Ahol én énekelek, ott van a Metropolitan

Interjú Tálas Ernõvel, a Stockholmi Királyi Operaház tenoristájával

- Kérem, beszéljen jászsági kapcsolatairól, családjáról.

Jászladányon születtem. A Tálas familia, az én széles rokonságom jászsági eredetű. Évszázadok óta ott művelték és művelik ma is a földet. Nagyszüleimre csak az apai részről emlékszem, mert az anyai nagyszülők születésem előtt elhúnytak. Anyai nagyapám Nagy Ernő az első világháborúban maradt ott. Elment 30 évesen és többé nem tért haza. Apai részről csak az apai nagyanyámat ismertem, Pálszabó Örzsi nénit. Tálas Péter nagyapám, aki templombíróként működött Jászladány nagyközségben szintén az én születésem előtt távozott. Még a dédnagyanyámat is ismertem az anyai ágról, aki 93-94 éves kort élt meg, 45-ben halt meg. Így néz ki a legközelebbi rokonság.

Szüleim közül édesapám már elszakadt a földtől. Gimnáziumot járt, majd a vasúthoz ment állásba. Aradon elvégezte a vasutas főiskolát, azután Jászladányra került és ott volt állomásfőnök. 1900-as születésű volt, a századdal egyidős, ő 65-66 éves korában halt meg.

- Mit, milyen rangot jelentett Ladányon állomásfőnöknek, illetve az állomásfőnök gyerekének lenni?

A fizetés nem volt bőséges, a család éppen megélt belőle. MÁV alkalmazottnak lenni státust jelentett. Megbecsült tagja volt a vidéki társadalomnak, a falubeli társadalomnak, mindenki ismerte őt, mindenki tudta ki is az a Tálas Ignác. Hozzá bárki bizalommal fordulhatott, akár vasúti, szakmai ügyben, akár más dolgokban. Nagy humanista volt, mindig segített azokon, akiknek segítségre volt szükségük. Úgy látszik ezt mi gyermekek is örököltük. Énekesi pályám során rengeteg jótékonysági koncertet adtam, gázsi nélkül léptem fel.

- Édesanyád háztartásbeliként élt. Ő Ladányon él?

Nem, itt Pesten, az egyik húgommal él itt a szomszédban a Cinka Panna utcában. Ő nem ment el dolgozni. Három gyermeket felnevelni legalább olyan nagy munka, mintha valaki telefonkezelőként vagy irodai titkárnőként tevékenykedik. A mi szép családi életünket harmónia jellemezte. Nálunk nem kellett a napközibe elvinni a gyereket. Ma pedig a szülők rohannak a munkába, utána rohannak haza, a gyerekekkel jóformán szót sem váltanak. Édesanyám viszont reggeltől estig, éjszakáig, mindig rendelkezésünkre állt. Nevelésben, étkeztetésben, fürdetésben, mindenben. Csodálatos ajándéka a sorsnak, hogy mi még ilyen családban éltünk és nőttünk fel, ahol megkaptuk azt a szeretetet, amire egy gyereknek szüksége van.

Édesanyám, hál istennek a 93. évét tapossa. Augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján van a születésnapja. Valóban isteni kegyelemnek lehet betudni, hogy teljes egészségben él. Kissé ugyan gyengélkedik testileg, de tiszta, világos az agya és remélem ilyen, marad élete végéig. Fel sem merül az a szörnyű helyzet, mint már sok ilyen embernél, hogy a saját gyermeküket sem ismerik meg.

- Hol végezte iskoláit?

Az elemit Ladányon végeztem. Utána a szomszéd nagyközségben Jászapátin iratkoztam be a gimnáziumba. Ott érettségiztem 32 másik társammal együtt. Bejáró diák voltam, ami annyit jelent, hogy Jászladányból Jászapátiba a vicinális vonattal utazgattunk be reggel korán és délután a tanítás után tértünk vissza. Többször fordultak elő humoros esetek. Előfordult, hogy a vonat már indulásra készen állt, mi pedig messziről kiabáltunk. A papa közbelépett, fenntartotta a vonatot, ami várt ránk még egy kicsit.

