Margócsy István
SZIGVÁRT APOLÓGIÁJA
A Szigvárt keletkezésének és fogadtatásának története persze ezen kívül is sok érdekes mozzanatot tartalmaz. Hisz ritkán jelenik meg úgy könyv, hogy a főszöveg mellé a szerző nemcsak az újított szavak szótárát helyezi el, hanem egyben visszavonó és mentegetődző levelét is, mely szerint ha az e szavakkal kapcsolatos felháborodásnak mértékéről előbb tudomást szerzett volna, maga is mérsékelte volna a neologizálást, csakhogy a kiadó már ily nyelviséggel nyomtatta ki a szöveget, s nem volt mit tennie. Másrészt az olyan fogadtatásra sem igen lehet még példát találni, mely e könyvet illetően a ránk maradt dokumentumokból kiolvasható: hogy valakinek a művét, akár fordítását is kizárólag szóhasználata, szócsinálása alapján ítéljék meg. A kortárs kritikai vélemények ugyanis, legyenek bár javallóak, mint a Dugonics Andrásé, vagy fölényesen elutasítóak, mint a Kazinczyé, mind kimerülnek abban, hogy az egyes új, mesterséges szavak létjogosultságát vagy minőségét elemzik. Mert mikor pl. Dugonics az Etelka jegyzeteiben igen fellengzősen dicsőíti Barczafalvi Szabó teljesítményét (“A mi engem illet: valahánszor azon említett szavakat oly barátimmal olvastam, kik csendes és meszsze-látó tehetséggel bírnak, mind-annyiszor SZABÓ-úrnak szorgalmatosságát az egek tornáccáig emeltük. Sőtt annak szerencsés gondolattyait most-is arra kérjük: hogy a högyös nyelvtűl semmit se tarcson. Tovább folytassa a munkát, és a Magyar tár-házat ilyetén gyöngygyeivel ez-után-is gyarapítani akarja. Markunkban még Magyar nyelvünk."), a könyvnek sem tartalmáról, sem stílusáról nem ejt szót, megelégszik “az elegyes szavaknak ki-gondolássok" nyugtázásával. E jóindulat egyrészt elég meglepő, hiszen ismeretes Dugonicsnak a Szigvárt szentimentális “modernségéhez" képest erősen konzervatív ízlése és beállítottsága, valamint az irodalom nyelviségéhez való viszonyának Barczafalvi Szabóéval ellentétes volta (archaizálása, népinek feltüntetett stilizálása, tömörítő darabossága stb.), másrészt éppen ezen fenntartások miatt korlátozott érvényű is marad: a nyelvnek és a nyelvvel való élésnek csak ideologikus elemeire vonatkozik (azaz a nemzetépítő funkciót hangsúlyozza), s a műnek a fogalmazáson túlmutató esztétikai jellegével nem is akar mit kezdeni. Épp ezért különösen érdekes, hogy Kazinczy, aki viszont, mint ismeretes, annyira hevült a német könyvért, hogy szerzőjével levelezést kezdeményezett, s maga is hozzálátott a regény fordításához (vagy magyarításához, Szegvári címmel), s abbahagyott fordítását még fogsága után is tervezte befejezni, kritikájában, mely a nevetségességig menően gúnyolja s tűzre vetendőnek ítéli Barczafalvi Szabó nyelvészkedéseit, szintén megakad a szavak szintjén (“...Ezt a német nyelven édes sírásra fakasztó írást boszankodás, felhevült boszankodás nélkül nem fogják olvashatni... S hihette-e azt a fordító, hogy olvasói között találtathatik csak egy is, aki ezeket az agyrtai nevetséges szökdécseléseket szépeknek fogná állítani?... Románt fordítani, s a gyönyörűségre szolgáló dolgokat is idétlen névvel mocskolni el, megengedhetetlen vakmerőség."). Kazinczynak finom és találó művészi érzékére vall persze, hogy (mint később Csokonai esetében) Barczafalvi Szabótól sem tagadja meg, “hogy a természet néki könnyűséget és találmányos elmét adott", de maga a kritika semmit nem tud és nem akar mondani a Szigvárt-fordítás mentségére. Csak jóval később, már az új század eleji nyelvújítási viták kiélesedése idején fog majd Kazinczy jó és értő szavakat is szólni Barczafalvi Szabó vállalkozásáról: akkor, amikor már ő maga is ki lesz téve a nyelvrontó szócsinálás vádjának. Magát a fordítást egészében véve mindig is el fogja ítélni, ám ekkor elismeri, hogy szükség lehetett, szükség volt a szócsinálás túlzásaira, s e túlzások elítélése nem vezethet minden szócsinálás elvi elvetéséhez (pl.: “Szabó Dávid szükségtelen szókat is csinált - és nevetségeseket... De a kétszáz rossz, rút és szükségtelen köztt volt 40 jó, s azokkal élni igen is illő"; vagy: “Volt-é a világon nevetségesebb Író, mint Szabó Dávid, a Pataki? Én ugyan sok rossz Írót ismerek, de rosszabbat, nevetségesebbet nem, csak eggyet is... és még is nem köszönhetünk e néki is eggynehány új koholású szót, mellyet a veleélés már jóvá tett" stb.). Kazinczy, meglehet, egyéni, vetélkedő írói féltékenységből is (hisz, mint mondja, a Szegvári-fordítást épp Barczafalvi Szabó művének elrettentő hatására dobta tűzbe, s majd a Mondolat-vita kapcsán is fájlalja, hogy az ő szavait és tevékenységét összemossák Barczafalvi Szabóéival!) kárhoztatja e fordítást, ám az mégis megmagyarázás nélkül marad, miért nem talál néhány megengedhető újításon kívül semmi érdemlegeset benne.
