Győri János
Tisztelettel és szeretettel köszöntöm a jász és kun falvak küldötteit, minden kedves vendégünket, az e vidékről elszármazottakat, Jászkisér lakossága és a magam nevében.
Mindenek előtt köszönetet mondok Jászkisér
önkormányzatának, Polgármesteri Hivatalának, minden jászkiséri lakosnak, a
találkozót támogató szervezeteknek, gazdasági társaságoknak, magánszemélyeknek,
hogy lehetővé tették, hogy a Jászok világtalálkozója megrendezésre
kerüljön. Minden jászkiséri nevében pedig köszönetet mondok mindazoknak, akik
jelenlétükkel megtiszteltek bennünket.
Pár hónappal ezelőtt megtisztelő felkérést
kaptam, hogy a Jászkisérről elszármazottak nevében mondjak néhány szót
ezen a felemelő és különleges napon Jászkiséren, a jászok
világtalálkozóján. Számomra ez azért különösen megbecsülendő, mert –
feltételezem – többen tudják, hogy a Heves megyei Domoszlón születtem.
Ugyanakkor, és ezt is talán tudják, kicsi koromtól Jászkiséren éltem,
gyermekkorom, fiatal és későbbi éveim emlékei Jászkisérhez kötnek.
Jászkisérinek vallom és tudom magam, és az, hogy itt állhatok, talán
bizonyítja, nem alaptalanul. Az elmondottak miatt őszintén érzem és
mondom, kevés olyan megtiszteltetés érheti az embert, mint az, hogy földijei
előtt méltathatja a mai napot, amelyet méltán nevezhetünk ünnepnapnak,
ezzel egyidejűleg kitérhetek múltunkra és a múlt mának szóló néhány
üzenetére.
Ezt az érzést fokozza bennem, hogy meggyőződésem,
ha képletesen is, de itt áll mellettem Jászkisér minden lakosa, akik az elmúlt
időszakban mindent elkövettek azért, hogy a jászok világtalálkozója minden
résztvevő, vendég és vendéglátó számára emlékezetes legyen, valamint
ugyancsak velem van két ember, a szüleim, akiknek köszönhetem, hogy
jászkisérinek vallhatom magam.
Említek néhány személyes emléket, ami meghatározó volt
és ma is az az életemben. Budapestre 1967 augusztustusában kerültem, azóta ott
élek, feleségemmel a fővárosban dolgozunk, ott tanulnak gyermekeink.
Amikor annak idején leszálltam a vonatról, szinte méterenként szólítottak meg a
Kossuth utcán: Hazajöttél? - És én tudtam, hogy igen. Ugyanezt éreztem, amikor
nagyszüleimmel, szüleimmel kimentem a szőlőbe, vagy a piacra és osztálytársaimmal,
az ismerősökkel ugyanott tudtuk folytatni a beszélgetést, ahol korábban
abbahagytuk. Ugyanezt éreztem és érzem, amikor jászkisériekkel találkozom akár
itthon, akár az ország különböző pontjain, vagy amikor az idén harmincéves
Csete Balázs szakkor tagjaival vagyok együtt.
Ezt az érzést, úgy tűnik sikerült gyermekeinkre
is hagyni. Amikor a községtáblához érünk, ők hangosan mondják Jászkisér.
És tudom, ugyanezt érzi az a több, mint ötszáz felsőfokú, és több ezerre
tehető egyéb végzettségű ember, akik Jászkisérről származtak el
és állták, illetve állják meg helyüket az országban, vagy földünk
különböző pontjain.
Óhatatlanul adódik a kérdés, mi az, ami az
elszármazottakat a mai napig szülőföldjükhöz, jelen esetben Jászkisérhez
köti. Úgy vélem, erre a választ a személyes emlékeken túl múltunkban kell
keresni, és lehet megtalálni. Előbb azonban néhány szót szólnék a mai
napról.
Ma 2000. június 10-e van. Sok szempontból különleges
ez a nap, ez az esztendő. Hirtelenjében talán fel sem tudjuk sorolni, mi
minden is fűződik ehhez a naphoz, ehhez az esztendőhöz.
