpel megfogalmazza, a jelentés lekopása miatt már esetleg nem olyan magától értetődő, s lehet, hogy e pénz ma már nem annyira vásárlásra vagy netán tőzsdei manipulációkra, mint inkább numizmatikai vizsgálatra alkalmas.
A pénzügyek akkor is szemünkbe ötlenek, ha az autonómia oldaláról közelítjük meg a problémát. A Marczibányi-jutalom minden szimbolikussága mellett elég tekintélyes pénzösszeget jelentett, s ez a vizsgálódás előterébe állítja az irodalom díjazásának, illetve díjazhatóságának, megfizethetőségének a kérdését is. Bizonyos értelemben éppen az jelenti a modern irodalmi élet megjelenését, hogy az írók hivatásossá válnak, vagyis nemcsak az irodalomnak, de (legalább részben) az irodalomból kezdenek élni. Kezdettől megfigyelhető azonban az is, hogy az anyagi vonatkozásokat általában nem tekintik egyenértékű cserének vagy netán méltányos árnak, hanem inkább (az összeg és az erőfeszítés nagyságától függően) valamiféle juttatásnak, jutalomnak, segélynek, ajándéknak. A szimbolikus és az anyagi javak ilyen keveredése jellemző az irodalom Alain Viala által elemzett “jutalmazási rendszereire"; a klientúrára, a mecénási kapcsolat különböző formáira és bizonyos mértékig az akadémiákra is. Talán legfeltűnőbb az ünnepséget biztosító mecénás figurájának elmosása, jobban mondva kiterjesztése a nádorra. Az akadémiai és a mecénási forma sajátos keverékének tűnő Marczibányi-alapítvány eljárásának elemzése Viala átfogóbb, történeti tipológiáját szem előtt tartva is érdekes feltevésekhez vezethetne, de most csak ezt a különös “szellemképességet" szeretném közelebbről megvizsgálni, mivel ez fontos láncszemnek látszik a mecenatúra központivá, államilag elfogadottá-támogatottá alakulásában, és így az “írói nevezet tiszteltté válásában" is.
Úgy tűnik tehát, hogy a kiválasztott két Marczibányi-ünnepség a (legitim) irodalmi autonómia, a professzionalizálódás és a jutalmazás, a nemzet, a nyelv, az ideológia és a kultusz, valamint az elbeszélés, a metafora és az allegória kaotikus keresztmetszetében foglal helyet. Dolgozatom e szövevény néhány szálának meglazítására tett kísérlet.
2. Példáknak szent gyöngysora
Az újabbkori irodalmi kultusz története mindamellett valószínűleg nagyon nehezen lenne elválasztható a nemzet allegóriájától, hiszen nálunk (ahogy sok más helyen) történetileg is szorosan öszefügg az irodalmi hivatásosság és intézményrendszer kialakulása a modern nemzet létrejöttével. E történetek elmondásához olyan közegre volt szükség, amely “bizonyítja", illetve kialakítja a folyamatosságot, a “nagy példák" és a hagyományok követésének hangsúlyozásával lehetővé teszi a “mindig is" tekintélyének és a rendszer felépítéséhez szükséges szilárd(nak érzett) közös talajnak a birtoklását. Ezt a közeget az anyanyelv újfajta értelmezésében találják meg, amely immár nem pusztán olyan értelemben jele a nemzetnek, hogy felismerhetővé teszi tagjainak összetartozását (amivel persze az is együtt jár, hogy bizonyos mértékig újraértelmezik a nemzet tagjának fogalmát), hanem jelzésként, egyfajta indikátorként a nemzet aktuális lelki-szellemi állapotát is mutatja, illetve visszahat arra. Az ünnepi beszédekben is számos példát találhatunk erre, pl. “Úgy tekénti minden tsinosabb Nemzet hazai nyelvének virágzását, mint a’ Nemzeti Fennállás’ és Tudományos Előmenetel’ leg szembetűnőbb Tanu Bizonyságát. A’ hol enyészik a’ Nemzeti Nyelv, enyészik ott maga a’ Nemzet is." “Az Anyai nyelv az Haza szeretettől elosztozatlan, vele együtt jár, és szorossan öszvekaptsoltatott." “...mihelyt valamely Nemzet anyai Nyelvét elenyészni engedte, azonnal lételét is elvesztette; sőt még az ősz régiség hódolói is, mikor valamelly Nemzetet meggyőzni, egésszen elnyomni akarták, a’ Nyelv’ eltörlésén kezdették el többnyire ezen mesterkedéseket, és ha akármely úton ezen első czéljokban boldogúlhattak, a’ Nemzet’ tökélletes elenyészése is magától elkövetkezett." Az idegen nyelv bevezetése a meghódított területeken immár úgy jelenik meg, mint a hódítást teljessé és visszavonhatatlanná tevő momentum.
Mivel azonban mégis egy később folyton ismételhető, diskurzusalapító gesztusról van szó, a tudósításokban paradoxnak tűnő módon a folyamatosság mellett hangsúlyt kap az eredetiség, a kezdetiség, a példaadás motívuma is. Ez a biblikus kettősség, ahol a megváltás előtti és utáni történet élesen elválik ugyan, de ugyanakkor egyetlen történet marad, amelynek elemei folyamatosan előre- és visszautalva egymást értelmezik, ahol maga a megváltás gesztusa egyszerre soha-nem-hallott ős-ünnep és régi próféciák beteljesítése, példák folytatása-magyarázata is, nagyon érdekesen és részletekbe menően át- meg átszövi a nemzet “lelki történetének" megkonstruálását, ám e probléma kifejtése külön dolgozat témája lehetne.
A (nemzeti) nyelv ünneplésének ez a furcsa kétértelműsége az általam választott konkrét esetekben is megfigyelhető: Kultsár István “különös időnként megújjuló Hazafiúi példákról" beszél, amelyek “gyöngylánczában" a Magyar Nyelv Ünnepe is “egy újabb fényes szem leszen", s “szóllása" végén végigtekint azokon, akikre a hagyományok sorába illeszkedő újabb példa-gyöngyszem termékenyítő és újabb nagy tettekre - azaz példákra - serkentő fénye árad. A múzeum igazgatója, Miller Jakab Ferdinánd viszont “Hazánk Tudományos Történeteiben ekkoráig nem olvasott" példának nevezi az eseményt, melyen “Anyai Nyelvünk fenntartásának (...) talp-kövét" vetették meg. Ez a kettősség részben a hagyomány szóban rejlő dichotómiát tükrözi: gondolhatunk egy vélekedéskombinációra (ahogy Edward Shils a tradíciót nevezi), de magára a hagyományozódás folyamatára is. Kultsár leírásában mintha a második jelentés, a példák, a hagyományok megszakítás nélküli átvitele, folyamatos működése lenne hangsúlyosabb, de talán pontosabb azt mondani, hogy a fogalmat mintegy a két jelentés összeolvasztásával a “hagyományozódás hagyománya", a “folyamatosság folyamata" értelmében használja. E tautologikus használat eredményeképpen az elbeszélés nagyon lényeges szerepet kap - a hagyomány hagyományozódását az állandó újramondás, a történet állandó felelevenítése bizonyítja, illetve biztosítja. A Szent Hajdan Gyöngyei - hogy Pyrker érsek nagy vitát kiváltó művének címét kölcsönvegyük -, azaz a nagy tettek, példák állandó ismétlései alkotják a nemzet halhatatlan lelkét, amely így lényegében a nyelv segítségével a “nemzet oltáránál" végzett ünnepi áldozatok szakadatlan sora. “Az emberek halandók, a Nemzetek halhatatlanok. Ezek folyvást élnek a Haza földének bírásában, a Polgári Alkotmányban, az alapos Törvényekben; élnek a Nemzeti Characterben, az Erköltsi szokásokban, a Nemzeti Nyelvben, s öltözetben; élnek végre a közös, és különös időnként megújjuló Hazafiúi példákban. - Minden tehát, a mi egy Nemzettel Századok által történik, ugyan azon egésznek része, s egy Polgári életnek folyása. Azért a magát betsűlő Nemzet figyelmez Eleinek példáira, s azoknak követését ditsősségesnek tartja" - kezdi Szóllását, azaz lábjegyzetének magyarázata szerint dissertatióját, discours-ját, diskurzusát Kultsár.