- Az állomáson laktatok, vagy az állomás közelében?

Nem, saját házunk volt, a Dabon. A Nagydabi utca 23-as számú ház volt a miénk. Családi örökség volt, amit utóbb le is bontottak, így szülőházamat már nem tudnám megmutatni, csak a helyére épült új házat. Abban a házban laktunk egész diákságom alatt.

- Akkoriban természetes és megszokott dolognak számított, hogy gimnáziumba járt?

Igen. A szüleim ugyan csodálkoztak rajta, hogy én az elemi iskola negyedik osztálya után már gimnáziumba kívánkoztam. Általában az 5-6. osztályt még elvégezték, és utána mentek a gyerekek gimnáziumba. Én viszont úgy éreztem, veszítenék, ha nem mennék mindjárt a negyedik elemi után gimnáziumba. Érvelésemet szüleim is elfogadták és beírattak.

- Milyen anyagi megterhelést jelentett a család számára a továbbtanulás?

Apám révén a vonattal való bejárás nem került pénzbe, időleges igazolványt kaptunk minden évben. A tandíj minimális összeg volt, sőt, mint jó tanuló, ösztöndíjat kaptam. Emlékeim szerint nem éreztem és a szüleim sem érezték elviselhetetlen tehernek, hogy gimnáziumba járattak.

- Meséljen a diákévekről, magáról az iskoláról. Időközben egy kiskamaszból ifjú ember lett, aki barátokat szerzett, esetleg udvarolt is…

A diákélet vidám volt. A tanulás volt az első és a legfontosabb. Amikor azzal elkészültünk, a leckéket megcsináltuk, akkor gondolhattunk a szórakozásra. A Racskó – Romhányi féle tánciskolába jártunk, a Kollár Győző féle étterem nagytermébe. Ott megtanultuk a tangót, keringőt táncolni, megismertük a viselkedés művészetét.

A hivatalos nevén Királyi Katolikus Gróf Széchényi István Gimnázium csodálatos iskola volt. Tanárainkra mindig hálával és szeretettel gondolok. A tanári kar tagjai nemcsak a tananyagot sajátíttatták el velünk, hanem a 8 év alatt emberré neveltek bennünket. A tőlük kapott az ideálok revideálására nekem soha nem volt szükségem.

Mit is jelent ez? - Nálunk nem volt zsidóüldözés, hiszen zsidó osztálytársaink voltak. Bennünket mindig olyan irányba vezettek, hogy elkerültük mind a bal, mind a jobboldal szélsőségeit. Megmenekültünk a vad és félrevezető eszméktől. A mi osztályunk tulajdonképpen a Horthy rendszer utolsó érettségiző osztályaként 44-ben érettségizett. Jellemző a korra, hogy velünk lányok nem jártak a gimnáziumba. Ők csak mgántanulók lehettek, de velünk együtt érettségizhettek

- Hogyan zajlott az érettségi? Nagyon féltek tőle?

Az érettségitől minden diák fél. Én a matematikától féltem legjobban, nem volt soha erős oldalam. Inkább a humán tárgyakhoz vonzódtam, a nyelvekhez, a történelemhez, a zenéhez. Tulajdonképpen innen választottam aztán az életemet betöltő pályát is. Nyelvekre szükségem volt az énekesi pályán.

- A Jászapáti Gimnáziumban milyen nyelvet tanítottak akkoriban?

A gimnáziumban kötelező volt a latin, amit gyermekként nem nagyon szerettünk. Az életben viszont rájöttünk, hogy óriási előnyt halmoztunk fel. Akik latint tanultak mindenkivel szemben előnyben voltak. Nemcsak a nyelvtanulásban, hanem más foglalkozások terén is. Most sem tudom elképzelni, hogy létezhet orvosképzés középiskolai latin tanulmányok nélkül.

- Említette osztálytársait. Emlékezzen vissza rájuk!