A tegnapi és a mai nap eseményei, mindazok az
előadások, beszédek, amelyek elhangzottak, gondolok itt – nem fontossági
sorrendben és csak példaszerűen – Seregély István egri érsek úr beszédére,
Hegedűs Lóránt püspök úr igehirdetésére, rendkívül gondolatgazdagon,
emberséget, tisztességet sugárzóan szóltak erről az esztendőről,
ezekről a napokról. Szükségtelennek tartom, de nem is érzem magam
alkalmasnak, hogy mindezek után méltassam ezt az esztendőt, ezeket a
napokat. Ezért csak felsorolom, melyek azok az események, évfordulók, amelyek
meghatározói ennek az évnek, ezzel egyidejűleg jövőnknek.
A 2000. esztendőt őszentsége II. János Pál
szent évvé nyilvánította. Ezzel egyidejűleg ez az esztendő nekünk
magyaroknak még ennél is többet, gazdagabbat jelent. Ebben az évben ünnepeljük
ugyanis a magyar állam megalapításának 1000. évfordulóját. Jászkiséren
elengedhetetlennek tartom, hogy ne említsek meg még egy évfordulót. Ebben az
esztendőben ünnepli ugyanis Jászkisér lakossága, hogy 400 évvel
ezelőtt, 1600-ban alakult meg a község református egyháza.
Amikor az ember ilyen napokat megélhet, nyilvánvalóan
felmerül a kérdés, miként lehetséges, hogy a magyar nép ennyi időn át
képes volt fennmaradni. Ez a kérdés még inkább indokolt a jászok, kunok és a
hasonló népcsoportok esetében. Évszázadokon át meg tudtuk őrizni
identitástudatunkat, ugyanakkor megbecsült részei voltunk és vagyunk hazánknak.
A választ meggyőződésem szerint múltunk és e
múlt értékeinek ismerete adja meg.
Köztudomású, hogy az évezredes múltú jászok a kunokkal
együtt a XIII. században települtek Magyarországra. Ezt megelőzően
hosszú időn át kellett elviselniük a tatár hordák csapásait. Jelkép
értékűnek tartom, hogy a jászokat és a kunokat a második honalapító, IV.
Béla fogadta be, aki királyi szabadságjogokat adományozott a jászoknak, mellyel
a jászok a magyar korona alattvalói lettek, fegyveres szolgálatuk fejében
telepedhettek le a vármegyéktől függetlenül az alföldi királyi birtokokon.
Ez a megérdemelt kiváltság az 1702-1745 közötti éveket leszámítva lényegében
végig fennmaradt. Fodor Ferenc 1942-ben erről állapította meg, a jásznép
olyan jogokat kapott, aminő másutt csak a nemeseknek jutott.
Ezt nem más tette lehetővé, mint a józanság,
megfontoltság, az úgynevezett hideg hónaljúság, amelyet azonban mindig
átitatott a függetlenség és a szabadság utáni vágy, a szinte legendás
összetartás, valamint a tisztesség és a becsület. A jászok és a kunok, ha ezen
értékeiket veszély fenyegette, soha nem haboztak azok megőrzése érdekében
tenni, ha kellett fegyverrel harcolni a hazáért, jogaikért. Ezeket az erényeket
már évszázadokkal korábban ismerte és elismerte a magyarság. Gondoljunk csak
arra, nem lehet véletlen, hogy az eladottság éveiben, 1710 március 25-től
április 20-ig Jászkiséren tartózkodott II. Rákóczi Ferenc és vezérkara, vagy az
1848-49-es szabadságharc katonái közé 151 jászkiséri újonc állt, az
előírtnál, 40-nel több. Végül, de nem utolsósorban említem a jász
összefogás csodálatos példáját, 1745 május 6-át, a redemptiót.
