Sebők Balázs
A legújabb Balkán-háború – amelynek a horvátországi
háború csak egy epizódját képezte – már a harmadik olyan fegyveres konfliktus
volt Európában a XX. század folyamán, amely kizárólag a Balkán-félszigetet
érintette. De míg az első (1912-1913) és a második (1913) Balkán-háborúban
a félsziget csaknem valamennyi állama részt vett, addig a XX. század végi
konfliktus egy szövetségi állam, nevezetesen Jugoszlávia felbomlásáról szólt,
amelybe az érintett tagköztársaságokon kívül más balkáni ország fegyveresen nem
avatkozott be. A harmadik Balkán-háború az ún. tíznapos háborúval
kezdődött Szlovéniában (1991. június 27.-július 7.), majd az öt évig
elhúzódó horvátországi (1991-1995), illetve a később kirobbanó – de a
horvátországival párhuzamosan zajló - négyéves boszniai (1992-1995) háborúval
folytatódott.
A XV. század közepén a volt Jugoszlávia területén
élő etnikumok – bizonyos átmeneti zónáktól eltekintve – még viszonylag jól
elkülönültek egymástól. A szerbek ekkor még a Duna-Száva vonaltól délre, a
Drinától keletre tömörültek. A török hódításokkal párhuzamosan óriási
népességmozgás (menekülés) zajlott le a régióban, miután egymás után kerültek
török kézre a délszláv településterületek. A már a XIV. században
elkezdődött és évszázadokig tartó folyamat következménye a Balkán korábbi
etnikai térszerkezetének gyökeres átalakulása, a népesség többszörös
kicserélődése, több százezer embert érintő kényszermigráció volt. A
mai Horvátország esetében ez a magyar etnikum szinte teljes eltűnését
jelentette, míg a horvát etnikum korábbi településterületének északi (Isztria,
Zágráb, Szlavónia) és nyugati (Dalmácia) perifériáira, valamint dél- és
nyugat-magyarországi területekre szorult vissza. Helyükre önként, vagy osztrák,
illetve török telepítés során szerb (akkori szóhasználattal vlach) pásztorok
költöztek a Balkán délebbi területeiről (pl. Koszovó), illetve a
szendrői és kruseváci szandzsákból.
A Horvátországból és Boszniából elmenekülő
horvátok helyére oszmán szolgálatban álló szerbek telepedtek le előbb
Bosznia nyugati részén (Bosanska Krajina), majd Horvátország Boszniával határos
részein is (horvátországi krajinák). A XVI-XVII. század fordulójától kezdve és
a XVIII. század elején a szerbek határőrként egyre nagyobb számban álltak
a Habsburgok, illetve a velenceiek szolgálatába, így ezzel még nyugatabbra
tolódott a szerb etnikai terület határa és elérte az Adriai-tenger térségét is.
Az évszázadokon át tartó népességmozgások eredménye végül az etnikai terület északabbra
és részben nyugatabbra helyeződése lett, amelynek során a szerb etnikum a
Balkán déli részén olyan területeket veszít, ahol többségi tömbökben élt, ám
északon etnikai értelemben zömmel csak szigetszerű szórványokat, illetve
többségi zárványokat nyer, mely területek sokszor nem összefüggőek
egymással.
Már a török megszállás alatt kezdett kialakulni, de
csak az oszmán hódítóknak a Délvidékről és Horvátország-Szlavóniából való
végleges kiűzése után fejlődött ki a maga teljességében a katonai
kormányzás alatt álló horvát-szlavón határőrvidék, ahol az ott állomásozó ezredek állományának zöme
szerb határőrökből állott. A mai Horvátország területén 10
határőrezred alakult, amelyek a horvát-szlavón határőrvidékben
egyesülve (18 000 km˛), mind a magyarországi (oláh és német), mind az erdélyi
(székely) határőrvidéknél nagyobb területet mondhattak magukénak.
Határőrezredeik területét a szerbek krajinaként emlegették. A Vojna
Krajina, röviden krajina szerb kifejezés szó szerint határt, mezsgyét jelent,
németül Militärgrenze, magyarul Katonai Határőrvidék volt a hivatalos
neve.
A horvát-szlavón határőrvidék szerbjei egészen a
terület katonai kormányzásának megszűntetéséig, 1881-ig meglehetősen
nagy önállóságot élveztek, katonai szolgálatukért földet és kiváltságokat (pl.
egyházi autonómia, adómentesség, vámmentesség saját területükön belül stb.)
kaptak a császártól, s mind Horvátországtól, mind Magyarországtól függetlenül
élhettek: kizárólag a bécsi Udvari Haditanács ellenőrzése alatt álltak. A
Vojna Krajina de jure ugyan nem, de facto viszont megvalósította a különálló,
összefüggő szerbek lakta terület álmát, amelyben a szerb autonómia
előképe látszott (a XVIII. században Ó-Szerbia még török megszállás alatt
állott). A fegyveres múlttal rendelkező hajdani szerb krajinák majd a
harmadik Balkán-háború során kelnek ismét életre.
Az I. világháborút követő békerendezés során az
Osztrák-Magyar Monarchiából kiszakadt Horvátország a Szerbiával, Montenegróval és
Szlovéniával kialakítandó közös délszláv államhoz csatlakozik, így a
horvátországi szerb területek, az egykori krajinák is a Szerb-Horvát-Szlovén
(SZHSZ) Királyság részei lesznek. Szerbia I. világháborús győzelmével
megvalósult tehát a szerbek régi álma, miszerint minden szerbet egy államban
kell egyesíteni. Az SZHSZ Királyság (1929-től nevében is Jugoszlávia)
alkotmányában a nagyszerb-centralista jegyek érvényesültek, így a horvát
nemzetnek meglehetősen sok megaláztatást kellett elszenvednie. Erre mintegy
válaszként az 1941-45 között fennálló Független Horvát Állam (NDH) a szerbeket
kiáltotta ki az ország egyik legfőbb ellenségének és üldözte őket, az
etnikailag tiszta nemzetállam elérése érdekében pedig több helyen népirtással
próbálkozott.