Pszichológusok egy csoportja megkísérelte a nemzeti azonosságtudatnak és népléleknek nevezett fogalmakat a narrativitás segítségével elemezni. A narratív elv hívei szerint ugyanis a pszichikum az elbeszélésszerkesztés logikája szerint működik, és maga az én is úgynevezett “self-narratívumokból" épül fel. A “nemzeti elbeszélések", e kollektív narratívumok véleményük szerint hasonló szerepet játszanak a nemzetek azonosságtudatának felépítésében, mint a self-narratívumok az egyéni identitás kialakításában. A nemzetek kialakulásának és a nacionalizmusnak a kutatói viszont úgy gondolják, hogy ezek a történetek nem maguktól, az események egymásutánjára való spontán és objektív emlékezés útján jönnek létre, hanem több-kevesebb tudatossággal meg kell őket alkotni, és e folyamatban jelentős szerepet játszik egy már meglévő “nemzeti énkép", amit a “valódi múlt" feltárásával az illető hazafi illusztrálni szeretne. Ezért elég gyakoriak a “bányászati" metaforák (a magyar irodalom történetében is, gondoljunk például Kármánra vagy Bessenyeire), mivel ezek már meglévő természeti értékekre utalnak, amelyeket csak napvilágra kell hozni ahhoz, hogy felhasználhatóak legyenek. 1821-ben Sztrokay Antal úgy kapcsolja össze a nagy példákat a nyelvvel, hogy az ilyen módon felértékelődött nyelv lesz az, ami az időt legyőzve a nemzetnek a halhatatlanságot, sőt a megdicsőülést biztosítja: azért kell ápolni és óvni, mert ez az ősöktől fennmaradt legfőbb kincs, mely által ők “a Dicsöségnek kárpitain túl hatván (...) paradicsomot szereztek, s ennek hantjait vérökkel áztatván" az utódaikat e paradicsom jogos örököseivé tették. Ahogy Anthony D. Smith írja, ahhoz, hogy a nemzet olyan dicsőséges sorsra törekedhessen, melyért polgáraitól elvárhatók bizonyos (jelentős) áldozatok, először meggyőzően ábrázolni kell ezt az egyelőre idézőjeles “nemzetet" egy méltó és egyedi múlt újrafelfedezése és kisajátítása segítségével. A közösségi múlt “lerakóhelyén", “kincsesbányájában" összegyűjtött építőanyagokat bizonyos szabályok szerint kell összeállítani. Túl néhány “tematikai" és “műfaji" törvényszerűségen (például a használható múlt leggyakrabban “hősi múltból" válik, és a saját történelem birtoklása valamilyen módon az eposz műfajával áll kapcsolatban, akár úgy, hogy valódi irodalmi eposz jelzi a nemzeti nagyságot, de akár úgy is, hogy maga a történelem ölti fel az eposz formáját - e két változat gyakran együtt is szerepelhet), e kialakított használható múltnak három alapvető, nélkülözhetetlen feltétele van: az autentikusság, az inspiráció és az újraértelmezhetőség. Az autentikusságot Smith többek között úgy érti, hogy a múltnak jól dokumentálhatónak, meggyőzőnek, hihetőnek kell lennie, azt az érzést kell keltenie az emberekben, hogy ez az ő saját történetük, nem kívülről behozott, idegen, irreleváns konstrukció. E relevanciaérzés biztosítja részben a második követelményt is, azaz a “használható" múlt azon tulajdonságát, hogy inspirálni tudja a közösség minél nagyobb részét, s így szolgálni tudja mai szükségleteiket és céljaikat.
Maga a magyarázó folyamat lesz tehát itt is a megértés (és a megértetés) tere, mint a hermeneutikában. Az “idegen", az “érthetetlen" és így nemcsak félelmetes, de “használhatatlan" eseménysor a kiválasztás és az összeállítás révén nyer jelentést úgy, hogy felismerjük az összeállítás mintáját, a “műfajt", és ez segít hozzá a részek értelmezéséhez, értékeléséhez, mondja Hayden White. Idézett tanulmányában Palmer is azt írja, hogy Jézus, megismételvén és újból kijelentvén a régebbi szövegeket, egyszersmind meg is magyarázza őket és rajtuk keresztül önmagát. Ahhoz tehát, hogy e régebbi szövegek “jelentése" (amely így még nem valódi jelentés) megnyilvánuljon, “egy külső tényezőre van szüksége, Krisztusra". Az anyanyelv így - a “közönséges nagy Lélek", a nemzet halhatatlan lelke, paradicsoma, üdvösségének és ugyanakkor önazonosságának záloga - ugyanúgy a történetet lehetségessé tevő “szent fonal", mint ahogy bizonyos értelemben a Megváltó a megváltás történetét összetartó, e történet elmondását lehetségessé tevő és így értelmezhetőségét biztosító “külső" szál a Bibliában. A nyelv az adott közösség különleges, értékes tulajdona, öröksége lesz, amely egyfajta lelki térként biztosítja a közösség életterének időbeli azonosságát. Módosítható az aktuális szükségleteknek megfelelően, de (elvileg) nem sajátítható ki, alapjaiban, radikálisan nem változtatható meg, hiszen az a “lelki haza" területébe való erőszakos beavatkozás lenne, “lélekrontás", szentségtörés, ördögi cselekedet. Nemcsak a konkrét nyelvről van szó, hanem mindarról, ami esetleg eddig is létezett külön-külön avagy részleges, más csoportra vonatkoztatott “nemzeti" jellemzőként, de aminek mostantól a nyelv (anyanyelv) közös alapjává, összekötő anyagává, sőt anyjává válik. Ami belőle fejlődhet, és ami lélek-, illetve géniusz-voltából következik, az mind közös és elidegeníthetlen sajátja, “vérében rejlő" tulajdonsága a nemzet tagjainak, akiknek “kollektív lelke" sajátos, mágikus szimpátiában áll ezzel a kultúrával, azaz az ideák honába tartozó “magasban lévő" hazával (ahogy a kultúrát Illyés nevezte). A haza “valódi" területét a kultúra mintegy átitatja, átlelkesíti (történetileg visszatekintve is), s ezért a haza fia e “szellemi tér" minden sérelmét saját sérelmének kell, hogy érezze, mintha képmásával űznének feketemágiát.