Barczafalvi Szabó írói megítélése a továbbiakban nagyrészt Kazinczy nyomán haladt, nemegyszer még ama, legalább frazeológiájában nagylelkű, bár nem igazán tágkeblű megengedést is megszűkítve, melyre Kazinczy azért, kivált pályája végén, hajlandó lett (“De ha Barczafalvi nekünk Amerikát nem ada is, ha pőcékre vive is nagy részben, ada néhány darab aranyat, néhány gyöngyszemet és gyémántot, s mely nyereség volt az! s mit adtak a lármázók!?"), s a történeti leírásokban kizárólag tudatlan és rossz nyelvészként lett rögzítve: ő lett a magyar nyelvújítás Prügelknabéja, kinek szavait mint elvetemült szószörnyetegeket, elrettentő példaként lett szokás kárhoztatni s parodizálni. Az elítélés persze már Barczafalvi Szabó életében is megkezdődött: újságjának szerkesztésétől állítólag szavai miatt kellett megválnia; mikor a sárospataki főiskolán tanárként alkalmazták, az egyházkerületi gyűlés egyszerűen eltiltotta a neologizálástól, de a későbbi, kivált a múlt század végi kirekesztés szélsőséges példájaként elegendő itt Simonyi Zsigmondnak a Magyar Nyelvőrben leírt véleményét idézni: “Barczafalvi Szabó számára a magyar nyelvnek nincs, nem lesz dicsérő szava soha. Ha nyelvünk annyira elfajúlt, azt legnagyobb részt az ő szerencsétlen szóalkotásának köszönhetjük"; ez a szemlélet aztán addig is terjed majd, hogy még aki egyébként mentegeti is vállalkozását, a nyelv tekintetében az is negatívumokban fogalmaz: “ő nem stylművész, s e tekintetben fordításának valóban nincs sem értéke, sem jelentősége." Legtoleránsabb leírását Tolnai Vilmos nyelvújításkönyvében találjuk (itt részletesen ki van fejtve, mit mondott, mit írt Barczafalvi Szabó nyelvi gyakorlatának elveiről, milyen szavakat csinált s milyen módszerrel, ezek közül melyek maradtak fenn; milyen vitái voltak stb.), ám a dolog természeténél fogva e nyelvtudományos könyvből teljesen eltűnik Barczafalvi Szabó könyvének esztétikai jellege, s ugyanúgy, mint a korabeli kritikában, csak az egyes szavak maradnak meg, már a stílus vizsgálata is elmarad.
E dolgozatban épp ezek miatt nem is a nyelvész Barczafalvi Szabóval s (sokszor valóban menthetetlen) szócsinálási furorjával foglalkoznék, hanem írásának és irályának mai szemmel nézett szépirodalmi jellegével: azt gondolom ugyanis, hogy a nyelvújításnak még a legföldhözragadtabb elemeit sem lehet csak a szavak, az elemek szintjén megragadni; a szépirodalomban végbevitt újításokat pedig csakis a kor irodalmi kontextusának figyelembevételével lehet megítélni - mindennek pedig nagyon kevés köze van ahhoz a kérdéshez, vajon jól sikerült volt-e egy vagy sok szó az írói alkotás során. S a regénynek irodalmi megközelítését sem elsősorban a szerző érdemei miatt szorgalmaznám, hanem azért, mert úgy látom, irodalomtörténet-írásunkban felettébb el van hanyagolva ama néhány, elsősorban természetesen német eredetire visszanéző regénykísérlet, regényfordítás, mely a 1780-as években, nyilván a jozefinista felvilágosodás termékeként, úgy látszik, nem csekély szerepet játszott. A Szigvárt mellett meg kell itt említeni az olyan, a korban számon tartott, ám azóta alig feldolgozott regényeket, mint a Gelei József fordította Hallónak boldog estvéje (Chr. Fr. Sintenis műve nyomán), az Ifjabbik Robinzon (J. H. Campe regényéből), a Klimius Miklós földalatti utazása (Holberg nyomán), a G. nevezetű Svédi grófné (Gellert nyomán, két fordításban is); a Kazinczy előszavával megjelent A tiszta és nemes szeretet ereje, azaz Orestes és Hermione (Dusch nyomán Ivánkay Vitéz Imre fordításában), vagy a maga Kazinczy által Wielandból fordított Szókratész Mainómenosz, azaz A szinopei Diogenesz dialógusai, továbbá Kazinczynak Werther-fordításkísérlete stb. E művek alighanem igen nagy mértékben hatottak a korszak irodalmi ízlésére, s nemcsak társadalmilag sokszor igen fontos és modern tartalmukkal, szentimentális érzékenységükkel, hanem a klasszicista műfajhierarchiát aláaknázó prózaiságukkal és regényességükkel esztétikailag is meghatározó funkciót töltöttek be: nélkülük nyilván nem születtek volna meg az oly fontos magyar művek, mint Kazinczytól a Bácsmegyey, Kisfaludy Sándortól a Két Szerető Szívnek Története stb. E művek mint modern regények, melyek valóban a legmodernebb élethelyzeteket rajzolták meg kellő felvilágosodottsággal és kellő érzékenységgel, a nyolcvanas évek irodalmiságának majd minden kérdését érintették; s nagyon fontos szerepet játszottak abban a folyamatban, mely a kor minden irodalmi kánonát és szabályrendszerét radikálisan átírta, s lehetőséget teremtett egy sokkal nyitottabb irodalmiság érvényesüléséhez. A Szigvárt ennek a folyamatnak igen jelentős állomása lehetett; s már maga az erőteljes nyelvi elutasítás is valószínűleg azért fogalmazódhatott meg vele szemben, mert e regénynek nem csekély szerepet szánhattak (Kazinczy is nyilván ezért akarta volna lefordítani).