A második Jugoszlávia (1945-1991) problémái Tito
halála után (1980) kerültek felszínre. A szerbek úgy érezték, hogy a
különböző tagköztársaságokban szétszórt szerbeket az eltűnés veszélye
fenyegeti, a szlovének és a horvátok viszont – jogosan – úgy látták, hogy az
ő erős gazdaságaik tartják el az elmaradott déli tagköztársaságokat.
Szlovénia és Horvátország legfőbb célja tehát a Jugoszláviától való
elszakadás volt, míg Szerbia továbbra is ragaszkodott a szerbek egy államban
való koncentrálásához. Ezen utóbbi ellentétes törekvések Horvátország esetében
éles konfliktushoz vezettek (itt a lakosság 12,2%-a, 581000 fő volt szerb
nemzetiségű 1991-ben).
Horvátországban az első szabad parlamenti
választást 1990 áprilisában és májusában tartják. A választást a korábban
illegálisan megalakuló nemzeti konzervatív Horvát Demokrata Közösség (HDZ)
nyeri az exkommunista Demokratikus Változások Pártja (SDP) és a jugoszláv
egység talaján álló reformer Nemzeti Megbékélés Koalíciója (KNS) előtt.
Elsősorban a szerb nemzetiségű lakosság támogatásában bízva indul a
Szerb Demokrata Párt (SDS), amely ugyan csak a szavazatok 1,6%-át szerzi meg,
azonban Knin körzetében 67,3%-kal abszolút győzelmet arat.
A választások jellemzője, hogy a szerb
többségű, illetve jelentős szerb kisebbséggel rendelkező
területeken szinte sehol sem tudott győzni a HDZ, vagyis a szerbek nem
szavaztak erre a pártra. A HDZ választási vereségeinek helyszínei általában a
későbbi Krajinai Szerb Köztársaság területével fedik egymást. A
horvátországi szerbek döntő többsége az exkommunista SDP-re szavazott,
mintegy ezzel is ragaszkodva a régi jugoszláv kommunista hagyományokhoz,
illetve a Jugoszláviában maradáshoz. A horvátországi szerbek döntő
többségének körében ekkor még nem a nacionalizálódás volt a jellemző,
hanem a jugoszláv múlthoz, s abban a szerb etnikai dominanciához való
ragaszkodás. A szerb nacionalisták pártja, az SDS a választásokon szerzett
csekély támogatottságát azonban hamarosan a szerb kisebbség szinte egészére
kiterjedő népszerűségre cseréli.
Már javában folyt a szerb-szlovén gazdasági- és
nyilatkozatháború, illetve a szerb-albán konfliktus Koszovóban, amikor
Horvátország még mindig Jugoszlávia “csendes köztársaságának” számított. Ám a
választások eredménye és a Belgrádból folyamatosan táplált nagyszerb nacionalista
hangulatkeltés végül megváltoztatta ezt a nyugalmas állapotot. 1990. május
30-án a szerbek azért bojkottálják a Franjo Tuđman köztársasági elnökké
való beiktatására rendezett ünnepséget, mert ott feltűnik a vörös csillag
nélküli horvát zászló és címer. Tulajdonképpen ezzel indult meg az a folyamat,
amely során a szerbek korábbi történelmi sérelmeikre (NDH, 1941-1945)
hivatkozva fokozatosan eltávolodtak a Jugoszláviából kiváló Horvátországtól.
Képviselőik hangoztatták, hogy az usztasa rendszer által is használt
szimbólumok (zászló, címer), a fekete rendőrségi egyenruhák stb. jogos
félelemmel töltik el őket, amelybe nem hajlandóak belenyugodni.
A békéltetésükre Tuđman által 1990. július 5-én a
közép-dalmáciai kisvárosba, Kninbe menesztett horvát kormányküldöttség végül
örült, hogy lincselés nélkül megúszta küldetését. Szintén kudarccal
végződött a horvát belügyi alakulatok augusztus 17-i támadása, ugyanis a
támadók látva, hogy a szerbek barikádokkal, felfegyverkezve várják őket,
visszavonulót fújtak. A horvátországi konfliktus így egyetlen puskalövés nélkül
kezdődött. 1990 nyarán végeredményben Knin szerb többségű körzete
kikerült Zágráb ellenőrzése alól. Az ún. “rönkforradalommal”
kezdődött el a krajinai szerbek felkelése, amely végül évekig tartó véres
háborúba torkollott. 1990. augusztus 19-én és szeptember 2-án a felkelő
szerb területeken, tehát
elsősorban Knin környékén és a Zagora-hegyvidék egy részén - a
horvát hatóságoktól nem zavartatva - a szerbek a már-már polgárháborús
feszültséget okozó népszavazást tartottak. Ennek értelmében kinyilvánították a
Horvátországban élő több, mint félmillió szerb területi és kulturális
autonómiáját. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy ezt a népszavazást a jugoszláv
szövetségi kormány - a horvát tiltakozások ellenére - törvényesnek
nyilvánította.