A példák gyöngyszemei tehát immár a nyelv fonalára vannak fölfűzve - vagy legalábbis nagyon igyekeznek őket erre fölfűzni. Ez a gyöngysor egyszerre lesz az embereket olyan nemzeti testté összekötő erős lánc, amelynek “a politikának vészei nem árthatnak" (mint az 1820-ban regéiért Marczibányi-díjban részesült Kisfaludy Sándor írja), és az a “meggyőződésből való kész engedelmű jobbággyá" megkötő és ugyanakkor boldogságra vezérlő kármáni kötelék is, amelyet szintén az általa “második Prometheusnak" nevezett igazi literátorok fonnak az “égi bölcsesség szép világából". E megkötő funkciót különösen az elnök Teleki László hangsúlyozza beszédében, de megemlíti például Kisfaludy és Fejér is az 1820-as ünnepen. “A nyelv eggyerányosságáról", azaz az egyféle (magyar) nyelv általánossá válásáról Sztrokay Antal is úgy ír például a Tudományos Gyűjteményben (1821/2), mint ami “lelkesíti a nemzeteket, a szíveket öszve kaptsolja, a Hazának boldogságát eszközli", s ugyanakkor “az Ország alkotmányát erősebb lábra állítja." A “használható múlt" harmadik, Smith-féle követelménye, az újraértelmezhetőség jelen esetben a veszélyesnek érzett új ideológia beillesztését segíti a hagyományos keretbe, sikeres kísérletet téve így az autonóm irodalom rendszerének megalapozására, hiszen az éppen nemzeti érték voltának köszönhetően tett szert az indulásához nélkülözhetetlen definíciós hajtóerőre. “Anya Nyelvének virágzása nélkül - mondja Kisfaludy Sándor - még egy Nemzet sem jutott a’ Nemzeti Ditsősségnek feljebb pontjára; e’ nélkűl a’ Nemzet nem gyújthat nevének csillagokat az Emberiségnek Egén (...) az Anyanyelv a’ közönséges nagy Lélek, melly az egy törzsökből származott Milliókat, a’ Jóra, Igazra, Nagyra, a’ Hazának, Fejedelemnek, Törvényeknek tartozó kötelességekre éleszti..." Talán meglepő, hogy a nyelvi alapú kulturális nacionalizmus, amely egy soknemzetiségű államban mindenképpen széttartó erőnek tűnik, sikeres legitimációs érvként, sőt az idegen császári házzal összekötő egyik igen fontos kapocsként jelenjen meg, de logikusan következik a beszélőknek a kultúra és a “közboldogságot" biztosítani hivatott állam kapcsolatáról vallott elképzeléséből. A Tudományos Gyűjteményben kezdettől az a nézet az uralkodó, hogy “a’ Nemzeti Cultura (Kimíveltetés) legfőbb tökélletesülését tárgyozza külső állapatunknak", azaz a kultúra, a tudomány alapvető a közboldogság szempontjából. A “nemzet" kultúrája pedig “a’ nyelvvel serken fel, mint a’ leendő emberé a’ szóllással (...) a’ Nyelv azon Culturának első grádicsa". Nem cél tehát, csak fokozat, eszköz, ha mégoly fontos is, “a tzélra, a’ mi a’ Nemzeti tökéletesülés; e’ pedig tsak a’ Nemzeti Litteratura által érődhetik el, azzal fejtődzik ki, arra épül, azon érheti el a’ Zenith pontot." Horvát István is ilyen összefüggésben tartja az állam szempontjából alapvető fontosságúnak a (magyar) nyelvet, mikor az 1820-as ünnepségen azt mondja, hogy a (magyar) nemzeti nyelv segítségével juthat el a haza azon számos polgára is a tudomány és bölcsesség forrásához, akik attól idegen nyelveket nem értvén el vannak zárva. “Mi ingadozó, mi gyenge Testet tenne pedig a’ Sokaság Tudomány nélkül a’ Köz Társaságban!"
3. “...azoknál a’ számos régi Törvényeinknél fogva..."
A világot alkotó “természeti" és “morális" testek (azaz a különféle emberi társulások) “orgánosokra" és “orgántalanokra" oszthatók. “Az orgántalan testeknek részei tsak physica attractio és repulsio által, vagy mechanismus és külső erő által, állanak öszve, mint aggregatumok, gyülevészek, formátlan masszák". A népek ilyen orgántalan gyülevész testek, melyekben nincs semmi belső irányító “önkéntmunkás élet-princípium", ellentétben az ilyen “orgános erővel" bíró nemzetekkel, amely azok lelkében lakozik, “az az: a’ tagjainak és részeinek azon erányozásaikban, a’ mellyeket a’ Nemzet első eredetétől és szinte nemzésétől fogva az akkori környülállásokhoz képest kapott, és ezután állandóúl követett." Ez a szükségleteknek megfelelően változni is képes lélek “a’ külső befolyásokat maga természete szerént meghatározza, az azokból származó akadályokat és sérelmeket elháritja és helyrehozza, minden idegen elementumot vagy az organismus természetéhez hasonlóvá teszi (assimilat), vagy, ha oda épen nem fér, árthatatlanná teszi, avagy a’ testből egészszen kiveti." A nemzet szervezetében pedig “a’ Király, a’ Haza egy olly tökélletes Testet formál, melynek a’ Király a’ Feje, a’ Haza pedig a’ többi test." E tökéletes test lelke éppen tagjai összhangjában nyilvánul meg. “Orgánosságát" annak köszönheti, hogy részei természetes kapcsolatban állnak egymással, akár a fej és a testrészek, vagy egy másik közkeletű metaforával élve atya és fiai: a király és a haza “egy ollyan szélesebb kiterjedésű Ház népet képzeltet, melyben a’ Király az Atya, az edgyes polgárok a’ gyermekek." A család természettől adott rendjét nem kell létrehozni, csak megszilárdítani; ahogy az elnök Teleki kiemeli, “a’ Király ’s a’ Haza szorossabb, ’s állandóbb egybenköttetésére vezető Eszköz az úgy nevezett polgári Alkatás. Ezen gondolatok nem tsak a’ közönséges természeti, hanem a’ különös Honyi Törvényeinken anyira fundállódnak, hogy Jó Magyar Hazafit Polgárt nem képzelhetek, a’ ki Királyához, a’ Haza fejéhez, való minden kötelességeit a’ legszorossabb módon ne telyesitené; valamint szinte hű Jobbágya, tisztelő szolgája Királyunknak nem lehet, ki rosz Hazafi; az egyiknek hátra tételével, vagy elmellőzésével, a’ másikat jól szolgálni nem lehet." Azzal, hogy a királyi pártfogó felkarolta a nemzet tökéletesedési lehetőségét biztosító nemzeti kultúrát, azaz a királyt képviselő nádor rokonszenvéről biztosította a kultúra képviselőjeként fellépő Marczibányi-alapítvány tagjait és az általuk jutalomra méltónak ítélt tudósokat: a Toldy által addig “árva leánynak" nevezett magyar Múzsa apát, s ezáltal törvényes létet nyert. Már az első ünnepélyen ehhez hasonló módon írja le az eseményt Teleki is, amikor a nemzeti felvilágosodást hangsúlyosan elhatárolja attól “a’ viszketeges, bal, ’s ha merem úgy nevezni, Fattyú" kultúrától, amely az említett természetes szövetség ellenében hat, megingatja a polgári kötelességtudatot és a gyermekeket szimbolikus apagyilkosság végrehajtására buzdítja. Amiről ő beszél, az éppen ellenkezőleg, erősíti, javítja az erkölcsöt, élesíti az értelmet és szilárdabbá teszi a nemzetet, megóvja az állam legitim rendjét. A hazafitól éppen azért várható el, hogy nemzete pallérozásának érdekében minden áldozatot meghozzon, mert ilyen hatalmas atyai pártfogója van.