Hisz a Siegwart a német irodalomban a Werther után talán a legnagyobb modern szentimentális könyvsiker volt, melyet 1776-os első megjelenése után rögtön sok európai nyelvre le is fordítottak (a fordítások sorrendje: lengyel 1777, francia 1783, 1785, dán 1778, holland 1779, a nyolcvanas években készült az olasz és magyar), s melyet német nyelvterületen egészen 1844-ig folyamatosan újra kinyomtattak. E könyvben, ha igencsak hosszadalmasan s igencsak trivializált formában, minden megtalálható, ami a Werther-féle indulatoknak, a Sturm und Drang szenvedélyességének alapot adott: nagy és szenvedélyes szabadságideológia, a vallási tolerancia iránti korlátlan igény, a szerelem egyéni és szabad választásának igenlése és követelése, a szerelmi bánatnak a hősiességgel való szembeállítása, a társadalmi egyenlőtlenségek feletti háborgás, a mindenféle kiszolgáltatottság (szülői, arisztokráciai) elleni rugódozás, a művészetek és az érzékenységek szoros összekapcsolása, minden durvaság elítélése (csak illusztrációként idézném az egyenlőségre vágyó emberbarát nosztalgikus társadalombírálatát Szigvárt egy elmélkedéséből: “Beh nem szeretnék soha Fejedelem vagy Fejedelemné lenni; ha nékem fejedelmi módon kellene élnem! kiváltt, ha meg gondolja az ember, hogy nagyobb részént a jobbágyoknak véres verejtékek mégyen fel az asztalra!" - II, 437) stb. S mindezt a regény a szenvedő érzékenység szemszögéből mutatja: a kiszolgáltatott, érzékeny és felvilágosodott fiatal értelmiségi szenvedéstörténeteként, kit a zord világ, hiába kész hősünk néha még a belátó kompromisszumokra is, hol kegyetlenségeivel, hol félreértéseivel és véletleneivel kitaszít magából, egyedüllétre kényszerít és halálba kerget. S e szenvedés úgy lesz megfogalmazva, hogy mindenütt az egyéni érdekeltség nyerjen kifejeződést: a szereplők állandóan vallomásosan nyilatkoznak meg (akár magukban, akár egymásnak), állandóan indulataikról és érzelmeikről óhajtanak tanúbizonyságot tenni, s ezért természetesen állandóan sírnak (ahogy a német kiadás utószava meg is jegyzi: az I. kötetben 117, a II.-ban 165, a III.-ban 273 alkalommal fakad valaki sírva...). Miller regényében ez az érzelmesség állandóan didaxissal is keveredik, s a német evangélikus felvilágosodás filantróp erkölcsnemesítő eszméi (hol magasabb, hol közhelyesebb színvonalon) sorra előadásra is kerülnek: a regény, miközben nagyon élesen felveti a fent említett problémákat, rendre meg is szelídíti és meg is oldja, ha legtöbbször csak a lemondásban és szenvedésben is, őket; s egy megnyugtató erkölcsi világrendnek legalább elvi lehetőségét mindvégig fenntartja (ebben aztán radikálisan különbözik is a Werthertől: itt, e regényben a jóakarat és hűség, a vallási megnyugvás ígérete mindig elveszi a társadalmi és erkölcsi dilemmák élét, s nem engedi az erkölcsi nehézségeket kétségbeeséssé fokozódni - e regény “természetesen" nem engedi sorsüldözte hősét öngyilkosnak lenni, hanem csak arra kárhoztatja, hogy beteljesületlen szerelmében, orvosilag is megnyugtató módon, természetes “szerelmi halált" haljon...). A regény díszletei, helyszínei, alkalmazott jelenetei mind ennek az érzékeny világnak akarnak keretet teremteni: a szabad természetben járás, a kertben gyönyörködés, a szalonokban a kulturált zenélés, a bálban való szelíden érzéki táncolás, a folyamatos olvasás (pl. Klopstock és Gessner!) és zenélés fogják mindig hősünk lelkét körülvenni, s fogják számára felkínálni az esztétikailag megnemesített derekas életvitel lehetőségeit. S ennek a világnak (vagy az e világ utáni nosztalgiának) lesz letéteményese amaz érzelmes és szenvedélyes beszéd és beszéltetés, mely a regényen, sírások és felkiáltások kíséretében, végigömlik: ahogy a hős és a narrátor nézik és végigszenvedik a szomorú történeteket, állandóan felhevülten reagálnak, s állandóan érzelmileg felfokozott beszédszituációban találják magukat.