A politikai csatározásokat hamarosan fegyveres
összetűzések követték: 1990. szeptember 28-án összeütközés robbant ki a
felfegyverzett szerbek és a horvát rendőrök között. Ezen felbátorodva
aztán népszavazásuk kedvező eredményére hivatkozva 1990. október 1-én a
horvátországi szerbek Szerb Nemzeti Tanácsa kikiáltotta saját autonómiáját,
amit a horvát alkotmány nem akart megadni nekik. 1990. december 21-én – a
határőrvidéki hagyományok alapján nevet adva – létrehozzák a Krajinai Szerb
Autonóm Körzetet. Ezzel, hogy Horvátország beleegyezése nélkül, annak
hatóságait megkerülve önhatalmúan saját maguknak adtak autonómiát,
kibékíthetetlen viszonyba kerültek a horvátokkal. A későbbiekben pedig
bejelentik hogy Jugoszlávia 9. politikai egységeként szövetségi szinten
kívánják magukat képviseltetni.
1991 forró tavaszáig átmenetileg elhallgatnak a fegyverek Horvátországban, de ez nem a béke eljövetelét jelenti, hanem inkább erőgyűjtést a közelgő nagy összecsapásra. A horvátok feladata ekkor az, hogy a semmiből hadsereget teremtsenek (illegális fegyverimportok, pl. Magyarországról, Ausztriából, Németországból), a szerbek pedig megszervezik a helyi lakosságból verbuvált területi milíciáikat, amelyeket a szerb vezetés alatt álló Jugoszláv Néphadsereg (JNA) lát el fegyverekkel. A békés időszak nem sokáig tartott, hiszen alig néhány hónap kellett ahhoz, hogy az események mindkét fél által elismert polgárháborúvá fajuljanak. A polgárháborúhoz vezető úton még négy állomás volt hátra: Pakrac, Plitvicei-tavak (Titova Korenica), Kijevo és Borovo Selo.
A fegyveres összetűzések 1991. február 22-én
újultak ki a nyugat-szlavóniai Pakrac városánál, hogy aztán a Plitvicei-tavak
ellenőrzéséért folytatott harcokban 1991. március 31-én elessen az
élesedő délszláv válság első két halálos áldozata is. A Knin
közelében fekvő horvát lakosságú falu, Kijevo hónapokig tartó ostromzára,
majd később tüzérséggel való szétlövetése (1991. augusztus 26.), illetve a
Borovo Selo szerb falu határában elesett 12 horvát rendőr esete is világossá
tette: az elszórt konfliktusok lassan polgárháborúvá állnak össze. Az 1991.
május 1-jén és 2-án lezajlott borovo seloi események hirtelen változást idéztek
elő a horvát közvéleményben. Mindenütt szerb ”belső ellenségről”
lehetett hallani. A horvát rádió és televízió rutinszerűen csetnikeknek
kezdte nevezni a szerbeket, vagy egyszerűen csak “terroristáknak”
minősítette őket. Franjo Tuđman horvát elnök május 3-i
beszédében első ízben figyelmeztette az embereket az esetleges háború
veszélyére. Kijelentette, hogy a Horvát Köztársaság ellen nyílt hadviselés
folyik, s “a JNA dogmatikus kommunistái egyesültek a Nagy-Szerbia
megvalósításáért küzdő imperialistákkal, hogy létrehozhassák
Szerboszláviát”.
Borovo Selo után végképp elszabadult a pokol
Horvátország szerbek lakta, illetve vegyes lakosságú területein. Ezt
követően mindennaposak voltak az összecsapások a horvát rendőrök és a
szerb lakosság között, s a harcok egyre újabb településekre terjedtek ki. A
Krajinai Szerb Autonóm Körzet vezetősége már közvetlenül a plitvicei
események hevében, 1991. április 1-én elhatározta, hogy a jövőben
Szerbiához kíván csatlakozni, s az általuk ellenőrzött területen a horvát
helyett a szerbiai alkotmány és a jugoszláv jogrend lesz érvényben. Ekkorra már
a horvát hatóságokkal szemben elért “sikereik” és Szerbia biztatásának hatására
a szerbek elejtenek mindenféle lehetőséget a Horvátország keretein belül
maradásukról. Döntésüket 1991. május 12-én egy újabb népszavazással
erősítették meg, amit a horvát kormány természetesen nem ismert el. Ebben
az esetben a szerb lakosság arról voksolt, hogy Szerbiához, vagy Jugoszláviához
kíván-e tartozni. A véleményt nyilvánítók az előbbi mellett döntöttek. Így
mintegy kinyilatkoztatták, hogy nem Jugoszláviához, hanem egyértelműen a
megnagyobbítandó Szerbiához szeretnének csatlakozni, amely Horvátországgal
szembeni területi revíziót jelentett. A Szerbiához való csatlakozásra a
népszavazáson résztvevők 99%-a (!) voksolt, ami nyílt hadüzenetként is
felfogható Horvátország irányában.
Az 1991-es háború területszerzési háború volt, és ezt
a felek hallgatólagosan el is ismerték. A valódi kérdés nem az, hogy
Horvátország független lehet-e, hanem az, hogy mely területeket viheti magával
az önálló nemzeti államba. 1991 nyarán a válságövezetekben meg-megújuló
folyamatos harcok dúlnak a horvát belügyi alakulatok és a JNA által támogatott
szerb területvédelmi erők között, melyek intenzitása folyamatosan
erősödik a többször kinyilvánított tűzszünetek ellenére is. Hogy milyen komolyra fordult a helyzet, azt
megmutatja az is, hogy 1991. július 6-án Slobodan Milošević fegyverbe
szólítja a szerb népet.
A JNA mindig ott jár a szerb fegyveresek mögött, hogy
“szétválassza a harcoló feleket”, ám valójában inkább csak biztosítja a már
elfoglalt területeket a terjeszkedő horvátországi szerbek számára, akik
közben egyre több páncélozott járművet és nehézfegyvert kapnak a JNA-tól.