A korabeli középosztály, valamint a munkás és parasztosztály fiai, gyermekei voltak az osztálytársaim. Belőlük papok, tanárok, orvosok egyaránt lettek. A zsidó osztálytársaink közül 2-3-an eltűntek, de 3-4-el még ma is kapcsolatban és barátságban vagyunk. Osztálytársi találkozókra rendre eljönnek.

- Ők Magyarországon élnek?

Ketten kivándoroltak Angliába, közülük az egyik pár éve halt meg, a másik hazaköltözött Londonból és itt él Budapesten. Volt, aki kivándorolt Izraelbe, egy társunk pedig eltűnt a háború zűrzavarában. Az egyik ügyvéd lett, a másik pedig fotóművész, aki szintén Budapesten él.

- A többi osztálytársával mi minden történt?

Legalább 14-15-en meghaltak. Akad, akiből pap lett, ő most már nyugalmazott kanonok Tanárok, ügyvédek lettek és volt, aki bányamérnöki diplomát szerzett. Az élők közül néhányan villamosmérnöki pályát futottak be, egyik osztálytársunk pedig katonatiszt lett.

- Hogy alakult további pályája?

Az érettségi után jött a nagy kataklizma, a rendszerváltás. A háború minket is elért és végigvonult rajtunk. Előbb a Műegyetemre jártam pár hónapig. A Lónyay utcában laktam, a Dunán nem voltak hidak, csónakon mentünk át a Műegyetemre. A Szabadság híd mellett volt egy kis hajóállomás, ahonnan 30 férőhelyes csónakokon 60-80-an utaztunk át a túlsó partra. Az egyetem legnagyobb előadótermének nem volt teteje. Mi hallgatók a falhoz közeli részekrre helyezkedtünk, mert előadás közben beesett az eső a terembe. Egy fél évet le is hallgattam a Műegyetemen, de hamarosan előjöttek a matematika és az ábrázoló geometria nehézségei, így szépen otthagytam és átmentem a bölcsészetre.

- Mindezek meglehetősen furcsa előzményei az operaénekesi karriernek.

Akkor kezdtem az énekes pályával is kacérkodni. Walter Margit, a Zeneakadémia tanára meghallgatott és fel is vett. Ugyanakkor figyelmeztetett: az énekesi pálya nagyon labilis dolog. Szerezz magadnak előbb egy tisztességes foglalkozást is! – javasolta. Megfogadtam tanácsát és a bölcsészeti fakultásra, német és olasz szakra iratkoztam be. Viccelődve tengelyszakosoknak csúfoltak bennünket a korábbi Berlin-Róma tengelyre asszociálva.

- Ez melyik egyetem volt? Akkoriban nagy átszervezések történtek.

A Pázmány Péter Tudományegyetem, ami később Eötvös Loránddá lett. A mi nagy épületünk, a Múzeum körúton volt. Ha visszagondolok, ma is csodálkozom rajta, hogy ezektől a nagy szervezésektől, a fényes szelektől és a népi kollégiumoktól kimaradtam. Igaz, én mindig albérletben laktam. Valószínűleg így kerültem el tömeges szervezéseket és beskatulyázásokat.

- Egy kis helyről bekerült egy nagyvárosba. Talán szerencséje is volt, hogy nem volt budapesti. Ahogy én tudom, a város tele volt mindenféle gyanakvással. Ki volt nyilas, ki-kit jelentett fel, ki volt zsidó és így tovább...

Én ettől szerencsésen megmenekültem. A front átvonulása idején vidéken voltam, csak utána jöttem fel a fővárosba. Tanulmányaim alatt is megmaradtam a magam vonalán. A diákélet veszedelmes és kísértő útjait elkerültem. Nagy mulatságok, éjszakázások és dorbézolások számomra nem léteztek

- Hogy tartotta fenn magát?

Magántanítványokat vállaltam, németet és olaszt is tanítottam. Híres operetténekesnőnket Németh Marikát olaszra tanítottam. Később ösztöndíjat kaptam és otthoni támogatás is jött néha.