Fontos azonban megjegyezni, hogy a látszat ellenére a főszereplő itt elvileg nem a király vagy a nemzet, nem a fej vagy a test, nem az Atya vagy a Fiú, hanem a (Szent)lélek; azaz a részek szerves, életképes kapcsolatát biztosító “önkéntmunkás princípium", lélek - a “törvények". Érdemes röviden felidézni az egyik 1820-ban megjutalmazott pályázó, Gáti István hálabeszédének gondolatmenetét. Természetesen a legtekintélyesebb jelenlevőhöz, a főherceg-nádorhoz intézi szavait, ám a rövid bevezetés után még tekintélyesebb (bár fizikailag nem látható) címzetthez, a Magyarok Istenéhez fordul. Beszéde a továbbiakban szabályos himnusz, amelyben az invokáció után tisztelettel és hálával felidézi az istenség addigi tetteit. A saját lelkiállapotát leíró bevezetőből az is látszik, hogy ha fizikailag nem is, szellemileg mindenképpen megjelentnek érzi a Magyarok Istenét: a fenségesre jellemző érzelmi keveredésről, “szívét reszkettető" félelem és öröm érzésének egyidejű átéléséről beszél. Az istenség tekintete, arcának fénye mindig is a nemzeten pihent, ám ez éppúgy “fenséges" dolog, azaz egyszerre rettenetes és boldogító, mint tulajdon aktuális lelkiállapota. Mi másnak lett volna köszönhető az a csoda, hogy a nemzet “még akkor sem emésztetett meg, mikor mint a’ Moses tsipke bokra égett", ha nem annak, hogy ezen alkalmakkor maga a Magyarok Istene, a Lélek nyilvánult meg a nemzet szenvedő testében? A Magyarok Istene éppúgy, mint Mózesnek, a magyar nemzetnek is saját isteni lelkétől áthatott, megtartó, “szent és felséges" törvényeket adott, melyekkel “mint oltalom bástyával" fogta körül a törékeny szervezetet, s így ez “annyi századok után is él a’ maga ősi szabadságában, a’ mikor sok nagy nemzetek úgy elenyésztek, hogy már ma tsak a’ neveket tudjuk." A jelen ünnepet is ő adja, a király csak közvetítője akaratának. Gáti örömteli csodálkozással említi, hogy bár mi magunk nyelvünk műveléséhez csak mintegy harminc éve kezdtünk, a Magyarok Istene máris újra “Királyi Székibe" helyezte, s a királyt “édes attyává" tette. Az (újraszületett) isteni gyermek, a nyelv, akinek egyelőre “szoptató dajkára" és “nyájas apolgatókra" van szüksége, új, örömteli kötelék, a legszorosabb lánc az uralkodó szíve és hív magyarjai közt, s a szónokok ennek bizonyítására örömmel idézik fel a magyar nyelvtudás példáit a császári ház tagjainak köréből.
Az, hogy a magyarság “ezen gazdag örökségben, annyi különböző Népségek között, annyi ellenséges törekedések ellen, a’ világ tsudájára, már Ezer esztendők óta, mint Uralkodó Nemzet" megmaradt, Kultsár István szerint is a Magyarok Istenének köszönhető. Csodás gondviselése az általa adott törvények segítségével fejti ki hatalmát, melyek megtartása így nemcsak kötelesség, de létszükséglet is. Kultsár is a hozzá intézett fohásszal fejezi be Szóllását, melyben az istenség támogatásának tudatában arra szólítja fel honfitársait, hogy “óvják magukat az elfajulástól, és a’ Magyar nyelvet, ’s öltözetet betsűlvén, egyedűl a’ Magyar Törvények által reményljék boldogulásukat."
A nyelv ugyanakkor szép ruhája is lesz a tudományoknak, amelyek hasonulván a nemzeti “orgános testhez", immár “mintha nem szégyenlenének, sőt érdemet is keresnének abban, ha nem tsak fordításokban hanem Eredeti Munkákban is e’ mi Magyar Nyelvünket magokra öltözgethetik". Azonban ez az asszimiláció, azaz “a jövevények szíves elfogadása" is azért kötelező és tiszteletre méltó, mert a régi, szent törvények mondják ki, és mert ezeket a törvényeket folyamatosan életben tartotta a királyok gondoskodása, biztosítva így a nemzeti lélek sértetlen fennmaradását. Még a nemzeti gondolat enyhített, “liberalizált" változata is e régi törvényekre vezethető vissza. Vigyáznunk kell, mondja Teleki, hogy forró, buzgó és “tettetést nem ismerő" hazaszeretetünk “a’ közönséges emberi kötelességet meg ne sértse, az idegen Nemzeteket minden személy válogatás nélkül egy formán szeresse (...) Úgy igyekezzünk tehát buzgó magyarok lenni, hogy az egész emberiséghez való tiszteinket meg ne sértsük. Hogy nagy érdemü Eleink is igy gondolkoztak, azt régi Honyi Törvényeink eléggé bizonyitják, ugyan hát miért távoznánk el azon uttól, melyen ők nem kis elő menetellel futottak." Nem kell tehát kizárni az idegen kultúrákat, hiszen a legrégibb civilizációktól kezdve az biztosította a tudományos tökéletesedést, hogy az eredmények mindig eljutottak egyik néptől a másikig. Teleki és Kultsár szerint éppen az a fejlődés legbiztosabb jele, hogy egy bizonyos idő után az addig átvevő kultúrából átadó kultúra lesz, példakövetőkből példaadók, s ekkor már a nemzet önerejéből emelkedhet olyan tettekre, “mellyek méltók a’ késő Maradékok tiszteletére, és követésére". Az olyan “vendégszerető" királyok, mint Mátyás, I. Lipót, Mária Terézia, II. József és az éppen trónon lévő I. Ferenc “szelíd uralkodása", a latin, a francia, az olasz és a német nyelv és kultúra “megkedveltetése" tette lehetővé, hogy az idegen kultúrák eredményeit magába szívó nemzet most immár “a’ pallérozott Europai nemzetek között, érdemes helyet magának méltán tulajdonithatna, és igassággal el is foglalhatna."
Különösen Mátyás uralkodása magasztalódik fel egyfajta kulturális aranykorként, melyben a “jó, békés uralkodó" és a kultúrát támogató “Maecenássok" keze alatt virágzásnak indult a nyelv kertje és a kultúra, azaz “kimíveltség" egyéb területei. Minthogy “az ő udvara a’ Külföldi Túdósoknak, szép mesterséget űzőknek menedék helye" volt, a nemzeti pallérozottság olyan magas fokot ért el, “hogy az igaz Cultura azon időben a’ több Europai Nemzetekhez is nagyobb részében Hazánkból ment által", legalábbis Teleki László szerint. Kisebb-nagyobb mértékben ehhez hasonló “aranykori" uralkodó Nagy Lajos, Zsigmond és Mária Terézia is. Abban azonban egyetértenek a szónokok, hogy a Ferenc-kor új aranykornak ígérkezik; erre utal Kultsár szerint, hogy a hazafi legszebb és legszentebb kötelességeit, a nyelv és a tudományok ápolását egyre nagyobb tiszteletben tartják, olyan mecénások lépnek “a’ ditsősség pállyájára", mint Festetics György, Széchényi Ferenc és maga az alapítványozó Marczibányi István. A sosem látott fenségű, de egy “elejétől fogva nagy példákat" mutató nemzet által mindenképpen kiérdemelt ünnep, melynek “czélja volt a’ Magyar Literaturának első nyilván való megtiszteltetése", az immár legitimitását bebizonyított uralkodóház csodálatos és tiszteletre méltó ajándéka. “A’ mai napnak udvariságától kiki tanu bizonyságot vehet, hogy az Hazánk nyelve leghathatóssabb pártfogást talált Felséges Apostoli Királyunknál, és Felséges Fő Herczegeinknél, kikre az első Királyainkról rokonság által az Árpád vére szállott, bennek el nem aludt, most is forr, és hogy elolthatatlan, elegendőképpen megmutatja Ferdinánd Tsászári Királyi Korona Fő Herczegnek, a’ Magyar nyelv tanúlásban, minden reménységet fellűl haladó szorgalmatossága, Ferencz Mutinai örökössének, és Vitéz Ferdinánd Királyi Herczegnek tiszta magyar szóllása."