A horvát rendőrök és az alakuló hadsereg ezzel szemben polgári
járművökön és átalakított turistabuszokon közlekedik: A Horvát Nemzeti
Gárda (ZNG) gyengén felszerelt és szervezett, bár önkéntesekből nincs
hiány. Az ellenfelek ekkor nem egyenlő erőt képviselnek, vagy
erősebben fogalmazva: nem méltók egymáshoz.
A szerb ellenőrzés alá került területek lokális
összevisszaságát az 1991. szeptember 14-én kibontakozó általános JNA-támadás
szűnteti meg, amelynek eredményeképpen néhány napon belül a szerbek kezére
jut Horvátország területének közel harmada, és néhány, még ellenálló horvát
településen (Vukovar, Slunj) kívül nem marad ellenállás a szerbek hátában.
Közel összefüggő területekké válnak tehát az addigi szigetszerűen
elhelyezkedő szerb ellenőrzés alatt álló vidékék, bár az egyes Szerb
Autonóm Körzetek közti összefüggés Kelet-Szlavónia esetében egyáltalán nem,
Nyugat-Szlavónia esetében pedig nem megnyugtatóan megoldott. Kialakulnak a
frontvonalak, és egyértelműen tisztázódik, melyik fél mely területeket
ellenőriz. Az egyre kiterjedtebb és elmérgesedő harcok hírére
Jugoszlávia-szerte, de főként Szerbiában (különösképp Dél-Szerbiában)
szerb önkéntesekből verbuvált szabadcsapatokat hoznak létre, melyeket a
határon átdobva be is vetnek a horvátországi harcokban. E toborzott csetnik
egységek harcértéke nem túl magas, inkább csak a front mögötti etnikai
tisztogatásokban jeleskednek.
1991 nyarára-őszére Horvátország északnyugati,
etnikailag abszolút horvát többségű területeit és Dél-Dalmáciát leszámítva
gyakorlatilag már mindenütt harcok folytak a horvátok és a JNA által támogatott
szerb fegyveresek között. A szerbek célja ekkor már nem csak a többségében szerblakta
területek kiszakítása Horvátországból, hanem a történelmi múltra
visszatekintő ún. nagyszerb határok elérése. Ezt a leendő határt,
amely Nagy-Szerbia, vagy Szerboszlávia (a csak szerbek lakta délszláv állam
Szerbia megnagyobbításával) határa lett volna, a Szerb Radikális Párt elnöke,
Vojislav Šešelj “csetnikvajda” álmodta meg. Jellemző a tervre, hogy
túlmegy minden ezt megelőző nagyszerb elképzelésen, és Szerbia
nyugati határát a Virovitica-Karlovac-Karlobag vonalnál realizálta volna,
mégpedig úgy, hogy az ettől keletre eső valamennyi terület
Szerbia részét képezi: ez igényt jelentett Horvátország területének 60,5%-ára,
lakosságának pedig 46,4%-ára. Az igényelt területen gyakorlatilag már
“valamennyi” horvátországi szerb benne van, viszont e terület lakosságának a
szerbek mindössze 19,7%-át alkotják.
Hogy az akkori etnikai viszonyok és a fennálló határok
mennyire érdekelték a radikális csetnikvajdát, azt a következő 1991-ben
tett kijelentései is megmutatják:
“Szerbia határait ki kell terjeszteni a Karlobag-Virovitica
vonalig, s Horvátországból csak annyit kell meghagyni, amennyi a zágrábi
katedrális tornyából kinézve látszik.”
“Semmiféle idegent nem akarunk látni területünkön, és
harcolni fogunk igazságos határainkért. A horvátok vagy elmennek innét, vagy ki
lesznek irtva.”
“Szerbia hadban áll Horvátországgal, és ha minden
Szerbek álmának, tehát Nagy-Szerbia megvalósításához arra van szükség, hogy
hadat üzenjünk egész Európának, egy percig sem fogunk habozni azt megtenni.”
Az utolsó, 1991-ben megtartott jugoszláviai
népszámlálás alapján a szerbek Horvátország 13 obćinájában alkották a
lakosság etnikai többségét, ebből 11 obćinában abszolút többségben
voltak: Donji Lapac (97,4%), Vojnić (90,6%), Dvor (85,6%), Knin (88,6%),
Gračac (82,3%), Vrginmost (70,6%), Titova Korenica (69,2%), Obrovac
(65,9%), Glina (60,5%), Kostajnica (62,4%), Benkovac (57,4%), valamint Pakrac
(46,4%) és Petrinja (44,9%). Mellesleg további 11 obćina területén 25%
felett volt a szerb nemzetiségű lakosság arányszáma. Az előző,
1981-es népszámláláshoz viszonyítva – Vrginmost kivételével – a többségében
szerbek által lakott területeken mindenütt növekedett a szerb etnikum aránya,
és egyes esetekben (Knin, Gračac, Donji Lapac) közel 10%-os volt ez a
növekedés. Az itteni szerb etnikum tehát nem éppen egy fogyatkozó, haldokló
közösség képét mutatja a háború előtt, amint azt a belgrádi politika és
sajtó terjesztette 1986, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia
Memorandumának megjelenése óta (ebben az évben és ennek a kiadványnak a
hatására éledt újjá fél évszázad után a nagyszerb nacionalizmus).