- Tanulmányai mellett már művészi pályán is készült?

Az egyetemi évek alatt is eljártam már magánórákra. 1950-ben friss diplomával a kezemben mentem a felvételi vizsgára, a Zeneakadémiára. Az akkor nagy nevek: Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Barta Dénes és Szabolcsi Bence mind ott ült a zsűriben. Ebbe az intézetbe bekerülni nagyon komoly dolognak számított, de sikerült és 1951-től zeneakadémiai hallgató lettem.

- Falusi gyerekeskedés, kicsi gimnázium, Műegyetem, bölcsészet. Mégis milyen indítékai voltak énekesi ambicíóidnak?

Tulajdonképpen már, mint gyerek szoprán is énekelgettem az iskolai kórusban. Az önképző köri rendezvényeken szólistaként is szerepeltem: a János vitézből adtam elő dalokat. A helyi templomban miséken énekeltem. Azt hiszem ezt a tehetséget apai nagyanyámtól, örököltem. Tőle a kemence körüli padkán ülve hallgattuk a népdalokat, az egyházi és egyéb énekeket. Fokról-fokra éreztem, hogy hallással és hanggal megáldott a természet, a Teremtő. További indítékot a rádió jelentett. Fülhallgatós rádiónkon hallottam, hogy idegen nyelven valakitől a Santa Luciát hallottam, ami nagyon megfogott… Néhány év múlva megint hallottam ezt a dalt. Közben már kiderítettem ki ez az énekes és mit is énekel. Kiderült, hogy a nagy olasz tenorista Benjamino Gigli énekelte ezt a szép nápolyi dalt. Akkor szerettem bele ebbe a pályába és elhatároztam. én csak énekes leszek…

- Tehát ez állt a zeneakadémiai tanulmányok, a művészi ambíciók hátterében. Onnan milyen emlékei maradtak?

Szerencsém volt, mert egy olasz tanár tanítványa lettem. Igen jól jött ez a kapcsolat, vele olaszul is tudtam kommunikálni. Megismertetett az olasz operazene szépségeivel és melódiavilágával. Mellette olyan tanáraim voltak, mint Ádám Jenő, aki belénk oltotta a népzene szeretetét. Bárdos Lajos a zeneelméletet tanított, a híres Molnár Imre pedig énektanárom volt. Mellesleg a marxizmus-leninizmustól senki nem menekült meg. Egyszer a párttörténet tantárgyból meg is buktattak, pótvizsgáznom kellett.

- A Zeneakadémia életét mennyire befolyásolta az eszközeiben nem válogatós politika?

Emlékszem, hogy egyik zongorista kollégámat kitiltották egy évre, mert elmondott egy politikai viccet. Valaki befújta a pártvezetőségnek és kézi munkát kellett végeznie. Szerencséje volt, mert valamilyen telefonos elfoglaltságot kapott, ami nem tette tönkre az újait. Később kitűnő zongoraművész lett belőle.

- Hogyan telt a hat év? Milyen szakon diplomázott?

Hosszú volt, 56 júniusában volt a diploma koncertem a Zeneakadémia Nagytermében. Énekművészi és énektanári diplomát kaptam. A diplomán ott szerepel Molnár Imre aláírása, és Zathurecky Ede hegedűművészé, aki akkor a Zeneakadémia igazgatója volt.

- Újabb diplomával a kezében következett a karrier.

Életem ettől bonyolultabban alakult, sejtelmem sem volt, hol kapok majd állást. Egész nyáron kilincseltem, több kérelmet nyújtottam be eredménytelenül. 56 nyarán “olasz énekesként” a Cirkusz Vállalat rendezésében működtem Giovanni Tallini néven. Örökzöldeket, sorrentói, nápolyi dalokat énekeltem estéről estére. A közönség majd szétverte a sátrat úgy tapsolt… Utána következett az októberi csillaghullás, ami engem is kidobott a szülőföldemről.