Nem véletlen tehát, hogy a példaadók jelen esetben csak részben a tudósok, illetve az írók, az ünnep és a dicséret tárgya pedig Kultsár elnevezése dacára nem igazán maga a nyelv, mint inkább a “munkává" váló tudományos és irodalmi tevékenység “nyilvánságos tisztelete", az ünnep megszentelő erejű fensége és a hivatalos pártfogás elnyerése. A főrangú pártfogó személye és támogatása legalább annyira ünneplés tárgya, mint a nyelv vagy maguk az író-tudósok. Éppen ez az, ami véleményem szerint az autonómia és a nyelv kapcsolatát érdekes megvilágításba helyezi, szorosan összekötve áldozat és jutalom, szellemi, társadalmi és anyagi tekintély, istentisztelet és búcsújárás egymástól néha annyira távolinak tűnő/feltüntetett fogalmait. A szellemi kincsek birtokosainak és az anyagi javak gazdáinak szemei előtt azonos cél kell hogy lebegjen, és a tőlük elvárt viselkedésmód is hasonló: tehetségüket/tehetősségüket használják ki a haza javára, kincseiket bőkezűen ajándékozzák el, osszák szét a nemzet körében, gazdagságukat áldozzák fel a haza oltárán. A kiválasztottak e csoportjáról írja Toldy Ferenc Marczibányi Istvánt búcsúztató beszédében: “Nincs szebb helyzet a hazafi életében, nagy tekintetű gyülekezet, a gazdagénál, ki megáldva az áldozhatás boldogító hatalmával, megáldva egyszersmind a nagynak és jónak szeretetével, jótevője lehet az emberiségnek, s a nemzeti felvirúlás önerejű előmozdítója. Adjatok hálát a sorsnak e szerencséért, irány- és létadók lehetni, míg annyi hű kebel vágyai kielégítetlenül hamvadnak el, s annyi nemes erő a tett mezején jobbotok nyújtása nélkül ellankadna. Nálatok az óhajtás akarattá, a gondolat tetté leszen, a siker pedig a legbüszkébb és érdemlett öntudattá. Ti azonítva magatokat a nemzettel, érzitek ugyan ennek fájdalmait, de nem kis megnyugvást leltek annak tudatában, hogy erőtök van annak szelídítéséhez járulni; és érzitek annak örömeit mint a magatokét, s emeli kebleteket látása annak, hogy ez örömeket milliók érzik veletek, s ez örömekhez ti alkotólag és segítőleg híven járultatok. Ily pálya végén egy nemzet hálája áll lélekderítőleg halottas ágyatok előtt, s dicsőség köríti koszorúival meghűlt halántékaitokat. Hivatva vagytok éltetni a nagyot és szépet, hogy magatok is örökké éljetek."
4. Szent rögök áhítatos feltörése vagy mezőgazdasági bérmunka?
“E’ Nemes Szerzésnek és tisztes fundálásnak" az értékét tehát az a hazafi tudja igazán átérezni, akinek célja a király és a haza számára “vagyonjából is némely részt készséggel feláldozni, elméjének tehetsége szerént a’ köz boldogságot előmozdítani, a’ honnyi Tudományokat gyarapitani, Túdós munkák által Polgár társait anyai nyelven oktattatni, és haza szeretetre felgerjeszteni." A kultúra előmozdítását szolgáló bármiféle cselekedet a nemzet oltárára letett áldozat. Kisfaludy Sándor arról panaszkodik köszönő beszédében, hogy “határok közzé zárt" tehetsége sem szellemi, sem anyagi értelemben nem tesz lehetővé számára olyan áldozattételt, amekkorát meghozni szeretne, pedig “a’ Hazafiságnak Természete az: hogy (...) semmit sem sokall; mert életével is örömest áldozik", ugyanakkor e gondolatban csekélységének igazolását is megtalálja, hiszen “sok kitsinyből nő a nagy" - az áldozatok egyenértékűek, ha mindenki saját lehetőségeihez mérten ad. A főherceg magát az örökké emlékezetes napot szenteli a nemzetnek, a jutalmazott literátor-tudósok műveiket, “édes Hazánk részéről legelső zsengéiket" helyezik el áhítattal a haza szent oltárára. Maga a “templom" szerepét betöltő helyszín, a Nemzeti Múzeum is áldozat: “gróf Széchenyi Ferencnek hazafiúi áldozatja". Kultsár reményét fejezi ki, hogy mostantól szaporodni fognak az ehhez hasonló (pénzbeli) hazafiúi áldozatok is, hiszen ezek teszik lehetővé, hogy a Marczibányi-alapítvány és többi reménybeli társa “a’ Nemzeti Culturára még hathatósabban munkálkodhassék."
Az áldozatok nem kívánhatnak és nem érdemelnek jutalmat, hiszen vagy önzetlen felajánlásból kell születniük, vagy kötelező “isteni adó" lerovásának kell őket érezni; szentségtörés volna azt gondolni, hogy Istent (vagy bármelyik istent) ezáltal lekötelezettünkké, adósunkká tehetjük; érdekes módon azonban egyik áldozat lehet egy másik jutalma, és viszont. Miller Jakab Ferdinánd fontosnak tartja megjegyezni, hogy a magyar nyelv fokozatos térhódítása (amit “Felséges Tsászári és Királyi Udvarunk bölts rendelésének kell megköszönnünk"!) olyan fejlődést tett lehetővé, hogy ma már nemcsak számban szaporodnak napról napra a magyar írók - ami már önmagában is a fejlődés örvendetes jele -, de “az érdemesek jutalmaztatnak is". Horvát István kiemeli, hogy az írók ugyan addig is fáradságot nem kímélve dolgoztak, míg erre egyedüli ösztönzőjük a haza szeretete volt, de mostantól kezdve “erőltetett szorgalommal" szentelik magukat e dicsőséges pályának, “melly a’ Nemzetre méltóságot, a hazai nyelvre ragyogó világosságot, a’ polgári fenlételre fenekes állandóságot vonhat", különösen ha a nemes pártfogó “ezután is ápolgatni fogja emelkedő igyekezetinket." 1824-ben Thaisz András egyenesen úgy fogalmaz, hogy a Szép-Literaturai Ajándék “tökélletes classicus érdemre ekkoráig tsak azért nem emelkedhetett, mivel azon derék Hazafiak, a’ kik munkájukat annak számára beküldötték nem kötelességből, nem pénzért, hanem tsak mulatságért ’s a’ Nemzeti Literatura eránt való szeretetből írnak." Érdemes összevetni ezt az 1819-es évfolyamot áttekintő cikkének a “philologiát", azaz nyelvtudományt érintő részével: “Nemzeti Literaturánknak szerentséje még most olly lábon áll, hogy magának is gyámolóra szüksége vagyon ’s igy az Író munkájának érdemes béréről nem is álmodhatik; tsupán tsak önnön érzésében, hogy Hazájának bóldogságát kötelessége ’s tehetsége szerint előmozdította ’s a’ Tudósabbaknak helybenhagyásaikban találhatja fel jutalmát. De ki is dolgozna érdemlett bérért midőn a’ Haza boldogságáról szó vagyon? Ki fizettetné meg magának emberiségének legbetsesebb részét, mellynek kifizetésére a’ Világ minden kintsei elégtelenek, - Hazája’ szeretetét, szivének nemességét? A’ mi megfizethető, - eladó; a’ mi megjutalmazható, annak betse vagyon, de érdeme nintsen: vagy érdem, jutalom nélkűl; vagy jutalom, érdem nélkűl!"