A korlátlan szerb hadisikerek után 1991 őszére
megszilárdult a frontvonal, méghozzá nagyjából a krajinai szerb-horvát etnikai
határ közelében (a
Petrinja-Glina-Karlovac-Otočac-Gospić-Obrovac-Zadar-Drniš vonalnál),
ám a Šešelj-vonalat csak Karlovac, Maslenica és Grubišno Polje közelében
sikerült elérni. A Šešelj által meghódításra kijelölt területnek tehát a felét
sem sikerült megszerezni (“csak” az igényelt terület 43,5%-át). 1991. október
7-én, Horvátország függetlenségének végleges kikiáltásakor az ország
területének 26,4%-a (az 56.538 km˛-ből 14.900 km˛) volt szerb fennhatóság
alatt. A menekültek tömegei és az etnikai tisztogatások miatt a szerb és a
horvát fél ellenőrizte területek is közel kerültek az “etnikailag tiszta”
minősítéshez.
A szerb terjeszkedés a közép-dalmáciai Maslenicánál
érte el az Adriai-tengert, így véglegesen kettévágta Horvátországot: a már a
“rönkforradalom” idején megbénított, Knin városán is keresztülhaladó észak-déli
vasútvonal után a tengerpart mentén futó E 65-ös út forgalma is lehetetlenné
vált, mert a stratégiai fontosságú, a Velebit-csatornán átívelő maslenicai
híd szerb ellenőrzés alá került (1991. szeptember 13.), majd októberben
felrobbantották. Ezután Dalmácia déli részei felé csak a Pag-Karlobag autóskomp
jelentett összeköttetést, bár a jugoszláv flotta blokádja miatt néha ez is
szünetelt. A szerb csapatok közel álltak ahhoz, hogy újabb két helyen
kettévágják az országot: Karlovacnál néhány km-re álltak a szlovén, Viroviticánál
(Nyugat-Szlavónia) mintegy 30 km-re a magyar határtól. Ha ezeken a kritikus
pontokon áttörik a védelmet, Horvátország sorsa valószínűleg
megpecsételődik.
Az 1990. október 1-jén kikiáltott Krajinai Szerb
Autonóm Körzetből 1991. február 28-án létrejön a Krajinai Szerb
Köztársaság (Knin), amelyhez a későbbiekben kialakuló Nyugat-Szlavónia
(Pakrac) és Kelet-Szlavónia (Vukovar) krajinái is csatlakoznak. A három
elfoglalt horvátországi szerb terület egyesülésével 1991. december 19-én
kiáltják ki az egyesített Krajinai Szerb Köztársaságot Knin székhellyel (1.
számú térkép). Európa új köztársaságának óriási problémája, hogy hivatalosan
egyetlen ország sem hajlandó elismerni, míg Horvátország függetlenségét – német
nyomásra – annak eredeti határaival ismerik el a világ országai (1992. január
15-től). A Krajinai Szerb Köztársaság tehát nemzetközi elszigeteltségben
kezdi meg életét, ráadásul – mivel a nemzetközi nyomás és embargó hatására
Szerbia visszatáncol – nem jön létre Nagy-Szerbia sem.
A három horvátországi szerb krajina közül a legkisebb
és egyben a stratégiailag legkevésbé védhető a nyugat-szlavóniai terület
volt (1300 km˛). Itt a szerb katonai ellenőrzés az erdős,
középhegységi terület (Psunj, Ravna Gora, Papuk, Bilogora) szerb aprófalvak
borította részére terjedt ki. Az itteni területeken a szerbek csak foltokban
alkották a lakosság etnikai többségét (pl. Pakrac). A nyugat-szlavóniai szerb
területnek egyáltalán nem volt összeköttetése a kelet-szlavóniai enklávéval, és
csak egy vékony Száva-parti földnyelv jelentett kapcsolatot a központi (knini)
krajinával (bár a boszniai szerb területeken keresztül mindvégig
megvalósulhatott az összeköttetés). A kelet-szlavóniai terület (2600 km˛) a
Duna-mentén Szerbiával volt határos, a háború előtt itt élt a horvátországi
magyarság zöme is. A szerbek itt eredetileg zömmel kisebbségben voltak, csak
néhány községben volt túlsúlyban a szerb etnikum. A központi krajina területe
(A Száva-folyó és az Adriai-tenger között) 11000 km˛ nagyságú volt, ami
Horvátország területének mintegy ötödét jelentette. Területén a szerbek zömmel
a lakosság többségét alkották, a 13 szerb többségű obćina közül 12
itt található. Ezek korábban Horvátország gazdaságilag leginkább elmaradott
peremterületei voltak, amelyek a környező horvát városok (Split, Zadar,
Gospić, Karlovac, Zágráb, Sisak) vonzáskörzetébe tartoztak. Noha a
kelet-szlavóniai terület – elsősorban mezőgazdaságilag – elvileg
fejlettnek számított, azonban összességében elmondható, hogy a Krajinai Szerb
Köztársaság gazdasága gyorsan összeomlott, az államalakulat gazdaságilag
életképtelennek bizonyult, Szerbia vagy Horvátország nélkül teljesen
kiszolgáltatott volt a helyzete.
A horvátországi háború legádázabb csatája, a 89 napig
elhúzódó vukovari ostrom döbbentette rá Európát arra, hogy fél évszázad
elteltével ismét háború van az öreg kontinensen. Vukovar bevétele (1991.
november 16.) volt azonban a szerbek utolsó jelentős hadi sikere a
horvátországi háború folyamán. A város hosszú ostromával lélegzethez jutó
horvátok jelentős csapaterősítéseket hajtottak végre a
nyugat-szlavóniai szerb körzet mentén és 1991. december 5-én megindították
első jelentős ellenoffenzívájukat, hogy megszüntessék a Szlavónia
teljes elszigetelésével fenyegető szerb kiszögellést. Az új horvát hadsereg
– Okučani és Pakrac körzetét leszámítva – jelentős területeket vett
vissza a szerbektől, így kompenzálva a Vukovar-környéki térvesztést. A
horvátok decemberi offenzívája után a frontok hosszú időre megmerevedtek.