E modern német regény nyilván nagyon sok szempontból kihívást jelenthetett a korabeli magyar irodalmiság számára: mind tartalmi kérdésekben, mind erkölcsi meggyőződésében, mind propagált és gyakorolt ízlésében, mind megformáltságában elütött attól az ideáltól, mely a legtöbb ez idő tájt alkotó irodalmi csoport számára mérvadó lehetett - az olvasóközönség legtöbb rétege alighanem túl modernnek is találhatta (épp ezért lenne fontos tudnunk: kik is voltak azok, akik felvásárolták a könyvet). Ha most a közvetlenül leíró jellegű tárgyi környezet másságától el is tekintünk (tehát attól, mennyire ismerhették fel vagy el a magyar olvasók pl. a német városi zenélésnek szokásait stb.), sok olyan tematikus elemet találunk fel, melyeknek társadalmi visszhangja a magyar irodalomban egyébként csak sokkal később lett széles körűvé: ilyenek pl. a nemes és nem nemes közti szerelem és házasság lehetőségének kérdése, az individuális szerelem legitimációjának problémája, a nők jogainak elve (pl. “Egygyik Nemnek annyi szabadságának kellene lenni, mint a másiknak!... Tsupa kegyetlen uralkodók vagyunk az aszszonyi Nemen! De minthogy már egygyszer bé vették: tartoznak a leányok ahhoz tartani magokat, mivel az azzal való nem gondolás olly igen káros nékik..." - I, 363) stb. Illusztráció gyanánt: a magyar kiadás egy helyütt, vagy cenzurális okokból, vagy csak a várható elítélő társadalmi visszhang kikerülése okán, igen jelentős enyhítő változtatást is kénytelen (?) alkalmazni, ráadásul éppen a történetnek a legvégén, a megoldásban. A történet során a két, egymástól elszakított és csúnyán megtévesztett szerelmes, mindketten kolostorba vonulván, csak akkor találkoznak újra, mikor a hölgy már haldoklik, s épp a szerzetes papként szolgáló Siegwart hozná számára az utolsó kenetet: a felismerés után elébb a hölgy, majd valamivel később a férfi is belehal rettenetes sorsába. Ám míg a német regényben a két szerelmes, kívánalmuknak megfelelően, jóindulatú és megértő elöljáróiknak szerető akaratjából, ha titokban is, de egymás mellett nyugodhat (“...Siegwart... bey Nacht, in aller Stille neben seiner Mariane solle begraben werden. Die Nacht drauf begrub man ihn. Die beyden Märtyrer der Liebe ruhten bey einander. Auch auf sein Grab ward ein Kreuz gesetzt. Therese vereinigte die beyden Kreuze durch eine Blumen- und Cypressenkette" - II, 1072), addig a magyar változat ezt a nyilvánvalóan túl merész megoldást megvonja a szerelem mártírjaitól, s az elhunyt Szigvártot saját férfikolostorába, kedvesétől elszakítva úgy hagyja eltemetni, hogy még régi kebelbarátja és sógora sem lehet jelen, s mindössze így szól: “Másnap Szigvártot Füllendorfba vitték, és bé tétetett a Hólttalagba" (II, 720). A szelídítés nyilvánvalóan nagy hatású: a katolikus szerzetesrendbe belépett szerelmesek még akkor sem nyerhetik el szerelmük legitimációját, ha sorsuknak szerencsétlenségét a könyv mélyen fájlalja is. Hiába érződik a könyv szövegén némi protestáns íz (azon túlmenően is, hogy persze Miller maga is evangélikus lelkipásztor volt), s nemcsak a fordító magyar szóhasználatának köszönhetően (Barczafalvi Szabó mindig keresztyént mond, jóllehet a főhősök mind katolikusok!), hanem tudatos szövegbeiktatások révén is (Szigvárt kolostori elmélkedései közé a fordító önkényéből pl. bekerül egy olyan nagy fiziko-teológiai jellegű, természetet, istent dicsőítő fejtegetés, melynek a korabeli magyar protestáns teologizáló irodalomban nem egy helyen megtalálnánk párhuzamát - II, 694-699; a bibliaolvasás során a szerzetes Szigvártnak a katolikus magyarázatok nem tudják eloszlatni senkinek el nem mondott kételyét, s ekkor még az is eszébe jut, hogy protestánssá lesz, csak sajnos eme teológiát még nem ismeri eléggé, s így marad... - II, 1053-1054), ám a könyv végső kicsengésében a katolikus egyházi személyek szerelmi tiltását még egy halálban történő egyesülés sem engesztelhette meg. Persze a szerelem belső érzéseinek ábrázolása, az indulatok erejének és megfékezhetetlenségének jelenléte még így is rendkívül erősen érződik.