- Miért ment el? Annyira kilátástalan volt itthon? Nem volt semmi reménye?

Énektanárként és aktív énekesként sem tudtak elhelyezni. Az Operaházba nem vettek fel énekeseket, a debreceni, pécsi és szegedi operákhoz sem szerződtettek új tagokat. Így munka nélkül lézengtem. Amikor 56 novemberében elhagytam az országot, akkor sehol nem volt munkakönyvem, egyetlen munkahelyen sem hiányoztam… Talán ha itthon maradok, akkor idővel valamit csak felkutattam volna. Ezzel szemben feltárult a lehetőség, elhagyhattam az országot, kimehettem nyugatra. Annyit azért tudtam, hogy csak Nyugat-Németországban több, mint 50 opera működött. Gondoltam, valahol talán csak szükség lehet egy fiatal, most diplomázott tenoristára.

- Mindezt inkább sejtette vagy bizonyos volt benne?

A főiskola nem volt elzárva a külvilágtól. Tanulmányaim alatt érkeztek ügynökök Ausztriából. Az impresszáriók az Akadémián és az Operában is hallgattak meg énekeseket, akiket utána számon tartottak. Sőt ha sikerült kapcsolatot teremteni, akkor ki is szerződhettek az énekesek.

- A hermetikusan elzárt vasfüggöny mögül? Hogyan juthatott valaki külföldi szerződéshez?

Nagyfokú szerencse és jó kapcsolatok kellettek hozzá. Ha például akadt egy államtitkár ismerős a minisztériumban, vagy maga a kultuszminiszter pártfogolta az illetőt, akkor mehetett…

- Ön viszont más útra kényszerült. Hogyan hagyta el az országot. Ausztriában Ön is lágerlakóként kezdte?

November közepén már nem volt könnyű elmenni. Budapesttől autóval és vonattal mentünk a határig, onnan pedig 8-10 kilométert gyalog. Az Andaui hídnál szedték össze a sok menekültet az osztrákok. Ott rögtön összegyűjtöttek bennünket és bevittek Bécsbe, a Kloster- Neuburgi kaszárnyába. Pontosan oda, ahol egy évvel azelőtt még oroszok voltak. A laktanyában töltöttünk egy hetet. Többféle küldöttséggel találkoztunk, kanadaiak, ausztrálok, amerikaiak érdeklődtek további szándékaink felől. Az egyik napon egy svédországi vöröskeresztes csoport érkezett hozzánk, Teleki grófnő vezetésével. Ő már régóta kint élt Stockholmban, megkérdezte, ki akar Svédországba menni? – Beszédbe elegyedtünk. Közben újra átgondoltam további sorsomat. Nem akartam Európát elhagyni… Minek menjek Amerikába, hiszen a Metropolitanban úgysem lehet debütálni. Olaszországba menjek? - A Milánói Scalaban úgysem jutok szóhoz… Talán Ausztráliába menjek, abba az iszonyatos messzeségbe? – Abban tehát hozzávetőleg bizonyos voltam, hogy az európai kultúrában akartam megmaradni. Ráadásul Svédország - semlegessége miatt – szimpatikus volt számomra. Eszembe jutott, hogy egy nagy énekesüknek, Set Svanholm-nak nagy sikerei voltak Budapesten. A nemzetközileg elismert tenorista Kodály jó barátja volt.

Kétkedésem közepette tulajdonképpen készültem is erre a lépésre. Október 6-án - éppen akkor, amikor Rajkot újratemették - a Zeneakadémia Nagytermében zongorista barátommal készítettünk egy hangszalagos felvételt. Ezt a szalagot magammal vittem, és elküldtem Svanholm-nak, a Stockholmi Opera akkori igazgatójának. Csatoltam hozzá egy német nyelvű levelet, amiben leírtam, ki vagyok, mit akarok és egyben próbaéneklési lehetőséget kértem. Pár napon belül megérkezett a válasz, amelyben megjelölte a próbaéneklés helyét és idejét.

- Ezzel megfogta az isten lábát!

