Győri János

 

Tisztelettel és szeretettel köszöntöm a jász és kun falvak küldötteit, minden kedves vendégünket, az e vidékről elszármazottakat, Jászkisér lakossága és a magam nevében.

Mindenek előtt köszönetet mondok Jászkisér önkormányzatának, Polgármesteri Hivatalának, minden jászkiséri lakosnak, a találkozót támogató szervezeteknek, gazdasági társaságoknak, magánszemélyeknek, hogy lehetővé tették, hogy a Jászok világtalálkozója megrendezésre kerüljön. Minden jászkiséri nevében pedig köszönetet mondok mindazoknak, akik jelenlétükkel megtiszteltek bennünket.

Pár hónappal ezelőtt megtisztelő felkérést kaptam, hogy a Jászkisérről elszármazottak nevében mondjak néhány szót ezen a felemelő és különleges napon Jászkiséren, a jászok világtalálkozóján. Számomra ez azért különösen megbecsülendő, mert – feltételezem – többen tudják, hogy a Heves megyei Domoszlón születtem. Ugyanakkor, és ezt is talán tudják, kicsi koromtól Jászkiséren éltem, gyermekkorom, fiatal és későbbi éveim emlékei Jászkisérhez kötnek. Jászkisérinek vallom és tudom magam, és az, hogy itt állhatok, talán bizonyítja, nem alaptalanul. Az elmondottak miatt őszintén érzem és mondom, kevés olyan megtiszteltetés érheti az embert, mint az, hogy földijei előtt méltathatja a mai napot, amelyet méltán nevezhetünk ünnepnapnak, ezzel egyidejűleg kitérhetek múltunkra és a múlt mának szóló néhány üzenetére.

Ezt az érzést fokozza bennem, hogy meggyőződésem, ha képletesen is, de itt áll mellettem Jászkisér minden lakosa, akik az elmúlt időszakban mindent elkövettek azért, hogy a jászok világtalálkozója minden résztvevő, vendég és vendéglátó számára emlékezetes legyen, valamint ugyancsak velem van két ember, a szüleim, akiknek köszönhetem, hogy jászkisérinek vallhatom magam.

Említek néhány személyes emléket, ami meghatározó volt és ma is az az életemben. Budapestre 1967 augusztustusában kerültem, azóta ott élek, feleségemmel a fővárosban dolgozunk, ott tanulnak gyermekeink. Amikor annak idején leszálltam a vonatról, szinte méterenként szólítottak meg a Kossuth utcán: Hazajöttél? - És én tudtam, hogy igen. Ugyanezt éreztem, amikor nagyszüleimmel, szüleimmel kimentem a szőlőbe, vagy a piacra és osztálytársaimmal, az ismerősökkel ugyanott tudtuk folytatni a beszélgetést, ahol korábban abbahagytuk. Ugyanezt éreztem és érzem, amikor jászkisériekkel találkozom akár itthon, akár az ország különböző pontjain, vagy amikor az idén harmincéves Csete Balázs szakkor tagjaival vagyok együtt.

Ezt az érzést, úgy tűnik sikerült gyermekeinkre is hagyni. Amikor a községtáblához érünk, ők hangosan mondják Jászkisér. És tudom, ugyanezt érzi az a több, mint ötszáz felsőfokú, és több ezerre tehető egyéb végzettségű ember, akik Jászkisérről származtak el és állták, illetve állják meg helyüket az országban, vagy földünk különböző pontjain.

Óhatatlanul adódik a kérdés, mi az, ami az elszármazottakat a mai napig szülőföldjükhöz, jelen esetben Jászkisérhez köti. Úgy vélem, erre a választ a személyes emlékeken túl múltunkban kell keresni, és lehet megtalálni. Előbb azonban néhány szót szólnék a mai napról.

Ma 2000. június 10-e van. Sok szempontból különleges ez a nap, ez az esztendő. Hirtelenjében talán fel sem tudjuk sorolni, mi minden is fűződik ehhez a naphoz, ehhez az esztendőhöz.