A magyar író számára alighanem épp ennek a szenvedélyességnek és érzelmességnek a nyelvi kifejezése okozhatta a legnagyobb nehézségeket: még azt is feltételezhetjük, hogy ez késztette Barczafalvi Szabót a szavak tömegének újítására. Hiszen a magyar irodalmi nyelvben, s kivált a magyar prózanyelvben e korszakban még semmi hagyománya nem volt a nagyszabású, nem-patetikus szubjektív érzelmesség, a szerelmi elfogódottság vagy elragadottság megjelenítésének. A német Siegwart a német prózanyelvnek egy már jól begyakorolt, könnyen folyó, mindenféle árnyalatra kidolgozott gazdag stílusregiszterével tudott játszani, még akkor is, ha maga Miller nem tekinthető túlságosan szellemes vagy változatos stilisztának. Ám Barczafalvi Szabónak önmagának kellett (kellett volna) kitalálnia ama stílusfordulatokat, amelyek e radikális modernséget képviselni tudják (tudták volna): az őelőtte működő magyar prózaírók egyáltalán nem e regiszteren játszottak (még az erkölcsi meséket fordító, pompás stiliszta Báróczy Sándor sem: ő, a francia irodalmi forrásoknak megfelelően, a nem-racionális erkölcsi problémák esetében is racionális kifejtést alkalmazván, a “franciás" stílusmegoldásokat alkalmazta, s a szubjektív szenvedélynek “kitöréseit" nyelvileg nem jelenítette meg). Ennek a prózastílusnak egyszerre kellett leszámolnia a latinos retorizáltsággal, a körmondatok alig leküzdhető vonzásával, s a szenvedélyt csak külsőleg leíró és említő történetírói gesztusokkal. Az ilyen, ma kétségtelenül groteszkül ható felkiáltások: “Minden, minden öröm üvöltöz, és örvend a maga létének!" (II, 696), vagy az ilyen megszólítások (férfibarátok levelezésében): “Tombolj öröm üvöltések között vélem, óh szívem szerette!" (II, 349), mind arra mutatnak, hogy Barczafalvi Szabó egy megoldhatatlannak tűnő, nem szavakban, hanem csak az egész nyelvi-stilisztikai komplexumban megragadható problémába ütközött, s kétségbeesésében nyilvánvalóan kapkodó válaszokat adott a problémákra. Csakhogy ne felejtsük el: kortársai közül, prózában, ezekre a problémákra senki nem talált jó megoldást. Barczafalvi Szabó nagyon szépen és egyenletesen jól fogalmaz akkor, amikor “egyszerű" jelenetezést vagy leírást kell megoldania (s persze mikor nem kell valamely új “tárgy" részére új nevet is koholnia): e téren nála jobban és folyamatosabban e korban nagyon kevesen fogalmaztak; amikor viszont a szubjektív lelkesültséget kellene valami módon visszaadnia, ugyanabba a nehézkességbe esik, mint kortársainak bármelyike (s e nehézkességet akarja aztán rettenetes szavainak új modalitásával kiküszöbölni; legalább szavaival kívánja “modernizálni" előadásának modalitását). Akkor látjuk igazán e problémának mélységét, ha megnézzük a fentebb felsorolt többi ily típusú regénynek is fogalmazásmódját: az esetek többségében a Barczafalvi Szabó megoldásainál jóval sutábbakat találunk. Ama két kiváló stiliszta pedig, akik kikerülték emez, a magyar prózában még nagyon sokáig fenyegető csapdát, azaz Kazinczy a Bácsmegyeyvel és Kármán a Fanni hagyományaival, a választott regényforma “kegyelméből" tudtak szolidabban fogalmazni: a levélregénynek eltávolított narrációjával, az “írásbeli" formai közvetítettségnek beiktatásával a közvetlenül kitörő szenvedélynek jelenetezését el tudták kerülni: a szereplők nem beszélnek egymással, s így jobban tudnak a retorizáltság leíró hagyományaival is élni.