A nemzetállam ideológiájával - azaz a modern nacionalizmussal - karöltve kialakuló és legitimációját jelentős részben belőle nyerő “irodalmi élet" kulturális rendszerének ideológiája (vagy nevezzük kultusznak?) sokban emlékeztet Bourdieu “archaikus gazdaságára". Más kérdés, hogy tényleges működése kezdettől szép lassan a kapitalizmus mintája felé hajlott, és a kultusztörténeti kutatások megindítása talán épp annak a jele, hogy ez a szakadék mára akkorára nőtt, ami (legalábbis az ideológiától-allegóriától magát elhatárolni próbáló “tudomány" területén) már nem teszi lehetővé a kultikus leírásban való reflektálatlan közreműködést. A művelés alapjának, a természetnek (ami jelen esetben az organikusságot kifejező metaforákkal leírt nyelv, illetve bizonyos szempontból a vele azonosított “orgános test", a nemzet) az archaikus gazdaságokra jellemző bálványozása lehetetlenné teszi e szentséges természet nyersanyagként való elképzelését és a tevékenység munkaként való felfogását. Ehelyett a “termelőtevékenység" és a viszonyok szimbolikus vonásait hangsúlyozzák, vásárlás és fizetség, azaz “értékarányos csere" helyett ajándék és viszontajándék bőkezűségéről, az “eszmei érték" puszta jelzéséről beszélnek. Az irodalom esetében ez konkrétan például azt jelenti, hogy hiába határozzák meg egy idő után pontosan az írók jogait és akár a “díjszabásokat" is, ebben az esetben természetesen az anyagi vonatkozások nincsenek csereviszonyban, jel-jelentés kapcsolatban az adott szellemi tevékenységgel, illetve “termékkel", hiszen ezek “felbecsülhetetlenek", “mérhetetlenek" és “kifejezhetetlenek" az adott (azaz piaci) jelrendszerben. A Marczibányi-ünnep korában, de még később is nagyon sokáig szentségtörés az írásról mint a fenti értelemben vett munkáról beszélni. Az írás itt éppen úgy küszködés, gyötrődés, kínlódás, mint ahogy a földművelés az archaikus gazdaságokban. A Tudományos Gyűjtemény első évfolyamában közreműködő magyar írókat felsoroló ismertetőben olvashatunk a tudományos pálya elismertségével nem arányos nehézségeiről is. A munka fogalma csak akkor jelenik meg, írja Bourdieu, amikor e cselekedet már nem egy szükségszerű rendnek lerótt adó, és amikor e legszentebbnek tartott tevékenység már a szó negatív értelmében minősül szimbolikusnak, azaz érdekmentesnek ugyan, de konkrét (az új jelrendszerben, pénzértékben kifejezhető) haszon nélkül valónak. A haza, mint az elnök, Teleki László Cicerót idézve megfogalmazza, épphogy e szent (isteni, emberi, polgári) kötelességek összege (Cicero a kötelességekről írott munkájában értekezik a haza fogalmáról!), teljesítésük pedig, ahogy az 1817-ben kitüntetett Virág Benedek mondta, szent fáradozás. Az áldozattétel, a haza érdekében való kötelességszerű, önzetlen cselekvés hangsúlyozása a tudósokat, írókat mint tisztán kulturális vagy esztétikai érdekből tevékenykedő lényeket állítja elénk. Az írói hivatás ilyen paradox “önzetlen érdekként" való ideologikus megjelenítésének hatására “a szimbolikus érdekek szembefordulnak az anyagi érdekekkel, függetlenednek azoktól, vagyis mintegy szimbolikusan megszüntetik érdek mivoltukat." Az irodalom fogalmának modern, esztétikailag megalapozott jelentése, amely szerint irodalom “minden olyan nyelvi jellegű, írott vagy szóbeli alkotás, amely lényeges esztétikai minőségekkel rendelkezik, amikor esztétikai kategóriákkal írjuk le", a modern irodalomintézmény megjelenésével párhuzamosan alakult ki, amelynek már, legalábbis az elméleti megalapozáshoz, nincs olyan nagy szüksége a nemzetszolgálat eszméjére mint “gyámolóra". A “nagykorúsodás" azt is jelentheti, hogy a rendszer önellátóvá és önfenntartóvá válik, ám a magát egy idő után nagykorúvá nyilvánító irodalom, úgy tűnik, a mai napig rászorul “apolgató Maecenassainak" pártfogására. Mivel ezt mint nemzeti vagy egyetemes emberi, esztétikai stb. értékek őrzésének szent kötelességét valamilyen módon elvárhatóvá kell tenni, meg kell indokolni, az ideológia a Stanley Fish által hiányolt hídként mégiscsak fenntartja az összeköttetést a kultúra különböző vámterületei között (bár a nyelv ettől még “mormolás" marad).
Egyelőre azonban a literatúra “gyermekded, csecsemő állapotban" van. Sokak szemében botrány, provokáció Thaisz eljárása, aki a Tudományos Gyűjteményben “egységáras" honoráriumrendszert léptet életbe. Ez árulás, a “jóhiszeműség gazdaságának" működéséhez szükséges hallgatás törvényének megszegése, abszurdnak érzett csereaktusok elfogadhatatlan lemeztelenítése. “Ki adott munkáimmal soha jutalmat nem kerestem, nem is reméllettem" - jelenti ki Fejér György a díj átvételekor, de Kolmár József is azzal köszöni meg a megtiszteltetést, hogy munkája hasznosságának tudata az igazi elismerés. Teleki László “méltatlan előlülőnek" nevezi magát (részben hogy nagyobb, illőbb legyen a kontraszt közte és a közvetlenül ezután megszólított nádor között), akinek fáradozásai bőséges jutalmat nyernek, ha tevékenysége akármilyen kis részben is hasznos lehetett a haza számára. Kevés kivételtől eltekintve minden díjazott valamilyen nemes célra ajánlja fel jutalmának összegét, de ha mégis megtartja, akkor is csak a fényes megtiszteltetést, a kiválasztottságot, a díjátadás méltóságteljes körülményeit, szimbolikus ajándék voltát hangsúlyozza. A pénzt csak a lemondás, a felajánlás oldaláról, áldozatként említik meg. “A nemes Virtus: maga ő magának Bére, jutalma" - írja Virág. Kis Jánoshoz, aki cikket írt az írók jutalmazásáról (és szégyenteljesnek tartotta, hogy a múzsát “béres szolgaként szegődtetik" a közönséghez, a Helikonon kenyerüket keresik, azaz pénzért írnak némelyek), Berzsenyi episztolát írt, s ebben Fejérhez hasonló érzékletes képet festett az ideális, “virtusos" írói magatartásról. Az “igaz virtus feláldozza magát, S nem kéri senkitől érdeme jutalmát, Mert azt magában érzi. A bajnok mosolygva rohan a halálnak; Hogy vére gyümölcsöt teremjen honjának, Éltét örömmel végzi. // A bölcs kebeléből szívét kiszakasztja, Néma falak között hervad arculatja, Fejét mély gond epeszti. Álmatlan szemei mécsekkel virradnak; Kizárja örömit a ragyogó napnak, Az áldást úgy terjeszti. // Barátom! érzed-é? Képed festegetem, De el nem érheti eléggé ecsetem Az eredeti szépet." Berzsenyinél kultúrafelfogásának spártai vonásaira emlékeztető módon, ősi erényeket továbbéltető “tékozló puritanizmusként", önmegtagadó bőkezűségként jelenik meg az irodalmi virtus. Vagy jutalom, vagy érdem - a kettő együtt nem megy.