A helytörténeti kutatásoknak köszönhetően pontos
adatok állnak rendelkezésünkre, melyik községben ki mennyit áldozott, hányan
fogtak össze azért, hogy a jász közösség teljes egészében visszakaphassa
függetlenségét és önállóságát. Ez a nemes célokért való összefogás, ami
lehetővé tette, hogy a jászok fennmaradtak, és ez az, ami
meggyőződésem szerint lehetővé teszi, hogy ez így legyen a
jövő évezredben is. A Jászság története és a redemptio örök tanulsága
Fodor Ferenc szavaival: “a Kunságon kívül a Jászság a magyar föld egyetlen
tája, ahol a nép egy lényegesnek nem mondható megszakítással mindig maga volt
ura a földnek, ahol tehát a föld állapota zavartalanul visszatükrözi népének
lelkét, földjével, vizeivel, fűjével és fájával való bánásmódját,
községeinek, tanyáinak szabadon választott elhelyezését, építési módját.” A
folyton változó, rohanó világ szinte minden pillanatban új és új helyzetek elé
állítja a népeket, az egyes embert. Az utóbbi évtizedek hihetetlen gyors
modernizációja gazdasági értelemben lebontotta a nemzetállamok határait,
naponta zúdulnak ránk új és új információk a világ minden pontjáról, a
mindennapi beszédben is polgárjogot nyert a globalizáció kifejezés.
Ezeket a tényeket nyilvánvalóan nem lehet figyelmen
kívül hagyni, és a gazdasági fejlődéssel a lehető legnagyobb
mértékben lépést kell tartani Magyarországnak, a Jászságnak. Csak ebben az
esetben nyílik ugyanis lehetőségünk arra, hogy megtaláljuk helyünket a
gazdaságilag fejlett országok között. A nagyvilág felé való nyitottság, az új
ismeretek elsajátítása azonban nem járhat azzal a következménnyel, hogy a
magyar nép, köztük a jászok, elveszti arculatát.
A közelmúltban több tanulmányt olvastam, amelyek arról
szóltak, hogy az európai közösség országaiban egyre nő azon települések,
kisközösségek száma, amelyek már korántsem pusztán turisztikai
látványosságként, hanem valóban és így önmaguk megőrzéséért ápolják
hazájuk, illetve szűkebb pátriájuk hagyományait. Magyarország és benne a
Jászság ezt már régen felfedezte, alkalmazza. Volt olyan, s korántsem rövid
időszak, még a közelmúltban is hazánk és a Jászság történetében, amikor a
kisközösségek működése bizonyos értelemben nem volt már, mint egyfajta,
talán ösztönös védekezési taktika. Szerencsére ez ma már nem így van. Számtalan
példát tud bárki közülünk felsorolni, amelyek arról tanúskodnak, hogy úgy a
kisebb településeken, miként a nagyvárosokban folyamatosan nő a
hagyományőrző, hagyományápoló, adott esetben nemzetiségi
kisközösségek száma. Ezt a törekvést a Magyar Köztársaság több törvénye a
demokratikus állam több szintjén támogatja. Számtalan állami vagy egyéb
pályázat kerül kiírásra, amelyek anyagi bázist jelentenek úgy a magyar, mint a
kisebbségi szerveződések, szakkörök stb. számára.
Az elmondottakból számomra az a következtetés adódik,
hogy a gazdasági fejlődés, a haladás, illetve a hagyományőrzés,
tradícióink megbecsülése nem egymást kizáró, hanem egymásra kölcsönösen ható,
egymást kölcsönösen erősítő fogalmak. A magyar nép történetében, és
ez vonatkozik a jászokra is, nem kell sokáig kutakodnunk, hogy ezt alátámasztó
példát találjunk. Elég, ha a legnagyobb magyar, Gróf Széchenyi István
munkásságára, avagy a haza bölcse, Deák Ferenc politikájára utalok.
A Jászok világtalálkozója, az itt tapasztaltak, kiegészülve a közelmúlt és az idei esztendő eseményeivel, tovább erősítették azt a meggyőződésemet, hogy a magyar nép és benne a jászok, kunok képesek arra, hogy a világméretű haladás eredményeinek elsajátítása mellett őrizzék, ápolják hagyományaikat, ennek eredményeként bővülnek baráti, emberi kapcsolataik. Kívánok ehhez valamennyi itt megjelentnek, miként a különböző okok miatt távol maradottaknak erőt, hitet, egészséget.