Különösen élesen vetődik fel e kérdés a szerelmi jelenetek ábrázolásánál: itt Barczafalvi Szabó nyilván igen merészen jár el, mikor a szerelmeseknek kettesben töltött perceiket, enyelgéseiket, a részletezett csókolózásokat minden rövidítés nélkül lefordítja. E téren a fogalmazás körülményessége ma nyilván s joggal mosolyt fakaszt: “Mariána le hajtá a fejét az ő szívére, és meg szorítá kezét szelídeden: ottan ottan sokáig egygyet sem szóllának, tsak úgy űlének, mintegygy egygyűvé forrván ortzájok. Szigvárt, még mikor oda benn vólt a Mariána lélegzete, azt is hallá, s hogy kezdett jőni ki felé először tsak tsendesen, ezután apródonként mint tsak sebeskébben s erősebben, míg nem végre egygy nagy sohajtás vált belőle: és akkor osztán őtet ismét még erősebben a maga szívéhez szorította, és száját szájára petsételvén, ki szopá abból az ő tiszta tsókját és szelíd lélegzetét" (II, 369); “Mariána meg fogá egygybe a kezét, s vezeté őtet egygy leveles karámba, és ottan az ölébe ese: az ő tsókjai sokkal tüzesebbek valának, mint másszor: az ő szája sokkal tovább játszadozott az övén, és ki szopta egészszen az ő lélegzetét" (II, 390); ám ne felejtsük el azt sem, ily nyíltan erotikus jelenetet, ily részletezéssel, ily belső ábrázolási igénnyel a magyar próza Barczafalvi Szabó előtt nem rögzített, s így a lehetséges leírási variációkat Barczafalvi Szabónak kellett kitalálnia. Hiszen ha arra gondolunk, mily nyersen beszélnek és viszonyulnak egymáshoz az ugyanebben az időben írott Etelka szereplői (holott szintén szerelmes regényről lenne szó!), akkor látjuk igazán e modern lelki-erkölcsi finomításnak roppant jelenetezési és nyelvi nehézségét. Dugonics, aki oly szigorú erkölccsel vezeti szerelmeseinek sorsát, hogy kettesben szinte soha nem hagyja őket, enyelgéseiknek minden bensőséget nélkülöző nyelvi formát ad (pl. mikor Etele pajkosan fordul Etelkához): “Noszsza-rajta Kis-fazék, ugyan föl-rottyantál ám. Látd: a-ki mérget hordoz magánál, mög-is-mérgesödik. Avvagy talán farral keltél-föl ma röggel az ágybúl? Kicsin ugyan a bors, de látom: hogy erős. Mit marod a nyelved? Tödd-föl egyszer fejed, tüzrűl-pattant gesztenye. Csak a híjja: hogy habozzon a szád; hogy fogaidat csikorgasd" (II, 313), s a végső szerelmi egymásra találást is, mely persze nagy nyilvánosság előtt zajlik, csak nagyon röviden, éppen hogy jelezve az eseményt, ám roppant körülményesen és áttételesen írja le: “Ki írhatná-le azokat az érzékenségeket, melyeknek mind-eddég neveket nem találtunk. Etelka bizonnyára (sebének csekélségét meg-értvén) Etelének szeme közé nézett. Ki-terjesztették karjaikat. Az-után (néma jelekkel) összefutottanak. Végtére olly hathatósan öszsze-ölelköztenek: hogy két személlyeik öszsze-forrani, és egy személlyé válni láccattanak" (II, 492-493). Dugonics itt, ha nem is szándékosan, de nyíltan kimondja Barczafalvi Szabó és a szentimentális románok modernségének alapproblémáját: “Ki írhatná-le azokat az érzékenségeket, melyeknek mind-eddég neveket nem találtunk?" Nevet kellett találni az érzékenységek számára, stílust kellett kitalálni, melyben a rajongásnak mind bensősége, mind érzékisége megragadható lenne. S ez volt az, ami Barczafalvi Szabót magával ragadta, s amivel nem tudott teljesen megbirkózni: a feladat oly nehéznek bizonyult. Hisz a szentimentális érzékenységeknek, a szerelmi jeleneteknek leírása még Kazinczynál is, még húsz év múlva is, a Bácsmegyey átdolgozásában is nehézkes marad, mind a jelenetezés, mind a megfogalmazás terén: “Szívem tele volt; láttam a veszélyt, melyben lebegtem, megszorítám kezét, rányomtam forró csókomat, főm megszédült, átöleltem Terézt, s ajkaink egymáson pattantak széjjel". Kazinczy leírása ugyanazokkal a kérdésekkel kellett hogy szembenézzen, mint a Barczafalvi Szabóé, s úgy látszik, gördülékenyebb szóhasználata csak minimális előnyt biztosít a megoldás keresésében... S ha persze Barczafalvi Szabó némely mondatainak görcsösségét semmi nem tudja kimenteni (pl. “A közelebb való Muzsikodalomban szózangoza Mariánának egygy pár Dallitzát, mellyeknek bé foglalványok a két szerelmészeknek újonnan lett öszszegygyesűlések vala" - II, 379), azt mindenképpen tudomásul kell vennünk, hogy - mint ebben a mondatban is láthatjuk - e korban még nem volt szalonképes és elfogadott kifejezés a szerelmesekre sem, hisz e szó (szerelmes) kedves emberre, rokonra, barátra is alkalmazható volt (azaz e “tárgyra" is új nevet kellett keresni!), s a szerelmi viszonyt, ha esetleg már le is írták, csak körülíró kifejezésekkel tudták jelölni (vö. Kisfaludy Sándor megnevezését: két szerető szív, vagy Csokonainak a problémát kikerülő, antikizáló poétikai körülírását: Erato lantja stb.).