Az erők viszonylagos kiegyenlítődése miatt sem egyik, sem másik fél
nem volt képes jelentősebben előrenyomulni. Eltérő okokból
átmenetileg mindkét fél célja a nemzetközi békefenntartó erőknek a
térségbe vezénylése lett. A horvátok ezzel a válság nemzetköziesítését akarták
elérni, míg a szerbek a területi hódításaikat szerették volna így konzerválni
azt várva, hogy ezzel de facto elismerik a Krajinai Szerb Köztársaság létezését
is. A felek végül az elsősorban Szerbia által támogatott, az amerikai
külügyminiszter, Cyrus Vance nevével fémjelzett béketervet fogadták el (1992.
január 3-án lépett életbe). A terv bizonyos mértékig kompromisszumként is
felfogható, bár a szerbek erőfölénye miatt a horvát félnek kellett többet
engedni ahhoz, hogy lélegzethez juthasson.
A Krajinai Szerb Köztársaság és a boszniai háború során
kialakuló (Bosznia-Hercegovinai) Szerb Köztársaság Jugoszláviába, illetve a
megálmodott Nagy-Szerbiába szeretne integrálódni. Ezzel ellentétben Szerbia nem
akarja kimondani a velük való egyesülést, aminek okaiként az ENSZ BT által
ellene 1992. május 29-én elrendelt gazdasági szankciók és a kedvezőtlen
nemzetközi légkör is felhozhatók. A két új – ám senki által el nem ismert –
államalakulat külpolitikailag, stratégiailag, gazdaságilag, 1995 nyarára pedig
katonailag is rendkívül nehéz helyzetbe kerül. Külpolitikailag elég annyit
megemlíteni, hogy a régi, ún. második Jugoszláviát 1991. október 18-án az ENSZ
által létrehozott Badinter-bizottság megszűntnek nyilvánítja. Az 1992.
április 27-én Belgrádban kikiáltott Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot (Kis-Jugoszlávia,
vagy harmadik Jugoszlávia) pedig csak 1996 áprilisától ismerték el a
vezető nagyhatalmak. Érdekes nemzetközi jogi helyzet alakul ki tehát a
Krajinai és a (Bosznia-Hercegovinai) Szerb Köztársaság státusát illetően:
nemzetközi jogilag előbbi Horvátországhoz, utóbbi Bosznia-Hercegovinához
tartozik, de az említett államok fennhatósága – katonai okokból – nem terjed ki
azok területére, míg a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, amelyhez tartozni
szeretnének, nem mondja ki a velük való egyesülést. Mivel egyre késett
Nagy-Szerbia kikiáltása (vagyis a hivatalos egyesülés Kis-Jugoszláviával) és a
diplomáciai elszigeteltség sem enyhült, a boszniai és krajinai szerb “államok”
fokozatosan egy kettejük által létrehozott közös államalakulatban kezdtek el
gondolkodni, hiszen látták, hogy egymásra vannak utalva.
A két szerb államocska egyesülési folyamatának
lépéseit szinte minden alkalommal a Krajinai Szerb Köztársaság kezdeményezi,
amely reálisan felmérte, hogy egyedül egyre kevesebb az esélye a
megerősödő, visszavágásra készülő Horvátországgal szemben,
ezenkívül egyértelmű volt, hogy Radovan Karadžić Szerb Köztársasága
katonailag is jóval nagyobb erőt képvisel nála. A boszniai és a krajinai
szerb államalakulat egyesülési törekvéseivel párhuzamosan egyre inkább elhidegült
a viszony Slobodan Milošević és Radovan Karadžić, illetve az általuk
vezetett Jugoszláv Szövetségi Köztársaság és a Szerb Köztársaság között. A
szakításhoz vezető folyamat egyik oka Milošević és Karadžić
erősödő rivalizálása a szerb nemzet vezetését illetően, a másik
pedig, hogy Kis-Jugoszlávia a gazdasági embargó hatására egyre kevésbé képes
ellátni a kis szerb köztársaságokat. Míg tehát a boszniai és krajinai szerbek
továbbra is a nyílt nagyszerbizmus álláspontján maradnak (nincs veszteni valójuk,
hiszen sem így, sem úgy nem tudják kivívni a nemzetközi elismerést), addig
Belgrád a nemzetközi közösség gazdasági és politikai nyomására “visszatáncol”
és csökkenti a nyugati szerb miniállamok támogatását. A Milošević és
Karadžić rivalizálásából következő nyílt szakítás végül 1994.
augusztus 4–én következett be, amikor Belgrád lezárta a JSZK és Bosznia
határát, ezzel – Knin akarata ellenére – megszűnt a Krajinai Szerb
Köztársaság Jugoszláviából történő ellátásának lehetősége is (a
Szerbiával közvetlenül határos Kelet-Szlavóniát leszámítva), megmutatva annak
stratégiai okokból adódó teljes kiszolgáltatottságát.
A krajinai és a boszniai szerb állam egyesülése végül
parlamentjeik 1995. június 28-i együttes ülésén történik meg, amikor kikiáltják
az “Egyesült Szerb Köztársaságot”. Ezzel Knin – noha nyíltan soha nem
szakítottak – a de facto gazdasági és katonai segítségtől való elvágása
után de jure is elszigetelődött Belgrádtól, miközben riválisa,
Horvátország már évek óta nemzetközileg elismert állam volt és katonailag is
egyre erősödött.