A tegnapi és a mai nap eseményei, mindazok az előadások, beszédek, amelyek elhangzottak, gondolok itt – nem fontossági sorrendben és csak példaszerűen – Seregély István egri érsek úr beszédére, Hegedűs Lóránt püspök úr igehirdetésére, rendkívül gondolatgazdagon, emberséget, tisztességet sugárzóan szóltak erről az esztendőről, ezekről a napokról. Szükségtelennek tartom, de nem is érzem magam alkalmasnak, hogy mindezek után méltassam ezt az esztendőt, ezeket a napokat. Ezért csak felsorolom, melyek azok az események, évfordulók, amelyek meghatározói ennek az évnek, ezzel egyidejűleg jövőnknek.

A 2000. esztendőt őszentsége II. János Pál szent évvé nyilvánította. Ezzel egyidejűleg ez az esztendő nekünk magyaroknak még ennél is többet, gazdagabbat jelent. Ebben az évben ünnepeljük ugyanis a magyar állam megalapításának 1000. évfordulóját. Jászkiséren elengedhetetlennek tartom, hogy ne említsek meg még egy évfordulót. Ebben az esztendőben ünnepli ugyanis Jászkisér lakossága, hogy 400 évvel ezelőtt, 1600-ban alakult meg a község református egyháza.

Amikor az ember ilyen napokat megélhet, nyilvánvalóan felmerül a kérdés, miként lehetséges, hogy a magyar nép ennyi időn át képes volt fennmaradni. Ez a kérdés még inkább indokolt a jászok, kunok és a hasonló népcsoportok esetében. Évszázadokon át meg tudtuk őrizni identitástudatunkat, ugyanakkor megbecsült részei voltunk és vagyunk hazánknak.

A választ meggyőződésem szerint múltunk és e múlt értékeinek ismerete adja meg.

Köztudomású, hogy az évezredes múltú jászok a kunokkal együtt a XIII. században települtek Magyarországra. Ezt megelőzően hosszú időn át kellett elviselniük a tatár hordák csapásait. Jelkép értékűnek tartom, hogy a jászokat és a kunokat a második honalapító, IV. Béla fogadta be, aki királyi szabadságjogokat adományozott a jászoknak, mellyel a jászok a magyar korona alattvalói lettek, fegyveres szolgálatuk fejében telepedhettek le a vármegyéktől függetlenül az alföldi királyi birtokokon. Ez a megérdemelt kiváltság az 1702-1745 közötti éveket leszámítva lényegében végig fennmaradt. Fodor Ferenc 1942-ben erről állapította meg, a jásznép olyan jogokat kapott, aminő másutt csak a nemeseknek jutott.

Ezt nem más tette lehetővé, mint a józanság, megfontoltság, az úgynevezett hideg hónaljúság, amelyet azonban mindig átitatott a függetlenség és a szabadság utáni vágy, a szinte legendás összetartás, valamint a tisztesség és a becsület. A jászok és a kunok, ha ezen értékeiket veszély fenyegette, soha nem haboztak azok megőrzése érdekében tenni, ha kellett fegyverrel harcolni a hazáért, jogaikért. Ezeket az erényeket már évszázadokkal korábban ismerte és elismerte a magyarság. Gondoljunk csak arra, nem lehet véletlen, hogy az eladottság éveiben, 1710 március 25-től április 20-ig Jászkiséren tartózkodott II. Rákóczi Ferenc és vezérkara, vagy az 1848-49-es szabadságharc katonái közé 151 jászkiséri újonc állt, az előírtnál, 40-nel több. Végül, de nem utolsósorban említem a jász összefogás csodálatos példáját, 1745 május 6-át, a redemptiót.