Dugonics ellenpéldája még egy szempontból érdemel itt figyelmet: az író, mind szereplőinek mozgatásában, mind pedig gesztusaikban, beszéltetésükben oly durvaságokat enged meg magának, melyeket a korban modernnek számító szentimentális ízlés messzemenően elvetett magától. A Szigvárt magyar változatának talán e durvaság megszüntetése terén lehetne legnagyobb erényeit kimutatni: körülményes fogalmazásai mind a “szelídebb", finomabb erkölcsiség és ízlés felé akartak mutatni (amint a könyv elé írott Tudósításban ki is mondja: “A ki az érzékenységeket felsőbb rendűekké tészi, s meg jobbítja: az, éppen egygy olly méltóságos véget ér el, mint az, a ki tsupán tsak az Elme értő tehetségének tökéletesítése végett foglalatoskodik"). Ám persze Barczafalvi Szabó is tud durva lenni: de ő - Dugonicstól eltérően - csak akkor, mikor az érzékeny modernség nevében elítélendő durva és erőszakos viselkedésmódokat akarja megbírálni; az ő pozitív hősei szentimentálisan és finoman, művelten és erkölcsösen társalkodnak és elmélkednek, negatív figurái viszont nyelvhasználatukban is műveletlennek mutatják magukat. E regény, a magyar prózairodalomban alighanem először, kísérletet tesz arra is, hogy szereplőit a beszéltetés stílusrétegzésével is jellemezze, s a pozitíve kitüntetett figurákat azzal is megkülönbözteti, hogy őket “szépen" beszélteti, míg a negatív, általában zsarnok figurákat a régiesebbnek feltüntetett nyerseség modalitásában hagyja mozogni. Több példát is hozhatnánk (pl. mikor a gonosz tanácsnok, miközben épp veréssel kényszerítené ártatlan leányát a nem kívánt házasságba, így kiált: “Oszolj a szemem elől, kurva!" - II, 495), ám a legszembetűnőbb eset alighanem az, mikor Szigvárt tanulótársát és barátját, a nemes Krónhelmet a bárdolatlan, csak a testi erőben kedvét lelő atyja a következő levélformulával hívja az iskolából haza, természetesen vadászatra: “Hadd lássalak már egygyszer, hogy áll az órrod, nagyobb é már a fejed? te balfasz..." (I, 289). Barczafalvi Szabó szándékos stílusválasztását, s kemény nyelvi jellemzését mi sem bizonyítja jobban, hogy a német szövegben e helyt csupán annyi áll: “du Narr", s hogy a fordító a levélbe, erősítendő az atya iránti olvasói ellenszenvet, még további gyalázkodásokat is beiktat; hisz nyilván nem lehet az rendes és érzékeny felvilágosodott ember, ki nagyon derék saját fiához így beszél: “pernahajder tyúkültető vagy..." (I, 289). Mikor Kazinczy a Magyar Museumban írott bírálatában az ily nemű fogalmazásokat is kifogásolja (pl. eme, levélből idézett mondat kapcsán: “Itten a tanulók társasága csupa csömör, alávaló, csak olyan aluszékony, tyúkültető, mindenütt csak deákul, de felette gizgazul s nyomorultul beszélnek vagy beszélnének hogy már..."), messzemenően jogtalanul jár el, hiszen nem veszi észre, hogy a szövegrész épp színes s alantas stílusával óhajt jellemezni. Kazinczy, úgy látszik, itt is a maga szigorúan hierarchizált és rétegzett klasszicista stíluseszményével operál, s a szövegből az erős kifejezéseket önmagukért óhajtaná kitudni, mint az irodalomba általában nem valókat (ugyanúgy, ahogy e kifogásokat egyébként Dugoniccsal szemben is megfogalmazta, ostorozván a “leg-ízetlenebb galanteriát s a legalatsonyabb popularitást"), s ama modern, aktuális jellemzésre törő prózaírói gesztust, melyet Barczafalvi Szabó kipróbált, heteronómiája okán még az egyébként toleránsabban kezelt románok nyelvében sem engedné meg. Persze azt hozzá kell tennünk: e jellemzési kísérlet Barczafalvi Szabónál rendkívül csekély súllyal van jelen, s nagyrészt el is tűnik vagy elmosódik a sok mesterségesen gyártott szó által keltett elég egységes neologizált nyelvi hangulatban, ám mint egy olyan szépírói kísérletnek első nyoma, mely csak jóval később fog majd a magyar prózában áttörni, feltétlenül említésre méltó. (E jellemzéselvű prózaírói gesztus mellett említhető meg az a szintén nagy jelentőségű, ha nem is páratlan fogás, mely a Szigvártban igen gyakran él a klasszicista retorikák által nem javallt, megtört és hiányos, grammatikai szempontból tökéletlen mondatokkal; amint ezt a századvég szentimentalizmusának néhány esztétája már nemcsak engedélyezni, de szorgalmazni is fogja, Barczafalvi Szabó a szenvedély jellemző leírására, a lélek elragadtatásának festésére szabadosabb nyelvi alakzatokat is mer beiktatni.)