Igen, nagy szerencsém volt. Az 1957. január 15.-i próbaéneklésen két áriát énekeltem, és ösztöndíjas szerződést ajánlottak. Aligha volt nálam boldogabb ember! – Számtalan diplomás ember kezdte mosogatással az emigrációt Svédországban és a világ más részein is. Én pedig tisztes ösztöndíjat kaptam, akkora összeget, amiből lakást béreltem és egyedül meg tudtam élni. A svéd főváros önmagában is csodálatos élményt jelentett: a házak ápoltak és tiszták volta, nem volt hulló vakolat. Egyáltalán minden újnak tűnt a budapesti romok után.

- A kezdettől fogva biztonságban érezte Magát?

Stockholmban eleinte kisebb szerepeket kaptam: a Fidélio első foglyát, egy bojárt a Borisz Godunovban, Borsa udvaroncot a Rigolettóban. Utána haladtunk a nagyobb szerepek felé. Lírai tenorként főleg mozarti operákat énekeltem a Varázsfuvola, a Don Giovanni Ottavioja tartozott emlékezetesebb alakításaim közé. Nagy turnékat bonyolítottunk le. A Sivatag dala című operettben főszerepet énekeltem. A darabbal végigjártuk az egész országot, még a sarkkörön túl is játszottunk. A Sivatag dalát nálunk nem ismerik, pedig egy Amerikába kivándorolt magyar, Romberg Zsigmond műve. Svédországban viszont igen nagy népszerűségnek örvend.

Egyszóval nem kellett izgulnom, mert utóbb különféle külföldi ajánlatok is érkeztek. A hatvanas években fizetés nélküli szabadságot kértem és kaptam Stockholmban, és egy-két évre Németországba szerződtem. Esslingenben, a Neckar menti kis metropolisban például Strauss: Egy éj Velencében c. operettjében énekeltem. Hamburgban több koncert közreműködője voltam. St. Gallenben két nagy opera, a Gianni Schicchi és a Cosi fan-tutte tenor főszerepeit énekeltem

- Olaszországba is eljutottál?

Capri szigetén léptem fel, aminek külön története van. Viktória svéd királynő háziorvosának Axel Munthenak villájában adtam koncertet a könyvtárteremben. Gyönyörű vidék, lenéz a Nápolyi öbölre és látni a Vezuvot és Nápolyt és Sorrentót.

- Nagyon nehezet szeretnék kérni. Tegye mérlegre pályáját!

A világban három színház jelenti csúcsot az énekes számra: a New Yorki Metropolitan, a Milánói Scala és a Bécsi Operaház, melyek közül egyikben sem szerepeltem.

A művészpályán vannak ún. világhírű művészek, befutott nagy ismert sztárok, mint Pavarotti, Domingo, Carreras és vannak kevésbé ismert nevek. Ők lehet, hogy nem kisebb művészek, de nem sztárok. A három tenorista mind túl van az 50-en, az ügynökök őket nevezték ki az első háromnak. Amíg őket ki tudják csavarni, amíg belőlük pénzt tudnak kifacsarni, addig nem engednek újabbakat feljönni.

- Akkor milyen rangot jelent a Stockholmi Opera?

A Stockholmi Operának jó híre van a világban, amit az is bizonyít, hogy 1975-ben a moszkvai Bolsoj Színház hívta meg a társulatot. Négy előadásban adtuk elő Wagner operáit: a Rajna kincsét, a Valkürt, Siegfriedet és az Istenek alkonyát. Érdekes, mert az oroszok választhatták volna akár a bécsi, a müncheni vagy akár a berlini operát is, de mégis bennünket hívtak meg. További specialitás, hogy mi németül énekeltük. A Bolsoj tényleg óriási színház, a karmester olyan messze volt tőlünk, a színpadtól, hogy alig láttuk. Ezzel szemben nagyon jó az akusztikája, mindent szépen és jól lehet hallani. Az ellenőrzés viszont ugyancsak rigorózus. A saját igazgatónkat visszaküldték a portáról a hotelbe, mert elfelejtette az oroszok által kiállított igazolványt magával hozni.