Vagy mégis? Mintha - Viala kifejezésével élve - a jutalmazás, a támogatás, az “áldozás" mindkét fél részéről egyfajta szimbolikus “pénzmosás" lenne. Hiszen nem ez az igazi jutalom, ez csak a kiválasztás jele, amely a földöntúli értékek hordozóinak lehetővé teszi az önmagában értéktelen földi létezést, és így az igazi értékek világára nyíló ablak-szerepük betöltését. “Ők a Nemzeti Cultura fő mívesi, a szükséges tudománynak tolmátsai, ők készítenek azon Nemzetnek, mellynek tagjai, fény-koszorút, hogy ő a ditsőséggel tündöklőknek polczára léphessen" - írja Fejér György. Egy korábbi tanulmánya szerint “a természet a tudósokon keresztül nyilatkozik meg, ő általok, mint hajdan a Félistenek, és Bajnokok által, menti, tisztittya e világot a szörnyektől, a tévelygéstől, igazságtalanságtól, s t. e f." E modern hősök, újkori szentek és aszkéták igazi jutalma az utókor örökkévaló emlékezete, ez az igazi megtiszteltetés: a szerzőknek szóló túlvilági igazságszolgáltatás. Ebből a szempontból a vagyonos hazafiak sokkal kedvezőtlenebb helyzetben vannak, mint “szellemi tehetős" társaik, de ha megfelelő célra használják virtusromboló vagyonukat, ők is átjuthatnak a tű fokán. Marczibányi tette “példa lészen a’ Gazdagoknak, hogy javaik egy részét a’ Haza boldogítására szenteljék; minthogy így magoknak maradandó ditsősséget" szerezhetnek, amint “Hazai Literaturánknak ama Nagy Maecenássa" cselekedett, “a’ kinek Neve, és jeles Intézete, méltó a’ halhatatlanságra." Emlékbeszédében Toldy biztosítja a nemzetet, hogy Marczibányinak sikerült azt az örökkévalóságot elnyernie, melyre alapítványa szövegének kezdete szerint törekedett.
5. Szívképző repülőírások szerzői és tisztesség dandárjainak címjei
Az archaikus gazdaságban, olvashatjuk Bourdieu-nél, a hírnév, a becsület, a presztízs, azaz a “szimbolikus tőke" éppolyan, ha nem nagyobb érték, mint a valóságos, s éppúgy felhalmozás tárgya. Az a vágy, amely a civilizáltság fokának emelkedésétől, a kultúra fejlődésétől azt várja, hogy a nemzet dicsőségének “feljebb pontjára" emelkedjen, s az idegenek elismerésében gyarapodva növekedjen nemzeti méltósága, szintén arra utal, hogy a nemzetek versengésének gondolata, amely az egyes nemzeti kultúrák, literatúrák, irodalmak fejlődésének, illetve e folyamat fejlődésként való leírásának katalizátora volt, éppolyan elválaszthatatlanul ötvözi magában a szimbolikus és a reális tőke vonásait, mint az említett gazdasági rendszer.
A “fitogtató fogyasztás", amelynek során akár komoly anyagi erőt is áldoznak a szimbolikus javak megszerzésére, és a gazdagoktól elvárt bőkezűség, sőt időnként (a megfelelő cél érdekében történő) tékozlás is hasonló a mecénási viselkedésnek az autonóm kulturális rendszer létrejöttében játszott-elvárt szerepére. A mecénási “tékozló" bőkezűség elismerése, de ugyanakkor elvárása is többször megjelenik az ünnep szövegeiben; Kultsár például a mecénásság régi hagyományait hangsúlyozva (amely így szintén nemzeti nagy, követendő példa lesz) a bőkezűséget Virág Festeticshez írt ódájának e részletével illusztrálja: “Ki e magának bűnösen áldozó / Században a köz jóra irigykedést / Szerző ditsősségel ki tudja / Mérni, s pazarlani szép vagyonnyát." A mecenátus gyakorlata bizonyos értelemben “igazolja" a gazdagot és ugyanakkor az írót is a társadalom szemében. Egymásra utalt helyzetükben szimbolikus és anyagi javak - mű és pénz - cseréje úgy jelenik meg, mint a legtisztább, mindkét fél számára egyformán előnyös érdekkapcsolat. Alapját Viala szerint “a kölcsönös hála logikája" alkotja, amit jól szemléltet Gáti István hálabeszéde: a támogatott költő, író vagy tudós a mecénást felmagasztalva maga is felmagasztosul, a mecénás emlékezetét viszont “örökre fen fogja tartani a’ munkákban előforduló ’s azokat elfogadó Ajjánló Levelek. Örömök a’ Mecenásoknak, midőn látják, hogy költségeket nem forditották haszontalanra. Örömmel telek én is el, több itt jelen lévő Tudós hazafi társaimmal, a’ ki tsekély munkálkodásomért, illy felséges gyűlekezettől, és ennyi sokaságtól tiszteltetem."
“A literátorok kevés becsülete" miatt már Kármán is panaszkodott, de a 19. század elején egyre gyakrabban követelnek addig nem ismert mértékű és formájú tiszteletet az íróknak és tudósoknak. A Mondolat ezt a vágyat is parodizálta, bár persze különösen a szépliterátorok felé vág a jutalomtételeket és érdemjeleket emlegetve. A Marczibányi-alapítvánnyal azonban az író-tudósok pozíciójának és jutalmazásának kérdése új megvilágításba került. Ahogy a kortársak is megfogalmazták, az ezt megelőző pályázatok nem egy nagyon tekintélyes, az ország legmagasabb köreinek pártfogását bíró, tiszteletre méltó közalapítvány által, hanem többé-kevésbé rangos magánszemélyek (folyóiratok) elszigetelt, távolról sem ekkora presztízsű kezdeményezéseiként igyekeztek a literátori tevékenységet kedvezőbb, központibb helyre állítani. Mint Horvát István hangsúlyozza beszéde végén, Marczibányinak és a hozzá csatlakozó Teleki Lászlónak “a’ Haza oltárára áldozott" adományát az érdemes tudósok és írók immár “nem kisded magános ajándék fejében nyerték el: azt már egyenesen számtalan más Kegyelmekkel és Pártfogásokkal együtt, Felséges Ts. K. Fő Hertzegséged magos; és a’ Köz jutalmat ’s Nyilvánságos Buzdítást illő mértékkel mérni tudó felséges nagy Eszének köszönni tartozunk. Teljes e’ számos és pompás Gyűlekezetben minden Magyar Szív e’ nagy Kegyelem Fontosságának édes érzéseivel (...) A’ Tátrától a’ Száváig; a’ Lajtától az Erdélyi Hovasokig köz hálaadás fogja hirdetni e’ Jutalom Osztás fényességét, ’s ezernyi ezer sohajtások küldetnek az Ég felé Ts. K. Fő Hertzegséged hoszszu életéért." A főherceg magasztalása szinte háttérbe szorítja az alapítványtevőt is, s ő maga válik modern mecénássá.