A Jugoszlávián kívül eső szerb területek nem sokkal az Egyesült Szerb Köztársaság kikiáltása után, 1995. júliusában érik el legnagyobb kiterjedésüket Ratko Mladić csapatainak Kelet-Boszniában elért győzelmeit követően (de már Nyugat-Szlavónia 1995 májusi elvesztése után). Ekkor az Egyesült Szerb Köztársaság Bosznia-Hercegovina területének 66%-át (33.752 km˛), Horvátország területének pedig 24%-át (13.600 km˛) birtokolta, így teljes területe 47.352 km˛ volt. Legfőbb problémái közé tartozott a nem szerb nemzetiségű lakosságnak a területről való tömeges elüldözése (boszniai területen az ellenük elkövetett genocídium), határainak meglehetősen hosszú (2000 km), területének pedig szétszabdalt és kaotikus volta, a tengeri kijárat hiánya, illetve az ún. brčkoi (posavinai) korridor kérdése (2. számú térkép). Területi problémák:
-
az “Egyesült Szerb
Köztársasághoz” tartozó Kelet-Szlavónia semmiféle területi összeköttetéssel nem
bírt sem a boszniai, sem a horvátországi szerb területek irányában
-
mind a központi krajina,
mind az északnyugat-boszniai szerb területek csak egy vékony “köldökzsinórral”,
a brčkoi (posavinai) korridorral voltak összeköttetésben a kelet-boszniai
szerb területtel (illetve 1994. augusztus 4-ig Belgráddal)
-
a krajinai szerbek
hátában mindvégig megmaradt – az “Egyesült Szerb Köztársaság” területén belül
egyébként szigetszerű zárványt alkotó és mindenféle utánpótlástól elzárt –
bihaći muzulmán enklávé
-
tengeri kijáratot nem
tudtak szerezni, pedig a zadari, šibeniki és dubrovniki tengerpart mindössze
néhány km-re esett a “köztársaság” határaitól.
A “se nem háború, se nem béke” (1992-1995)
időszakában Horvátország intenzíven fegyverkezik, de döntő támadásra
csak 1995-ben szánja rá magát, amikor fegyveres ereje már meghaladja a boszniai
és krajinai szerbek egyesült fegyveres erejét. 1992 áprilisától a harmadik
Balkán-háború harcainak súlypontja Bosznia-Hercegovina területére tevődik
át, amelyekben gyakran részt vesznek Horvátország és a Krajinai Szerb Köztársaság
fegyveresei is. Az ENSZ-csapatok Horvátországba való bevonulása után a
szembenálló felek továbbra is rendszeresen megsértették a tűzszünetet, de
ezek zöme többnyire csak jelentéktelen, lokális konfliktus volt, amelyek során
jelentősebb területek nem cseréltek gazdát. 1995-ig mindössze egy esetben,
1993 januárjában történtek kisebb, de stratégiailag jelentős változások a
horvátországi frontvonalakban, amikor a horvátoknak sikerült visszafoglalni a
maslenicai hídfőt, a donji zemuniki repülőteret és a peručai duzzasztóművet.
A döntő, nagy területeket érintő és a
végső horvát győzelemhez vezető offenzívákat az 1995-ös
esztendő hozta meg. Az 1995. május 1-jén Nyugat-Szlavóniában megindított
“Villám” fedőnevű horvát támadás két nap alatt teljes siket ért el,
így befejeződött a nyugat-szlavóniai krajina 1991 decemberében félbe
maradt felszámolása. A harmadik Balkán-háború igazán látványos fordulata 1995
júliusától következett be, amikor Horvátország a boszniai horvátok és
muzulmánok fegyveres erejével együttműködve elsöprő erejű
támadást indított előbb a boszniai, majd a krajinai szerbek ellen. Az
utolsó, sokadik horvát-krajinai tárgyalássorozatot követően 1995.
augusztus 4-7. között került sor a horvátok “Vihar” fedőnevű katonai
akciójára, amelynek során a központi krajina teljes területe horvát
ellenőrzés alá került. A horvát támadás nyomán indult meg a délszláv
háború addigi legnagyobb menekülthulláma, hiszen a krajinai hatóságok
felszólítására mintegy 180.000 ember kelt útra Bosznia, illetve Jugoszlávia
felé. Az egykori Krajinai Szerb Köztársaság tehát érdemi ellenállás kifejtése
nélkül került a történelem süllyesztőjébe: bebizonyosodott, hogy Knin
Belgrád támogatása nélkül mindössze papírtigris volt.
Horvátország teljes területéből ekkor már csak a
Szerbiával és a Vajdasággal is határos kelet-szlavóniai krajina maradt szerb
ellenőrzés alatt. Ennek reintegrálásáról sem mondott le Horvátország egy
pillanatra sem, ám Szerbia közelsége miatt katonai akciót itt nem mert
megkockáztatni. A kelet-szlvóniai krajina sorsa a szintén kelet-szlavóniai
Erdut helységben az ENSZ és az USA közvetítésével a horvát kormány és a helyi
szerbek (mögöttük Belgráddal) között 1995. november 12-én aláírt
megállapodással rendeződik, amelynek értelmében a terület egy (maximum
két) éves átmeneti időszak után visszakerül Horvátország fennhatósága alá.
A területet az átmeneti időszakban 5000 főnyi ENSZ-kontingens tartja
megszállva.
Kelet-Szlavóniát véglegesen 1998. január 15-én veszi
át a horvát polgári közigazgatás, ezzel helyreállt Horvátország területi
integritása és véget ért az 1990 óta tartó konfliktus, amely csak Horvátország
területén 20000 halálos áldozatot követelt és 27 milliárd USD anyagi kárt
okozott.