A helytörténeti kutatásoknak köszönhetően pontos adatok állnak rendelkezésünkre, melyik községben ki mennyit áldozott, hányan fogtak össze azért, hogy a jász közösség teljes egészében visszakaphassa függetlenségét és önállóságát. Ez a nemes célokért való összefogás, ami lehetővé tette, hogy a jászok fennmaradtak, és ez az, ami meggyőződésem szerint lehetővé teszi, hogy ez így legyen a jövő évezredben is. A Jászság története és a redemptio örök tanulsága Fodor Ferenc szavaival: “a Kunságon kívül a Jászság a magyar föld egyetlen tája, ahol a nép egy lényegesnek nem mondható megszakítással mindig maga volt ura a földnek, ahol tehát a föld állapota zavartalanul visszatükrözi népének lelkét, földjével, vizeivel, fűjével és fájával való bánásmódját, községeinek, tanyáinak szabadon választott elhelyezését, építési módját.” A folyton változó, rohanó világ szinte minden pillanatban új és új helyzetek elé állítja a népeket, az egyes embert. Az utóbbi évtizedek hihetetlen gyors modernizációja gazdasági értelemben lebontotta a nemzetállamok határait, naponta zúdulnak ránk új és új információk a világ minden pontjáról, a mindennapi beszédben is polgárjogot nyert a globalizáció kifejezés.

Ezeket a tényeket nyilvánvalóan nem lehet figyelmen kívül hagyni, és a gazdasági fejlődéssel a lehető legnagyobb mértékben lépést kell tartani Magyarországnak, a Jászságnak. Csak ebben az esetben nyílik ugyanis lehetőségünk arra, hogy megtaláljuk helyünket a gazdaságilag fejlett országok között. A nagyvilág felé való nyitottság, az új ismeretek elsajátítása azonban nem járhat azzal a következménnyel, hogy a magyar nép, köztük a jászok, elveszti arculatát.

A közelmúltban több tanulmányt olvastam, amelyek arról szóltak, hogy az európai közösség országaiban egyre nő azon települések, kisközösségek száma, amelyek már korántsem pusztán turisztikai látványosságként, hanem valóban és így önmaguk megőrzéséért ápolják hazájuk, illetve szűkebb pátriájuk hagyományait. Magyarország és benne a Jászság ezt már régen felfedezte, alkalmazza. Volt olyan, s korántsem rövid időszak, még a közelmúltban is hazánk és a Jászság történetében, amikor a kisközösségek működése bizonyos értelemben nem volt már, mint egyfajta, talán ösztönös védekezési taktika. Szerencsére ez ma már nem így van. Számtalan példát tud bárki közülünk felsorolni, amelyek arról tanúskodnak, hogy úgy a kisebb településeken, miként a nagyvárosokban folyamatosan nő a hagyományőrző, hagyományápoló, adott esetben nemzetiségi kisközösségek száma. Ezt a törekvést a Magyar Köztársaság több törvénye a demokratikus állam több szintjén támogatja. Számtalan állami vagy egyéb pályázat kerül kiírásra, amelyek anyagi bázist jelentenek úgy a magyar, mint a kisebbségi szerveződések, szakkörök stb. számára.

Az elmondottakból számomra az a következtetés adódik, hogy a gazdasági fejlődés, a haladás, illetve a hagyományőrzés, tradícióink megbecsülése nem egymást kizáró, hanem egymásra kölcsönösen ható, egymást kölcsönösen erősítő fogalmak. A magyar nép történetében, és ez vonatkozik a jászokra is, nem kell sokáig kutakodnunk, hogy ezt alátámasztó példát találjunk. Elég, ha a legnagyobb magyar, Gróf Széchenyi István munkásságára, avagy a haza bölcse, Deák Ferenc politikájára utalok.

A Jászok világtalálkozója, az itt tapasztaltak, kiegészülve a közelmúlt és az idei esztendő eseményeivel, tovább erősítették azt a meggyőződésemet, hogy a magyar nép és benne a jászok, kunok képesek arra, hogy a világméretű haladás eredményeinek elsajátítása mellett őrizzék, ápolják hagyományaikat, ennek eredményeként bővülnek baráti, emberi kapcsolataik. Kívánok ehhez valamennyi itt megjelentnek, miként a különböző okok miatt távol maradottaknak erőt, hitet, egészséget.

 

Vissza