A mecénási kapcsolat fontos jellemzője és egyszersmind az általa biztosított jutalom értékének emelője, hogy ritkább, ünnepibb és szimbolikusabb, mint az egyszerű kliensi viszony. A mecénási megtiszteltetés azáltal, hogy kombinálja az anyagi és a szimbolikus jeleket, egyfajta felszenteléssel, szentesítéssel ér fel. (“Legyen egy borostyán ág v. babér koszorú, egy ezüst liliom v. emlékpénz a jeles érdemnek kitett jutalom: csak köz tisztelet, s nyilvánvaló külömböztetés jegye légyen" - olvashatjuk a Tudományos Gyűjtemény 1818. évi kötetben, ahol megjelent az 1820-ban elbírált három jutalomtétel; majd az ismertetés írója némiképp meglepően hozzáteszi, hogy “illy győződésből tett ki jutalmúl halhatatlan érdemű Marcipány István" 400 forintot, ami azért mégsem “csak" egy babérkoszorú.) A résztvevők, jutalmazottak áldozó papok lehetnek ugyan, de ahogy Pethe Ferenc is fogalmaz: “ezen elfelejthetetlen Napnak, Hazánk, ’s Nemzetünk egyik legtündöklőbb Nestora rendeltetett felszentelő Papjává."
A szentesítés Vialánál egy új társadalmi szerep legitimálását jelenti (amit akár a foucault-i értelemben vett szerzői funkció megjelenésének is tarthatunk). A “törvényesített", immár nem magánkézben lévő akadémiai társaságok és maga az Akadémia, valamint a nagy, állami miniszter-mecénások tették lehetővé az “első irodalmi mező" kialakulását. Ez átrendezte az “író emberek" addigi rendjét, máshová helyezte a határt profi és amatőr között, és megváltoztatta ezeknek az életmódoknak a stratégiáit és elismertségét. A hivatalos (irodalmi) intézmények kialakulásával, amelyeknek már lehetőségük volt a nyelv és a poétikai rendszer kodifikálására is, fokozatosan az írók váltak a norma meghatározóivá, mestereivé. Ebben a mozgásban alakult ki egy különös, kanonikus karriertípus, amelyben a terjeszkedés motorjává és magának a karriernek a mintájává a cursus honorum - az intézményes elismerés köre - lett. Az intézmények egy olyan kört iktattak a szerzők és a közönség köré, amely fokozatosan csökkentette, esetleg teljesen le is építette az utóbbiak reális, hatékony beleszólási jogát az írók megítélésébe.
Ez az autonómia azonban éppen állami elismertségének, hangsúlyozott legitimitásának köszönhetően viszonylagos, ambivalens. Azzal, hogy e kialakulóban lévő rendszer autonómiára tesz szert elemei meghatározásában, ám ugyanakkor - és éppen e jellemzője által - környezetével szembeni érzékenységét is megpróbálja fokozni, “befelé" csukva, de “kifelé" bekapcsolódva a társadalomba, kérdésessé is teszi önállóságát. Ez a “konstitutív ambiguitás", ahogy Viala nevezi, már az első irodalmi “mezőnek" alapvető elemévé válik. Az írói (vagy bármely intézményes) szerep szentesítése a kezdet kezdetén elbizonytalanodik, mintha természetéből következően nem tudna igazán meggyőzően mindkét irányban egyidejűleg működni, s konklúziója szerint van is ajándék meg nincs is: “consécration confisquée". Azzal, hogy a pénzbeli magánalapítványt ténylegesen megtevő Marczibányi szerepe az ünnepléseken eltörpül a fejedelmi megtiszteltetés mellett, melyben az egyébként “hiú betsű" ajándék értékét a szándék és a tárgy mellett leginkább “a’ Jutalom-osztó határozza meg", s bár a dicső hazafiak csillagok a nemzetiség egén, de az éltető nap mégiscsak az uralkodó, az alapítvány pozíciója inkább a királyi/állami mecenatúra intézményéhez kezd hasonlítani. Ugyanakkor, mivel nálunk folyamatosan hangsúlyozzák a kultúra kultikus vonásait, s az áldozat a Magyarok Istenének szól, a hasonlóság nem tökéletes. Az irodalom nem annyira társadalmi gyakorlatként, magasabb rangú életformaként, karrierként vívta ki előkelő pozícióját (bár erre is történtek kísérletek), mint inkább szent, nemzeti kulturális értékként, s a legitimáció szótárának ez az eltérése valószínűleg nagyon jelentősen befolyásolhatta a magyar irodalomtörténet “alapvető kultikusságát", ahogy idézett tanulmányában Margócsy István fogalmazott.
A Marczibányi-intézet, amely olyan sajátos módon egyesíti magában a Viala által legmagasabbrendű legitimáló erővel bírónak tartott két intézményforma, a (központi, hivatalos) mecenatúra “kiválasztó", az akadémia “pályázati", sőt részben még az ezeknél sokkal kisebb szentesítő erejű kliensi kapcsolat “szolgálati" tulajdonságait is, többször került a hazai literatúra intézményeinek kialakulását kutató elemzők figyelmének középpontjába. Csahihen Károly éppen azt emeli ki, amit a kortársak és a későbbi elemzők egyaránt a literatúrai-tudományos autonómia alapfeltételének tartottak: az író-tudósok presztízsének addig nem tapasztalt növekedését. Az ünnepély résztvevői “egy országgyűlés nélküli korszak, egy hontalan hazának egyetlen közszereplőiként" jelennek meg, s egymásra találásuk ünneplése csak a magyar korona 1790-es visszatérte, azaz az uralkodó és a “szegény szűz Hungária" kapcsolatának törvényesítése körüli eseményekhez hasonlítható. Igaz, hogy mint ugyanott olvashatjuk, 1817 folyamán már a helikoni ünnepségek is emelni kezdték a magyar írót, de igazán, azaz a társadalmi tisztelet odaítélésének legitim meghatalmazottjai előtt felmagasodni csak itt, a főherceg-nádor személyes pártfogásával büszkélkedő és ezt a tényt az ünnepi beszédekben külön kiemelő Marczibányi-ünnepségeken kezdtek. Ez a presztízsnövekedés új pozíció meghódítását is jelzi: az írók immár “hivatalosan" is úgy jelenhetnek meg, mint az “egyedül valóságos, igaz" (azaz ideális) nemzet képviselői. Bár 1817. november 23-át a kortársak egy új korszak szimbolikus kezdőpontjának nevezték, nyilvánvalóan csak egy pillanata volt ez annak a hosszú és javarészt feltáratlan folyamatnak, melynek során az “író" akcidenciából, melléknévi igenévből szubsztanciává, főnévvé vált. Talán mégis mondhatnánk Kultsárt kicsit parafrazeálva: megtörtént az autonóm irodalomintézmény szilárd és szentséges épületének ünnepélyes alapkőletétele. Vagy éppenhogy az ünneplés maga lett e tiszteletre méltó ház alapköve?