Horvátország a háború következményeként etnikai
értelemben véve homogén nemzetállammá vált, ugyanis területén csak mintegy
100000, az összlakosság 2-3%-át kitevő szerb népesség maradt, amelynek
zöme horvát környezetben, nagyvárosi szórványban él. Horvátország
“megszabadult” tehát legnagyobb nemzeti kisebbségének veszélyesebbik – közel
zárt etnikai tömbben élő, regionális tudattal és fegyveres múlttal is
rendelkező – részétől, a krajinai szerb etnikumtól. A menekültek
hazatérését ugyan a szabor formálisan lehetővé tette, ám valójában nemigen
várják haza őket, ugyanis Horvátország úgy érzi, hogy azzal, hogy
megszabadult a krajinai szerbektől, elvágta a horvátokat a szerbekhez és a
Balkánhoz béklyózó kötelékeket, valamint megszüntette az ország potenciálisan
legnagyobb konfliktusforrását.
A krajinai szerb etnikai terület Horvátországba való
integrálódására gyakorlatilag semmi esély nem volt az 1990-es években. Mindkét
fél hajthatatlan maradt a maga álláspontjával: a horvátok annak ellenére, hogy
országuk egy jelentéktelen darabjának elvesztését kockáztatták, a szerbek pedig
annak ellenére, hogy tudták: államalakulatuk önálló életre nem képes. A
harmadik Balkán-háború tett végül pontot az évszázadok alatt Horvátországba
beilleszkedni nem tudó szerbek kérdésére. S hogy miért nem integrálódhatott a
független Horvátországba a krajinai szerb terület?
A szerbek már a háború előtt is autonóm területet
követeltek maguknak Horvátországon belül, de arra semmi garancia nem volt, hogy
a Belgrádból szított szerb nacionalizmus mellett meg is elégedtek volna
ennyivel. A krajinai szerbek számára nagyon vonzó volt minimum egy
Nyugat-Szerbia létrehozása (Bihać kiiktatásában bíztak), illetve
Nagy-Szerbia létrehozása: e tervek végrehajtásához soha nem látott
lehetőség kínálkozott a szerbbé varázsolt JNA segítségével. A másik
oldalról közelítve mag a dolgot, a történelmük döntő hányadában a krajinai
szerbek nem ahhoz voltak szokva, hogy valamely állam egyszerű “alattvalói”
legyenek (határőrvidéki kiváltságok, a domináns nemzethez való tartozás
Jugoszláviában).
A horvát állam semmiképpen sem engedhette meg magának,
hogy területén belül autonóm zárvány jöjjön létre (ráadásul annak a
nemzetiségnek, amely anyanemzete Szerbiából Nagy-Szerbiát akar faragni). Ezen
kívül Horvátország területének alakja, illetve a szerb etnikum elhelyezkedése
az amúgy is közel tarthatatlan stratégiai helyzetben lévő országot
rendkívül bizonytalan helyzetbe sodorhatta volna. Ráadásul a
Bosznia-Hercegovina integrálásának tervét is dédelgető Horvátországnak
presztízsveszteség lett volna egy szerb területi autonómia. A háború előtt
ezek az okok gátolták meg a krajina integrációját, míg a háború során már
egészen más okok domináltak. Ekkor a szerbek már ragaszkodtak a harcok nyomán
kialakult status quo-hoz, ami többet jelentett egyszerű autonómiánál. Ezt
a kijelentést jól alátámasztja Milan Martić krajinai szerb “köztársasági
elnök” 1994. október 10-én tett kijelentése:
“Többé semmiféle autonómia nem érdekel bennünket. A
krajinai szerbek soha többé nem fognak Zágráb uralma alá tartozni.”
A horvátok ugyan kétségbeesésükben, illetve nemzetközi
nyomásra már autonómiát is ígértek, de hogy ezt mennyire gondolták komolyan,
azt jól mutatja a végső győzelmük utáni feledékenység ez ügyben. Az,
hogy a szerbek a “Vihar” előtti utolsó pillanatig mereven kitartottak
Horvátországtól való függetlenségük mellett, s hogy a végső támadás
kibontakozását szinte meg sem várva evakuálták a teljes lakosságot, már
önmagában is megmutatja, hogy a “mindent, vagy semmit” álláspontjára
helyezkedtek. Krajina egyfajta zsákutcába került, hiszen nem csatlakozhatott
Nagy-Szerbiához (ugyanis az létre sem jött), noha erre építette jövőjét a
Horvátországtól való elszakadáskor.
Horvátország és a szerb krajina viszonylatában
olyannyira egybeestek az etnikai, vallási és gazdasági fejlettségbeni határok,
hogy ez együtt (kiegészülve a kölcsönösen elszenvedett történelmi sérelmekkel)
az adott történelmi helyzetben tarthatatlanná tette a további együttélést.
Mindezek árnyékában már csak színjátéknak tekinthetők a horvát vezetés
nemzetállami eszméket hangoztató kijelentései, illetve a szerbek követelőzése
“megszokott” kiváltságaikért. A horvát-szerb háború jól illeszkedett a ‘90-es
évek jugoszláviai konfliktusaiba, amelyek során a nagyfokú etnikai kevertség
jelentősen rendeződött (nemcsak Horvátország, hanem
Bosznia-Hercegovina és Koszovó esetében is), ily módon a Balkánnak ez a régiója
egyfajta etnikai öntisztításon esett át. Úgy néz ki, ezekben az időkben
jött el az idő a délszláv nemzetek etnikai területeinek egységesülésére,
amely horvát-szerb viszonylatban egy nagy Nyugat-Szerbia (Egyesült Szerb Köztársaság)
helyett egy etnikailag tiszta horvát nemzetállam létrejöttével végződött.
A horvát nemzetnek sikerült visszaszereznie a török időkben kiürített
etnikai területének egy részét.