Fejér Ádám
HORVÁTH JÁNOS ÉS A KORSZERŰ PETŐFI-KÉP

Bár a Petőfi-irodalomban Horváth János nem az utolsó szót mondta ki, a kutatásnak mégis az általa lerakott szilárd alapokra kell támaszkodnia. Úgy tűnik, nem a kiváló irodalomtörténész látókörének szűkössége, hanem szellemtörténeti módszerének korlátai teszik szükségessé Petőfi életművének újragondolását. A szerző a lelki vagy életjelenségeknél megragadó szellemtörténettől eltérően lehetőséget lát a szellemi-kulturális folyamatok hiteles megvilágítására. Véleménye szerint az élet polgári jelenségein túltekintő szemléletmód különösen alkalmas a magyar kultúra szellemi ösztönzéseit átfogó és az európai humanizmus hagyományaihoz teljes értékűen kapcsolódó Petőfi arisztokratikus szellemiségének ábrázolására, valamint monográfusa törekvéseinek következetes érvényesítésére. Klasszikusunk és kultúránk eredetisége a tanulmány szerint abban áll, hogy (Goethe metaforáját alkalmazva) az örök nőiesség - polgár és arisztokrata, civilizáció és kultúra egyensúlyát kereső - modelljét előtérbe állító kortárs európai (német és orosz) példákkal szemben a gondolkodást és a magatartást az örök férfiasság prófétai elvére alapozza, amely a társadalmat kulturális közösségként, mintegy választott népként fogja fel. A kultúránk alapvető sajátosságait megragadó, humanista Petőfi népisége lényege szerint arisztokratikus. Nem egy osztály helyzetét, lelkiségét fejezi ki, hanem társadalmunk egészét a prófétai ihletnek megfelelően és a tényleges helyzetet bizonyos mértékig leegyszerűsítve a választott nép szellemi közösségeként ábrázolja. A tanulmány ebben a kulcsban értelmezi egyebek között az életmű és a Horváth János-i monográfia olyan alapvető fogalmait, mint a szerepjátszás, a szabad személyesség, a lírai realizmus és a politikai költészet művészi jelentősége.