- Mikor jött haza először?

A 6í-as évek közepén. Először a szülőfaluban Jászladányon énekeltem, utána a budapesti templomokban és hangversenytermekben, a Liszt Ferenc Kamarateremben adtam három-négy koncertet most már az utóbbi években. Amerikában az utóbbi tíz évben legalább négyszer voltam, a keleti parttól a nyugatiig a szétszórtságban élő magyarjaim előtt léptem fel Torontóban, Clevelandben, Floridában, Californiában, Los Angelesben.

- Szerepelt az itthoni operák valamelyikében?

Amikor először jártam itthon, egykori énektanárnőm biztatására énekeltem próbát az Operában Lukács Miklós igazgatósága idején. Nem lett belőle szerződés, úgy látszott, pont az én hangszínemre nem volt akkor szükség.

- Vidéki operákban?

Náluk nem próbálkoztam.

- Mit adott Önnek a művészpálya?

A létező legtöbbet: lelki megelégedettséget és békét nyújtott. Nem kesergek azon, hogy nem lettem világhírű, de annak örülök, hogy a pályán akadályok nélkül jártam be a magam útját. Sőt ebben a matuzsáleminek nevezhető énekesi korban is ezen a pályán vagyok. Megannyi nagynevű énekes társam már az emlékiratain dolgozik, mesterkurzusokat tart, de nyilvános fellépést már nem vállal. Nekem viszont bizonyára van valami anatómiai, fiziológiai vagy génbeli előnyöm, mert még mindig birtokában vagyok a hangomnak. A tapsokból érzem, még mindig tudok örömöt adni másoknak. Az előadóművész legnagyobb jutalma, ha még mindig hallják, és hallani akarják. Ha pedig szeretik hallani, akkor tapsolnak és nem fütyülnek.

- Az utóbbi években gyakran lép fel a Jászságban. Úgy tudom, korábban nem nagyon jött.

Kilenc évig lényegében meg sem mozdulhattam. Állampolgárságom rendezetlen volt, nem volt svéd útlevelem. A hatvanas években az első ajánlkozási kísérletemet visszutasították, azt a választ kaptam, az idő nem érett meg arra, hogy fellépjek. Később változtak az idők. Az ember nem tagadhatja meg a gyökereit. Az emigrációban elmehetsz akárhová, de az új hazád soha nem lesz a szülőhazád. Ennek tudata mindig hazahív, és hát én örömmel jövök, legyen bármilyen kis helyen az az előadóterem. Higgye el, éppolyan örömmel és felkészültséggel lépek fel ott is, mintha a Metropolitanben vagy a Scalaban énekelnék. Caruso már világhírű énekes volt, amikor meghívták egy isten háta mögötti olasz faluba énekelni. Caruso elfogadta az invitálást, barátai pedig megrőkönyödtek. Kétkedésükre Caruso így válaszolt: “Barátaim, ahol én énekelek, ott van a Metropolitan.” - S milyen igaza volt. A művész számára nincs kis hely, nincs nagy hely, neki mindig teljes odaadással kell a lehető legjobbat nyújtani.

- A Jászságban hogy kell énekelni?

A Jászságban ugyanúgy kell énekelni, mintha a Scalaban vagy a Metropolitanben énekelnék. A közönséget nem lehet becsapni. Az egyik újság azt írja, hogy az igazi közönség a hazai közönség. S ezt magam is átéreztem, hogy az a siker és az a szíves fogadtatás, ami a szülőfaluban, hazai földön ér, azt másfajta közönségtől elnyerhetetlen. A ladányiak közül való vagyok, onnan indultam, onnan jöttem el, ott vannak a gyökereim. Ha művészetemmel szereztem ennek a kis helynek némi elismerést a világban, akkor elértem a célomat. Mert nincs nagyobb öröm, mint adni, és én igyekeztem, hogy művészetemmel mindenütt örömet adjak.

Vissza