Éppen más, valószínűleg ezzel ellentétes oldalról tűnnek fel ama versek, melyeket nem csekély mennyiségben találunk a Szigvártban: itt, úgy látszik, a versírói hagyománynak erőssége könnyedén legyőzte az újat alkotó, író Barczafalvi Szabót. Miller ugyanis, aki ifjúkorában, Göttingenben a Hainbund költői köréhez tartozott, könnyed, klasszicizáló szentimentális verseket applikált bele szövegébe: a hősök hol olvassák őket, hol csak úgy, maguktól, versre fakadnak: ezeknek magyarítása azonban Barczafalvi Szabónál egészen másként sikerült. A fordító a református kollégiumokban épp akkoriban virágzó és dívó mesterkedő költészet hagyományát, úgy látszik, igen mélyen elsajátította, s a német verseket, lettek légyen eredetileg bármily versformában vagy modalitásban fogalmazva, mind erre a rámára húzta rá (ha persze a formákat, mint mesterkedő, variálta is: írt rímes hexametereket, szapphói strófákat stb.). Barczafalvi Szabó leoninusokba írja át a német dalokat, s az eredeti szövegnek magyar kifejtéséhez sokkal nagyobb terjedelmet vesz igénybe; szinte teljesen változtatás nélkül alkalmazza azokat a sémákat, amelyeket kollégistaként tanulhatott: sőt a hagyományos vers- és mondatfűzés stilisztikai ereje (vagy formulakészlete) oly nagy lehetett, hogy e versekben még a szócsinálástól is jobban tartózkodott. Pl. a Kazinczy által is keményen megbírált aszklépiadészi versekben szinte egyetlen neologizmus sincsen; ezek azzal tűnnek ki, hogy csak a szó- és hangjátékok végletekig facsarásával akarnak hatást elérni, s azt a látszatot szeretnék kelteni, hogy a művészileg erős versforma mellett már semmi más “újító" költői-szógyártó gesztusra nincsen szükség:
*
Kazinczy, mikor a Magyar Museumban kifogásolja Barczafalvi Szabó szóalkotását, érdekes javaslattal él: “Különben ez a cselekedete a fordítónak sokkal szenvedhetőbb lett volna, ha nem mulatságra írott, hanem valamely philosophiai munkában élt volna velek." A szigorú kritikus kiutasítja a kísérletező írót a fennkölt, elegáns művészet hazájából, “a gyönyörűségre szolgáló dolgok" birodalmából, s a száraz tudományok nyelvileg kevésbé érzékeny területére küldi. Nyilván nem is tudhatta, a későbbiekben mennyire igaza lett: Barczafalvi Szabó a természettudományok tanáraként élt a kilencvenes évektől kezdve, s csak a tudományokat illető szövegeket publikált; s végül csak olyan alakként őrződött meg az irodalomtörténetben, kit csak a tudomány tart számon, s kit csak nyelvészként (habár rossz nyelvészként) tart a tudomány is számon. Holott írói kísérletei sem lettek volna teljesen elutasítandók: legalább a vállalkozás mozgatóit figyelemmel és tisztelettel kellene számon tartanunk és értelmeznünk. A mozgatóit legalább: hisz ő maga is, élete végén, nyugállományba vonulván, magányos tudóskodó különcként, az örökmozgó feltalálásán törte a fejét, sőt állítása szerint fel is találta: “Ki dolgoztam tudniillik még 1809dik esztendőben leg szorosabb és legátláthatóbb meg mutatással a Theoriáját egy ollyan machinának, mely maga magától vészen magának mind kezdő, mind folyva-tartó s egyszersmind változhatatlan sebességű mozgást; úgy hogy csak a materia, melybűl készíttetik, légyen századokon által tartós, s mentt egészen, ha lehet, a dörzsölés által esni szokott kopástúl: a machina mind, sőtt örökétig változhatatlan hathatozású mozgásban marad. Minthogy pedig azomban elég materiáink vannak, melyek ha nem örökétig is, de bizony több századokon által el tartanak minden észrevehetőbb dörzsölési kopás nélkűl: illyen értelemben ez a machina valóságos Örökmozgó, s méltán neveztem katexochen Forgonynak magyarúl s Authenticumnak görögös deákúl."